- Az összes - Fantasy: napjainkban Ízelítők: Fantasy Spoilerek

Levártes & Floránus

Csak rajongóknak!
Részlet:
– Na jó, szenvedj csak nyugodtan! – vetette oda végül, majd távozni készült.
Határozott mozdulattal nyitotta az ajtót, de a következő pillanatban ijedten ugrott hátra. Mozdulatára vészjósló morgás támadt. Az ajtóban feltűnt a fegyelmezett mozdulatlanságban ülő háromfejű szörnyeteg, mely agyarait elővillantva acsargott.
Desider lépett be mellette.
– Hogy kerül ide… ez a vadállat? – kérdezte a Főmágus riadtan.
– Ott feledte, hát Ön után hoztam! – vigyorgott Desider.
A Főmágus e szavakra csak tett egy gyors mozdulatot, mire tűzlángok csaptak fel körötte, majd eltűnt tekintetem elől. Desider ekkor odasietett hozzám.
– Nna! Húzzunk innét!
– Várj! Valami Átokmágiával rögzítette a kezeim! Semmiképp se szabadulhatok!
– He?
– Csak annyit mondott, hogy „Földre!”, és én ideragadtam.
– Szómágia? Tsesszemeg! Sose vót az erősségem. Hozok segítséget. – azzal elrohant.
Egyedül maradtam. Tanácstalanul térdepeltem a barátságtalan helyiségben. Ekkor néztem csak jobban körül. Néhány egyszerű faragású, komor bútor monstruma sorakozott a falak mentén. Felettük a magasban díszes markolatú antik pallosok függtek. Szemben, tárva nyitva állt az ajtó. Jobbra egy nagyobb rés tátongott ablakként a falon. Függönyként fekete kelmék lógtak elé kétoldalt, melyek röviddel később váratlanul fellebbentek, majd fagyos szél söpört végig a helyiségen. Az ajtó hangos csattanással vágódott be. Ijedten rezzennem össze. A következő pillanatban ismét kitárult.
Az Éjszín Csuklyás Árny állt döbbent tekintetem előtt az ajtóban. Arca helyén most is, miként mindig, feketén gomolygott a sötétség. A fenevad dühödt ugatással hátrált meg előle, ahogy baljós alakja lassan közeledett. A rettenetes háromfejű szörnyeteg, bár eszeveszetten csattogtatta veszedelmes fogsorait, hamarosan mögém húzódott félelmében. Az Árny közben odaért és megállt mellettem. Kissé megemelte jobbját, majd tett vele egy vízszintes mozdulatot a levegőben, és én éreztem, hogy kezeim felszabadulnak az átokmágia alól. Sietve pattantam fel. Ekkor váratlanul megjelent a Főmágus:
– Mit merészelsz?! – rivallt az Árnyra. Az, lassan felé fordult.
– Semmi keresnivalód a kastélyomban! – folytatta Levártes.
– Valóban? – kérdezte baljós hangon az Árny. Ám ez a hang!? – kissé mintha más lett volna, mint azé az Árnyé, akit eddig megismertem. Mégis! Oly ismerős! Mintha hallottam volna már korábban! Kihívó szavára a Főmágus gyors mozdulattal emelte fel jobbját. Markából tüzes gömb vágódott elő, egyenesen az Árny felé, ám az, csak maga elé emelve kezét, egy könnyed mozdulattal elkapta.
– Kisded próbálkozás! – jelentette ki megvetően, majd felemelve jobbját, látványosan szétroppantotta a tüzes golyóbist. Az izzó törmelék a padlóra hullott. A Főmágus erre pillanatnyi döbbenet után, így kiáltott fel:
– Hogy szakadna rád a mennyezet!
Úgy tűnt, várkastélyában minden élő, s élettelen felett ő rendelkezett, mert a következő pillanatban megreccsentek a tartógerendák, majd valóban leomlott a plafon. Mindez a pillanat törtrésze alatt zajlott le. Az Árny azonban nem izgatta magát. Épp csak felemelte jobbját a feje fölé, mire az aláhulló gerendák és törmelékek megfagytak, megdermedtek a légben. Meglepve láttam, hogy még a porszemcsék se kavarogtak tovább. A Főmágus erre elismerő mozdulatot tett fejével. Én, közben riadtan húzódtam hátra, a helyiség szélébe. A fenevad, fejeit a padlóra fektetve kushadt mellettem, onnét nézte a viadalt. Dermedten figyeltem a készülő eseményeket. A Főmágus éppen csendben méregette az Árnyat, aki még mindig ugyanott állt, mint az előbb. Feje felett a még mindig mozdulatlanságba fagyott, leomlófélben lévő mennyezettel.
– Lássuk! – szólalt meg ekkor a Mágus. – Ezt kivéded-e?
Azzal csak intett. Mozdulatára lepattantak a falakon díszlő pallosok, majd az Árny felé vágódtak. Az, hirtelen pördült egyet tengelye körül, mire a közelébe érő acélok mielőtt még hozzáérhettek volna, csörömpölve hullottak a fekete márványpadlóra. Ekkor az Árny ismét a Főmágus felé fordult:
– Eleget szórakoztál! Most én következek! – azzal tett egy könnyed mozdulatot, mire bevágódott Levártes mögött az ajtó, majd egy erő odaszegezte deszkáira a nekivágódó Főmágust. Újabb mozdulat, és az egyik pallos felpattant a márványról, egyenesen az Árny kezébe, aki ekkor határozott mozdulattal lépett előre, majd a hegyét ellenfele szívének szegezte.
– Most elengedhetnélek, – szólt az Árny baljós komorsággal, – de kettőnk közül az egyikkőnknek pusztulnia kell és…
Nem kellett volna beszélnie. Azonnal végeznie kellett volna a Mágussal, amint megtehette. Késlekedése hamarosan végzetessé vált. A Mágus ugyanis magához tért első meglepettségéből, s láttam, hogy baljában tűzgömb izzik fel. Fel akartam kiáltani, hogy figyelmeztessem az Árnyat, ám elkéstem vele. A következő pillanatban a Mágus előre lendült, miközben jobbjával egy gyors mozdulattal félreütötte a pallost. Annak pengéje így szíve helyett csak kulcscsontja mellett fúródott vállába. Közben a baljában lévő izzó gömböt az Árny mellkasának vágta. Az, ettől hátratántorodott, majd kardját elejtve vágódott végig a padlón. Úgy tűnt, az eszméletét is elvesztette. Mellén a tűzgömb égette foltból fekete füst szállt fel. Levártes kirántotta vállából a pengét, majd megállt az élettelennek tűnő test mellett.
– Lássuk csak, ki is vagy valójában! – e szavakkal egy ügyes mozdulattal megvágta ellenfele köpönyegét, mire annak csuklyája a padlóra omlott. A feketén gomolygó sötétség lassan eloszlott a térben, felfedve tekinteteink előtt egy arcot. A ledöbbent Főmágus meglepetten hőkölt hátra.
– Floranus! – suttogta alig hallhatóan, miközben elképedten eresztette le a kezében csillogó pallost. Egy hosszú pillanatig csak állt és bámult. Közben kíváncsian hajoltam előre. Valóban ő volt az! Floranus Questor, a Főmágus fia!