Teleportálás eleje hiányzik

“Körbetekintett. A kietlen pusztaság minden irányban a végtelenbe nyúlt körötte. Mindenütt száraz, ólomsúlyú fekete por és apró kövek. Sehol egy teremtett lélek, se földön, se égen. A királyra pillantott. Ott térdepelt mellette, rosszullétével küzdve, öklendezve a hányingertől. Szemlátomást nem viselte túl jól a teleportálást.
– Jól van? – kérdezte tőle.
– Hol… hol vagyunk? – hangzott a kérdés.
– Fogalmam sincs.
– Mi… mi az, hogy nincs? Teleportáltál, nem?… Akkor gondolnod kellett…egy helyre.
– Előbb szedje össze magát felséged. Aztán majd megbeszéljük. – felelte, majd mint akit nem különösebben érdekel a király sorsa, arrébb ment pár lépést és letelepedett. Várt.
– Tovább.. kellene… mennünk. Thánáthosz utánunk jöhet.
– Ne aggódjon, itt senki se talál meg minket. Én magam se tudom, hol van ez a hely.
– De… nem itt… nem itt voltunk annak idején? Nem ide zuhantunk le?
– De igen. Csakhogy nem tudjuk, hogy jutottunk ide annak idején és miután innét eszméletlenül cipeltek el, azok, akik ránk találtak, így azt se tudjuk, hogy lehet innét visszajutni egy olyan helyre, ahol már jártunk. Tehát mivel magunk se tudjuk, hol vagyunk most a térben, így teleportálással nem jöhet utánunk senki. Nem találhatnak ránk.
– Vissza kéne mennünk.
– Thánáthosz végez velünk.
– Azt még érteném, ha én félnék visszatérni, hisz halandó vagyok. De te? Hisz magad mondtad, ha meg is halsz, bármikor új testbe másolhatod a tudatod.
Szavaira nevetés volt a felelet.
– Azt hittem ennél már jobban ismer. Én csak blöfföltem.
– Tessék? Ez azt jelenti, hogy ha meghalsz…
– Igen, akkor vége.
Hosszú néma csend telepedett rájuk e szavakra.
– Akkor is vissza kell térnünk. Én szembe fogok szállni Thánáthosz-szal és biztosítom a védelmet neked.
– Ugyan, ez lehetetlen. Ne ígérjen olyat felséged, amit úgyse tud betartani.
– Bízol bennem?
– Általában igen, de erre most nem tud rávenni. Én ugyan oda vissza nem megyek.
– Eddig is bíztál bennem és amit ígértem, mindig betartottam, nem így volt tán? – szegezte neki a kérdést és acélos tekintetét.
– De igen, így volt.
– Én vagyok a király és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megfutamodjak. A nép számít rám. Thánáthosz-nak pedig a történtek után nincs helye nemcsak a palotámban, de a birodalmamban se.
– De sokkal erősebb nálunk. Esélyünk sincs vele szemben.
– Ő viszont ezt nem tudja. Elhitte, hogy nem tud tenni veled semmit.
– Lehet. De csak addig, amíg ki nem mentettem Önt. Most már tudja, hogy felséged fontos nekem.
– És ez téged mióta zavar? Emiatt csak nekem van félnivalóm.
– És nekem is. Hisz jól tudja, az életemet is adnám Önért.
– Akkor se futamodhatunk meg.
– Tudom.
– Akkor hát? Induljunk!
– És pontosan hová?
– Vissza a lakosztályba.
– És ha még ott van?
– Nem gondolja, hogy lennénk olyan bolondok és visszamennénk oda.
– Vagy pont arra gondol, hogy mi erre gondolunk…
– Hmm…. igazad lehet. Akkor teleportálj a háremembe.
– Na, persze. – nevetett fel erre a másik. – Arra bizonyára végképp nem gondol, hogy az asszonyok szoknyája mögé rejtőzünk.
A király tekintete fagyosan villant e szavakra.
– Jól van na, nem akartam megbántani felségedet. Menjünk! De mi lesz aztán? Onnét hogyan tovább?
– Ezt bízd rám! Jól ismerem Thánáthosz-t. Te csak bízz bennem és tedd, amit mondok és minden rendben lesz! Tudsz bízni bennem?
A kérdezett nem felelt azonnal.
– Ön az egyetlen, akinek még számítok, aki még hisz bennem.
– És ez mindig is így lesz. Ha én egyszer valakinek megszavazom a bizalmam, az biztos megérdemli, mert bizonyított már eleget, akárcsak te.
– Köszönöm.
– De ne hidd, hogy én vagyok az egyetlen, aki bízik benned. Hamarosan bebizonyítom ezt neked.”

spacer