- Az összes - Spoilerek

NE OLVASD az I. kötet előtt! – kalandregény II.

Rajongói kérésre felteszem a kalandregény 2. kötetének elejét, melyet az alábbiakban olvashattok. Csak azok olvassák el, akik az elsőt már elolvasták!

I. fejezet
Csak a képzelet szabhat határt

Elgondolkozva szálltam fel a Tiraspolból Odessába induló buszra. Azt hittem, lezárult a történet és már csak meg kell írnom belőle a regényt. Nem hittem, hogy az események még folytatódnak és csak pár nap múlva lesz vége, de akkor aztán mindennek vége lesz.
Hátra volt ugyanis még egy végzetes hiba. Akkor még nem sejtettem, hogy valami elkerülte a figyelmem, valami fontos, valami, ami nem sokkal később valaki életébe is kerülhet. Valamit ugyanis alaposan félreértettem. Akkor és ott azonban még fogalmam se volt erről és ezt a bekezdést is csak utólag írtam hozzá a történethez. Utólag, most, miközben már a visszafelé tartó vonaton ülök.
Akkor és ott, megkönnyebbült nyugalommal szálltam fel a buszra. Jóleső érzés járt át, mert azt hittem, jól végződött ez a történet. Elégedetten dőltem hátra az ülésen.

Akkor vettem észre! Mintha valami lenne a zsebemben… kitapogattam… Te jó ég?! Egy ideig döbbenten, tágra nyílt szemekkel néztem a csillogó gyémántot, megfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül és az utasok folyamatosan szállnak fel.
– Mi az? – kérdezte váratlanul mellém huppanva Péter.

Ijedtemben sietve kaptam a számba a követ.
– Cak cukorka! –  feleltem sietve zavartan.
– Nekem is adsz?
– Nin’ több. – feleltem, miközben gondolataim fel-alá cikáztak.

Most mi lesz? És mégis, miként került oda? Hiszen én András zsebébe csúsztattam búcsúzáskor az ölelés közben. Igaz, már akkor is furcsának találtam, hogy amikor már köszöntem el és fordultam volna, újra átölelt. Meglepett, de akkor csak azt gondoltam, milyen szánalmasan érzelgős férfi létére. Ez volt tehát az ok. Észrevette mit tettem és visszacsempészte. A fenébe!

Mit tegyek? Közeledett a busz indulásának ideje. Ez volt az utolsó járat, mellyel még határidőn belül talán el tudtuk volna hagyni a helyet. Tudtam, ha leszállok, annak nincs túl sok értelme. András taxival már bizonyára elhagyta a környéket. Tudtam, tovább kell mennem Péterékkel, mert ez az egyetlen esélyem arra, hogy feltűnés nélkül átjussak a határon. Elhatároztam, hogy amint kiérek Transznyisztriából, azonnal hívni fogom Andrást. Társaim és a többi utas lassan mind elhelyezkedtek közben.

„Hihetetlen!” – gondoltam, miközben a számban szopogattam a követ. „Miért csempészte vissza a zsebembe? Lehet, hogy nem is ez az igazi gyémánt? Lehet, hogy ez is csak egy pár milliót érő másolat, amivel csak meg akart viccelni? Kitelne tőle. De akkor is eladhatnám. Jól jönne most bármennyi pénz. Egymillió pedig már nem lenne kevés. De vajon kinek és hol adhatnám el? Igaz, most nem is ez a lényeg, – zártam le magamban a vitát – sokkal inkább az, hogy miként vihetném át a határon. Hová rejtsem?” – Nem tudtam a választ.

A dnyesztermentiek érdekes, vendégszerető nép. Miként tapasztalhattam, ugyancsak nehezen engedik maguk közé az érdeklődő utazót, ám ha már betért, még kevésbé bírnak megválni tőle. Kifelé, a határon az eltöltött hosszú órák erről egyértelműen tanúskodtak.

Kiszállás. Szóltak fel a buszra amikor megérkeztünk. Tudtam, most alaposan átvizsgálnak mindent. Ledermedtem. „Hová rejtsem, mit tegyek vele?” – töprengtem ijedten, de még mindig a számban tartottam, miközben óvatosan próbáltam a folyamatosan termelődő nyálamat lenyelni úgy, hogy igyekeztem a nyelvem alatt tartani a gyémántot. Hamarosan mindenki elhagyta a buszt, így én is. Felnyíltak a csomagtartó ajtajai mindkét oldalon és ki kellett pakolnunk a cuccainkat. Ki-ki a sajátját.

Aztán irány az épület. Sorba álltunk és minden csomagot, minden zsákot, bőröndöt és táskát átvilágítottak. Mi még külön papírokat is kaptunk, amit kitöltettek velünk. Egy sor aprólékos kérdés. Semmit se értettem belőle, de ez nem okozott gondot. Valamennyien lemásoltuk Ákos űrlapját és nemsokára el is készültünk. Közben a gyémántot még mindig a számban forgattam. Egyszerűen nem tudtam hová rejteni.
Végre elkészültünk. Azt hittem, szállhatunk is vissza a buszra, ám még korántse értek véget megpróbáltatásaink. Sőt! Még csak akkor kezdődtek. Már kiléptünk az épületből és megindultunk volna a busz felé, amikor odaszóltak nekünk és fordulhattunk vissza.

Először Ákos került terítékre. Külön helységbe vitték, ki tudja miért, míg mi az előtérben izzadtunk. Nemcsak én, a társaim is. Miként ekkor kiderült a számomra, egyáltalán nem vallottunk be ugyanis valutát a kitöltött lapon, ami gyanúsnak tűnhetett. Éreztem, ezen fog elbukni a gyémánt-ügy. Elképzelni se tudtam, mi tart ilyen sokáig odabenn. Tán csak nem vetkőztetik le teljesen? Egek! Mi lesz, ha én is sorra kerülök? Hová tegyem addig a gyémántot? Igen. Igen. Talán a hálózsákomba teszem és azt kinn hagyom, mintha nem az én cuccom lenne. Jutottam végül elhatározásra.

A többieket mindeközben csak a pénz izgatta. Hová rejtsék? Fülöp felhajtotta pólóját és előtűnt a testére tapadó, övtáskaszerű, profi pénztárcája. Valószínűleg, hacsak nem vetkőztetik meztelenre, senkinek se tűnt volna fel, hol rejtegeti a valutáját. Nyilván ő ebben nem volt annyira biztos, így sietve pakolta ki, majd kezében tartva, lobogtatva a nem kis összeget, épp azon gyötrődött, hogy hová rejthetné el és aggodalmas arccal a többiektől próbált segítséget kérni, amikor váratlanul kinyílt mögötte az ajtó. Ijedtében akkorát ugrott, mint egy kőszáli kecske. Kis híja volt bizony, hogy be nem terítette a helyiséget a rengeteg lóvéval. Ennél már csak az lett volna látványosabb, ha egy maréknyi gyémántot szór szét ijedtében. Ám ékkő csupán egyetlen lapult nálunk. Igaz, ha minden igaz, az aztán megvolt jó pár karát.
Akkor még azt hittem, rutin ellenőrzés az ilyesmi errefelé. Nem sejtettem, névtelen telefonhívást kaptak, hogy csempész van a buszon. Szerencsére nem említették nekik a követ, így fogalmuk se volt mit kell keresniük. Sajnos azonban éppen ezért, elég alaposan szemügyre is vettek mindent.

– Túl könnyen elengedtek. – jegyezte meg Péter, amikor a teljesen leizzadt Ákos kilépett. – Fizettél nekik?
– Hová gondolsz? – rázta meg fejét a kérdezett. Csak később merte megvallani nekünk, hogy igen, lefizette őket és ennek köszönhettük mindannyian a szerencsénket. Ezért nem kínoztak egyesével végig minket, legalábbis a határ ezen oldalán, így fellélegezve léphettem ki az épületből. Már láttam, jól gondoltam, valóban okos ötlet volt továbbra is közéjük vegyülnöm. Aztán pakolás vissza a buszba, felszállás a türelmetlen utasok közé, majd irány tovább, a határ túloldala, Kucsurgán.

Itt, ismét megállt a busz. Vagy félórát várakoztunk, minden különösebb esemény nélkül. Gondoltam, bizonyára sokáig tart a papírmunka. A gyémántot már feltettem addigra a fejem feletti csomagtartóba, arra gondolván, hogy ha mégis megtalálják így le tudom tagadni, mintha soha nem is láttam volna.

Fülöp közben bekapcsolta az előttünk lévő, érintőképernyős tévét és filmet választott nekünk. Meglepett a modern felszereltség. Hamarosan az egész busz érdeklődve nézte a műsort. Én azonban nem bírtam összpontosítani. Gondolataim újra és újra a kolostorhoz tértek vissza. Vajon mi lehet most Nyikoláj-jal? Holnapra már biztos kipiheni a drogot és együtt hazaindulhatnak. De az is lehet, és ez valószínűbb, hogy keresnek egy igencsak távoli országot és ott kezdenek új életet. A Wangok ugyan már biztos nem akarnak ártani nekik, legalábbis András szerint, de azért biztosra vettem, hogy Kólja új menedéket keres majd kettőjüknek.

Akkor még azt hittem, hogy talán a többiekkel már soha nem találkozok. Azt hittem, végetért a történet. Minden szál szépen lezárult. Nem sejtettem még, hogy a Sors hamarosan újra összehoz minket, még egyszer, talán utoljára, hogy eljátszon velünk és próbára tegyen minket.
A többieken elmélkedtem éppen, amikor megjelent egy tiszt és felszólított minket, fogjuk meg minden holminkat és hagyjuk el a buszt. Csak mi. A többiek maradhattak. Amikor láttam, hogy elkezdi tüzetesen sorra venni a felettünk lévő csomagtartókat is, sietve kaptam ki a gyémántot. Még éppen időben, mert már oda is ért. Zavart kapkodással kászálódtam le a buszról.

Ezen a részen is szembesültünk a bürokráciával, töltögettük szorgalmasan a papírokat és nem maradt el a vallatás sem. Szerencsére itt is csak Ákost kínozták ezzel. A határ ezen oldalán azonban az est fénypontjának a motozás számított.

Az ukránok egy kis helységbe vezettek minket, ahol kezdetét vette részletes, személyenkénti átvizsgálásunk. Mindent. Még az alsóneműket is kipakoltatták. Totálisan amatőr létemre persze már akkor teljesen leizzadtam, amikor láttam, mint kezdik átvizsgálni a többieket. Jobb ötletem nem lévén, sietve vettem a gyémántot ismét a számba.

 

 

Azon az éjszakán Izabell végre megnyugodva térhetett volna nyugovóra. Nehéz nap állt mögötte, de végre boldog lehetett, hiszen szerelme Martin, azaz Nyikoláj életben volt. Sikerült megmenteni őt.

A kolostorban külön szobát kaptak, nem engedték, hogy mellé feküdjön, de az a tudat, hogy ott volt nem messze tőle és hogy csupán egyetlen fal választja el őket, megnyugtatta. Remélte, az új nap egy új és szebb jövőt hoz majd el a számukra és újra együtt élhetnek. Arra a madárcsicsergős, tavaszi hajnalra gondolt, amikor mindez a rémálom elkezdődött és a boldog idill véget ért. Remélte, az az érzés visszatérhet még. Remélte, miután a fiú kijózanodik, akkor is emlékezni fog arra, amit delíriumában mondott, arra, hogy szereti őt. Már tudta, csak azért hangzott el az a sok bántó szó, hogy ellökje magától. Már tudta, hogy ezzel csak őt akarta védeni. Ezért próbált szakítani vele.

Izabell remélte és most már egyre erősebben hitte, hogy minden jóra fordul. Már alig várta a másnapot, hogy a fiú magához térjen és beszélhessen vele. Nem sejtette még, hogy ez a történet még kettejük számára se ért véget és hamarosan ő is elkövet egy végzetes hibát.
Aludni próbált, de csak álmatlanul forgolódott ágyában. Nem érezte jól magát így, hogy nem láthatja a fiút. Aztán végül elhatározásra jutott. Sietve öltözött fel, hogy lábujjhegyen és csendben Nyikolájhoz átosonjon. Látnia kellett őt. Tudta, hogy bizonyára még nem tért magához, de ott akart ülni az ágya mellett.

Csendesen, miként egy éjféli kísértet úgy osont át a fiúhoz. A kulcs a falra akasztva lógott. Látta, amikor kívülről bezárták nehogy éjjel delíriumos állapotban elkószáljon. Megnyugtatták, hogy minden órában ránéznek majd. Tudhatta, hogy biztonságban van, ő mégis aggódott. Ahogy egyre közelebb lépdelt, úgy nőtt benne valami fura, baljós érzés. Sietve nyitotta ki az ajtót, majd felkapcsolta a villanyt. Döbbenten látta, hogy a szoba teljesen üres. Rosszul emlékezett volna? Lehet, hogy egy másik szobába vitték? Nem értette.
A kolostorbeliek nem örültek neki, amikor fellármázta őket az éjszaka közepén és követelte, hogy azonnal vigyék Nyikolájhoz.
Aztán megtudta tőlük, hogy a fiú már nincs ott. Nem sokkal később ugyanis visszajött érte a barátja és magával vitte. És hogy ki volt az… a leírás alapján egyértelművé vált számára, hogy Vaszilij. Még azt is sikerült megtudnia, hogy Odessába mentek. Nem értette mi lehetett ennyire sürgős, ami miatt visszajött Nyikoláj-ért és meg se várta, hogy teljesen magához térjen.

Nem tudta, most mit tegyen.