- Az összes - Fantasy: napjainkban Novellák Típus: Fantasy

Lopott medál

#medal
Tudta, hogy ha megteszi és léteznek, akkor nem lesz túl közkedvelt. Mégis megtette.
Amikor meglátta a medál csillogását, egyszerűen nem bírt ellenállni neki. Nem, nem az értéke vonzotta. Igaz, aranyból készült, de ez őt cseppet se érdekelte.
Számára az átjutás lehetőségét jelentette. Csak ez számított neki.
A komor, fekete arcú lény nagyot nézett, amikor váratlanul leszakította a nyakából. Láncostól. Aztán a pillanat törtrésze alatt már el is tűnt. A teleportációs medál azonnal tudta hová vágyik és már vitte, röpítette is téren és minden képzeleten által.
Rajongott a királyért. Ő is, miként oly sokan mások. Beszélni akart vele. Ezért aztán rágondolt és a következő pillanatban máris egy különös helyen találta magát. Egy gondja volt csak a medállal, amit nem először használt, mégpedig az, hogy rá másként hat, mint az ott élőkre. Azt gondolta, bizonyára azért, mert ő csak egy ember. Bizonyos dolgokat mindig elfelejtett, ahogy a medál magával rántotta. Így például nem egy alkalommal kiment a fejéből az, hogy miért is érkezett, mi volt a célja. Szerencsére azonban a legfontosabbat sose feledte. A királyt. A neve, mint világítótorony fénye, mindig ott lebegett képzeletbeli tekintete előtt. Arra is volt már példa, hogy Phosphor a feledés vizébe nyomta… ettől persze mindent feledett. Azt azonban, hogy a királyhoz indult, akkor se moshatta ki semmi az emlékezetéből.
Amikor megérkezett, kíváncsian tekintett körbe, hogy felmérje, hová érkezett. Ezúttal valamiféle könyvtárteremben állt. Mögötte több, nagy, faragott aranydíszes ajtó, jobbra és balra könyvespolcok, szemben pedig egy pultszerű rész húzódott. Amögött egy fiatal, feketebőrű leány álldogált. Szarvain csillogtak a fáklyák fényei, melyek körben a falakat és az oszlopokat díszítették. A plafonról gyönyörű csillárok lógtak, gyertyákkal telve. Alatta, de fent a magasban, átlátszó rácson csillogtak a fények, mely a teremnek plusz mennyezetet adott. Nyilván a csillárok miatt volt erre szükség. A terem gazdag pazarsága és a fények sziporkázása elegánssá tették a helyet, míg a régies minták és falfestmények, a fekete, aranydíszes khorinthoszi oszlopok garantálták az antik élményt. A polcokon rengeteg díszes kódex sorakozott.
Körbetekintett.
A helyiségben, amennyire ellátott, több különleges lényt látott. Pár élőholt és egy hárpia beszélgetett suttogva az egyik asztalnál, a közeli szekrénysor tetején négy nagy szemű mavrikurg üldögélt. Egy pteridion böngészett egy távolabbi polcnál. Elszórtan csuklyás árnyakat is látott. A király azonban meglepetésére nem volt sehol. Odalépett hát a pulthoz:
– Üdv! – köszöntötte a lányt – Meg tudná nekem mondani, kérem, hogy hol találom a királyt? – itt kimondta a nevét is.
– Most ment ki, de azt mondta, pár pillanat és jön.
– A király? – lepődött meg főhősünk, mert látva hová került, nem hitte, hogy találkozhat vele.
– Igen ő.
– De hiszen ez egy könyvtár!
– És? Bármily meglepő, nálunk mindenki tud olvasni. Még a király is. – felelte, miközben fekete szemei gúnyosan csillantak. – Egyébként miben segíthetek? A király tanodájához már aligha fog tudni csatlakozni és az audienciás listán is hosszú a sor. Szerintem esélytelen, de felírhatom a nevét.
– Úgy látom ön még új itt, hogy nem tudja a nevem. – mosolyodott el főhősünk. – Nekem nem kell sorba állnom, hogy találkozhassak vele.
– Pontosan tudom, hogy ki ön. – felelte erre a demiurg leány, miközben fejével a szomszédos szekrénysor felé intett. – Ön egy egyszerű mesélő. – tette hozzá lenéző hangon. – Mert ne gondolja, hogy csak mert leír mindent, amit itt lát vagy hall, attól majd író lesz.
– Én sose gondoltam… és eddig nem is állítottam sehol ilyet. – tiltakozott főhősünk zavartan, miközben a jelzett irányba nézett és meg is pillantott egy ismerős borítót.
– Az utolsó fénysugár… – suttogta döbbent meglepettséggel.
– Megvan minden. – folytatta a demiurg leány – Sőt! Képzeletének színeiben is megtekinthető minden a kivetítőn. – intett egy állványon álló, fekete szerkezet felé. – És ez nem minden! – tette hozzá, hangjában bosszankodással – Még a kéziratairól is van másolat. – azzal fejével a jobboldali roskadozó szekrény felé biccentett.
Főhősünk akkor vette észre a rengeteg, összegyűjtött anyagot.
– Ekkora rajongóm lett a király? – lepődött meg nem leplezett, ám gúnyos örömmel.
– Aligha. – szólalt meg erre váratlanul mögötte egy ismerős hang. Sietve fordult meg, mire szembetalálta magát az élénk kék, de most komoly tekintettel – Csak parancsot adtam, mert mindenről, amit teszel vagy írsz, tudni akarok.
– Ezt nevezik rajongásnak. – nevetett főhősünk zavartan próbálva viccelődni, de elakadt a szava a király komoly tekintetét látva, aki közben már a kezét nyújtotta, de nem üdvözlő kézfogásra.
– Kérem a medált!
Főhősünk ellenkezés nélkül, gépiesen, de tétován helyezte a tenyerébe, miközben a király így folytatta: – Ez aztán végképp nem volt méltó hozzád. Tudod, egyáltalán nem értelek. Hogy akarsz így ide tartozni, ha ennyire semmibe veszed a kéréseim? Mondtam, hogy nem használhatsz többé ilyesmit. Mondtam, hogy küldetek érted, ha jöhetsz. De ezekután… – intett fejével a kéziratok felé – ne reméld, hogy egyhamar.
– De mi a baj velük? Úgyse hiszi el senki, hogy mindez igaz. – akarta menteni főhősünk a helyzetet. – És egyébként is, úgyse találnának ide.
– Az most már biztos. Hála neked, betiltom a medalionok használatát. Egyébként meg nem ez a fő gond. Gondolkozz kicsit! Lenne ennél fontosabb dolgod is! Az ígéreteidről nem is beszélve. – tette még hozzá, majd intésére előlépett két csuklyás árny. Főhősünk vállaira tették kezüket és már vitték is vissza, téren s minden képzeleten át oda, ahonnét érkezett.

vége
(Csak eme történetnek van vége.)