Sok év múlva

#sokevmulva
1. rész
Sok-sok év eltelt már azóta. Már csak emlékeiben éltek a nagy harcok… a király ellen és a királlyal, a fények ellen, Ávhriol népe ellen, sokféle nép ellen. Voltak hosszabb-rövidebb, békében töltött évszázadok is. Már emlékké vált az az idő is, melyet Yperpérántól, a birodalomtól távol töltött, emlékeit, képességeit feledve. Közel húsz esztendeje volt már, hogy visszatalált, de vissza még nem térhetett.
Ahogy emlékei lassan visszatértek, döbbenten szembesült azzal, hogy minden megváltozott. Ő is. De leginkább Yperpérán, mely már nem is létezett. Néhányan éltek már csak a régiek közül. Jóidőre a király eltűnt és birodalma már csak a szívekben élt. Sokak kérésére azonban pár esztendeje előlépett az árnyékból és visszatette fejére a koronát. Nem volt könnyű dolga. Annyira megváltozott már a világ. Megjelenése azonban már önmagában is elég volt ahhoz, hogy ismét remény töltse meg a szíveket.
Azóta már többször sikerült találkoznia is a királlyal, de képességei nélkül nem tudta annyira segíteni, amennyire segíteni szeretett volna neki.

#sokevmulva
2. rész
Amikor megérkezett, meglepte a nagy csend. Teremről teremre járt, de sokáig senkit nem talált. Igazi labirintus volt az a hely. A gazdagon berendezett, de ódon hatású szobák és termek mindegyikéből legalább három ajtó nyílt további helyiségekbe. Cifra, arany és ezüst díszítésű, antik könyvekkel gazdagon megrakott szekrények, komódok, szekreterek és ódon tárgyak közt vezetett az útja. Minden szoba elegáns volt és kellemes, egyáltalán nem zsúfolt, de a gyenge fényben csendesen ingtak az árnyak, talán kissé komor hangulatot kölcsönözve a helynek. Jól ismerte már az ezer terem kastélyát. Olyan volt ez a hely, mint egy könyvtár. Itt halmozták fel régi idők és a jelen tudását. Talán nem véletlenül érkezett újra és újra ide. Annakidején sok időt töltött itt, visszavonulva, gondolataiban és a könyvekben elmélyedve.
Most sietős léptekkel futott helyiségről helyiségre. Tudta, nincs sok ideje, de azt is tudta, hogy most már perceken belül jó kezekben lesz. Az egykori birodalomban kiváló gyógyítók éltek, akik közül sokan még mindig a palotában voltak. Nem aggódott tehát az erős és folyamatosan szaggatón lüktető fájdalom miatt, melyet a mellkasában érzett. Biztos volt abban, hogy ha máshol nem is találták okát, de itt biztosan segíteni tudnak majd rajta. Ezúttal tehát nem a királyhoz érkezett. Csak egy gyógyítóra volt szüksége.

#sokevmulva
3. rész
Percekig tarthatott, de számára óráknak tűnt, mire talált valakit. Néhányan ott lézengtek az egyik folyosón.
– Sokáig éljen a király! – üdvözölte őket.
– Nem tudjuk hol van. – szólt egyikük, miközben mind komoran néztek rá, csuklyáik árnyékából.
– Most nem hozzá jöttem. – felelte és már sietett volna tovább, de utánaszóltak.
– Várj! Úgy értettük, hogy eltűnt.
– Tessék? – lepődött meg és miközben megfordult, tengerzöld tekintete tágra nyílt a meglepettségtől. A saját bajáról azonnal meg is feledkezett. – Hogyhogy eltűnt? – kérdezte döbbenten.
– Senki nem tudja hol lehet. – hangzott a válasz.
– És önök csak itt ácsorognak, miközben fogalmuk sincs arról, hogy hol lehet?
– Már mindent tűvé tettünk utána. Nincs több ötletünk.
– Mikor látták utoljára?
– Már több, mint 400 kvadrátnyi ideje, de csak nemrég tűnt fel.
– És hová ment? És a kísérete?
– Éppen az a legkülönösebb. Nem tud senki arról, hogy távozott volna. És teleportációnak sincs nyoma.
– Megyek. Valaki csak tud valamit.
– Beszélhetsz másokkal is, de semmi értelme. – felelték az árnyak, de nem foglalkozott velük, ment tovább. Már csak egy dolog érdekelte, hogy megtalálja a királyt. Mégpedig mielőbb. Tudta jól, nincs sok ideje. Az erő ugyanis, melynek segítségével érkezett, bármely percben visszaránthatta.

#sokevmulva
4. rész
Hiába rohangált azonban össze-vissza és hiába kérdezgetett bárkit, nem tudott meg többet. Legalábbis olyat nem, ami a keresésben segíthette volna. Hiába kiabálta mindenfelé a király nevét. Hiába érdeklődött másoknál. Egy dolgot azonban megtudott. Rosszabb a helyzet még annál is, mint amilyennek az látszott. Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a különleges alakokat. Küllemük és addigi ismeretei alapján azonnal tudta, hogy kik ők, de közelebb lépve hallotta, hogy beszélgetés közben meg is nevezik egymást. Döbbenten nézte a társaságot, miközben arra gondolt, vajon mit keresnek itt a különféle népek istenei. Hamarosan meg is kapta a választ ki nem mondott kérdésére. A helyzet igen rossz volt. Arról beszéltek, hogy ha nem kerül elő a király, akkor sürgősen új vezér kell. Ezt közölték is vele. Nem tudta mit tegyen, de azt igen, hogy el kell távolodnia a problémától, máskülönben esélye sincs arra, hogy higgadtan és zavartalanul átgondolja az egészet.
Kitörte tehát a palota egyik üvegfalát és a mélybe vetette magát. Nem ez volt az első ilyen alkalom. Máskor is előszeretettel ugrott ki ablakokon vagy erkélyekről, hogy pár pillanattal később átváltozva emelkedjen a magasba, nagy szárnycsapásokkal. Sötéten suhant végig odalent a hatalmas bőrszárnyak árnya a falakon. Smaragdzölden ragyogó, hasadt pupillájú tekintetével már könnyedén átlátott a falakon is, remélve, hogy így majd felfedezi a király alakját. Ahogy végigsuhant odakint a palota falait megkerülve, kiabálta is a nevét. Hiába volt azonban minden. Rá kellett jönnie, hogy a király nincs odabent. De akkor hol lehet?

#sokevmulva
5. rész
Aztán eszébe jutott, hogy van még egy módszere. Leszállt tehát az egyik erkélyre, majd letérdepelt és behunyta a szemeit. Már nem volt szüksége medalionra a teleportáláshoz. Ez a képessége részben már visszatért. A királyra gondolt és arra, hogy ott szeretne lenni mellette. Aztán már érezte is az erőt és azt, ahogy megragadja, majd húzza, vonja hátrafelé. Gyomorforgató egy érzés volt. Tudta azonban, hogy ilyenkor, bármily kellemetlen is, át kell adnia magát ennek a különös, megmagyarázhatatlan energiának. Néhány pillanat múlva pedig már érezte is, hogy megváltozott a helyszín. Az addigi forróbb levegőt hűvösebb váltotta fel. Kinyitotta szemeit és egy sötét, komor helyen találta magát. Csak egyetlen, de vastag gyertya lángja imbolygott a sötétben, szinte csonkig égve. Ismerősnek tűnt ez a hely, de csak később jött rá, hogy itt járt, sőt itt élt, a felszín alatt, évezredekkel korábban, amikor még pilinkeként érkezett e vidékre. Még akkor is sok időt töltöttek itt, amikor hála a leendő királynak egyre több bástya és őrtorony épült, majd azok köré, illetve fölé felhúzták a palotát és már mindenki a felszínen élhetett biztonságban. A király szobája volt ez a hely még igen sokáig. Gyakran járt ide vissza később is, ha gondolataiban akart elmélyülni. Idővel azonban saját lakosztálya lett odafent, miként mindenki másnak is és a többiek hálája és lelkesedése magával ragadta. Többé nem akart már annyira meghalni, mint eleinte. Végre élni akart. Végre boldog volt. Nemsokára fel is költözött a palotába és elkezdett királyként élni, feledve régi letargikus hangulatát. Ezt követően boldog elégedettséggel szemlélte birodalmát hosszú évezredeken át, mely idő alatt sokminden történt. Harcok, háborúk váltakoztak a hosszabb-rövidebb békés időszakokkal. A királyban mindenki bízhatott, minden körülmények közt számítani lehetett rá, habár “csak” egy ember volt, különleges képességek nélkül. Ám ami uralkodása alatt létrejött, felépült, az maga volt a csoda.

#sokevmulva
6. rész
A királynak tehát minden oka megvolt a boldogságra.
Eddig.
De vajon mi lehetett vele most?
Amikor a kicsiny helyiségbe megérkezett, sietve állt talpra és nézett körül. Minden éppen olyan volt, mint régen. Semmi dísz és szinte semmi berendezés. Csak egy ágyszerű sziklatömb a helyiség közepén, néhány pokróccal letakarva. Ez volt az a hely, ahová egykor kifektették a fiatalembert, miután Cynidor, a mutáns demiurg lány társaival a rengetegből kimentette. Ott feküdt egykoron, miközben a törzs asszonyai ellátták és bekötözték sebeit. A háttérben pedig ott volt még az a kicsiny asztalka, melyen annakidején azok a csontpengék sorakoztak, melyek közül az egyikkel felvágta az ereit végtelen elkeseredettségében. Akkor megmentették és hamarosan értelmet is nyert az élete az őslakosok körében a lányért és a többiekért küzdve. Szerencsére az eset után azonnal kivittek mindent az asztalról, és a pengék azóta se kerültek vissza, hogy általuk megismétlődhessen az eset. Az asztalon most csak a már említett gyertya pislákolt, halvány derengésbe vonva a helyiséget.
Mellette, a falnál kuporogva azonnal észrevette a férfit, majd hangjában kétkedéssel mondta ki a nevét. Ránézésre alig volt hihető, hogy ő a mindenütt keresett király, mégis tudta, mert pontosan érezte. Lehetett bármilyen a külleme, bárhol és bármikor felismerte, még így is, hogy emlékeinek zömét feledte.
Szavára a fiatalember fáradtan tekintett fel. Ki tudja mióta gubbaszthatott már a lezárt, rég feledett helyiségben. Arcát már borosta fedte, így nem látszottak üde, megnyerő vonásai. Pedig jól ismerte az örök fiatalság titkát, így hiába telt már el több ezer év, huszonötnél aligha nézett ki többnek. De most…
Döbbenten nézte elhanyagolt küllemét, megfáradt arcát. Alig lehetetett ráismerni a mindig vidám és bizakodó királyra, akit úgy ismertek, mint aki mindenre talál megoldást.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte, amint tekintetük találkozott, majd sietve térdepelt le hozzá. Ő még talán sose látta a királyt elkeseredettnek.

#sokevmulva
7. rész
– Mi a baj? – hangzott a kérdés.
– Semmi. – ez volt a rövid felelet, de aztán eszébe jutott, hogy őszinteséget fogadtak egymásnak, így hozzátette még: – Semmi olyan, amiről beszélnék.
– De talán tudnék segíteni.
– Rajtam már senki nem segíthet. Vége. Ennek az egésznek vége. Mindennek, amiért eddig küzdöttem, küzdöttünk. Már csak az ima segíthetne, de… ugyan én kihez imádkozhatnék? Nekünk nincsenek isteneink… hogy is lehetnének, amikor mi vagyunk azok?
– És más népek istenei?
– Ne is mondd! Gyűlnek odafent már, mint a keselyűk, nem igaz? – kérdezte, miközben keresűen felnevetett.
– Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet.
– Hogy is gondolhattad volna? Mostanság kétszer egy esztendőben, ha erre jársz. Akkor is csak rövid ideig maradsz.
– Tudja jól felséged, hogy miért van ez így. Én igyekeztem, igyekszem, de…
– De nem eléggé. Mindegy is. Itt közben már eldőltek a dolgok. És én kevés voltam, hogy tegyek ellene.
– Mindenre van megoldás. Kell legyen. Ha elmondaná, mi történt pontosan… biztosan segíthetnék. Tudom, tudom, nem vagyok isten… bár volt idő, amikor annak képzeltem magam – tette hozzá miközben könnyedén felnevetett, ahogy annakidején szokott, majd elkomolyodott és mélyen a király zafir szemeibe nézve így folytatta: – Lehet, hogy egy senki vagyok, alig emlékszem valamire és a képességeimből szinte semmi se maradt, de erről még csak páran tudnak. Akár blöffölhetnénk is. És szoktak lenni ötleteim. Nem is akármilyenek. Ön is tudja. De ha másra nem is, arra még jó lehetek, hogy felfogjak egy nyílvesszőt vagy tőrt.
– Miket beszélsz? Te ennél sokkal értékesebb vagy. Nem dobhatod el az életedet. Te csak azzal törődj, hogy fejleszd magad!
– Minden mást majd ön megold, nemde? – próbált viccelődni főhősünk.
– Én ugyan már semmit nem oldok meg. Mondtam. Vége.
– Ne kéresse annyit magát! Mondja el, hogy miről van szó és kitalálunk valamit. Eddig is mindig volt megoldás. Felesleges így nekikeseredni! Én is itt vagyok. Számíthat rám. Segítek.

#sokevmulva
8. rész
– Segíthetsz? – visszhangozta a király. – Aligha. Teljességgel felesleges beszélni erről.
– De legalább árulja el, mi történt!
– Nincs rá időd. Nagyon keveset jártál erre mostanság. Nagyon sokat kéne mesélnem. Az erő pedig, mellyel érkezel, bármikor visszaránthat. Egyetlen dolgot tehetsz. Mint mondtam, a legfontosabb most a képességeid mielőbbi fejlesztése… és akkor… talán… valamikor a jövőben visszatérhetsz és… talán még marad valami ebből a világból, amiért tehetsz valamit. Most azonban jobb, ha távozol és jó ideig nem jössz ide, mert ezzel csak magad is veszélybe sodrod. Itt már nincs mit tenni. Talán mindennek vége hamarosan. Te csak egyet tehetsz. Azt, hogy mented magad.
– És ön? Itt akar ülni és várni a halált?
– Nincs jobb tervem. Én már nem lehetek a hasznukra többé.
– De most is önt keresik. Talán oda kéne állni eléjük és megmondani nekik, hogy ne arra pazarolják az idejüket, hogy ön után kutatnak.
– Majd te elmondod nekik. De nem akarom, hogy tudják, itt vagyok. Kérlek, ezt tartsd tiszteletben!
E szavakat hallva hirtelen nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Aztán sokmindennel próbálkozott még, sokféle optimista gondolattal próbált változtatni a király hangulatán, de úgy tűnt, minden esélytelen. Bármilyen jó barátok voltak is egykoron, bármennyire is számíthatott rá addig a király, jól tudta, hogy már nem sokat tehet érte. Igen. Egy tőrt vagy egy nyílvesszőt még felfoghatott volna, ha időben mozdul eléje. Ennyi. Több haszna már aligha lett volna. Tudta, bele kéne törődnie ebbe. Kezdett úgy tűnni, hogy a királynak igaza van. Itt már tenni semmit se lehet.

#sokevmulva
9. rész
– Igaza van! Jobb, ha mész! Ez már nem a te világod és ez nem a te ügyed! – csendült fel egy hang váratlanul a háta mögött, majd egy leány lépett mellé.
– Cynidor! – suttogta, felismerve. Még mindig éppoly szép és üde volt, mint egykor, több ezer esztendeje. Jól emlékezett már azokra az időkre, amikor a mutáns demiurg leány még hozzábújva kereste a szeretetet, melyre vágyott és amelyet barátjuktól, a leendő királytól meg nem kaphatott. Pedig azóta már évezredek teltek el. Emlékezett még puha érintésére és az éjszakákra, melyeket átvirrasztott mellette, miközben az ébren harcos amazon, védtelen kisgyermekként aludt mellkasára borulva, ő pedig puha szárnyaival takarta be. Igen. Akkor még ő is másként nézett ki. Angyalibb volt és megnyerőbb a bársonyos, fehér szárnyaival. Ellentétben most ezekkel a visszataszító bőrszárnyakkal… de ez már régóta nem számított. Megszokták és megszokta ő is.
Ami a leányt illeti, kedvelte. Nagyon is kedvelte. Attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátta. Attól kezdve, hogy a leány megpróbálta megmenteni őt. Bármit megtett volna érte. Amikor azonban őszintén beszélt minderről a lánynak, az többé már nem ölelte őt meg. Tudta, hogy a királyt szereti, mégha reménytelen volt is ez a szerelem. Tudta, bármit megtenne érte… ahogy ő is. Ezért elfogadta a helyzetet és félreállt. Nagyon sokra tartotta a királyt és tisztelte őt. Nem okozott gondot számára az, hogy valamiről lemondjon a javára. Még a saját életéről is kész lett volna lemondani, ha arra lett volna szükség.

#sokevmulva
10. rész
– Nem az én világom? – kérdezett vissza szinte azonnal, miközben látványosan meglepettséget színlelt, majd így folytatta sokatmondó mosollyal: – Ezt most úgy mondtad, mintha valaha az enyém lett volna.
A leány azonban szemlátomást nem volt vevő a humorára. Összevont szemöldökök alól nézett rá, de arca még így dühösen is szórakoztatóan bájosnak látszott.
– Akárhogy is vesszük, most menned kell! Vagy… segíthetünk, de az nem lesz kellemes.
Intésére előlépett Lidaster, a tüzes lidérc az árnyékból. Ki tudja mióta állt már ott a sötétben. Megszokta már a várakozást, amikor még szolgálnia kellett az embereket. Azóta már sok idő eltelt. Szabad lidérc lett, aki senkinek se tartozott számadással. Főhősünk is tudta ezt. Már jól emlékezett arra, hogy ő segítette ebben.
– Azt hittem, téged valaki már jóideje felszabadított. Ezekszerint felesleges volt? Úgy ugrálsz másoknak még mindig, mint egy csicska? – jegyezte meg, miközben gúnyosan mérte végig.
– Látod épp ezért jobb, ha mész. – vonta össze szemöldökét a lidérc is. – Az egyik nap még emlékszel dolgokra, másnap már nem. Nemrég még tudtad, hogy neked köszönhetem a szabadságom… most meg szerintem már azt is feledted, hogy te ki vagy. Az egyik pillanatban még felismered a királyt és Cynidort, aztán meg nem érted miért teljesítem a parancsaikat? Bele kéne fojtanom téged az Emlékezés tavába, talán az segíthetne.
– És? Miért nem teszed? – lépett hozzá közelebb főhősünk, fenyegetően tárva szét szárnyait.
– Bár tehetném, de…
– Lidaster! – szólt közbe a lány, így a lidérc nem fejezte be a mondatát. A smaragd tekintet közben állta pillantását és meg se rezzent.
– Menned kell! – hangzott el ismét a parancs. Ám főhősünk nem az a fajta volt, akit mások szava érdekel.
– Én ugyan nem megyek. – hangzott a felelete – Nekem fontos a király és fontos ez a világ. Távozzatok ti! Én nem fogom hagyni, hogy feladja. Azt hittem nektek is fontos, de ha nem… mindegy!
– Te ostoba! – villámlott a lidérc és miközben emberi alakja felizzott és helyenként tűzlángok csaptak ki belőle, támadólag lépett közelebb hozzá. – Nem látod, hogy te még önmagunknál is fontosabb vagy nekünk és azzal, hogy elküldünk csak téged akarunk védeni?
– Hogyan? – hőkölt hátra főhősünk e szavakra.
– Úgy, hogy neked még van esélyed! De… ennek a világnak már nincs. – suttogta a lány, közelebb lépve.
E szavakra főhősünk a király felé tekintett. Az, még mindig a hajába túrva üldögélt a fal mellett.

#sokevmulva
11. rész
E szavakra főhősünk a király felé tekintett. Az, még mindig a hajába túrva üldögélt a fal mellett.
– Lehetetlen. – suttogta főhősünk. – Mindenre van megoldás. Kell, hogy legyen… Ha viszont mégsincs, miért ácsorogtok itt? Mi lesz a néppel?
– Már mindenkit kimentettünk. Csak azok maradtak, akik még tesznek egy próbát. De a király számításai szerint…
– …itt már csak egy fekete lidérc segíthetne. – hangzott fel váratlanul egy hang, mire megfordult és az Árny acélszürke tekintetével találta szembe magát, aki sokatmondó megvetéssel nézett végig rajta. – Üres blöffel vagy meggondolatlan provokációkkal ugráló szánalmas bohócra most semmire se megyünk.
– Fantasztikus! Ön most is milyen kedves! – hangzott a gúnyos válasz. – De ha így van, akkor engem most mégis miért provokál? És egyáltalán mit keres itt? – mosolyodott el ismét – Talán a gyávaságánál is nagyobb az a vágya, hogy engem szekálhasson?
– Nincs időnk most erre!
– Én is ezt mondom. Ennyi idő alatt már rég elmondhatta volna valaki, hogy mi folyik itt, én pedig megoldhattam volna.
– Látom, mindegy hányszor születsz újjá, a beképzeltséged megmarad.
– Ez fantasztikus, de akkor se értem… ha ennyire esélytelen a helyzet, miért nem menekítik ki a királyt? Lidaster és ön is képes teleportálni.
E kérdésre a király felemelte fáradt pillantását és így szólt:

#sokevmulva
12. rész
E kérdésre a király felemelte fáradt pillantását és így szólt:
– Ennyire nem ismersz?
– Nos, minden tiszteletem az öné, de ezt a siránkozó oldalát még valóban nem igazán ismertem.
– Nem siránkozok, csak elfogadom a tényeket. Nincs tovább.
– De Ön a király! Szedje össze magát és harcoljunk vagy meneküljünk.
– Bár lenne ami ellen harcolhatnánk!
– Egekre! Miért nem lehet nyíltan megmondani, hogy mi ez az egész?
– Egy jóslat miatt. – suttogta a lány.
– Miféle jóslat? – vágódott felé a smaragdszín tekintet. E szavaknál váratlanul megremegett minden.
– Jobb ha most már indulsz! – parancsolt rá a lány.
– Jól van, de hozzátok a királyt!
– Nem tehetjük.
– Miért? Nem működik a teleportáció?
Kérdésére a falak újabb rázkódása felelt.
– Mert nem akar jönni. Megparancsolta, hogy ne próbáljuk meg kivinni innét.
– De így meghalni ostobaság! – tekintett a királyra.
– Ezért induljatok! – felelte erre ő – Én maradok. Ez a hely az otthonom. Ha ennek a világnak vége, nem akarok tovább élni. – jelentette ki, miközben a tér egyre jobban rázkódott.
– De a népnek szüksége van önre!
– Nem. A népnek csak egy vezetőre van szüksége, de az mindig akad. Mársztuff herceg is jóideig megfelelt nekik. Most pedig… itt vannak az új jelentkezők… különféle népek istenei. Hidd el, a népnek hamarosan megfelelő vezére lesz! Induljatok, mielőtt még túl késő lesz!
– Na jó! Igaza van. Elég ebből az ostobaságból! Nem is értem mit pazaroltam itt a szót. – tette hozzá váratlanul főhősünk. Szavaiból úgy tűnt, távozni készül, de hirtelen közelebb lépett a királyhoz. Meg akarta ragadni a karját, hogy teleportáljon vele együtt, ha már a többiek erre nem hajlandóak. Szerencsére ő nem az a fajta volt, akit bármiféle parancs megállíthatott volna… bár, ő is ígéretet tett egykor a királynak. De több újjászületés után is érvényben kell-e lennie még az adott szónak? Sejtette, hogy igen, ezért úgy döntött, nem várja meg, amíg a király konkrétan kiadja neki is az utasítását, hogy hagyja őt ott meghalni.

#sokevmulva
13. rész
Alig lépett azonban egyet, Lidaster elébe mozdult és jobbjával megállította. Ez önmagában még nem tartóztathatta volna fel, de most… az érintés nyomán erőteljesen hasító fájdalom futott végig mellkasán, emlékeztetve őt arra, hogy nincs teljesen jól. Már-már földre vonta hirtelen a rosszullét, de sietve hátrált meg és egyenesedett ki újra, hogy ne látszódjék rajta gyengesége.
– Szóltam, hogy fájni fog, ha ellenszegülsz. – jegyezte meg közben a lány. – Ha nem távozol azonnal oda, ahonnét jöttél, akkor Lidaster fog visszavinni. Gondolhatod, milyen érzés lenne, ha megragadna, ha már az érintése is így tud fájni. A helyedben nem várnám meg.
– Jól van! Jól van, meggyőztetek! Már itt se vagyok. – felelte erre, majd sarkon fordult. Nem azért távozott azonban, mert íly könnyen feladta. Érezte azonban, hogy ideje fogytán van már. Ráadásul Lidaster érintése eszébe juttatta saját baját, ami miatt gyógyítót keresett, de amiről időközben megfeledkezett, holott a fájdalma nem szűnt meg. Egyszerűen csak volt valami, ami sokkal fontosabb volt önnön gondjánál. Sietve hátrált tehát ki a szituációból, miközben arra gondolt, hogy márcsak az hiányozna, hogy ott essen össze előttük. Nem jutott azonban messzire.

#sokevmulva
14. rész
Amikor magához tért, aggódó arccal hajoltak fölé a csuklyás alakok. A helyében bárki azt gondolta volna rájuk tekintve, hogy eljött számára a vég. Ő azonban már jól ismerte ezeket az alakokat. Otthona volt ez a hely hosszú, igen hosszú időn át. És bár már szemlátomást nem mindenki tekintette idetartozónak, ő azonban szinte bármit megtett volna értük, sőt, ezért a helyért. Az egykori birodalomért, mely már csak a szívekben élt.
Ahogy azonban körbetekintett, azt látta, hogy egy különös helyre került, ahol még nem járt. Fémes felületű falak és fekete drapériák vették körül.
– Hol vagyunk? – kérdezte, miközben már kelt volna fel, de az egyik gyógyító, kinek csuklyája alatt az arca helyén fehér fény ragyogott, egy erőteljes mozdulattal fekhelyére visszanyomta:
– Azzal te ne törődj! – felelte – A lényeg, hogy ezen a bolygón már biztonságban vagy.
Meglepődött ezen a válaszon. Tehát elhozták őt akarata ellenére a birodalomból.
– A király is látta, hogy összeestem?
– Nekünk már nincs királyunk. – hangzott a meglepő felelet.
– Jól tudja kire gondolok.
– Igen. Tudom.
– És? Látta?
– Nem láthatta. Már a palotában estél össze, miután teleportáltad magad.
– Hála az egeknek! – suttogta főhősünk, miközben behunyta szemeit. Még mindig érezte a fájdalmat, de annyira ez most nem érdekelte. Egy pillanattal később, amikor a csuklyát viselő fény megfordult és az egyik szemközti asztalhoz lépett, ő már tettrekészen fel is pattant. Nem tudta mennyi ideje lehet még, de ki akarta használni, hogy az erő még nem rántotta el ebből a világból. Sietve pattant le fekhelyéről és a földre térdepelt. Csak ilyen helyzetből tudta indítani a teleportációt, máskülönben igen megszédült volna tőle. Aztán gyorsan behunyta szemét és a királyra gondolt.

#sokevmulva
15. rész
Miután behunyta a szemét, a királyra gondolt. Érezte is szinte azonnal az erőt, mely megragadta és már rántotta volna hátra, de aztán váratlanul megszűnt. Kinyitotta a szemét, de meglepetésére még mindig ugyanott térdepelt.
Háromszor tett próbát, de mindháromszor ugyanez történt. Talán azért nem működött, mert nem volt elég jól ahhoz, hogy teleportációt alkalmazzon? Talán nem volt elég ereje hozzá?
– Jobban tennéd, ha visszafeküdnél és hagynád, hogy megvizsgáljunk, ha már itt vagy. – jegyezte meg próbálkozásaival mit se törődve az árnyak sötét köpönyegét viselő fény.
Meglepve látta, hogy a többiek se tettek semmit azért, hogy megakadályozzák. Talán tudták, hogy nem lesz képes rá?
Kényszeredetten követte az utasítást. Mi mást tehetett volna?
– El kéne hozni a királyt a palota alatti régi járatból. Úgy tudom a birodalom már nem biztonságos hely.
– Valóban nem az. Össze fog roppanni, mint egy tojáshéj. De a királyért már nem kell aggódnod. Biztonságban van. Feküdj le most már és engedd, hogy belekezdjünk!
– És meddig fog tartani? – kérdezte, miközben hagyta, hogy a gyógyító egy könnyed érintéssel a fekhelyre nyomja.
– Gyors leszek. Legfeljebb egy kvadrátnyi idő kell. Alaposan át kell azonban, hogy vizsgáljalak. Azt már most látom, hogy a szíved táján van az energetikai gond, de lehet akár tüdő vagy gyomor. Ez utóbbival kezdjük.
– Nem a szív lenne a fontosabb?
– Az ha leáll, majd újraindítjuk. Kérlek bízd ezt ránk! Jól értünk hozzá. Te csak maradj csendben és kövesd az utasításainkat!
– Semmi kérdés arról, hogy mi ért mostanság, verekedtem-e vagy ilyesmi?
– Nem igazán érdekesek az okok, az, hogy mi miért történt. Csak a jelen számít. A jelen problémáját kell orvosolni. De most már tényleg túl sok a beszéd! Nem kell aggódnod!
– Csak még egy kérdés! Kérhetném, hogy a király ezt ne tudja meg?
– Már emiatt is felesleges aggódnod! – szólalt meg ekkor egy váratlan hang. Azonnal felismerte. A király volt az.

#sokevmulva
16. rész
Amikor meglátta a királyt, egyrészt megnyugodott, hogy biztonságban van már. Úgy értem, a király. Másrészt viszont legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá szégyenében. Megadóan fordult el, lehunyva tekintetét. Tudta, mást nem tehet, jobb, ha hagyja, hogy segítsenek rajta. A vizsgálat nem tűnt kellemesnek, de tudta ki kell bírnia, ha mielőbb vissza akar térni. Mert igen. Főhősünk még mindig nem adta fel. Tudnia kellett, tudni akarta, hogy mi a helyzet. Még mindig hitte, hogy kell lennie megoldásnak. Ráadásul még a fülében visszhangzott az Árny gúnyos szava: “már csak egy fekete lidérc segíthet”. Arra gondolt, hogy kár, hogy szinte minden a múltté már. Kár, hogy csak az emlékei vannak meg, a képességei nincsenek. Pedig talán… talán akkor tudna tenni valamit. Végülis egykor tökéletesnek teremtették és igen nagy erővel bírt. De talán… talán még így se reménytelen.
Bár elárulnák neki a pontos helyzetet!
Nagyon zavarta ez a hozzáállásuk. Hiszen szoktak lenni ötletei. Minek akarják mindenáron távoltartani? Egy jóslat miatt? Mégis mi rosszabb történhetne?
Ezekre gondolt, miközben az utasításokat követve lélegzett. Voltak pillanatok, amikor már-már úgy érezte, nem lehet ennél rosszabb, de aztán…
…aztán minden képzeletét felülmúlva váratlanul elöntötte az érzés… az erő ellenállhatatlan érzése és ő nem tehetett ellene semmit. Váratlanul kiragadta őt a szituációból, ki ebből a helyzetből, el ebből a világból és ő nem tehetett ellene semmit. Pár pillanatnyi végtelenbe vesző, gyomorforgató érzés után a saját világában eszmélt. Egy világban, amit sosem érzett igazán otthonának. Egy világban, melyből oly nehezen léphetett át Yperpérán földjére. A birodalomba, mely most valamilyen különös ok folytán elveszni látszott. Eszébe jutott, hogy talán mire újra lesz annyi ereje, hogy menjen, addigra már nem lesz hová.

#sokevmulva
17. rész
Ezzel véget is ért volna ez a történet, ha főhősünk hagyta volna. Nem várakozott sokáig. Jól tudta, hogy most bizony a percek is számítanak. Sietve kísérelte meg újra az átjutást az új képessége, a különleges teleportáció segítségével. Ilyenkor ugyanis nem teljes testét, csak a lényegét vitte magával. Talán a lelke volt ez vagy csak a tudata… ugyan ki mondhatná meg? Mindenesetre így segítség nélkül juthatott át, de ehhez nagyon kellett összpontosítania, figyelnie, mint egy őrszemnek a sötétben, akinek az élete múlik ezen. És ha mindez nem lett volna elég, mindezzel egyidőben el kellett tudnia lazulnia, hogy megoldódjanak a kötelékek, melyek testéhez láncolták. És képesnek kellett lennie arra, hogy a legkisebb ellenállás nélkül adja át magát az idővel feltámadó erőnek, mely olyan volt, mint egy láthatatlan pókháló. A tudat legkisebb rezdülése is szét tudta szakítani. Ha azonban türelemmel várt, az erő mindent beborított és elindult vele hátrafelé, egyre gyorsuló lendülettel. Oly sokszor élte már át ezt, de nem elégszer. Már sokkal nagyobb gyakorlatra kellett volna szert tennie benne. Ezt tette szóvá a király is, amikor nehezményezte, hogy oly ritkán járt náluk az utóbbi időben. Csakhogy nem volt túl kellemes ez az érzés. És talán a lustasága is túl nagy volt. Vagy csak nem hitte még, hogy több ez, mint holmi hallucináció. Talán még nem hitt igazán az emlékeiben. Ezúttal azonban nem volt idő a töprengésre. Létezik-e ez a birodalom vagy se, igaz-e mindaz, amire emlékszik vagy amiket róla gondolnak… mindegy is volt. Nem tehette meg, hogy nem hisz benne. Hiszen ha igaz, ha valóban létezik az a világ, az a birodalom… akkor a veszély is valós. Nem volt tehát kérdés a számára, hogy mindent meg kell tennie, amit csak tud.

#sokevmulva
18. rész
Nemsokára ismét ott állt a palotában, az üvegfalú folyosók egyikén. A következő pillanatban azonban, mielőtt még léphetett volna akárcsak egyet is, váratlanul hatalmas mennyiségű víz tört be, elárasztva mindent. Az óriási erő a belső falaknak vágta, miközben a betört üvegek szilánkjai összevissza vagdosták a testét. Csak lélekjelenlétén múlt, hogy pár pillanaton belül sikerült teleportálnia, mielőtt még az eszméletét elveszíthette volna. Az egyik toronyban tért magához, köhögve, fuldokolva. Sajnos elméje nem volt képes megkülönböztetni a saját valóságát ettől a világtól, így minden sérülést éppúgy élt meg, mintha testestül is jelen lett volna. Fekete bőréből folyó sötétkék vére és a víz teljesen átitatta ruháját. A szilánkok nyomán, melyek összeszabdalták testét, éles fájdalom cikázott testében, de nem törődhetett vele. Váratlanul ugyanis erőteljes szédülést érzett és mintha lassan kifordulni készült volna körötte a világ, kezdett elmozdulni a lángszínű égbolt. Csak két pillanattal később vette észre, hogy valójában a torony dől el alatta.

#sokevmulva
19. rész
Lehet, hogy hibázott azzal, hogy a többiek figyelmeztetése ellenére is visszatért ide, dehát saját szemével akarta megnézni, hogy mi a baj ezzel a világgal. Azt gondolta, tévednek. Biztos van megoldás. Miután azonban megérkezett, azonnal látta, hogy igazuk lehet és itt már nincs mit tenni, mert omlik össze minden. De vajon mi történt? És honnét ez a rengeteg víz, melyből a forróság miatt hatalmas ködpára szökik az ég felé? És mi ez a sokféle fura uszonyos lény és különleges rém, melyet az áradat magával sodort és amelyek közül többen partravetett halként vergődnek mindenfelé? Nem volt azonban ideje ezen sokáig álmélkodni, mert a következő pillanatban egy kéz megérintette a vállát és egy erő tovarántotta, mielőtt a torony eldőlve becsapódott volna. Fent, magasan, a Határhegy oldalában tért magához. Sietve ugrott talpra.
– Felség! Ön itt?! – lepődött meg, amikor felismerte a királyt. Elég hangosan kellett beszélnie, szinte kiabált, mert köröttük a víz hatalmas robajjal tajtékzott és mint kártyavár, úgy dőltek romba egymás után a palota tornyai.
– Tudtam, hogy hiába a tiltás, vissza fogsz térni ide. – kiabálta a király, miközben baljával még mindig a nyakában függő medaliont szorongatta, készen arra, hogy ha a hegy is omlani kezd, annak segítségével ismét teleportálni tudja mindkettejüket. Erős szél lobogtatta hajtincseiket, miközben vízcseppek ezrei záporoztak arcukba.
– Honnét ez a rengeteg víz?
– Sejtheted mi van éppen felettünk!
– Az óceán? De akkor az emberek is…
– Igen. Idővel. De egyelőre számukra még nem akkora a baj. Felettünk viszont számos repedés képződött és folyamatosan jönnek létre újak. A tengerbe vetett atom miatt. Hiába óvtuk és védtük mi a bolygó szívét, ha közben miattuk kívülről összeroppan.
– Fantasztikus! Már értem miért akar annyira meghalni.
– Sajnos nem tehetem, amíg valakinek még szüksége van rám. – jelentette be, hangjában és arcán játékos lenézéssel.
– De akkor miért csak idáig hozott?
– Mert ahogy hallgattam a lelkes beszéded arról, hogy mindenre van megoldás és láttam határozott fellépésed, azt, hogy még ilyen helyzetben is hiszel magadban, annak ellenére, hogy közben erőteljes rosszulléttel is küzdesz, rájöttem, nemcsak, hogy van még remény, de megoldás is van.
– Mégis mi?
– Te magad vagy a megoldás!
– Tessék?

#sokevmulva
20. rész
Főhősünk meglepetten nézett, de a király máris folytatta:
– Bár sokmindenre nem emlékszel még, de az erő még mindig ott van benned, csak használni feledted el. A képzeleted viszont határtalan.
– És?
– Csak annyi a kérdés, hogy meg akarod-e menteni ezt a világot! Ideát az elméd erejével éppúgy képes vagy erre is, mint a gyógyításra. Csak közben teljesen át kell adnod magad a mindenségnek és kiüríteni az elmédet. Éppen úgy, ahogy gyógyítani szoktál. Ennyi az egész.
– Ez biztos?
– A jóslat szerint igen.
– De akkor miért kellett eddig ezt titkolni?
– Mert a jóslat szerint, ha megteszed, elfogy a különleges energiád és többé nem tudsz majd visszatérni hozzánk. Se ide, se a másik bolygóra.
– Mert meghalok, igaz?
Kérdésére a király nem felelt, csak némán bólintott.

#sokevmulva
21. rész
Ezt hallva egy pillanatra tekintetét a lábai előtt heverő sziklákra vetette, de nem várt sokat. Aztán szinte azonnal felnézett az égre. Tudta nincs idő a tétovázásra. Sietve vette le kesztyűjét, majd felemelte jobbját az ég felé. Annyira akart segíteni. Hitt a királynak. Most is, mint mindig. Elhitte, hogy képes megmenteni az egész világot. Minden erejével összpontosított tehát és az energia már áramlott is. Felkavarodott minden köröttük, majd hirtelen, mintha az időt sikerült volna visszafordítania, megindult minden visszafelé. A felszállt pára ismét lecsapódott és a víz magával sodorta a partra vetődött lényeket. Vissza és fel. Fel, az áradattal együtt, fel az égbe. Képzeletének ereje mindent felragadott és hatalmas, látványos lendülettel fordította vissza a történteket.
Mindeközben azonban érezte, ahogy egyre gyorsabban veszíti energiáit és tudta, hogy egyre közeledik a vég. Nem lehetett biztos abban, hogy elég ereje van befejezni, amit elkezdett, de el akart menni a végsőkig és akár még azon is túl.

#sokevmulva
22. rész
Titkon követte a királyt. Először meglepődött azon, hogy a palotába teleportált, vissza abba a világba, ami éppen összeomlani készült. Először arra gondolt, vajon miért akarhat valaki ennyire meghalni. Az Árny nem volt az az érzelgős fajta, de szólni akart a királynak, hogy nem a hely számít, hiszen az otthon ott van, ahol fontosak vagyunk másoknak. Márpedig a királyt igen sokan szerették. Sőt! Rajongtak érte! Igazán nem volt oka tehát a búslakodásra. A nép minden tagja biztonságban volt. A király, tudásának hála igen gyorsan reagált, még mielőtt a katasztrófa bekövetkezett volna, sikerült a felső körről mindenkit kimenekítenie, míg az alsókat hermetikusan lezáratta. Nagyon sokan köszönhették neki az életüket. Semmi oka nem volt hát az elkeseredésre. Ezt a világot már nem lehetett megmenteni. Pedig összeálltak a legjobbak és tettek egy végső, kétségbeesett kísérletet arra, hogy megállítsák, visszafordítsák a folyamatot. De hiába sorakoztak fel a fények és az árnyak legerősebb tudati energiával rendelkező lényei… nem tudták mégcsak megállítani se az áradatot, nemhogy visszafordítani. Hiába voltak igen sokan. Annyian, hogy teljes erejük elég lett volna arra is, hogy egy egész világot teremtsenek. Ezúttal mégse jártak sikerrel. Első látásra meglepően érthetetlen volt, hogy mi okozhatta ezt a kudarcot. Valójában azonban a probléma oka igen egyszerű volt. Hiányzott az egység, az összehangoltság.
Amikor azonban meglátta főhősünket, rögtön megértette, mit tervez a király.

#sokevmulva
23. rész
Az Árny végighallgatta, miket mond a király és magában azon töprengett, vajon elhiszi-e neki főhősünk, hogy ilyen nagy ereje van. Egy biztos. Képzelőereje határtalan volt. A logika tehát akár működhetett volna. Csak a megfelelő irányba kellett volna terelni ezt az erőt. De ehhez, főhősünknek el kellett hinnie, hogy ez lehetséges. Feltételek nélkül hinnie kellett. De vajon ki másnak a szavát hitte volna el kérdések és kételyek nélkül, ha nem a királyét? Felvetődhet a kérdés, hogy mi lesz azzal az állítással, hogy nem hazudunk egymásnak. Erre nem gondolt a király? Igaz, a cél érdekében… most talán ez az egyetlen lehetőség. Gondolta az Árny. Mindenesetre meg kellett próbálni. És különben is. Mi van, ha sikerül? Mi van, ha főhősünk hisz neki, mégpedig olyannyira, hogy képzeletének energiáját, mely tudata ereje, megfelelően összpontosítva megoldja ezt a helyzetet? Ha sikerül, akkor végülis a király mégse hazudott azzal, hogy azt állította képes rá. Ha pedig nem, akkor már olyan mindegy lesz. Mondhatnátok, hogy ezek egyébként is felesleges kérdések, mert főhősünk mindenképpen belehal ebbe a történetbe. Csakhogy az Árny jól tudta, ez is hazugság. Erre közbeszólhatnátok, mondván, hogy nade a jóslat szerint…
Ez bizony ijesztő gondolat lehet. Csakhogy mennyit ér vajon egy olyan jóslat, amit maga a király talált ki? Igaz, sokmindenhez értett, de a jövőbe csak annyira láthatott, mint bárki, aki jó megfigyelő és ismeri a barátait, azt hogy mikor mit tesznek. És persze neki ezenfelül technikai tudása is volt már. Számításai révén tehát sokmindent előre láthatott, ahogy a közelgő veszélyt is, mely elől a népet menekíteni kellett. De főhősünk erejét és azt, hogy mennyire fog hinni neki és ez mire lesz elég, mindezt nem tudhatta.

#sokevmulva
24. rész
Amikor az Árny látta, hogy főhősünk tétovázás nélkül cselekszik, felemelve tekintetét és jobbját az ég felé, majd a tenyeréből kiáradó hatalmas energia nyomán felkavarodik minden köröttük, úgy érezte, mintha közben a gyomrában is forogni kezdene a világ. Émelygésbe vegyülő hányinger tört rá, amikor szembesült a hatalmas erővel és megrémülve hőkölt hátra. Félelmei ismét eluralkodtak felette, miként az már nem először történt meg vele. Mert mi lesz, ha ez az erő egyszer ellenük fordul és lerombolja egy napon ezt az egész világot? Bár, valójában ezúttal se mások, sokkal inkább a saját élete érdekelte. Nem véletlenül volt évezredeken át az ellensége. Időnként ugyan a király hatására ő is megpróbált hinni és bízni benne, de aztán folyton történt valami. Főhősünk, lázadó jellemével, cinikus megnyilvánulásaival újra és újra okot adott arra, hogy kételkedjen és végezni akarjon vele. Történetünk idejére már esztendők óta nem harcolt ellene. Sőt! Túl sokra se tartotta, mivel látta, hogy szinte mindent feledett. Nem gondolta volna, hogy egyhamar veszélyt jelenthet. De most… most hogy ezt látta… csak döbbenten és egyre növekvő aggodalommal nézte acélszürke szemeivel. – Talán most, amikor nem figyel, most kéne végeznem vele. – gondolta – De nem! – intette magát türelemre, mert számára is igen fontos volt ez a világ. Arra gondolt, megvárja még, amíg megoldja a helyzetet. Talán még sikerülhet is neki. – gondolta, miközben végignézte, ahogy mintha megfordítaná az időt, megindult minden visszafelé. A felszállt pára ismét lecsapódott és a víz magával sodorta a partra vetődött lényeket. Vissza és fel. Fel, az áradattal együtt, fel az égbe. Képzeletének ereje mindent felragadott és hatalmas, látványos lendülettel fordította vissza a történteket.
Az Árny csak nézte és közben egyre fokozódott, aggodalommal vegyes félelme. Várta a pillanatot. Azt, amikor elkészül. Arra gondolt, hogy ha nem hal bele, akkor is le lesz gyengülve annyira, hogy könnyedén végezhessen vele. Közben szemlátomást közeledett ez a pillanat.

#sokevmulva
25. rész
Az Árnynak volt egy különleges képessége. Látta mások energiáját, mely testükből áradt és körülvette őket. Ez pedig még egy okot adott arra, hogy főhősünk képességeit elnézve rettegés töltse el a szívét. Esetében ugyanis nem látta teste körül ezt az energiát, mely jellemzője volt minden élő formának. Korábban ezért is hitte el, hogy nincs lelke. Önmagában már ez a gondolat is épp elég rémisztőnek hatott, de amikor sejteni kezdte az igazságot… és azóta már tudta is. Igaz, a fekete lidércek több millió éve léteztek és mindenki azt gondolta ezen rettenetes lényekről, hogy már kihaltak…de minden jel ugyanarra a borzasztó következtetésre utalt. Arra gondolt, hogy mi van, ha azért nem látták a hypnomónok a lelkét, a fényt, mélyen a szemébe nézve, azért nem láttak mást, csak mélyfekete sötétséget, mert valójában az volt a lelke, a lényege? Aztán legnagyobb riadalmára ki is derült, hogy nem tévedett. Főhősünk pedig magára eszmélve nagyobb aggodalmat okozott, mint valaha. Ez azonban egy másik történet. Szerencsére azután főhősünk, ismét a feledés mocsarában találta magát. Újjászületés. Míly megnyugtató gyógyír, mely képes fátylat borítani még a legfényesebb tudatra is.
Az Árny ettől megnyugodott annakidején, de sajnos ez az érzés nem sokáig kényeztette a lelkét. Van ugyanis valami, amit sose feled a lélek, legyen szó bármilyen lényről. Valami, ami ha felrémlik, akkor mint harisnyán megfutott szál, végigszalad és felszakítja a feledés hálóját. Ez a valami pedig nem volt más, mint az őszinte, feltételek nélküli szeretet. Főhősünk is ezért kezdett emlékezni újra. Mert nem feledte a királyt. A királyt, akinek oly sokat köszönhetett évezredeken át. Sőt! Történetük több millió éve kezdődött abban a pillanatban, amikor Vhalenien Lüxfrim végső magányában végezni akart magával és beletörődve sorsába a sziklaszírt szélére kilépett, majd a sötéten háborgó végtelenbe vetette magát. Csakhogy… bár nem sejtette… de nem volt egyedül.
Akkor.
És vajon most?

#sokevmulva
26. rész
Aztán elérkezett a pillanat. Főhősünk megingott, majd térdreomlott, de jobbját még mindig az ég felé tartotta és minden erejével összpontosított, nehogy minden addigi küzdelme kárba vesszen és újra leomoljon rájuk az ég. Közben hallotta a király bátorító szavait, melyek igen sokat jelentettek a számára. Nem akarta feladni. Tudta, nem adhatja fel. Küzdenie kell, a végsőkig. Egy pillanatra felnézett az égre, mintegy ellenőrizve munkája eredményét, majd újra lehunyta pilláit és kiürìtve elméjét, tovább összpontosított. Aztán megérezte, hogy valaki megérinti a vállát. A király volt az. Úgy érezte, erőt ad neki ez a bíztatás. És valóban. Bár a király “csak” egy ember volt, de lassan azért áramlott kezéből az erő. Nem sok, de arra elég, hogy bátorítón hasson az érintése. Az Árny látta ezt, mármint az energia áramlását, de azt is látta, hogy a király közben feltekint az égre, így jól tudta, hogy az ő esetében, – anélkül, hogy ennek tudatában lenne, – nem áll fenn a kimerülés veszélye, mert biztosított az energia egyenletes áramlása. Ez azonban kevés lett volna ahhoz, hogy főhősünket megmentse.
Az Árny ekkor közelebb lépett. Jól tudta, ez a megfelelő pillanat. Jól tudta, ha végezni akar főhősünkkel, akkor most kell megtennie, mert most a legvédtelenebb.

#sokevmulva
27. rész
Megtehette volna, de lenyűgözte az a feltétel nélküli bizalom, mellyel a király főhősünket már a kezdetek óta megajándékozta. Féltékeny is lehetett volna rá emiatt, de el kellett ismernie, hogy Yperpéránban mindenki egyenlő volt. A király mindenkiben egyformán bízott. Benne is. Ha valaki elvesztette a bizalmát, az többé nem lehetett tagja a birodalomnak.
Az Árnynak eszébe jutott a viszontagságos múlt. Ő is gyakran adott okot arra, hogy kétkedjenek a személyét illetően. A király mégis hitt benne. Ahogy most is. Hiszen látta, hogy ott áll a háttérben. Jól tudhatta, hogy mindent hallott és sejthette miket fog gondolni és hogy veszélyes lehet hátat fordítani neki. Látta ezt a tekintetében, amikor egy pillanatra egymásra néztek. Látta rajta, ahogy összehúzta szemeit, úgy mint aki felmérni igyekszik a másik szándékait, de aztán mégse küldte el, nem fordult szembe vele. Hagyta, hogy maradjon, pedig mindenki tudta volna a helyében, hogy míly nagy kockázattal járhat ez. A király azonban úgy döntött, hisz benne. Hitt abban, hogy az Árny ezúttal félreteszi félelmeit. És így is lett. Az Árny közelebb lépett, de meggondolta magát és így szólt főhősünkhöz:
– Nyisd ki a szemed és nem fogsz belehalni! Engedd, hogy az energia áramoljon!
Az, kérdések, kételyek nélkül teljesítette az utasítást és egy idő után kezdte érezni, hogy megindul a friss energia, mely által újratöltődött a teste és még nagyobb lendülettel indult meg köröttük a világ. Aztán az Árny, levette kesztyűjét és megfogta főhősünk fekete kezét, melyből az erő az ég felé áramlott. Az Árny tenyeréből kiáramló energia végigfutott a karján, mely irányt adott neki és az így megduplázódó erő, négyszerezte a világukat megújító folyamatok sebességét. Ez azonban talán még így is kevés lett volna. Ki tudja? Mindenesetre a király biztosra akart menni. Nem vették észre, hogy közben eltűnt pár pillanatra. Az új világba teleportált és nem telt sok időbe, már vissza is tért.

#sokevmulva
28. rész
Mindenesetre a király biztosra akart menni. Nem vették észre, hogy közben eltűnt pár pillanatra. Az új világba teleportált és nem telt sok időbe, már vissza is tért. És nem volt egyedül. Vele tartottak a legerősebb tudatszinten lévő lények, fények és árnyak, egyéb lelkek, más népek istenei, távoli galaxisok szülöttei. Végre létrejött az egység és megvolt az irány is. Már nem egyesével küzdöttek a célért, hanem mindenki hozzáadta tudását. Az addigi folyamat ezáltal látványos erőre kapott. A főhősünk által íly módon koncentrált energia így már perceken belül visszafordított mindent és hamarosan jelentősen meg is erősítette az égboltozatukat. Végül fáradtan omlottak térdre mind a határhegy sziklás falának porában. Többé nem kellett aggódniuk világuk összeomlása miatt. Körbetekintve úgy tűnt, mintha semmi se történt volna. Minden gyönyörűen helyreállt. Valójában azonban nagyonis komoly változások mentek végbe, csakhogy nem köröttük, hanem a szíveikben, a lelkeikben. A nemrég még kétkedő, önmagukat másoknál többre tartó lények is mind megértették, miért ez a szőke, kölykös arcvonású fiatalember lett a király és miért vált Yperpérán birodalma oly sikeressé. Senki más nem lett volna képes ilyen egységet megteremteni. Többé már ők is elismerően és nem lenézéssel tekintettek rá. És az Árny is megértett valamit. Megértette, hogy milyen ereje van a megelőlegezett bizalomnak, és milyen csodák történhetnek, ha ő is megpróbál hinni és bízni, ahelyett, hogy egyedül küzdene az egész világ ellen vagy az egész világért. Végre ő is érezte már, hogy nincs egyedül.

Vége!
(De csak ennek a történetnek van vége!)

spacer