- Az összes - Novellák

Kezdetek

Részlet Lilien naplójából:

„Minden egy ártatlannak tűnő kívánsággal kezdődött… Sosem feledem el azt a téli napot, pedig szinte gyermek voltam még. Talpam alatt ropogott a friss hó, amikor az állomás felé igyekeztem. A hűvös szél fel-, felkavarta a talaj közelében repkedő fehér pelyheket. Sziporkázó fehérség ragyogta be a vidéket.
Gondolataim ismét magukkal ragadtak. Akkoriban a körülmények kegyetlenebbnek tűntek számomra, mint valaha. Tény, hogy hosszú éveken át a halál árnyékában éltem és ráadásul azok, akik körülvettek a mindennapokban, csak nehezítették helyzetem, Életem…
Ma sem értem, hogy bírtam ki… Miként élhettem túl…
Miért nem vetettem véget az Életemnek…? Lehet mondani, hogy gyáva voltam, de Én nem így gondolom. Úgy éreztem, ha feladnám a létért való küzdelmet, boldogságot okoznék azoknak, akik vesztemet szeretnék. Úgy éreztem, tartozom annyival magamnak, hogy ne okozzak senkinek ilyen örömet.
Azon az estén azonban, elkeseredettségem és magányom érzése elérte tetőfokát. Úgy éreztem, senkinek nem vagyok igazán fontos ezen a Világon és hogy valójában nincs senki, akire számíthatnék. Úgy éreztem, még az Istenek közt sincs egy sem, aki törődne velem. Miért menjek haza? Mért szálljak fel a vonatra? Mi értelme lenne folytatni ezt az értelmetlen küzdelmet a túlélésért?
Azokban a percekben az egymás után száguldó kétségbeesett gondolataim az egyetlen lehetségesnek tűnő megoldás felé vágtattak…
Ez a megoldás pedig a Végső megoldás volt. A Halál.
Lábaim, mintha előre kitalálták volna gondolataim.
Miközben elmém, múltam és jelenem kilátástalanságával foglalatoskodott, lábaim észrevétlenül a tópartra vittek.
Az üresség, amit a szívemben éreztem, hatalmasabb és elviselhetetlenebbnek tűnő volt, mint valaha. Csak álltam, álltam ott a móló végén.
Néztem a sötéten csillogó jeges vizet és arra gondoltam, ha már ez volt életem első napja, akkor lehetne egyben az utolsó is. Stílusos lezárás. Legalább valamiért emlékeznének reám.
Olyan egyszerű lett volna beledőlnöm a fagyos mélységbe és eggyé lenni a végtelennek tűnő rideg ürességgel, a halállal…
De akkor… akkor megpillantottam valami fényesen csillogó drágakövet a tó feketéllő víztükrében. Az első csillag fénye mosolygott rám a Halál mélységéből.
Felemeltem tekintetemet az égre. Valóban ott fénylett, ragyogott a Remény!
Sugarai bevilágítottak a szívembe. Álmodón néztem fel rá. Lám csak! A Remény még mindig él és mindig, újra és újra elsőként hozza el a Fényt az Éjszakába, pedig… pedig az Ő sorsa-, ha igaz- még kilátástalanabb, még kétségbe ejtőbb volt egykor. Miközben a kavargó hópelyheket néztem, eszembe jutottak az angyalok pehelytollai. Testvér, testvér ellen, ahogy a történet meséli. Mi az engem eddig ért igazságtalanságok összessége a Vele történtekhez képest? Elszégyelltem magam és elgondolkozva vetettem tekintetem újra a tó vizének sötétlő mélységébe.
„Meghalni… oly egyszerű lett volna…” – gondoltam, aztán újra felemeltem Rá tekintetemet és így sóhajtottam: „- Óh, bárcsak, bárcsak léteznél! Szükségem van Rád, Remény!”