- Az összes - Érdekességek

Rövid jelenetek, kulisszatitkok 1.

 

A fekete lidércek

A fekete lidércek valaha, több millió éve még kívánságokat teljesítettek éppúgy mint a többi lidérc. Gazdát szolgáltak és nem tehettek mást. Egyéb lények parancsait kellett teljesíteniük. Hosszú, igen hosszú idő telt el, miközben fejlesztették magukat és igyekeztek megoldást találni.
Aztán végül… végül az egyikőjüknek sikerült. Ő volt Vhalenien Lüxfrim.
Az első szabad lidérc, aki attól a pillanattól kezdve csak a saját kívánságait teljesítette. Soha többé nem alázkodott be senkinek.
A titkot persze elárulta a többieknek.
Így szabadították fel magukat a fekete lidércek.
A régi kódexek szerint akkor egy sötét, baljós időszak köszöntött a világra. Elszabadult egy legyőzhetetlen, rettenetes, kíméletlen erő. A fekete lidérceket ugyanis nem érdekelte senki és semmi más csak önmaguk és a mérhetetlen szabadság. Miután pedig már képesek voltak arra, hogy saját kívánságaikat teljesítsék, senki se volt képes arra, hogy megállítsa őket.
/Yperpérán legendája/


 

Phosphor és a király

– Nos… mindegy is, hogy miért tetted azt, amit. Ahogy az is mindegy, elhiszem-e szavad. A lényeg, hogy nem hallgattál a parancsra. Az enyémre se. Így pedig a továbbiakban nem tűrhetlek meg a palotámban. Ha most elnézném, amit tettél, akkor odalenne minden tekintélyem a nép előtt és könnyen azt hihetnék, ezentúl bárki bármit megtehet.
– Csak nem akar kitiltani innét? – lepődött meg Phosphor, és azonnal lefagyott arcáról a mosoly.
– De igen. Ezért hivattalak, hogy ezt közöljem. Azt akarom, hogy azonnal hagyd el a palotám.
– Nade… az imént valaki lesből az Ön életére tört! Ki tudja még hány cinkosa lehet odakünn. Ki fogja védeni az életét, ha nem lehetek Ön mellett?
– Vannak testőreim.
– De hiszen, azok észre se vették a nyílpuskát.
– Lehet, hogy csak egy pillanattal később veszik észre, talán akkor, amikor a nyíl már a levegőben süvít, de észrevették volna, mielőtt eltalál. Mielőtt szövetséget kötöttem veled, amikor még halálos ellenségem voltál, amikor hordáddal a birodalmam támadtad, amikor folyton folyvást az életemre törtél, szerinted akkoriban ki védte az életem?
Phosphor e szavakra nem tudott mit felelni. Ekkor döbbent ugyanis rá arra, hogy a támadó valójában csapdába csalta őt azzal, hogy provokálta. Erre nem számított. Nem gondolta, hogy a király ezért elűzi a várból. Lehetséges volna, hogy az ellen előre látta ezt? Lehetséges lenne, hogy szándékosan alakították így az eseményeket? Hiszen mindenki tudta, hogy az utóbbi időben folyton ott van a király mellett és alaptermészete, hogy mindenre figyel, mindent észrevesz és veszélyt keres ott is, aholy másnak eszébe nem jutna.
– Kiadtam a parancsot. – szólt ekkor a király. – Hallottad szavam. Nincs több mondanivalóm. Azonnal távozz!
Szavára mintha megdermedt volna a pillanat. Phosphor elméjén ezernyi gondolat cikázott át. Tudta, nem hagyhatja itt, védelem nélkül a királyt.
Mi van, ha az egész csak arról szólt, hogy őt eltávolítsák az útból? De vajon nem túl beképzelt gondolat ez? Tényleg ennyire tartanának tőle? Tényleg meg tudná védeni minden helyzetben a királyt? Vajon, ha ő nem lenne ott, nélküle tényleg megállna az élet? Tudta, hogy nem. Mégis, nem bírt megmozdulni, nem bírt sarkon fordulni, hogy teljesítse a parancsot. Vajon miért ne tagadhatná meg azt? Hiszen az imént már többszörösen figyelmen kívül hagyta a király szavát. A királyét, akiért mindent megtenne.


Jelenet

“Csendben ugráltak át a várfalakon. Minden néhány pillanat műve volt. Mi lelte a védelmünket? Hogy nem vette észre senki, mi történt? Miként közelíthették meg íly könnyen az erődöt? A meglepettség ellenére is pillanatok alatt a várfalakon teremtek a védők és máris kialakult a közelharc. A sötétségben, megtorpanva néztem fel a rondellákra, ahol már mindenki tette a dolgát, kardok szikráztak a környező vulkánok tüzének vöröslő fényében. Nem sokáig töprenghettem azonban, mert egy pillanat még és már elébem is ugrott egy alak, aki átjutott a védők vonalán. Egyenesen nekem támadt. Ez volt az első alkalom, hogy valódi ellenféllel álltam szemközt. Hiába gyakoroltam be minden mozdulatot, most mégis remegő kézzel rántottam elő kardomat.”


A krimi – hamarosan jön!

I. fejezet
Az erdő nem lát, nem hall, nem mesél.
Az erdő hallgat mélyen.
A hadnagy fel-alá járkált a kórterem ajtaja előtt. Töprengett. Egy felettébb különös esettel bízták meg aznap. Két, kutyáját sétáltató idős hölgy talált rá a budai hegyekben a súlyosan sérült férfire. Amikor az eb az avar alól félig kiásta, még élt, de már alig. A kórházba szállítás közben vesztette életét. Sajnos, a rendőrök őt kikérdezni már nem tudták. A másik fiatalembert már a rendőrkutyák találták meg, pár méterrel arrébb, egy lejtő mögötti mélyedésben feküdt. Szintén vastag avarral lefedve. Holtnak tűnt, de amint leterítették a hullazsákkal, magához tért.
A kórházban a hadnagy személyesen akarta kikérdezni, de legnagyobb bosszúságára a fickó jól játszotta az amnéziást. Hiába minden keresztkérdés, nem lehetett lebuktatni. Mégis, minden bizonnyal színlelt, hisz az orvosi beszámoló szerint a fejét nem érte semmilyen ütés. Egyetlen sérülése egy golyó ütötte seb volt a bal vállán. A töltény hátulról találta el és szerencséjére nem akadt meg. Se csontot, se főeret nem érintett, viszont hatalmas vérveszteséget szenvedett, valamint az éjszaka folyamán rendkívül le is hűlt az avar alatt, a hűvös talajon.
A hadnagy egyszerűen semmire se ment kihallgatásával. Még a nevét se tudta meg. Mi legyen a következő lépés? Iratok se voltak nála. Semmilyen személyes holmi. A halott zsebében se találtak használhatót. A terep tüzetes átkutatása után, egy félautomata kézifegyver került elő, de meglepő módon nem a halott mellől, hanem abból a gödörből, melyben a másik fickót találták. A rajta talált ujjlenyomatok meglepő módon az egyik idős hölgytől származtak, aki azonban magyarázatot adni nem tudott a rejtélyre. Összevissza beszélt. Feltehetőleg súlyos szenilitásban szenvedett. A fegyver tára üresen állt. A helyszín tüzetes átvizsgálása után sem találták meg a bele illő lőszereket. Meglelték viszont a túlélő férfi sebét okozó golyót, mégpedig az egyik két méterrel arrébb álló fában. A sérülés és a fába való becsapódás szögéből ítélve, felső állásból érkezett. Tehát valószínűleg térdepelt az avarban, az elkövető előtt, annak háttal.


Baljós Árny a küszöbön
A leány szokatlan zajra ébredt. Először azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, de ahogy kinyitotta szemét, megpillantotta az ablak előtt elsuhanó árnyat. Félelem borzolta végig minden idegszálát, miközben eszébe jutott a bejárati ajtó. A nyári hőségben gyakran hagyták tárva, nyitva. Nem értett ezzel egyet, de nem ő volt a család feje, így félelmeinek hiába adott hangot minden nap. Édesapja csak legyintgetett mondván, biztonságos a környék, senki se próbálna meg betörni, nyugodtan alhatnak. És egyébként is. Ugyan mit vinnének el tőlük? A család az anyagi összeomlás peremén állt már akkoriban. Az egykor büszkeségre okot adó családi ház pedig már egy omladozó szellemkastélyhoz hasonlított leginkább.
A lány sietve kelt fel és mezítláb, csendesen a folyosó felé osont.
Nem mert villanyt kapcsolni… A folyosó sötétjében dermesztő csend áradt szét. Óvatosan, lélegzetvisszafojtva lépett ki, majd ijedten rezzent össze, meghallva a riadt nyüszítést. A Hold sápatag fénye megvilágította a kutya rémült tekintetét, ahogy reá nézett. Az állat félelmében egészen a folyosó legtetejére húzódott fel. A lány tudta, ha még egy farkaskutya is így megrémült, akkor aztán igazán van ok a félelemre. De vajon mi lehet az? Mi történhetett? Ki vagy kik közelegnek odalent?
Letekintett a földszintre vezető kopár falú lépcsősoron, melynek vége sötétségbe veszett mielőtt elkanyarodott, hogy a bejárati ajtóhoz érjen. Első gondolata az volt, hogy sietve benyit a hátsó szobába és felébreszti az édesapját. Csakhogy azzal időt veszített volna. Tudta, mielőbb le kell osonnia, hogy bezárja a bejárati ajtót, mielőtt még a közelgő árny odaér. Sietve, de remegő lábakkal osont lefelé a lépcsősoron…


 

Kicsi volt még. Túl kicsi. De egy ilyen emléket ugyan hogy feledhetne valaki? Még alig látott fel az asztal lapjára, pipiskedve lábujjhegyre állva, de sietve tolta, húzta oda az egyik széket, hogy arra felkászálódva feljusson és kitekinthessen a nagyszoba ablakán át. Nagy nehezen, üggyel-bajjal ez sikerült is neki. Végre ott állhatott a nagy üveges ablak előtt, ahonnét jól láthatta a kaput. Kicsiny kezeivel izgatottan kaparászta a részben már elrohadt, fehér ablakkeretet. A kilincs is hiányzott már róla. Helyén, éppen szemmagasságban éktelenkedett egy kiálló vasdarab. Tudta jól. Látta, hogy ott van… már évek óta. Amióta az eszét tudta, hiányzott az a kilincs. Veszélyes is volt, de nem volt ostoba. Tudta jól, hogy vigyáznia kell vele. Ezúttal azonban ez most egyáltalán nem érdekelte. Figyelmét és minden idegszálát most valami más kötötte le. Izgatottan várta, hogy mikor érkeznek meg.


Azt mondják, ha pénze van az embernek, akkor bármit megkaphat. Ma rájöttem, hogy ez nem igaz. Pedig azt mondják lehet rendelni az univerzum katalógusából. Bármilyen élményt! Akármilyet! Csak rendelni kell és megkapod. Nos, én rendeltem egy foghúzást. Nem mintha a fájdalmat, amit eddig éreztem nem élveztem volna vagy másfajtára vágytam volna. Szóval annak rendje és módja szerint elmentem a Dokihoz. Nem, nem az a Doki volt. Meglepetésemre se Vissza a múltba, se Vissza a jövőbe élményem nem volt… bár nem is arra vágytam. De mégcsak a rendelt élményt se kaptam meg. Kiderült, annyira nem vészes a helyzet. Meglepődtem. Mondtam már, hogy csalódtam emiatt? Nem? Talán mert nem igaz. Eggyel több fogam marad. Végülis annyira nem vészes a helyzet. Azért, ha már ott voltam, mondtam neki, hogy kihúzatnék valamit. De nem a Doki nem az a kívánságteljesítő lidérc volt. Azért kezelést kaptam. Az asszisztens két kézzel megfogta a fejem. Kétszer is. Úgyhogy már jól vagyok, köszönöm. Ha valakinek tetszett ez a kis élménybeszámoló, az a lidokaint dicsérje… vagy nem tudom mi volt ez a lórúgás amit kaptam, de pontosan két perc alatt hatott.


Állok a postán. Lassan már napi rutinná válik ez a számomra. De nem az a fajta unalmas rutin ez. Izgalmakkal teli várakozás. Tudom, hogy sokan epekedve várják már a könyveket. Kalandregény… fantasy… mindenki azt, amelyik hiányzik még a polcáról. Pár perc még és szárnyra kapva a Magyar Posta által, egy-két nap alatt eljut az olvasóim kezébe. Pár nap és ismét sok örömet és izgalmat visz a postás az olvasóimhoz. 🙂
Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen hamar, ilyen nagy sikere lett a regényeimnek. A postáshölgy azonban már aligha lesz elragadtatva… gondolom, miközben a nem kis könyvmennyiségre tekintek. Sokáig kell várni. Számos ablak, hosszú sorok. Aztán végre.. végre sorra kerülök. Azt hittem, hogy csak a szokásos rutin következik… de meglepetésemre a postáshölgy érdeklődni kezdett a könyveim felől. Ilyen nagy a kereslet könyvekre? Lepődik meg. Aztán már peregtek is tovább a kérdések. Én pedig lelkesen soroltam a válaszokat. Profi volt a hölgy. Miközben méregette a csomagokat és intézte az ajánlott szelvényeket, el is készített velem egy komplett interjút. Még magamra se eszméltem és már tudott mindent Yperpéránról. Új rajongója lett a weboldalamnak. 😮


Egy igen távoli galaxisból érkeztem. – kezdte a vallomását Thanathosz, kiállva a tanács elé. Létezik egy nép, messze innét, igen messze, akiknek teste csupán fényből áll, de bármilyen alakot ölthetnek. Igen magas tudatszinten állnak, különleges képességekkel és nagy technikai fölénnyel rendelkeztek már akkoriban is, amikor még köztük éltem. Sajnos, sikerült ezt a népet magamra haragítanom. Ne szépítsük a dolgot. Megloptam őket. Amit pedig elvettem, már nem adhatom nekik vissza. – itt elakadt a szava egy pillanatra, mert eszébe jutott a vezér leányának finom, puha bőre és az első csók, melyet tőle lopott… és ami aztán következett… Elmosolyodott-e gondolatra, bár jókedvre egyébként egyáltalán nem volt oka. Aztán mélyet sóhajtott a kellemes emlék hatására, majd elkomorodott és így folytatta tovább: – Ha tehát a nyomomra akadnak, nekem végem. Tudtam ezt jól. Ezért teremtettem olyan nagy erejű lényeket, akiktől azt reméltem, hogy mellém állnak majd, ha arra kerül a sor. Ezzel a céllal teremtettem a pilinkéket is. Kiváltképp őt, akit ma Phosphorként ismertek.


Kezdetben úgy tűnt, minden terv szerint zajlik. András és Nyikoláj aprólékosan átgondolták, megtervezték a halálukat, mielőtt felszálltak a kis Cessna géppel. Amikor megközelítették az Urál hegységet, még úgy tűnt, hogy minden rendben is lesz. Megbeszélték, hogy utána északon, a tengerpartnál találkoznak és a hamis papírokkal elhagyják az országot. Csakhogy egy dologra nem számítottak. András már oly sokszor kísértette a Halált, hogy az, ezúttal eldöntötte, hogy nem hagyja átverni magát. Nyikoláj már kiugrott. A repülő már lángokban állt. Pár pillanat még és a gép a terv szerint a sziklafalnak csapódott volna, hogy a tűz jótékonyan megsemmisíthesse a bizonyítékokat. Úgy beszélték meg, hogy egyszerre ugranak ki. Nem volt mire várniuk. András is ugrott volna már… de ekkor vette észre a sokkoló helyzetet. A cipőfűzője végzetesen beakadt.


Nem hitte, hogy ilyen könnyen elkapják. Még sokat kellett volna tanulnia és gyakorolnia, mielőtt valós helyzetben teszi próbára magát. Asté azonban ennél sokkal vakmerőbb és felelőtlenebb volt. Azt gondolta magáról, hogy már elég ügyes és okos. És addig úgy tűnt, hogy valóban az is. Ezért aztán nem csoda, ha ismét úgy döntött, hogy a paranccsal mit se törődve, óvatosan lemaradva elszakad a rependátorok, azaz a kúszó felderítők csapatától, eltérve az eredeti tervtől. Megsejtette ugyanis, hogy az ellenség már vár rájuk és egyenesen a csapda felé haladnak. Persze szólhatott volna a többieknek, de ezúttal ezt nem tudta megtenni. Nem csak azért, mert az első perctől kezdve úgy épült be közéjük, mintha néma lenne. Nem kockáztathatta ugyanis azt meg, hogy a hangjáról felismerik, hogy ő a hercegnő. Miután észrevette, hogy a vesztük felé haladnak a csalitos árnyai közt megbújva, szólhatott volna nekik, mégha ezzel fel is fedte volna kilétét. Volt azonban egy ennél komolyabb gondja is. Nem is oly rég egy megbicsakló tőr olyan szerencsétlenül futott az állába, nyelvét átdöfve, hogy ez lehetetlenné tett minden beszédet. Rosszullét is környékezte, de ha már ott volt… ha már belekeveredett ebbe az egészbe, akkor végig akarta csinálni. Amikor pedig látta, hogy a többiek hibáznak és a vesztükbe tartanak, sietve maradt le és vett másik irányt. Azt gondolta, hogy talán egyedül is megmentheti Phosphort. Nem sejtette, hogy a fogoly egyáltalán nem akarja, hogy megmentsék. Azt pedig még kevésbé gondolta volna, hogy éppen ő maga volt az, aki ezt az egész zsarolást kitervelte. Az élete vagy a határvidék. Ez volt a tét.


– Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte a fiatalember a lánytól. Bár, valójában ő már egyáltalán nem volt fiatal, ahogy egyikük se. Több száz év kötötte már őket egymáshoz, összefonva sorsaikat.
– Igen, tudom. – felelte dermedten a lány. – Ha ez igaz, ha valóban ő az, márpedig ő az… hiszen a jelleme és a külleme is kétségkívül éppolyan… szóval igaza lesz a mesternek, és nem fogjuk tudni megállítani, ahogy annakidején se sikerült.
– Nem! Én nem erre gondolok, hanem arra, hogy sokkal több figyelmet igényel majd. Annakidején azért gyakran hallgatott ránk és bízott is bennünk. Ha odafigyelünk, ha jobban vigyázunk rá…
– Gondolod, hogy rajtunk múlt?
– Nem ezt mondtam. De már eléggé kiismertük. Csak mi tudjuk megakadályozni, hogy a mesternek igaza legyen. Ezúttal nem veszíthetjük el őt.
– És mikor fedjük fel előtte, hogy ki ő valójában?
– Mielőbb. – felelte a király – Legjobb, ha azonnal megtesszük. Gyere! Menjünk is azonnal.


– Már biztos, hogy ő az. – suttogta a lány.
– Igen. Tudom. – felelte a király gondterhelt arcot vágva.
– Az arca, a tekintete… a viselkedése. Nem lehet véletlen ennyi hasonlóság. – folytatta Cynidor – Döbbenetes fordulat a Sorstól, hogy így kaptuk vissza a pilinkét. És ráadásul semmire nem emlékszik.
– Aligha hihető, hogy mindez a Sors műve lenne.
– Mire gondol felséged?
– Arra, hogy ilyen véletlenek nem létezhetnek. – suttogta a király.


Egy kisfiút több ezer éve kitesznek a sztyeppék pusztaságába. Gyakorlatilag ezzel hosszú és keserves halálra ítélik. A Sors azonban döbbenetesen fordulatos és magasra ívelő életet szán neki. De vajon miként lesz belőle király? Először egy különös vándort sodor útjába a Sors, aki hellén kereskedőnek mondja magát. Senki se sejti róla, hogy valójában egy távoli galaxis szülöttje, különös képességekkel, nagy technikai tudással. Azt pedig még kevésbé gondolná bárki, hogy a saját népe elől menekült a Föld nevű bolygóra és vegyült el az emberek közt. Szövetségeseket, bizalmasokat keres, olyanokat, akiket harcosokká képezhet ki arra az esetre, ha népe rátalálna. Ismeri az örök fiatalság titkát, így az idő nem számít neki. A sci-fi vonal azonban csak sok kötet múlva kapcsolódik a fantasy kötetek eseményei közé. Előbb még valahogy király lesz a fiúból és létrehozza a birodalmat, Yperpéránt.


A leány szokatlan zajra ébredt. Először azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, de ahogy kinyitotta szemét, megpillantotta az ablak előtt elsuhanó árnyat. Félelem borzolta végig minden idegszálát, miközben eszébe jutott a bejárati ajtó. A nyári hőségben gyakran hagyták tárva, nyitva. Nem értett ezzel egyet, de nem ő volt a család feje, így félelmeinek hiába adott hangot minden nap. Édesapja csak legyintgetett mondván, biztonságos a környék, senki se próbálna meg betörni, nyugodtan alhatnak. És egyébként is. Ugyan mit vinnének el tőlük? A család az anyagi összeomlás peremén állt már akkoriban. Az egykor büszkeségre okot adó családi ház pedig már egy omladozó szellemkastélyhoz hasonlított leginkább.
A lány sietve kelt fel és mezítláb, csendesen a folyosó felé osont.

Nem mert villanyt kapcsolni… A folyosó sötétjében dermesztő csend áradt szét. Óvatosan, lélegzetvisszafojtva lépett ki, majd ijedten rezzent össze, meghallva a riadt nyüszítést. A Hold sápatag fénye megvilágította a kutya rémült tekintetét, ahogy reá nézett. Az állat félelmében egészen a folyosó legtetejére húzódott fel. A lány tudta, ha még egy farkaskutya is így megrémült, akkor van ok a félelemre. De vajon mi lehet az? Mi történhetett? Ki vagy kik közelegnek odalent? Letekintett a földszintre vezető kopár falú lépcsősoron, melynek vége sötétségbe veszett mielőtt elkanyarodott, hogy a bejárati ajtóhoz érjen. Első gondolata az volt, hogy sietve benyit a hátsó szobába és felébreszti az édesapját. Csakhogy azzal időt veszített volna. Tudta, mielőbb le kell osonnia, hogy bezárja a bejárati ajtót, mielőtt még a közelgő árny odaér. Sietve, de remegő lábakkal osont lefelé a lépcsősoron.


HALLOWEEN buli! Beöltözni nem kell! – okt. 31 – Budapest
Mindenkit szeretettel várunk!
Engem is meghívtak a boszorkák, így én is ott leszek!
Részemről az alábbiakkal készülök:
1. – mese Yperpéránról és a legendáról, újraélő holtakról, szellemes szellemekről, rettegett, de szerethető démonokról és egyéb lényekről
2. – felolvasás és könyvbemutató (Az utolsó fénysugár)
3. – pár szó a legújabb könyvemről is: Az el NEM lopott gyémánt
4. – néhány szerencsés olvasóm, különleges medaliont is kap valószínűleg Phosphor nevének első két betűjével.
5. – ajándék borzongató, de tanulságos novella minden jelenlévőnek!
A további részletekért kövesd figyelemmel a weboldalamat!
Minden nap teszek fel újdonságot!

Különlegesség!


Tudta, hogy a király nem örülne neki, ha megtudná, hogy hercegnő létére… dehát imádott kúszni-mászni a csalitosban, minél jobban megközelíteni az ellent, sárral, piszokkal mit se törődve. Aztán megtudta, hogy a határmenti vidéken, távol a palotától, álcázott rependátorokat, azaz kúszó felderítőket képeznek. Anélkül csatlakozhatott, hogy kilétét fel kellett volna fednie.

Nem sok kedve volt ahhoz, hogy újra a királyi ítélethozó elé álljon. Pedig tudta, ez előbb-utóbb meg kell, hogy történjen. Hibájáért vállalnia kellett a felelősséget. Floránusz Questor azonban túlságosan kegyetlen ítéleteket hozott. Nem kedvelte. Ráadásul igen gyakran találta magát előtte. Miután tehát a király számára kiderült, hogy ismét megszegte a szabályokat és így sérült meg, biztos lehetett abban, hogy ezúttal se fogja megúszni egy kis dorgálással. Szerencséjére annyira vérzett, hogy amint atyja, a király meglátta, nem vitette azonnal Floránusz elé, hanem előbb egy oldalsó helyiségben, a gyengélkedőben ellátták. Arra azonban nem számítottak, hogy ekkor, amint pár pillanatra magára hagyják, az egyik hátsó ablakon át megszökik a palotából. Nem sejtette, hogy miközben az Árny mindent megtesz, hogy nehogy véletlenül találkozzon Phosphorral, addig a Sors éppen az ellenkezőjén munkálkodik.


“Aztán a gravitáció, mint valami leküzdhetetlen mágnes, lassan, de ellenállhatatlan erővel a föld porába vonta és ekkor meghallotta a vadak hangját. Többé már nem kellett várniuk lélegzet visszafojtva prédáikra. A következő percben hangos sivításuk töltötte be a teret. Vészjósló, rettenetes sivításuk gyorsan közeledett, miként a dübörgés robaja is egyre erősbödött, ahogy patáikon vágtázva közeledtek.”


A második kötet sajnos nem alakul túl jól a számára Alex rossz döntése miatt. Alex ugyanis az első kötet alapján hisz valamit róla és erre építi a tervét. Csak sajnos rosszul gondolja. Tanulság: jobban kell figyelni egymásra vagy legalábbis a barátokra. De még jobb ha kérdezünk és őszintén megbeszéljük a dolgokat. Ha Alex és András is így tettek volna, akkor nem lenne a 2. kötet címe: Végzetes hiba


Mielőtt kidobta őket valami olyasmit mondott: jobb, ha feladja, mert sose tartozhat közéjük, hacsak be nem fagynak a vulkánok, felfelé nem folyik a láva vagy a Határvidék az övék nem lesz. Persze ez csak azt jelentette:
SOHA
Phosphor azonban talán nem ismerte ezt a szót vagy talán csak nem akarta ismerni. Mindenesetre elhatározta, hogy a szaván fogja a demiurg vezért, miután megszerzi neki a Határvidéket. És már ötlete is volt. Elég ostoba és vakmerő gondolat, de úgy vélte, hogy talán sikerülhet. És ha nem? Mi van akkor? Végül is csak a saját életét kockáztatja.


 

Vélemény, hozzászólás?