- Az összes - Ízelítők: Fantasy Spoilerek

Phosphor & Gavhriel

Szpojler-VESZÉLY!
Ne olvasd! Vagy csak saját felelősségre!
Sok-sok év múlva, amikor Phosphor már a fényeket is “legyőzi”:

sok-sok évvel később: “Elmerengve nézte Thánáthosz és Celeszte boldog egymásra találását, miként ölelték egymást szenvedélytől hevülve. Sosem hitte volna Thánáthoszról, hogy ennyi érzelem él benne valaki iránt. Persze tudta, Celeszte régi nagy szerelme volt és most már emlékezett arra is, hogy egykor ő volt szerelmük gyümölcse. De még ebben a felemelő pillanatban, amikor neki köszönhetően több ezer év után újra találkozhattak, még ekkor se tudott meghatódni. Kicsit csalódott Thánáthoszban, hogy azt látta, ő is képes az érzelmekre, az emberekéhez hasonló, szánalmas érzelmekre, de igazából ez sem érdekelte. Nekitámaszkodott a falnak, melyet szokatlanul hűvösnek érzett. Tudta, ez valószínűleg láz. Nem érezte túl jól magát, miután a fények vezére megkínozta, és végezni akart vele. Már éppen arra gondolt, eleget látott, hogy távozzon, ám ekkor Thánáthosz és Celeszte félig elengedték egymást és egyik kezükkel intettek felé, mosolyogva, arra várva, hogy részese lesz boldogságuknak, hogy átölelhessék. Végre egy családként, újra együtt, mint amikor még több ezer éve hittek ebben. Ám azóta sokminden változott. Meghalt és már kétszer újjá született… és mindkét esetben Thánáthosz végzett vele. Igaz, az új életét is mindkét esetben neki köszönhette. Nem neheztelt rá. Mindkét esetben értette tetteinek okát, lényegét. Sokan azt hitték, fontos neki Thánáthosz figyelme és talán a szeretete is, de valójában őt ez egyáltalán nem érdekelte. Nem ezért tette, amit tett. Csak annyit akart, hogy Thánáthosz rájöjjön arra, hogy félreismeri őt. Ezért ment el a fényekhez és vitte végig nagyszabású tervét, felfedve ezzel a fények előtt a valós történetet, vezérük valódi arcát. Mindezt sikeresen véghez vitte és ajándékként még Celesztét is magával hozta. Ez büszkeséggel, elégedettséggel töltötte el. Másra nem volt szüksége. Pedig most örülhetett volna. Thánáthosz láthatólag maga is büszke volt már rá, és kivívta tiszteletét. Végre egy család lehettek volna. Egy boldog család, annyi megpróbáltatás után. Ám őt elborzasztotta az ölelés gondolata. Egyébként is a királynak köszönhetett mindent. Ő nevelte fel, ő taníttatta, ő volt az egyetlen, aki mindenen keresztül is bízott benne. Ő volt a családja már.
Émelygés gyötörte, de nem kifejezetten a családi idill látványától, sokkal inkább azért, mert csak nemrég érkezett a fények völgyéből.”

———————–

“Egy fenséges, hófehér alak lépett be helyette. Gavhriel volt az, annak a csapatnak vezére, mely az első perctől kezdve hű volt hozzá. Most sem egyedül érkezett. Mind a kilencvennyolc társa vele tartott. Szerencsére elég nagy volt a lakosztály ahhoz, hogy mindannyian elférjenek. Gavhriel egyenesen az ágyához lépett és leült melléje, megfogva kezét.
– Örülünk, hogy épségben visszatértél.
– Legyőztem őket. – mosolygott. – Harc nélkül. Ez a lázadás könnyebben ment, mint annakidején a miénk… mondjuk, az is igaz, hogy most, miután rávilágítottam nekik a dolgokra, magukra hagytam őket… és nem akartam hatalmat dönteni.
– Mégis sikerült.
– Hogy érted ezt?
– A fények küldöttsége éppen vendégségben van a királynál. Nagy hatással voltál rájuk. A vezérüket maguk fosztották meg a hatalomtól és most az a vágyuk, hogy te legyél az új vezér.
– Te jó ég! Nem tudhatják meg, hogy milyen állapotban vagyok.
– Nyugodj meg, a királyra most is számíthatsz. Hallottam, jól beszél. Egyébként mi a terved? Elfogadod az ajánlatukat?
– Most viccelsz? Örülök, hogy élek. Hogy lehetne még bármilyen tervem? Egyébként… én csak szeretném ott folytatni az életem, ahol tartottam… birodalomlakóként… amit kiérdemeltem… és visszatérnék hozzátok a fennsíkra.
– Ez jól hangzik. – mosolygott Gavhriel. – De te többre vagy hivatott. Magasan mindannyiónk felett állsz tudásban, képességben.
– Ugyan! Miért? Mert időnként van pár őrült ötletem, amit még meg is próbálok valósítani, bár közben majdnem belehalok?
– Ezúttal a legnagyobb ellenséget a fényeket győzted le!
– Lázadásban jó vagyok. – nevetett. – Bár abban se mindig. Most sikerült keresztülvinni, de a vezér meggyőzése… na az lett volna az igazi győzelem.
– Hihetetlen, hogy sosem vagy elégedett.
– Miért ne lennék? Ez csak egy tény. Lehet, hogy mindenkit lenyűgöztem, de csak azért, mert senki se ismerte az eredeti tervet rajtam kívül.
– És mi volt az?
– Azt akartam, hogy a vezér megbékéljen a létezésemmel, és maga ismerje el igazam. Persze ez túl merész terv volt.
– Nem a tervvel volt a baj. Kár, hogy nem mondtad el előbb. Büszkeség. Ezzel nem számoltál. Ő volt a vezér. Ugyan, hogy adhatott volna neked igazat ott, mindenki előtt? Ugyanez volt a hiba Zefír esetén is. Az igazat mindig csak és kizárólag négyszemközt szabad felfedni.
– Zefír? Nem értem.
– Elmondta. Elmondta, hogy ki volt előző életében. Tudok mindenről.
– Reméltem, hogy így lesz. Mielőtt elindultam, tudtam meg és azt is mondta, azonnal hozzád megy. És azt is elmondta… elmondta, hogy te ki voltál? Hogy ki lettél volna?
Sose látta még Gábrielt ilyennek. Arca elkomolyodott, tekintetét pedig a távolba vezette, túl mindenen.
– Igen. – suttogta. – Tudom, hogy elvette a helyem… hogy rám támadt, hogy meg akart ölni… és hogy szerencsémre nem haltam bele, csak az emlékeimet vesztettem el.
– Gondolom, most nagyon dühös vagy rá. – mondta, megfogva a kezét.
– Tudod, sokszor egy apróság is elég… hogy más vágányon fusson tovább valaki élete… hogy mi lett volna, ha… nem tudom…. nem tudhatom. De azt igen, hogy az eddigi életem egyetlen percét se bántam meg. Azt tudom, hogy örülök, hogy a barátod lehettem, lehetek… örülök, hogy veled tarthattam, melletted harcolhattam… egy jó célért… a szabad akaratért… a tudásért… azért, hogy az mindenkinek jár… a szabadságért. És örülök, hogy rávilágítottál arra, hogy kell a cél, hogy nem elégedhetünk meg a béke és boldogság negédes varázsával. A tudás és a fejlődés mindennél fontosabb.
– De vajon akkor is így gondoltad volna, ha még Te vagy a vezér? Ha tudod, hogy ki vagy, ha mindenki tudta volna? Elismerted volna ezt mindenki előtt, vagy sértve érezted volna magad te is és ellenem fordulsz? Nem volt-e szerencsém, mindkettőnk szerencséje, hogy Zefír a helyedbe lépett? Nem te lettél volna akkor a halálos és ősi ellenségem, aki támad, aki száműz?
– Tudom, utólag már nem számítanak a szavak, hogy azt gondolod, nem tudhatom biztosan mit tettem volna, mit mondtam volna, de igenis tudom. Az elmúlt pár ezer év alatt volt alkalmam megismerni magam, számtalan helyzetben, nehéz helyzetekben is. Te is ismersz már… elég jól. Tudod, hogy soha egy vádat nem tagadtam le. Tudod, ha bármit tettem, elismertem, mindegy mi volt a várható büntetés. Tudod azt is, hogy ha hibáztam, vállaltam. Én azt gondolom, valószínűleg azonnal nem ismertem volna el az igazad. Nagy horderejű dolgokat állítottál, amikre nem ismertem a valódi válaszokat. Ne feledd, csak egy voltam közületek. Nagyobb fénnyel ugyan, de hozzátok hasonlóan én se tudtam semmit magamról és a világ dolgairól. Csupán a fényem miatt hittétek, hogy több vagyok nálatok. Miért ne hittem volna el magam is, hogy ez így igaz? Ha arról lett volna szó, hogy át akarlak verni titeket, akkor igen, akkor tagadtam volna, szembeszállok, harcolok és ha legyőzlek száműzlek. De magam se ismertem az igazságot. Biztos vagyok abban, hogy elgondolkoztam volna a szavaidon, részletesen meghallgattalak volna és miután megértem, ahogy Zefírrel kapcsolatban is elég hamar megértettem, igazat adtam volna neked. Sosem fordultam volna ellened. Zefír esete más volt. Ő tudta az igazat, de veled ellentétben nem azt akarta, hogy mindenki megtudja. Hasznot akart húzni a tudásból, ezért tört az életemre, hogy a helyemet átvegye. Ezért nem próbálta elmondani nekem azt, hogy mire jött rá. Amikor felvetetted a gondolatot, megijedt, hogy fény derül a hazugságára. Volt vesztenivalója, ezért támadott. Ezt én nem vetem a szemére. Különbözőek vagyunk. Számomra a hatalom nem volt annyira fontos. Én csupán azért voltam a vezér… kezdetben… mert Thanathosz engem választott… mert én voltam az első teremtmény. Kísérletezni akart rajtunk… megtudni miként cselekednénk… hogy kell-e nekünk vezér… követnénk-e… hogy miként reagálnánk.
– Igazad lehet.
– Nem csak lehet. Beszéltem Thánátosszal. Mindezt ő maga mondta el. Ahogy azt is, hogy folyton csak tesztelt… nem csak engem, nem csak minket… mindig, mindenkit… kérdései voltak, és a kérdéseire válaszokat keresett, keres. De főleg téged akart tesztelni. Nem véletlenül tépte el az ajánlóleveled és nem véletlenül avatkozott bele később a mocsári demiurgokkal és a határvidékkel kapcsolatos történetbe se annakidején. Nem gonosz volt, csak kíváncsi és megvallotta azt is, hogy gyakran félt. Tőled. Egyébként meg már ismered Te is, hogy milyen. Szereti irányítani mások életét, azzal, hogy manipulálja a helyzeteket. Sokmindent megértettem, sokminden a helyére került. És ahogy beszélt, arra is rájöttem, hogy bármilyen sokra tartja magát, nem fogja fel, hogy tetteivel mennyi fájdalmat, szenvedést okoz, illetve nem látja ennek a jelentőségét. Azt mondta, ezzel is csak a jellemünk fejlődik. Szóval meg kell hagyni elég ijesztő a hozzáállása és ezt nem is fogja abbahagyni, mert ő márcsak ilyen.
– Néha szégyellem, hogy magam is fény vagyok. Mind olyan sokra tartják magukat. Mondjuk érthető is, tényleg egy könnyed mozdulattal el tudnák törölni ezt a világot.
– Azért annyira nem lehet egyszerű, mert még mindig élnek az árnyak. Elég szívósak és vannak ötleteik. Azért sikerült már párszor meglepniük a fényeket. És mi is okoztunk már nem kevés aggodalmat nekik. Nem kis őrültség volt például az, amikor lezúztad a Napukat az égről. Mondjuk amikor megláttam, hogy Cerb vonszolja a véres maradványaidat… hhh… az borzasztó érzés volt… akkor azt hittem elveszítettelek.
– Sajnálom, hogy sokszor kellett aggódnod miattam, de én meg ilyen vagyok. Azt hiszem jobban hasonlítok Thánáthoszra, mint szeretném. Végülis én is játszok másokkal, csak másként. Ha eszembejut valami terv, nem tudom megállni, hogy véghez ne vigyem, muszáj látnom az elképedt arcokat. Ezért volt, hogy Thánáthosznak se mondtam el, hogy már mindenre emlékszem és kérleltem, hogy segítsen emlékezni. Tudni akartam, miként reagál, majd pedig látni a megdöbbent arcát. A fényekhez se azért mentem egyébként, hogy az imént emlegetett nemes célt elérjem. Egyszerűen kíváncsi voltam a vezérük arcára, amikor megtudja, ki is vagyok valójában és hogy sikeresen átvertem, mert felfedtem a népe előtt az igazat. Szóval én se vagyok különb.
– Engem is teszteltél már? De őszintén.
– Nem, téged nem volt okom. Te mindig mellettem álltál, sosem voltál előttem, a figyelmem fókuszában. Veled kapcsolatban nem voltak kérdéseim. Egyszerűen tudtam milyen vagy, ismertelek. Benned egy percig nem kellett kételkednem.
– Egyébként csak, hogy tudd, nem vagy teljesen fény… tudod, újjászülettél már párszor.
– Tudod, ez különös. Elvileg semmi közöm már a fényekhez, hisz mint mondod, újjászülettem már párszor, csak a lelkem ugyanaz, de valami érhetetlen módon mégis olyasmikre vagyok képes, mintha született fény lennék. Tudod, az jutott eszembe, mi van, ha a fények egyáltalán nem különbek nálunk. Mi van, ha ugyanolyan lények, mint bármelyőnk, egyszerűen csak magasabb tudatszinten vannak és a fény tulajdonképpen a tudat ereje és azért néznek ki úgy ahogy, mert a tudatukat magas szintre fejlesztették.
– Azt mondod, bármelyőnk képes lehetne arra, amire ők?
– Szerintem igen. Mondanám, hogy ezt be is fogom bizonyítani, de ahhoz nem kevés idő kell, hogy valaki az ő szintjükre fejlődjön. Ne feledd, ők már több ezer éve fejlesztik a szellemüket, semmi mással nem foglalkoznak, nem szaporodnak, örökké élnek és örökké fiatalok. Az idejük határtalan. Én magam se tartok még ott ahol ők, hiába emlékszem minden reinkarnációmra. Tudod, hogy csak azért tudtam felvenni velük a versenyt, mert elég merész vagyok és viszonylag jól blöffölök. Ezenkívül elég jó kis hírnévre tettem szert, ahhoz hogy tartsanak tőlem, így eszükbe se jut konfrontálódni velem. Pedig akkor lehet, meglepődnének. Ahogy én is.
– Ne beszélj így magadról! Igen sok helyzetben bizonyítottál már. Most pedig pihenned kéne, hogy mielőbb talpraállj! Jut eszembe, mi a terved Kátéval?
– Miért kéne terv?
– Csak amiatt kérdem, ami történt, hogy elárult és most már ő is tudja ezt.
– Nincsenek terveim vele. Egyáltalán nem érdekel.
– Azt akarod elhitetni velem, hogy nem haragszol rá?
– Ha valakire haragszom, az én magam vagyok.
– Ezt nem értem.
– Túl hamar feladtam a harcot. Küzdenem kellett volna. Magához téríteni Zefírt. Túl könnyen feladtam. Sajnálom ami Zefírrel történt, nem ezt érdemelte.
– Ugyan! Ezt a mai eszeddel mondod, mert együtt nőttetek fel. Akkoriban más volt a helyzet.
– Lehet. De egyet megtanultam a királytól. Mindent meg lehet beszélni. Mindenkihez meg lehet találni a kulcsot. A megértés mindennek az alapja. Ha arra fókuszálok, hogy megértsem őt, akkor rájöhettem volna arra, hogy miként értessem meg magam vele.”