- Az összes - Novellák Tihamér

Tihamér lakása 3.

Tihamér amikor az új vevőjelölteket várta, még nem gondolta, hogy vannak akik az ő türelmét ennyire próbára tehetik. Középkorú házaspár és egy nagypapa. Átlagosnak tűntek. A telefonban már megkérdezte a hölgyet, hogy készpénzesek lesznek-e vagy hitelesek és persze az, büszkeséggel vágta rá, hogy készpénzesek. Tihamér azonban már óvatosabb volt, így arra is rákérdezett, hogy rendelkeznek-e az összeggel. Ekkor kissé megtorpanva megvallotta a hölgy az igazat, hogy előbb még a saját lakásukat el kell adni, de a hangja már új lendületet is vett, állítva, hogy az nem lesz nehéz, hisz kis lakásról van szó, amit könnyen megvesznek majd. Jól van hát. Tihamér nem akart semmi jónak az elrontója lenni, így rábólintott arra, hogy megtekintsék a lakását.

Amikor megérkeztek, az illedelmes és kölcsönös köszöntések közepette Tihamérnak még nem tűnt fel, hogy ezek az emberek bizony teljesen másként szocializálódtak. Amikor beengedte őket, már előkészítve várt rájuk három pár belebújós lábzsák. Hellyel is kínálta őket és kérte, azokat vegyék fel. Az ingatlanirodáknál is ez volt a szokás. Tihamér tőlük leste el a praktikus ötletet. Így a lehetséges vásárlók se sarat, se lábgombát nem vihettek volna be.

A férfiak tették is, amit kért, de a hölgyről hamar kiderült, hogy egyáltalán nem akkora hölgy, mint amilyennek mutatni akarta magát. Elkezdte ugyan felvenni, de aztán két pillanat múlva ingerülten bejelentette, hogy nem hajlandó rá. Különben is mi ez, műtő? Elhatározta, hogy ő inkább leveszi a cipőjét. Erre mi történt? A férfiak is ellenszegültek és elkezdték lehúzni csizmáikat. De ez még nem volt elég! Tihamér ezt talán még el is nézte volna, de a vendégek kiléptek az ajtón kívüli nyitott folyosórészre és ott tették le, az útba, ahol a szomszédban lakó idős hölgy felbukhatott volna benne.

Amikor Tihamér erre figyelmeztette őket és kérte, hogy hozzák be a lakásba a lábbelieiket és ott, az előtérbe tegyék le, már látszott rajtuk a feszültség, bár ezt látványos vonakodással, de még teljesítették. Tihamér se volt túl nyugodt közben, elnézve a műveletet, látva, hogy ott kint szerencsétlenkednek, kilépve sáros csizmáikból, zokniban tapodnak az általuk felhozott földes, vizes porban. Tihamér egyáltalán nem volt nyugodt, amikor arra gondolt, hogy így akarnak bejönni a szőnyegekre. Úgy vélte, ez a minimális tisztaság alapvető. Eszébe jutott barátja, Ede, aki azt mondta nem is oly rég, hogy ő a helyében nem hagyná magát, hiszen van egy olyan mondás, hogy “az én házam, az én váram”.

Ahogy a vevőjelöltek egyre bentebb mentek, Tihamér elméjében egyre erőteljesebben visszhangzott barátja szava. Sár, mocsok és talán lábgomba. Mégis mit számít? Talán apróságok. Mások számára talán jelentéktelen, nevetséges dolog ilyesmik miatt szólni. Csakhogy itt többről volt szó. Ezek az alakok semmibe akarták venni a szavát, miként már oly sokan az addigi életében. Nem tudta mit tegyen. Nem akart bunkó lenni, így hát beengedte őket… és hagyta, hogy egyre beljebb menjenek.

Végül is a folyosót járólap borította. “Majd felmosok.” – gondolta Tihamér, aki ekkor még mindig szívélyesen beszélt és mondta, hogy tekintsék meg a lakást és ha van kérdésük, tegyék fel. Ő azonban nem ment be a szőnyegre, hogy ezzel is érzékeltesse, nem örülne annak, ha vendégei megtennék. Így is jól körbe lehetett volna nézni. A nagyszoba a kora délutáni napfényben gyönyörű világosságban úszott. A hölgyön azonban, akiről Tihamér már sejtette, hogy egyáltalán nem hölgy a szó kifinomult értelmében, egyre jobban látszott a feszültség, bár, rálépni nem mert a szőnyegre.

Még a parkettán álltak és Tihamér visszafogta magát. A zoknijaikról szétszóródó törmelékre tekintve azzal nyugtatta magát, hogy a parkettát is fel fogja tudni mosni. Amikor azonban meglátta, hogy az idős bácsi sokatlátott zoknijában… nos, azt már nem tudta szó nélkül hagyni. Tihamér azonban még mindig kedvesen szólt és illedelmesen kért.

Az asszony azonban többé már nem tudta titkolni, hogy egyáltalán nem hölgy. Elkezdte szidni Tihamért, hogy mégis mit képzel, ő ilyet még nem látott, így nem lehet normálisan megnézni a lakást. Ha a saját asszonya szidta volna így, Tihamér talán még el is nézi neki, de ez a nő… miként beszélhet vele így? Milyen jogon? Hiszen ez mégiscsak az ő lakása! Ez már több volt a soknál!

Tihamérben ekkor szakadt el valami. Eszébe jutott, hogy végülis igaza van barátjának és ki is állhatna magáért, hisz ez mégiscsak az ő otthona, az ő szabályaival. A szemükbe mondta tehát, hogy akkor jobb, ha inkább körbe se néznek és távoznak. Tihamér hangja meglepően nyugodtan csengett, de az alázatos kedvesség eltűnt belőle. Az asszony hangos háborgás közepette indult meg a kijárat felé. A többiek követték. Olyasmiket mondott még, hogy nem érti Tihamért. Mások összetennék a két kezüket, hogy vevő jött, de különben is, nem ér semmit ez a lakás… és egyre csak sorolta és sorolta háborogva a mondandóját.

Nos,… az érzés kölcsönös volt. Tihamér se értette az asszonyt. Ő ugyanis úgy vélte, ha más házába megy valaki, akkor vendégként méltón, tiszteletteljesen kell viselkednie, ha azt szeretné, hogy vendéghez illőn bánjanak vele.