- Az összes - Spoilerek Típus: Fantasy

Minden kezdetek kezdete

Április 7, hajnali 5 óra 28 perc
Részlet Lilien naplójából:
„Amint felébredtem, nem sokat tétováztam. Miként az elmúlt napok, illetve hajnalok során, ezúttal is megtettem a szükséges előkészületeket, vagyis kimentem a mosdóba, majd visszatérve lefeküdtem az ágyba hanyatt és betakaróztam, majd behunytam szemeim és vártam. Nem vettem be semmilyen tudatmódosító szert. Mindig fontos volt számomra elmém tisztasága. Elszántságom, úgy éreztem mérhetetlen. Akár meg is haltam volna a tudásért…
Vártam. Egy idő múlva megjelentek a képek. Alig tudtam csitítani izgalmamat, hogy végre sikerült. Visszafogtam lélegzetemet és igyekeztem átadni magam az élménynek. Ezúttal nem váratott oly soká magára a folytatás. Vagy lehet, hogy csak azért érzékeltem így, mert már átéltem egyszer hasonlót és tudtam, mire számíthatok. Aztán jött az enyhe elektromos borzongás és megszűntek a képek. Néhány pillanatig sötétség és csend, majd a Szél fuldoklásba fúló süvítő lélegzése, meg a képek és az ízek meg illatok kavalkádja. Végül ismét csend és sötétség. Alig bírtam elfojtani izgatottságomat. Éreztem, kezdeti elszántságomból már-már alig maradt valami. „Kitartani. Igen. De miért? Miért oly fontos ez nekem?” Mielőtt megadhattam volna e kérdésemre a választ, hangos döndülés rázta meg a csendet.
„Elkezdődött.” – suttogták gondolataim. – „Vagy inkább, most fejeződik be. Mindegy. Most a végére járok. Tudnom kell!”
Azzal megpróbáltam minden érzékemmel a történésekre összpontosítani és aggodalmaskodó gondolataimat figyelmen kívül hagyni. Végül, éppúgy, mint korábban, elhalt az utolsó dobbanás is.
Úgy tűnt, megszűnt minden. Átfutott rajtam a borzadály. „Biztos, hogy ezt akarom? Pusztán kíváncsiságból akár meg is halnék? Elég! Elég ebből. Itt vagyok. Ismét. Most már meg nem hátrálok. Ki fogom várni, mi történik még. Nyugodt vagyok, nyugodt és bátor.” Bíztattam magam efféle szavakkal. Közben nem történt semmi. Sötétség és néma Csend mindenütt. Csak a gondolataim maradtak és én. És a másodpercek, éreztem, egyre csak múlnak. Vártam. Borzadállyal töltött el a tudat, hogy talán halálom végleges beálltára várok. Mégse akartam meghátrálni. Nem akartam feladni. Kíváncsiságom kielégítéséért, a tudás megszerzéséért kész voltam megfizetni a legnagyobb árat. Vártam. Néma csendben, riadtan vártam. Hosszú percek telhettek el így.
Egyszer csak derengeni kezdett tekintetem előtt valami. Halovány szürkület. Egy fal magasodott előttem. De, nem. Nem fal volt az, hanem plafon. Olyan különös érzés uralta egész testemet. Kíváncsian fordítottam el fejem. Meglepve ismertem fel a bútorokat. A szobát, ahol lefeküdtem. „Nahát!” – gondoltam csalódottan. – „Semmi se történt. Hiába volt ez a nagy riadalom. Egyszerűen csak felébredtem végül.” Kiábrándultan keltem fel az ágyból. Furcsa, különös érzés borzongatta végig testem. Felálltam. Teljesen ébernek és frissnek éreztem magam, telis-tele energiával. Mégis. Valami nyomasztó érzés éledezett bennem. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés. Nyugtalanság töltött el és önkéntelenül hátratekintettem.
„Egek!!!!!!”
Elakadt a lélegzetem és elhaltak gondolataim. Az ágyon ott feküdt, saját testem. Határtalan riadalom söpört végig rajtam. Éreztem, hogy abban a pillanatban minden idegszálam égnek áll.
„Testelhagyás???” – reppent fel első, értetlen gondolatom. – „Nem!… Nem! Az lehetetlen! Ilyen nem létezik! Nem létezhet!” – ráztam meg a fejem, miközben hátráltam egy lépést.
Testem ekkor forró testnek ütközött. Sietve perdültem meg és döbbenten néztem fel rá. Egy sötét, fekete bőrű alak magasodott előttem. Zöld szemei csillogtak, akár a macskáké. Fején enyhén csavart szarvakat, hátán pedig rémisztő bőrszárnyakat viselt. Hegyes fogsora ijesztőn villant elő, ahogy elmosolyodva így szólt:
– Fantasztikus! Nemde?
Hirtelen nem tudtam mit felelni. Éreztem, szemeim tágra nyílnak a döbbenettől, ahogy néztem őt, miközben önkéntelenül is hátráltam.
– Te félsz! Jól sejtem? – kérdezte erre és smaragdszín tekintete játékosan villant felém, miközben ajkai szegletében jól láthatóan jelent meg a gúnyos mosoly, nem leplezve tovább hegyes szemfogait.
– Félni? Ugyan. Tőled? – hallottam csilingelő, könnyed nevetésem, mely nem állt összhangban azzal, amiket gondoltam a percben.
– Még, hogy tőlem félni? – hőkölt hátra játékosan – Erre nem is gondoltam eddig. Bár, most, hogy mondod… igazán félhetnél tőlem. Legalább egy kicsit. – mosolygott – Tudod… a hírnevem miatt. Mégis mit gondolnának rólam, ha még egy ilyen kis csitri is visszabeszél nekem?
– De hiszen Te nem is létezel!
– Komolyan? – kérdezte, miközben arcán döbbenet futott át, de a következő pillanatban már el is nevette magát – Nem mondod!? És erről én miért nem tudok?
– Én képzeltelek el. Ez most csak egy álom. – magyaráztam neki.
– Fantasztikus! – nevetett fel erre a különös lény ismételten – Akkor te már mindent tudsz. Én meg már pazarolni akartam rád, az Emlékezés tavának vizét. De így sokkal jobb. Akkor indulhatunk is.
Azzal megérintette a vállam, mire mindketten egy különös helyen találtuk magukat.
Soha annak előtte nem láttam még csodálatosabb világot. Az égbolt feketébe vegyülő vöröslő lángtengere alatt hegyek sötét monstrumairól folyt a láva a völgyekbe.
– Nézd! Íme az én álmom! Megosztom veled. – mondta és színpadias mozdulattal végigmutatott a tájon. Odalenn a közeli völgyben egy csodaszép kastély állt, mint a fekete és kopár vidék csodaszép gyémántja.
– Nézzük meg közelebbről! Menjünk be! – javasoltam.
– Nem. Nem tehetjük. A kastély el van átkozva. Aki belép, annak vége.
– De…miért?
– A király palotája volt ez. – felelte. – Miután a Birodalom összeomlott, Hekáté, a Nép kívánságára hirdette ki az Átkot. Azóta áll itt a kastély, mint valami gyászos síremlék.
– Örökké?
– Nem, nem örökké. Legalábbis sokan reménykedünk még ebben. Talán egy nap a Király visszatér, vagy valamelyik lánya elfoglalja jogos helyét a trónon. – e szavaknál lopva rám pillantott, majd hosszabb szünet után nyíltan megkérdezte:
– Nem volna kedved hozzá?
– Mihez?
– Egy kis szerepjátékhoz. Ahhoz, hogy te uralkodj e vidék felett.
– Nem. A királyt kell megtalálnunk. – feleltem és azzal már indultam volna.
– Várj csak! Ne oly gyorsan! – kapott hirtelen utánam – Még nem is tudsz mindent.
– Mit kéne tudnom? Ez az én álmom.
– Nem!… Akarom mondani, ez nem ilyen egyszerű. Tudtam, hogy tetszeni fog ez a szerepjáték, de mielőtt nekiindulunk, még meg kell ismered a forgatókönyvet. A Sötétség Vidékein, a Másvilágon ma már más Világ van és az egykori Nép…
– Mit számít? Menjünk és majd megismerjük őket! Sietnünk kell, mert az ébresztőóra…
– Várj már, te lány! – ragadta meg ismét a karomat, mert közben már kicsúsztam a szorításából. – El se hiszem, hogy nehezebben lehet parancsolni neked, mint nekem valaha lehetett.
– Ugyan! Most mégis mi a baj? – fordultam vissza mosolyogva – Te mondtad az imént, hogy ez csak egy kis szerepjáték. Az alapsztori egész jó. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit képes kitalálni a tudatalattim, de ha már sikerült, hát szeretném kiélvezni alaposan. Sietnünk kell, mert holnap már nem biztos, hogy képes leszek újra ilyesmiről álmodni. Engedj hát, hadd nézzek körül!
– Előbb akkor is végig kell hallgatnod engem! – állt elém határozottan, miközben váratlanul széttárta hatalmas bőrszárnyait – És az is fontos, hogy komolyan vegyél! Úgy, mintha akár meg is halhatnál. A történet a következő. Az egykori Nép, követne Téged, de szétszéledt. Azok előtt, kik errefelé élnek, jobb, ha kezdetben titkoljuk kiléted. Ezt vedd fel! – azzal egy fekete, csuklyás köpönyeget nyújtott felém, miközben így folytatta – Ez egy monumentális, sok álmon át tartó kaland lesz. De ha nem veszed komolyan, nem játszunk.
– De… ez az én álmom, nem? – kérdeztem tőle tágra nyílt szemekkel döbbenten.
– Persze. De ezt a többiek nem tudják, úgyhogy ezt, ha lehet, ne is nagyon hangoztasd! – felelte rezzenéstelen tekintettel, de sokatmondó mosollyal fekete arcán.”
Így kezdődtek meg Lilien kalandjai Phosphor oldalán Yperpérán vidékén.