Sanyi téli éjszakája

Sanyi – új történet

Sanyi újjászületett. Szó szerint. Miután felnőtt, joggal remélhette, hogy ezúttal jobb sora lesz és több szerencséje lesz a nőkkel. Nagyjából úgy tűnt, egész boldog az élete, bár igen korán összeköltözött egy lánnyal. Kezdetben nem is volt semmi gond, békében éltek együtt. De aztán egy estén, amikor Sanyi épp sietve hazafelé tartott… egyszercsak váratlanul ott volt a lány és Sanyi az üvegen át megpillantotta nagy, kékeszöld szemeit. Abban a percben úgy érezte, mintha csapdába esett volna. Nem bírta levenni tekintetét a lányról. Nézte dermedten. Egészen addig nem volt köztük semmi. Csak együtt éltek, de mintha a leány észre se venné őt, figyelemre se méltatta. Azon az estén azonban tekintetük váratlanul találkozott és Sanyit megdermesztette a pillanat. Csak nézték egymást egy hosszú percig. Sanyi azon az estén nem ellenkezett. Hagyta, hogy a lány azt tegyen vele, amit csak akar. Kezdetben tétova volt és mintha félt is volna tőle, még a keze is remegett, de úgy tűnt pontosan tudja mit akar. Csak Sanyi nem értette igazán a helyzetet. Őszintén szólva nem tudta, fusson és meneküljön vagy maradjon és hagyja, tegyen vele a lány bármit kedve szerint. Próbálta megérteni őt, azt hogy mit szeretne. Amikor azonban az este végetért, legnagyobb döbbenetére Sanyi a verandán találta magát és az ajtó becsukódott mögötte. Ennyi lett volna? Nézett vissza a lányra döbbenten, miközben az becsukta az üveges ajtót. Téli, fagyos szél süvített odakint. Sanyit megdermesztette a döbbenet. Sehogyse értette miért bánt vele így a lány, amikor semmivel se ártott neki. Sanyi sokáig álldogált ott, kint a hidegben. Elmehetett volna, de nem tudta hová. Addig azt hitte ez az otthona. És most? Sehogy se értette, hogy miért tette vele ezt a lány. Eddig se volt túl sok szerencséje a nőkkel, de ez… hogy kizárják… minden magyarázat nélkül… ráadásul a téli fagyban… mégis miféle rideg és szívtelen teremtés tesz ilyet? Nem tudta mit tegyen, hová menjen. Összekuporodott hát a verandán és várt. Várta, hogy a lány megszánja és kinyílik majd újra az az ajtó és magyarázatot kaphat. “Biztos csak egy buta tréfa.” – gondolta Sanyi és reménykedőn nézte hátha az ablakban megpillanthatja a lányt.

2. rész:
Ahogy telt-múlt az idő, Sanyi lassan rádöbbent, hogy a leány megfeledkezett róla. Később látta az ablakban telefonáló sziluettjét és tudta, nem törődik már vele. Talán feledte is. Persze lehetett volna aggresszív, megpróbálhatott volna visszamenni a házba, de Sanyi nem az a fajta volt. Csak üldögélt ott, összekuporodva és várt. Valójában még mindig remélt. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet vele. Lassan szállingózni kezdett a hó, de Sanyi még mindig reménykedőn bámulta az ablakot, fekete szemeivel, még akkor is csak azt nézte, amikor odabent már kialudtak a fények. Nem tudta elhinni, hogy nyugovóra tért a lány és hogy békésen alussza majd az igazak álmát. Azt hitte, hogy csak tréfál. Azt gondolta, hogy csak viccből rá akar ijeszteni. Még mindig hitt abban, hogy kinyílik az az ajtó és megpillanthatja kedves arcát és majd aggódva és szeretettel telve hajol hozzá… azt gondolta, bocsánatot kér majd ezért az ostoba viccért. Mert mi más lehetne ez, mint egy ostoba tréfa, amit nem gondolhatott komolyan…
Az idő azonban egyre csak múlt és mire Sanyi felfoghatta volna, hogy jobb lenne inkább távozni, már túl késő volt. Testét átjárta a hűvös fagy. Mozdulni se bírt. Bár őszintén szólva nem is akart. Visszavágyott. Nem akart máshol élni. Végül pedig már élni se akart. Mert mi értelme a létnek, ha ennyire nem számít a sorsa? Nem gondolta, hogy a leány már rég azt hiszi, távozott és ezért nem aggódik érte.

3. rész
Amikor a lány másnap kinyitotta az ajtót, döbbenten látta, hogy Sanyi még mindig ott van. Ott hevert mozdulatlanul. A leány ijedten kuporodott mellé. Megrémisztette a gondolat, hogy talán már nem él, hogy megfagyott az éjszaka. Nem merte megérinteni. Lassan odahajolt és rálehelt, remélve, hogy attól magához tér. Kétszer-háromszor… újra és újra körülsimította Sanyit a leány meleg lehellete, miként tavaszi szellő a fagyott rétet, ahogy elmúlik a tél. Lassan kezdte érezni, ahogy visszatér belé az élet. Aztán kinyitotta szemeit… egyiket a másik után és megpillantotta a leány aggódó arcát. “Talán mégis számítok neki. – gondolta Sanyi – Talán mégis ér valamit az életem.” Aztán lassan kinyújtotta egyik karját a lány felé… majd a másikat… esdeklőn, remélve, hogy felsegíti őt a rideg kövekről. De a lány még ijedten és aggódva nézte, visszafojtott lélegzettel várva. Ahogy azonban kezdett felengedni testéről a fagy, Sanyi lassan megindult felé. A leány megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aztán összeszedte minden bátorságát és megérintette. Így került be Sanyi ismét a lakásba és amíg fel nem erősödött, a lány finomságokkal kényeztette őt. Azóta együtt élnek. Újra. Sanyi általában a szoba egyik sarkában üldögél miközben a lány a szemköztiben. Mindketten békésen szövögetnek. Sanyi a hálóját, a lány pedig regényeinek, novelláinak történeteit.

spacer