- Az összes - Fantasy: napjainkban Novellák Típus: Fantasy

Egy közülük

Egy közülük

Átvillant rajta az emlék, hogy egyszer már átélt hasonlót és akkor súlyos árat fizetett döntéséért, amiért nemet mondott, amiért fellázadt. A két helyzet riasztóan hasonlított, mégis… valahol mélyen tudta, nem lenne szabad párhuzamokat keresnie. Pedig voltak. Nem is kevés. Akkor feltétel nélkül hinnie kellett. Neki is, mint mindenkinek. Meg se fordult senki fejében, hogy nemet is lehet mondani. Aztán ő mégis megtette. És ezzel megindult a lavina… sorsok tértek új utakra, gyökeres változásokat idézett elő egyetlen szó.
És most? Mit tegyen? Ismét fellázadjon? Phosphor most nem tudta megtenni… tétovázott. Önszántából hitt a királyban. Feltételek nélkül. Döntése nem érzelmeken, hanem színtiszta logikán és tapasztalatokon alapult. Ám ez a mostani helyzet, alapjaiban kezdte megrengetni hitét. Nem tudta mit tegyen. Azt azonban jól tudta, hogy a király nem kételkedne benne, miként arról már számtalan esetben tanúbizonyságot is adott. Olyan helyzetekben, amikor minden ellene szólt. A király mindig, minden helyzetben, mindenki ellenében is hitt, bízott benne, ahogy bízott minden Mélységi Árnyban. De vajon a király is megérdemli ezt a vak hitet? A várudvarról felhangzó fájdalmas kiáltások szerint aligha. De mi van, ha nem is tud az itt történő eseményekről? Egyáltalán hol lehet? Vagy talán az elítélt megérdemli, hogy bűnhődjön. De ahogy ő tudta, nem is gyűlt össze a tanács, nem tárgyalta senki az ügyet. Mégis mindenki azt állítja, ez a király parancsa. De ezt honnét veszik? Állítólag egyértelmű volt, hogy ki követte el a gyilkosságot, így szükségtelenné vált az idő húzása. Thánáthosz, a király jobbkeze jelentette be, hogy az uralkodó azonnali példát akar statuálni. Annál is inkább, mivel uralkodása alatt még soha senki nem halt meg, kizárólag dicső csatában, védve a hazát, honfitársait. És mivel Thánáthosz is Mélységi Árny volt, így mindenki hitt neki. Amikor a király hatalomra jutott, saját elképzelései szerint építette fel birodalmát. Teljes hatalommal ruházták fel, de a régi törvényeket, nem törölte el, nem ment szembe az árral.
Ilyen volt a fogat-fogért elv. Azaz, ha kiütötték valaki felebarátjának fogát, az ugyanilyen mértékű elégtételt vehetett. És ugyanez vonatkozott a gyilkosságokra is. Család, család ellen, mert korábban a demiurg törzsekben a családi kötelék volt a legszentebb. A király ezt nem akarta eltörölni, de számára túl barbárnak tűnt és azt is tudta, birodalmában nem adhat teret a demiurg hordákban uralkodó belső harcoknak, vérengzéseknek. Ezért találta ki, hogy a birodalom minden tagja egy család, és hogy amennyiben bárki megöl valakit a népe tagjai közül, azon ő, mint a család feje hajtja, illetve hajtatja végre az ítéletet nyilvánosan, a népe szeme láttára, sőt, maga a nép végezhet vele, de bosszút engedély nélkül egymaga senki se állhat, csakis nyilvánosan. Ezt követően a birodalomlakók közül senkinek eszébe nem jutott, hogy birodalomlakót megöljön és egyként álltak ki egymás mellett. Persze a jellemüket, a fokozott agressziót nem tudta volna lecsillapítani, kellett, hogy valamiképp le tudják vezetni. Ennek érdekében harci „játékokat” szerveztek, amik korántsem voltak játékok. Ilyeneken bárki saját felelősségére részt vehetett és ha valaki meghalt, az nem számított gyilkosságnak. Legyen mindenkinek annyi esze, hogy olyannal nem áll ki harcolni, akiről sejti, hogy nem kedveli. A másik módszer a szabad garázdaság és verekedés törvénye volt. Törvényben mondta ugyanis ki, hogy bárki, bárkit provokálhat, bárkinek nekimehet. Ezek látványos fogadóbeli és vidéki harcok, összecsapások voltak, amik nem tartottak túl sokáig, mivel senki se vette őket komolyan. Sokkal inkább arról szóltak, hogy mindenki edzésben maradjon és a figyelme a béke ellenére se lankadjon senkinek. A király tehát tökéletesen kitalált mindent, és módszerei kiválóan működtek. Most azonban mégis… valaki meghalt. A várudvarban kiterítve feküdt a halott demiurg. Zombiként se hozhatták vissza az életbe, mert túl sok idő telt el. Nem átlagos gyilkosság volt, nem felindulásból elkövetett és nem is bosszú. A testet szándékosan rejtették el, mert tudták, ha elég sok idő telik el, már a birodalom magasan képzett gyógyítói se hozhatják vissza az életbe. És most, meg volt a tettes. Állítólag. Kezei hátrakötözve, térdepelt a téren a dühödt birodalomlakók gyűrűjében, akik ostorokat suhogtattak felé és ordítoztak, de hangosabb volt náluk foglyuk kiáltása. Mindegyre azt kiabálta, aztán már csak nyöszörögte, hogy ártatlan. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy egy volt közülük. Egy birodalomlakó, mélységi demiurg. Csak nézte a jelenetet és nem tudta, mit tegyen. Szerette volna megmenteni a foglyot, de nem lehetett biztos az ártatlanságában. Ráadásul, ha kiáll mellette, akkor szembefordul a királlyal. Csakhogy a társai szerint egyértelmű bizonyíték is volt a fogoly ellen és ahogy elmondták, az alapján neki se volt oka kételkedni bűnösségében. Mégis. Ha megtette, kellett, hogy oka legyen rá, és ha volt oka, hinnie kellett benne és most inkább büszkének kéne lennie.
Az egyikük ekkor beledöfött egy dárdát a fogolyba és a fájdalmas ordítás jelezte, nincs több gondolkodási idő. Végéhez közeledett a kivégzés. Még három-négy szúrás és tudta, vége lesz. Azt is tudta ugyanakkor, hogy ezt nem hagyhatja. Tudta, tennie kell valamit, de gyorsan, mégpedig úgy, hogy ha tényleg a király parancsa ez, akkor ne szegüljön szembe, ne vonja kétségbe ítéletét.
– Állj! – kiáltotta oda, és átpattanva a korláton, szárnyait szétvetve közébük toppant.
– Mi az? Talán meg akarod akadályozni, hogy végezzünk vele? – szikrázott a szemük.
– Eszemben sincs. – felelte közönyösen, de tudta, mindenki tudja, ha meg akarná menteni, meg tudná tenni. – Csak lenne egy kérdésem hozzá, mielőtt végeztek vele. Gondolom kibírtok még ennyit.
Nem mertek ellenszegülni, de igazából nem is volt miért. Hátrébb húzódtak, ő pedig a fogolyhoz lépett.
– Nézz rám! – parancsolta.
– Ártatlan vagyok. – suttogta alig hallhatóan. Vére már mindent eláztatott. Tudta, a dárdának köszönhetően most már csak idő kérdése, hogy vége legyen, amint utolsó csepp vére is elfolyik.
– Van sejtésed arról, hogy ki tette?
– Nincs. – suttogta.
Vajon miért nem talált ki valamit? Megvádolhatott volna valaki mást, hogy megússza, vagy felvillanthatta volna legalább a gyanút, de nem. Ez az egy szó több őszinteséget sugárzott, mint bármely lehetséges magyarázat. Nem is kellett több. Felállt mellőle, majd elindult a tér széle felé, ahol a holttest feküdt egy állványon. Tudta, tekintetek követik lépteit, de azt nem sejtette, hogy a gyilkos is figyel. Figyel és vár. Mégpedig nem akármire. Egy szürke és rideg szempár követte Phosphor minden mozdulatát. Már rég sejtette róla, hogy érintésével ismét vissza tudja hozni a holtakat, de nem hitte, hogy ez valóban lehetséges. Próbára akarta tenni. Phosphor közben a halotthoz ment, aki ennél halottabb már aligha lehetett volna, ugyanis kezdett már látszani rajta az enyészet. Széttépte mellkasán a foszladozó inget és megérintette. A pokoli forróságban is rideg volt. Ahogy hozzáért, arra gondolt, mi lenne, ha még dobogna a szíve és gondolatainak ereje által a következő pillanatban már érezte is a mély döndüléseket.
– Most akkor folytathatjuk? – kiáltott oda az egyik demiurg, megszakítva ezzel a mélységes csendet.
– Hát persze. – fordult meg erre, rájuk emelve a tekintetét. – Feltéve, ha gyilkosok akartok lenni.
– Nem gyilkosság megbosszulni egy társunk halálát. – kiáltotta oda egy másik.
– Ez mind szép és jó és nemes… – mosolyodott el erre Phosphor, feléjük villantva szemfogait – egyetlen szépséghibája van csak, hogy szerintem a halott még nem halt meg teljesen, úgyhogy kicsit még érdemes lenne várni.
– Ez nagyon rossz vicc! – méltatlankodtak.
– Nem tudom, szerintem azért érdemes lenne ellenőrizni mégegyszer, mielőtt a máglyára vetitek, mert a szíve, mintha dobogna még. – azzal közönyös arccal otthagyta az emelvényt.
Lassan, tétovázva először csak az egyikük ment oda, hogy ellenőrizze állítását. Lélegzetvisszafojtva figyelte a nép, ahogy az illető megérinti a testet, majd a halottnál is szürkébb arccal fordul meg, de nem szól semmit. Erre már mások is odamerészkedtek és egyszer csak egyikük felkiáltott:
– Csoda történt! Áldassék a Tűzisten neve, tényleg dobog a szíve!
Erre minden megelevenedett. Gyógyítók bukkantak elő a semmiből és rohantak oda hozzá, hogy megnézzék mi történt.
Ő mindeközben a népet figyelte. Tudta, ha jelen van az igazi tettes, azon látszani fog bűne, vagy legalábbis az aggodalom, mert sose tudhatja, áldozata nem ismerné-e fel. De az is lehet, hogy tud majd valami olyan részlettel szolgálni, amely felfedné gyilkosa kilétét. Azt is figyelte közben, hogy kik azok, akik most, körötte nyüzsögnek. Alapvető természetéből fakadt a gyanakvás. Már rég volt ő az a naiv pilinke. Tudta, ha most mégis leáll a fickó szíve, azok között lesz a tettes, akik körbeveszik. Szerencsére a megvádolt demiurggal nem neki kellett foglalkoznia. Az, addigra már vérbefagyva mozdulatlanul feküdt, talán holtan. Ha pedig így volt, már nem volt idő a késlekedésre, máskülönben, ha meglátja odaát a halált és elveszít valamit lényéből… senki se sejtette, hogy mit, de azt mindenki tudta, hogy egy bizonyos idő után, már csak zombiként lehet visszahozni valakit. Később pedig már erre sincs esély.
Barátai azonban helyette is foglalkoztak a fogollyal. Lidaster, aki maga is kitanulta a gyógyítás mesterségét, már ott térdepelt mellette. Cynidor és Vincca kivont szablyával állt, arra az esetre, ha valaki meg akarná akadályozni Lidaster munkáját.
Ahogy körbetekintett, nem látott semmi különöset. Nem sejtette, ki lehet a tettes, de aztán megfordult és minden egyértelművé vált a számára. Pedig gondolhatta volna, hogy ezúttal is Thánáthosz, azaz az apja szervezte az egészet. Nyilván tudni akarta, valóban képes-e érintésével oly sok idő elteltével is visszahozni valakit az életbe. És persze arra is kíváncsi lehetett, hogy ezúttal is éppoly lázadó-e, mint egykor, azaz szembe fog-e fordulni a királlyal és a paranccsal.
Amikor Phosphor megfordult, Thanathosz ott állt előtte. Szürke tekintete egyenesen reá szegeződött, miközben arcán nem leplezett, elégedett mosollyal nézett rá.
– Büszke vagyok rád, fiam! – jelentette be.
– Fantasztikus… – suttogta Phosphor – de az érzés nem kölcsönös.