- Az összes - Novellák Típus: elgondolkodtató

Egy áprilisi nap

Rossz a hangulatod? Depressziós vagy? Akkor az alábbi történetet
NE OLVASD EL!
De most komolyan!
Ez egy nagyon megható és szomorú történet. Elnézést érte…

Kicsi volt még. Túl kicsi. De egy ilyen emléket ugyan hogy feledhetne valaki? Még alig látott fel az asztal lapjára, pipiskedve lábujjhegyre állva, de sietve tolta, húzta oda az egyik széket, hogy arra felkászálódva feljusson és kitekinthessen a nagyszoba ablakán át. Nagy nehezen, üggyel-bajjal ez sikerült is neki. Végre ott állhatott a nagy üveges ablak előtt, ahonnét jól láthatta a kaput. Kicsiny kezeivel izgatottan kaparászta a részben már elrohadt, fehér ablakkeretet. A kilincs is hiányzott már róla. Helyén, éppen szemmagasságban éktelenkedett egy kiálló vasdarab. Tudta jól. Látta, hogy ott van… már évek óta. Amióta az eszét tudta, hiányzott az a kilincs. Veszélyes is volt, de nem volt ostoba. Tudta jól, hogy vigyáznia kell vele. Ezúttal azonban ez most egyáltalán nem érdekelte. Figyelmét és minden idegszálát most valami más kötötte le. Izgatottan várta, hogy mikor érkeznek meg.

Még jól emlékezett a napra. Ugyan, hogy feledhette volna el? Éppíly tavaszi nap volt… és ugyanaz a hónap. Egy esztendővel korábban. Majdnem napra pontosan ugyanaz a nap. Erre gondolt, miközben nagy szemeit le se vette a kertkapuról. Tekintetében ott fénylett az égbolt türkízkéken ragyogó, reménykedően zöld színe.

Tudta, hogy most már bármely pillanatban megérkezhetnek a szülei. A szülei és még valaki. Valaki, akire már oly sok hónapja várt.

Aztán gondolataiból váratlanul erélyes hang zökkentette ki. A nagyapja volt az. Hirtelen aggódva ragadta meg és már húzta volna hátra, hogy az ablak keretéből éppen szemmagasságban kiálló vasdarabtól mielőbb megóvja. Mindennél fontosabb volt számára az ő szeme fénye.

A gyermek azonban nem akarta hagyni magát. Sosem verték még meg, de akkor egy kisebb ütés a fenekére elcsattant. Nagyapa nem értette meg, de hogy is érthette volna, hiszen nem sejthette, hogy a gyermek mindenre emlékszik.

Azt hitték, csak őket viselte meg mindaz, ami egy esztendeje történt. Talán még azt is gondolták, hogy egy ilyen kicsiny gyermek fel se foghatta a történteket. Igen. Lehet, hogy ez így igaz. Talán nem érthette még, hogy mi az a halál. Csakhogy ő is éppúgy, várakozással telve várta végig azokat a hónapokat…
Csak várt és várt… de mindhiába. Aztán pedig… látta és hallotta a gyászt… Hiába mondták neki, hogy angyalka lett belőle… Kicsiny gyermek volt még, de nem ostoba. Jól tudta, hogy odalent van, lent a mélyben. Ezerszeres súllyal nyomasztotta ez az érzés, de valószínű, hogy ezt senki nem sejtette. Nagyapa se gondolta, hogy az egyszerű, kíváncsi várakozásnál sokkal többről szól ez a nap a számára.

A gyermek tudta már, hogy jönnek és hogy ezúttal minden rendben. Legalábbis nagyapa ezt mondta. Ő azonban már nem hitt senkinek. Amint lehetett, a saját szemével akarta látni a kis jövevényt. Ezért ellenkezett hát és kapaszkodott az ablakkeretbe kicsiny ujjacskáival, amennyire csak tudott, semmi mással nem törődve, mindaddig… mindaddig a varázslatos és megnyugtató pillanatig, amíg meg nem érkeztek, amíg a kapunál meg nem pillantotta őket.

Kicsiny volt a jövevény. Egészen aprócska és törékeny. Túl hamar születhetett. Anya óvva, aggódva vigyázta és senkit nem engedett a közelébe. Csak messziről láthatta és hallhatta. Anya mindig ott volt vele, körülötte. Nem számított már neki semmi más… senki más. Nem akarta elveszíteni ezt a gyermeket is. Eközben azonban anélkül, hogy észrevette volna, elvesztette azt a kis kétéveset, aki lassan egyre hátrébb húzódott. Nem féltékenységből és nem is irigységből fakadó sértődöttségből lépett azonban az árnyékba, hanem mert megértette, hogy a kis jövevény élete most minden másnál, mindenki másnál fontosabb. Megértette, mert az ő számára is az volt. Nem akarta őt is elveszíteni.