Végső leszámolás

#vegsoleszamolas

Ami eddig történt:
Phosphor egy félreértés miatt elkezdte támadni a birodalmat, Yperpéránt, a kitagadott mocsári demiurgokkal és az újraélő holtakkal. Ádáz ellenség lett. Sok-sok esztendőn át folytak a harcok. Eleinte azt hitte, hogy az Árny a király, de miután megtudta az igazságot… leállhatott volna, de nem tette. Úgy tűnt, nem lehet legyőzni. Hét esztendőn át folytak a harcok.
Aztán végül a királynak merész gondolata támadt. Mindent egy lapra tett fel. Még önnön életét is. Pedig nem volt halhatatlan.

1. rész
Nem ez volt az első alkalom. Ismét elszántan, elsöprő hévvel támadt a királyra. Rejtélynek tűnt, hogy miként jutott át ismét védelmének sorain. Sőt! Phosphor ezúttal váratlanul a király lakosztályában jelent meg. Nem csoda, hogy vérfagyasztó meglepetésként hatott, egyébként is ijesztő küllemével, fekete bőrével, hatalmas bőrszárnyaival előlépve a sötétségből. És mintha ez még nem lenne elég, hegyes szemfogait is megvillantotta a gyertyák fényében, miközben fölényesen elmosolyodva köszönt. Nem csoda, hogy a királyt ugyancsak váratlanul érte megjelenése és azonnali támadása. Még szerencse, hogy lakosztályának falait különleges kardokkal díszítette, így gyorsan le tudott kapni egyet, hogy kivédje a halálosnak ígérkező csapást. Phosphor akkor már esztendők óta támadta a birodalmát. Nem titkolt szándéka volt az, hogy leigázza a vidéket és végez a királlyal. Újra és újra ezzel próbálkozott, de addig szerencsére nem járt sikerrel. Ezúttal is elszánt hévvel támadt a királyra. Ő azonban még éppen időben hárította az egyébként végzetesnek tűnő kardcsapást. Reflex-szerű mozdulat volt ez a részéről, hogy védje az életét, pedig már elhatározta, hogy ha újra támad, nem tesz ellene semmit. Oly sokszor harcoltak már egymás ellen, ám még nem sikerült legyőznie vad ellenfelét, aki újra és újra, időről időre a legváratlanabb alkalmakkor rontott rá. Eddig még nem sikerült megállítania, pedig folyton fejlesztette tudását, remélve, hogy ha ismételten harcra kerül a sor, egyszer majd le tudja állítani ádáz ellenségét, aki nemcsak az ő életét, de birodalmának jövőjét is veszélyeztette. Csakhogy ez sosem sikerült. Pedig számos módszert kipróbált már ellene. És most mégis, itt volt újra. Itt állt vele szemben kivont karddal ismét. És ez a kard, lángpallosként szelte a teret, miközben ellenfele vészjóslón pergette jobbjában.

2. rész
#vegsoleszamolas
Eddig azonban a király bármennyire is igyekezett, Phosphor több alkalommal is igen váratlanul tört rá és kis híján mindig majdhogynem megölte őt. Azt, hogy eddig túlélte, azt nem önnön erejének, hanem mindig a véletlennek vagy jószerencséjének, azaz a körülményeknek köszönhette. Már tudta, hogy valószínűleg sohasem győzheti le. Legalábbis karddal, nyers erővel biztosan nem, de még logikával vagy csellel se. Kezdett igaznak tűnni az Árny baljós szava. Már az elején végezni kellett volna vele. Ő azonban mégse akarta ezt az egyre nyilvánvalóbbnak tűnő tényt elfogadni. Sokat gondolkozott hát azon, hogy mit tegyen. Végül új ötlete támadt, de erről nem szólt senkinek. Ostobának gondolták volna és nem járultak volna hozzá egy ilyen kockázatos tervhez, mely sikerének ők szemernyi esélyét se látták volna. A király viszont titkon már csak az alkalomra várt, hogy ismét találkozzanak. Igaz, tudta jól, hogy csak egy próbát tehet. Egyetlen egyet, melyet nem is biztos, hogy túlélhet, de bízott megérzéseiben, abban, hogy képes Phosphort is jól megítélni, mint másokat. Nem véletlenül ő volt a király. Képesnek kellett lennie arra, hogy mégha idővel is, de végül megoldjon bármilyen gondot.

3. rész
#vegsoleszamolas
Tudta, ha ezt megkísérli, mindenképpen vége lesz a harcnak. Vagy azért, mert sikerrel jár, vagy pedig azért, mert ő meghal és Phosphor nem tud többé harcolni ellene. Bár… ez utóbbi esetben népe aligha hódolna be. És talán még bosszút is akarnának állni érte és szó szerint elszabadulna a pokol. De mi mást tehetett volna? Hitt a tervében, bármilyen kockázatos is volt. Pedig igen sokat veszíthetett. Már több évszázada élt. Csakhogy nem volt halhatatlan, hiszen nem volt sérthetetlen. A támadáskor első mozdulatával ugyan még időben kardja után kapott és maga elé emelve kivédte a végzetesnek ígérkező csapást, de aztán figyelmeztette magát döntésére és egy erőteljes mozdulattal ellökte magától ellenfelét. Aztán kihasználva az így felszabaduló pillanatokat, mielőtt még Phosphor újra támadásba lendülhetett volna, így szólt:
– Én nem harcolok tovább!
Hangja elszántan csengett, majd pedig kardja megcsörrent a márványlapokon, miközben Phosphor elé dobta, ezzel mintegy nyomatékot adva szavának.
A király, immáron védtelenül állt addigi legádázabb ellensége előtt. Illetve nem volt teljesen fegyvertelen. Egyetlen esélyében még bízhatott. A szavaiban.

4. rész
#vegsoleszamolas

– Mert? – hőkölt hátra Phosphor, aki már majdnem ismét előrelendült.
– Mert te jó vagy és nem akarsz megölni.
– Fantasztikus! – kiáltott fel Phosphor nevetve, majd lenézően mérte végig a királyt. – Ezek szerint felséged nem csak szánalmas, de még bolond is?
– Ha szánalmas és bolond az, aki bízik valakiben, akkor igen, az vagyok. – felelte a király szilárdan.
A nyugodt, egyenes szemöldökök alatt csillogó tengerkék tekintet állta Phosphor mindenre elszántnak tűnő, smaragd pillantását.
– Miért provokál? – kérdezte erre barátunk és közelebb lépve kardjának hegyét a király mellkasának szegezve mélyen a szemébe nézett. Szinte izzott köztük a levegő.
Meglepetésére azonban a király, annak ellenére, hogy fegyvertelenül állt előtte, mégis… e kérdésére könnyedén elmosolyodott, mint aki valóban hiszi, hogy nincs vesztenivalója és így szólt:
– Szánalmas és bolond? E szavakat hallva nekem úgy tűnt, hogy inkább te próbálsz provokálni engem.
Erre még erősebben feszült mellkasának a kard hegye, de nem törődött vele. Továbbra is elszántan nézett Phosphor függőlegesen hasadt pupillájú szemeibe. Mintha lelkének mélyére akart volna látni. Valójában azonban teljes bizonyossággal hitte, hogy már jól ismeri őt. Még nem volt ugyan tisztában a pontos okokkal, azzal, hogy miért is lett a birodalom ádáz ellensége, de biztosra vette, hogy képes helyesen megítélni jellemét és csakis valamiféle félreértés lehet a háttérben. Biztos volt abba, hogy mindent meg lehetne beszélni. Hiszen pár esztendeje, amikor álruhában a közelébe férkőzött, egészen jól összebarátkoztak. Igaz, Phosphor nem tudta, hogy ő a király és amikor ez kiderült, nem vette túl jó néven a hazugságot, az alattomos cselt. Csakhogy éppen amiatt, hogy semmit se sejtett, biztos, hogy nem is játszotta meg magát. Miért is tette volna? A király tehát jól tudta, hogy abban az időszakban Phosphor igazi jellemét ismerhette meg. Mégis… azóta újabb esztendők teltek el háborúskodással. A király sok mindennel próbálkozott, hogy megoldja a helyzetet, de semmi se vezetett eddig eredményre. Ezúttal tehát elszánta magát a legvégsőkre. Hitt Phosphorban és hitt saját magában. Feltette hát a legnagyobb kincsét, a saját életét arra, hogy nem téved. Elhatározta, megajándékozza feltétlen bizalmával. Hitt abban, hogy ez elég lesz, de ha nem… készen állt a halálra.
– Most azonnal leszúrhatnám. – suttogta Phosphor.
– Igen. Tudom. De nem teszed meg.
– Azt hiszi csak mert fegyvertelen…
– Nem. Én sose folyamodnék ilyesmihez.
– Akkor meg? Miért ne tenném?
– Mert nem ez az igazi célod.
– Na persze. – nevetett fel Phosphor kényszeredetten, egyik szemfogát elővillantva – Mégis mi más lenne a célom? – kérdezte, de már tudta, a király nagyon közel jár az igazsághoz.
– Ha meg akartál volna ölni, már rég megtetted volna.
– Ezt úgy mondja, mintha nem küzdöttem volna eddig elég veszettük. Hiszen gyakran igen kis híja volt. Az utóbbi időben már csak a véletlennek és a szerencséjének köszönhette, hogy túlélte.
– Nem hiszek se a véletlenben, se a szerencsében.
– Azt igen jól teszi, mert mostanra mindkettő elfogyott. – mosolyodott el Phosphor ismét és kardja pengéjével enyhén meglökte a király mellkasát, érzékeltetve vele, hogy itt az idő, ezt már aligha élheti túl.
– Félreértesz! Én úgy értettem, hogy semmi se a véletlenen vagy a szerencsén múlt. Megrendezted az egészet. Valahányszor úgy alakult volna, hogy megölhettél volna, szándékosan intézted úgy, hogy ez ne történhessen meg.
– Fantasztikus! – nevetett fel Phosphor. – Ezek szerint zseniálisabb vagyok, mint hittem! Nade mielőtt még halálra nevetem magam, vessünk véget ennek a komédiának.
– Már mondtam, hogy nem fogod megtenni. – állította határozottan a király.
– Na, persze, és úgy ismer engem, mint aki hallgat önre?
– Nem. De úgy ismerlek, mint aki hallgat a saját józan értelmére. Úgy ismerlek, mint akinek számít az igazság. Ezért aztán biztos vagyok benne, hogy nem fogsz megölni. És hogy miért nem? Mert teljesen más a célod. Nem véletlenül beszélgetünk már lassan egy kvadrátnyi ideje.
– Csak gondoltam, eljátszadozom kicsit önnel. Ennyi az egész. Nem kell semmit túlmisztifikálni.
– Nem-nem. Megölhettél volna. Nemcsak múltkor, de itt és most is. Már bőven lett volna rá időd. Te ehelyett csak beszélgetsz. Miért? Mert ez volt a célod. Nem az én megölésem, hanem a beszéd.
– Fantasztikus! Most azt hiszi, ha őrültet játszik, majd megkegyelmezek?
– Nevethetsz és gúnyolhatsz is. Nem számít. Már pontosan ismerlek. Ne feledd, ott voltam veled éveken át Desiderként. Én akkor megjátszottam magam, hogy ne ismerj rám, de te nem. Te végig önmagadat adtad. Felesleges tehát tovább harcolnom ellened. Pontosan tudom, hogy célod, hogy kiderüljön az igazság, az, hogy megbeszéljünk mindent. Valamiért azonban nem mersz vagy inkább nem akarsz kezdeményezni. És tudod mit? Azt hiszem tudom is, hogy miért.
– Na, erre már én is kíváncsi vagyok. – mosolygott gúnyosan Phosphor – Hadd halljam, mégis miért?
– Mert azt akartad, hogy én magam jöjjek rá. De ez önmagában még nem lett volna elég. Hiszen, ha én rájövök, az ugye még nem megoldás. Az egész népnek szembesülnie kell az igazsággal, nem igaz? Hiszen jól tudtad, én csak egy ember vagyok. De idővel azt is megtudtad, hogy milyen erős az igazságérzetem. Nyilvánvaló volt, hogy ha megtudom mi minden történt a hátam mögött, akkor szembe megyek bárkivel és az szinte teljes bizonyossággal a vesztemet okozná. Ezért látványosan jeleket adtál, célozgattál, bizonyítékokat kerestél, hogy népem minden tagja egyszerre tudja meg az igazságot. Azt, hogy van valaki a birodalmamban, aki visszaél a helyzetével… és hogy miatta folynak a harcok. Ő pedig nem más, mint a Skía Messanichtor, az Árny.
Phosphor észre se vette, hogy e szavakat hallgatva tátva maradt a szája és még a lélegzete is elakadt és szinte észre se vette, amikor kardját teljesen leeresztette. A király pedig emígyen folytatta:
– Először azt hitted ő a király. Erre akkor jöttem rá, amikor lerohantátok a birodalmat és rátámadtatok. Rajta kértél számon mindent. Hiába álltam elébed akkor, nem hitted, hogy tévedsz, hogy valójában én vagyok az uralkodó. Nevettél rajtam, mert se ruházatom, se arcom nem illik e ranghoz. Aztán azt gondoltad, pipogya alak lehetek, hogy az Árny bármilyen aljasságot megtehet a jelenlétemben, de talán még az is az eszedbe juthatott, hogy mindennek én vagyok az értelmi szerzője, netán a cinkosa vagyok. Az igazság azonban ennél jóval egyszerűbb. Ostoba alak vagyok. Nem vettem észre, hogy miben mesterkedik. Semmi se szólhat a mentségemre, de nagyon ügyesen intézte. Tudta jól, hogy észreveszem a hazugságokat, így, ha ilyesmiről volt szó, valamelyik pribékjének hazudott és azt küldte hozzám a hírrel. Nekem pedig meg se fordult a fejemben, hogy ő állhat a háttérben. Annyira fontos volt neki a birodalom. Igen kitartóan küzdött azért, hogy ide tartozhasson és már sokat bizonyított. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba módon kockáztat mindent, majd hibát hibára halmoz azzal, hogy folyamatosan megpróbálja megakadályozni a háttérben ténykedve azt, hogy mindent megbeszélhessünk és az igazság kiderülhessen.
– Ez bizonyára megint csak valamiféle trükk lesz, nem igaz? Ez bizonyára csak egy fondorlat, amivel a figyelmemet megkísérli elvonni, hogy könnyebben végezhessen velem. – tekintett körbe hirtelen Phosphor, miközben ismét felemelte a kardját.
– Nem. Nem az. Megleptél ugyan, de nem teljesen. Számítottam rád és mindent előkészítettem, hogy zavartalanul beszélhessünk. Vagy neked nem gyanús, hogy nincsenek még itt a testőreim? Csapdába csaltalak, csak éppen nem azért, hogy végezzek veled, hanem hogy beszélhessünk.
– Tehát odakint lapulnak az őrei? Értem már. Akkor ezért ily nyugodt. Ha a vérét ontanám, azonnal berontanának, nemde?
– Tévedsz. Senki se tud a tervemről. Az, hogy nincs a palotában senki, az a csapda része, de nem vagy veszélyben. Őszintén mondtam. Ha akarsz, végezhetsz velem azért, amiért olyan ostoba voltam, hogy nem vettem észre hamarabb a Skía Messanichtor mesterkedéseit, – jelentette ki és megadón tárta szét karjait, miközben így folytatta – Vagy… van egy másik lehetőséged. Átbeszéled velem, beszámolsz minden részletről és bízol bennem. Akkor megvárhatjuk, míg mindenki visszaér és kiállunk a tanács elé és számon kérjük az Árnyat. Én már most is hiszek az ártatlanságodban. Ki fogok állni melletted. A kérdés, csak annyi, te tudsz-e bízni bennem. Látod, én az életemet is rá merem tenni hitemre. – tette még hozzá, miközben közelebb lépett a pengéhez, úgy, hogy az ismét mellkasának feszülhessen.

5. rész
#vegsoleszamolas

Phosphor erre sietve kapta vissza és engedte le a kardját.
– Mégha igaz is lenne mindaz, amiket mondott az Árnyról… ön miért nekem hinne? Mint mondta, ő már bizonyított és bármit megtenne a népért. Miért vallaná be akár egyetlen tettét is? Semmi bizonyíték nincs ellene és ráadásul…
– Ráadásul?
– Nem számít. Csak az számít, hogy van-e bármiféle bizonyítéka ellene. … Nincs, igaz? Látom, jól gondoltam. Az egész csak blöff volt. Kikövetkeztette.
– Nagyrészt igen. Nem tagadom. De ez nem változtat a helyzeten. Én szembe fogok fordulni vele. Eddig tűrtem, mert azt gondoltam, jobb, ha a látókörömben marad az ellenség, így az utóbbi időben már sok mindent meg is tudtam akadályozni. De, amit legutóbb tett, azt már nem nézhetem el neki.
– Mire gondol?
– Arra, hogy téged elásatott.
– Ezt az őrültséget meg ki mondta önnek?
– Te magad.
– Én? Mikor?
– Amikor fuldokolva vergődtél, miután a földet a légutadból és nyelőcsövedből eltávolítottuk.
– De… pteridionok mentettek meg.
– Rám nem is emlékszel, pedig közben úgy tűnt, magadhoz tértél pár pillanatra, mielőtt végeztem. A pteridionok üzentek nekem, mert nem tudták, mit tegyenek, hogy segíthetnének. Tehát tőled hallottam az igazságot.
– És? – nevette el magát zavartan Phosphor – Emiatt igazán kár szólni. Egészen megszoktam már.
– Tessék? Ugye nem azt akarod mondani, hogy már máskor is tett ilyet?
– Miért? Ön mégis mit gondolt, mi történt, amikor sárosan, mocskosan, megszaggatva állítottam be a palotába? Játszadoztam a Cerberusz-szal, vagy mi? – nevetett könnyedséget színlelve Phosphor.
A király azonban erre összevonta szemöldökeit, aztán mint aki teljesen megfeledkezett Phosphor-ról és a kardjáról, határozott léptekkel indult meg az ajtó irányába.
– Várjon! – lépett elé Phosphor – Mégis mit akar tenni?
– Ahogy mondtam, ezt tovább nem tűrhetem.
– De igen. Én nem vagyok senkije se önnek. Pontosabban az ellensége vagyok. Ön pedig egy király. Egy király, akinek elsősorban népe érdekeit kell néznie. Az Árny bármit megtenne a birodalomért. Én pedig támadtam. Nem egyszer, nem kétszer. Érthető az ő nézőpontja. Ráadásul különleges képességekkel bír. Nem hiányozhat se önnek, se a népének egy ilyen ellenség. Egyébként pedig az Árny csak nekem ártott. Csak a birodalmat akarta védeni. Tőlem. És mi tagadás… – nevette el magát Phosphor – minden oka megvolt arra, hogy ellenem legyen. Én azonban most visszavonulok. Leállítom a harcokat, és eztán minden rendben lesz. Ennyi. Legyen vége itt és most ennek a történetnek.
– Nem. Azt hiszem, még mindig nem értesz. Az Árny nem ott van, ahol lennie kéne. De te se. Ezt a hibát sürgősen orvosolnom kell. Már réges-régen szembe kellett volna fordulnom vele.
– Még nincs itt az ideje! Felség, kérem higgyen nekem! Sajnos ön már tudja, én is tudom. De ez nem elég. Sokat tettem a birodalom ellen, a nép ellen. Ha kicsit átgondolja, rájön, hogy jelenleg minden az Árny mellett szól, az ő védelmében. Nincs bizonyítékunk. Hacsak ő maga meg nem vallja, de nem fogja megtenni. Miért tenné? És mégha meg is tenné… a nép helyeselné minden tettét. És tudja, miért? Mert igaza volt. Az Árny csak a birodalmat védte.
– De nem mondtad el a részleteket. Azt, hogy mi történt. A kezdeteket is beleértve.
– Mert mindez, már nem számít. Legyen elég, hogy leállítom a harcokat és többé nem támadunk. – Azzal a kezét nyújtotta. Félt attól, hogy a király nekimegy az Árnynak. Tudta, hogy ez akár az életébe is kerülhet. Szerette volna ezt megakadályozni. A király egy ideig csak nézte fekete, kesztyűs jobbját, de nem fogadta el. Csak ráemelte a tekintetét, majd így szólt.
– Nekem ennyi nem elég. – felelte szigorúan – Mint már mondtam, nekem már réges-régen fel kell volna lépnem ellene. De ezt nem neked kéne magyaráznom, hiszen te is pontosan tudod, milyen fontos az igazság. A harcok, a támadásaid is erről szóltak, nem igaz? A figyelmet akartad felhívni a magad módján. És sikerült. Elgondolkodtattál és én jobban figyeltem. Sajnálom, hogy azonnal, amint megtudtam, nem tettem semmit, de eddig azt hittem, elegendő, ha szemmel-tartom. Nem fogom hát megígérni neked, hogy ha leállítod a harcokat, akkor részemről is vége ennek az ügynek.
– Akkor legalább… egy kis időt kérek. Jobb lenne, ha én is jelen lehetnék, de előtte … alaposan át kell gondolnom ezt az egészet.
– Nem. Ez az én ügyem.
– De akkor se fordulhat ellene. Könnyedén végezhet önnel.
– Azt hiszem félreértesz. Nem azért akartam ezt a találkozót, hogy az engedélyed kérjem, hanem hogy többet tudjak meg és jelezzem neked, hogy nincs értelme a további harcoknak, hiszen már tudom, ki az igazi ellenségem. A birodalom ellensége. Csak jelezni akartam, hogy intézkedni fogok. – jelentette be elszántan. – Sem a jelenlétedre, se az engedélyedre nincs szükségem. Csak ismerni szeretném a részleteket a te szemszögedből, mielőtt beszélek vele. De, ha beszélsz nekem, ha nem, én akkor is elé fogok állni.
– Jól van… rendben. – bólintott Phosphor – Látom hibáztam azzal, hogy őszinte voltam. Biztos nem beszélhetem le erről az öngyilkos akcióról?
– Látod, eléd is elébed álltam. – mosolyodott el erre a király – Úgy nézek ki, mint aki nem bízik magában vagy fél a haláltól?
– Nyilván nem. De azért, jobb lenne kicsit megfontoltabban.
– Csak nem kezdesz el aggódni értem? – mosolyodott el erre a király – Éppen te, amikor nemrég még meg akartál volna ölni?
– Éppen ez az! – nevetett fel Phosphor – Én akarom felségedet megölni. Aggódok kicsit, hogy más megelőzhet. De komolyra fordítva a szót. Időt kérek. Megyek és leállítom a harcokat. Aztán visszatérek. Sietek. A tanács elé fogok állni, történjék bármi. Vállalok mindent, mert bízom önben, ahogy ön is bízott bennem.
Azzal meg se várta a király válaszát. Csak széttárta hatalmas bőrszárnyait és elrugaszkodott, fel a sötéten lángoló ég felé, hogy mielőbb értesítse a kitagadott mocsáriakból és élőholtakból álló seregét arról, hogy vége a háborúskodásnak, vonuljanak vissza.

Így ért véget a hét teljes esztendőn át tartó ádáz harcuk.

Vége
(Csak ennek a történetnek van vége.)

spacer