Végzetes átváltozás III

 

Phosphor halhatatlanok közt élt és nevelkedett, de nem tudta, hogy élhet-e ő is örökké. Úgy tudta, hogy talált gyerek csupán. Aztán elérkezett a felnőtté válás napja és útnak indult a nagyvilágba. Sokat vándorolt, hegyeken-völgyeken által… mígnem egy napon… döbbenetes dolog történt vele!

Így kezdődött az első rész.

A második részben eljutott egy különleges, de ugyanakkor rettenetes világba, ahol az ajánlólevele ellenére se volt túl kedves fogadtatásban része a palotában. Így került a mocsári demiurgok közé, ahol ki tudja mik történtek vele, amíg meg nem mentették a történet végére.

A harmadik részben ott folytatjuk, hogy kicsit visszalépünk az időben és elmesélem, mi mindent kellett átélnie a mocsáriak közt, míg ki nem szabadították, majd pedig arról mesélek, hogy mennyire nem volt kellemes neki ezt követően a palotában és mi történt vele ezután.

Ami eddig történt:

Közben emez a horda még mindig a másik hordát üldözte a síkságon, nagy ordibálás közepette.
Nem sok idő telt még el, amikor Ylarion felkiáltott:
– Jönnek vissza! Mutasd, rendbe jött annyira, hogy bekötözzem?
– Várj még! – feleltem, bár tudtam, igaza van. Képességemet jobb nem felfednem előttük. Ahhoz, hogy mellénk álljanak, hogy hálát érezzenek irántunk és ne akarjanak megölni, elég nekünk, ha a fickó életben marad. Még néhány pillanat és az idegen felnyitotta szemét és magához tért. Vad, fekete ábrázata és fénylő szemei elég rémisztően hatottak, de reméltem, hogy mivel mi mentettük meg az életét, lesz annyi intelligenciája, mint a korábban megmentett vadnak és nem ugrik nekünk. Reméltem, hogy nem lesz okunk különösebb félelemre.
– Engedd, hogy bekötözzem! – szólt rám Ylarion, mire elemeltem kezem a sebről és már neki is látott. Az idegen ekkor szóra nyitotta száját. Agyarszerű fogai előbukkantak, amint megszólalt:
– Nem kellett volna megmentenetek. – suttogta, legnagyobb meglepetésemre azon a nyelven, melyet mi is beszéltünk.
– Miért? Tán kívántad a halált? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt még feleletet kaphattam volna kérdésünkre, odalépett mellénk egy tekintélyes megjelenésű alak. Jól látszott rajta, hogy ő a vezérük. Aztán egy, számomra idegen nyelven mondott valamit a földön heverő sérültnek, miközben összevont szemöldökei alól megvető pillantással nézett rá. Minket, Ylarion-t és engem figyelmen kívül hagyott és már indult is tovább.
– Ezt jól megcsináltátok! – sziszegte dühösen az idegen, miközben feltápászkodott. – Miattatok, most kitagadott az apám!
– Nem értem. Miért?
– Segítséggel éltem túl. Ez rosszabb, mintha meghaltam volna.
E szavakra meglepetten néztünk össze Ylarion-nal. Tervem tehát semmit se ért. Az idegen népe hálából nem fogad be minket, a megmentett fickó pedig úgy tűnt, egyenesen gyűlöl azért, amit tettünk. Mi legyen most? Miként cselekedjünk? Csak azt az egyet tudtam, tennem kell valamit, máskülönben ismételten egyedül maradunk a vadonban, ami egyenlő számomra a halállal. A vidék végezni fog velem.
– Várj! – ragadtam meg az idegen karját, mire az, villámló szemmel fordult felém.
– Mit akarsz? – mennydörögte visszafojtott dühvel.
– Mondd, mi lesz veled így, hogy kitaszított lettél? – kérdeztem.
– Egyedül maradtam, a táborba vissza nem térhetek.
– Tudom, erős vagy és nyilván bátor is. De mit gondolsz, mennyi idő kell a vadaknak, hogy végezzenek veled?
– Ezt meg fogom előzni. Előbb végzek magammal. – szólt ridegen, miközben kezét a derekára erősített tőrére helyezte.
– Nem lenne egyszerűbb, ha visszatérhetnél a hordához?
– Megbolondultál? Ugyan, hogy térhetnék vissza?
– A vezéretek beszéli a nyelvünket?
– Nem.
– És a népetek közül bárki?
– Aligha hiszem. Én is csak azért beszélem ezt a nyelvet, mert épp most szöktem az árnyak fogságából.
– Kik ők, hogy ismerik a nyelvünket?
– Hát téged mégis honnét szalajtottak, hogy még ezt se tudod? Az árnyak birodalma a legnagyobb valaha látott birodalom e világon. Királyuk réges-rég fentről érkezett és idővel a népe megtanulta a nyelvét.
– A neve Aidóneusz?
– Mégis ismered hát? Tán csak nem közéjük tartoztok ti is?
– Attól óvjon az Ég! – kiáltottam fel. – De mi is fentről érkeztünk. És te hogyhogy a fogságukban voltál? Népetek talán az ellenségük?
– Ősidők óta. – hangzott rövid, de mindent elmondó válasza.
– Akkor bizony közös az ellenségünk. – jelentettem be – Ráadásul van egy ötletem. Arra gondoltam, mi lenne akkor, ha mi a vezéretek számára nélkülözhetetlenek lennénk, akkor rád is szüksége lenne, hogy megértse szavunkat. Így hát, amikor a táborotokba vinne minket, neked is jönnöd kéne és ennek következtében te is biztonságban lennél. Idővel pedig talán kivívhatnád apád elnézését és még az is lehet, hogy visszafogadnának. Ehhez pedig csak annyit kell tenned, hogy tolmácsolod felé a szavam.
– Ugyan, mégis, hogy lehetnétek éppen ti nélkülözhetetlenek? – kérdezte, miközben lenézően mért végig minket.
– Ketten együtt képesek vagyunk arra, hogy a legkomolyabbnak, legrettenetesebbnek tűnő sérüléseket is begyógyítsuk. És mi ezt a tudásunkat, képességünket szívesen felajánljuk a népednek.
– Jó gondolat lenne, csakhogy ezt nem fogják elfogadni, hiszen az ilyesmi méltatlan lenne a számunkra.
– Talán a vezérnek más véleménye van. Kérlek, kérdezd meg!
– Aligha gondolja másként.
– Azért szerintem megér egy próbát. És ha nem sikerül, lesz más ötletem is, de jobb lenne sietnünk, mielőtt mind elvonulnak.
Látszott rajta, hogy e szavaim elgondolkoztatják.
– Rendben. – felelte, majd sietős léptekkel a horda után futott, mi pedig rohanva követtük az erdő fái közé.
– Remélem nem akarod elmondani nekik azt is. – szólt oda nekem mellém érve Ylarion. Tudtam, mire gondol.
– Nem vagyok teljesen ostoba. – feleltem. – De ha ennyi nem lesz elég… te is pontosan tudod, nem válogathatunk a lehetőségek közt. Ha szükséges, mindent fel kell ajánlanunk, amink csak van.
– Ez igaz. – bólintott. – De… azt ugye észrevetted, hogy őt is a halálból hoztad vissza. A szeme neki is ezüstös lett. Mit mondasz, ha rákérdeznek, hogy mi történt?
– Nem tudom. Majd ráfogom, hogy valami varázslat. Ne aggódj, mindig csak annyit mondok, amennyit feltétlenül muszáj.
Hamarosan ott állt a vezér előtt és feltette neki a kérdést. Az, felénk se fordult, csak mogorván és röviden felelt és már indult is tovább. A fia hozzánk lépve tolmácsolta nekünk szavait.
– Látjátok, én megmondtam. Nem érdekli. Azt mondja, hogy aki megsérül, az nem elég jó harcos, így már nincs szükségük rá. Mi nem gyógyítjuk a sérültjeinket. Aki magát rendbe hozza és felépül, az maradhat, de aki segítséget fogad el, azt kitagadják. Ez így működik nálunk. Így öröklődnek tovább a leginkább kedvező tulajdonságok.
– Hát ezt nem hiszem el! – hitetlenkedett Ylarion.
Láttam már jól, hogy nincs más választásom. Emelnem kell a tétet.
– Még a halálból is vissza tudunk hozni szinte bárkit. Ez biztosan érdekelni fogja. Ha védelmet kapunk, felajánlom ezt is.
– Ez igaz? – lepődött meg.
– Igen. Tolmácsold gyorsan neki!
Erre sietve kiáltotta az apja után a fordítást. Biztos voltam abban, hogy ezt a lehetőséget nem hagyják ki, így nem bánkódtam azon, hogy ezzel a legnagyobb ütőkártyámat játszottam ki.
A vezér azonban csak legyintve utasította el.
– Aki meghalt, az megérdemelte a halált, mert gyenge volt. Nincs hát helye köztünk. – így hangzott rideg felelete és már ment is tovább. Egyértelmű volt, hogy teljességgel semmibe vesznek minket. Fia, sorsát elfogadva némán állt mellettem. Én azonban még mindig nem adtam fel. Elmém lázasan gondolkozott a megoldáson. Tudtam, már csak tudatom ereje tartja bennem a lelket. Ájulás környékezett. Meg is inoghattam, mert emlékszem Ylarion megragadta a karom és ijedten suttogva kérdezte, hogy jól vagyok-e. Tudtam, mielőbb biztonságos helyre kell jutnom, mert az összeesés határára kerültem ismét. Valószínűleg csak a nehéz, bizonytalan körülmények tartottak még talpon.
Megkíséreltem megfontolni a helyzetet, de annyira fáradt voltam már, az ájulás határán lévén, hogy nem voltam képes logikusan gondolkodni. Egyetlen dolog járt csak a fejemben, hogy mielőbb pihenhessek.
– Van még valami. – léptem tehát ezúttal egyenesen a vezér elé és elszántan néztem szemeibe, vad arcára, annak ellenére, hogy tudtam, nem fogja érteni szavaim, de reméltem, hogy határozott fellépésemnek és az ajánlatomnak, melyet fia majd lefordít neki, lesz eredménye. Ha más nem, akkor az, hogy ott helyben végez velem és véget érnek megpróbáltatásaim. Már ez se érdekelt volna. Így folytattam tehát: – Én Phosphor vagyok, a király, Aidóneusz unokaöccse.
– Kié? – hallottam a fia meglepett felkiáltását.
A döbbenet az apja arcán is azonnal látszott. Bizonyára a név ütötte meg a fülét. Még hallottam, hogy tolmácsunk fordítja szavaim, de a kérdésre én már nem tudtam felelni, mert képtelen voltam tovább tartani magam. Mielőtt még előadhattam volna a legújabb ajánlatom, váratlanul ott helyben összeestem.
Amikor meghallottam, hogy Phosphor kimondja a nevét és ráadásként még azt is, hogy ki ő, teljesen elhűltem. Biztos voltam abban, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Ráadásul a következő pillanatban összeesett és így magamra hagyott ebben a végzetes helyzetben. Tudtam, most minden csak rajtam múlik.
– Gondolhattam volna, hogy az ellenséggel vagytok! – rivallt rám az idegen. Az árnyak nyelvét beszélitek én meg ostoba módon majdnem hittem nektek. Közben csak közénk akartatok kerülni.
Hirtelen erre nem tudtam mit feleljek, de valamit ki kellett találnom, mégpedig gyorsan, mielőtt magunkra maradunk vagy megölnek minket. Illetve csak Phosphor-t, mert amióta visszatértem a halálból, velem végezni már nem lehetett. Egyik lehetőség se tűnt azonban jobbnak a másiknál, hiszen jól tudtam, hogy ha életben maradunk ugyan, de magunkra hagynak, a vadak ellen nem lennék képes megvédeni őt, amíg akár egy teljes napig is eszméletlenül fekszik. Bár nem volt kedvemre, de folytatnom kellett a Phosphor által elkezdett gondolatmenetet. Időt kellett nyernem.
– Biztos, hogy jól jönne nektek két fogoly, akikért cserébe bármit kérhettek a királytól, nem? – jegyeztem meg.
– Ez valami csapda. – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Nem, nem az. Egyszerűen nincs választásunk. Ezen a vidéken máskülönben, egyedül, hamarosan halottak vagyunk, de amíg a foglyaitok lennénk, védve lennénk a vadaktól. Megkötözve pedig teljesen veszélytelenek vagyunk. A szemünket is beköthetitek. Aztán a király teljesítené a kéréseiteket és ti kiadnátok neki. Így folyamatosan biztonságban lennénk a vidék vadjaitól. Ti pedig jól járnátok, mert a királytól bármit megszerezhetnétek.
Itt megálltam, hogy bevárjam a tolmács fordítását. Elnézve azonban a vezér arcát, melyet az elhangzó szavak közben elborított valami baljós, fekete felleg, láttam, hogy nem sok jóra számíthatunk. Az jutott az eszembe, sajnos már későn, hogy talán annyira gyűlölik a királyt, hogy egyszerűen csak felkoncolnak minket és átdobják a hullánk a határon. Persze én ettől még nem haltam volna meg, de nem lett volna kedvem egy ilyen szörnyűséges fájdalomhoz. Hozzátettem tehát: – De persze, élve kell átadnotok. Akkor viszont bármit megtesznek értünk.

Felkerült: 07.23. – vasárnap 19-kor

Vezérük nem sokáig töprengett. Hamar megadta a választ:
– Nem érdekel, hogy ki ő. Maga a király is lehetne, akkor se próbálnánk meg alkudozni az életéért. Ez szánalmas lenne és egyáltalán nem méltó az ilyesmi hozzánk. Ha valamit akarunk, azt nyíltan, erővel szerezzük meg, nem pedig zsarolással. Méltatlan lenne hozzánk az ilyesmi. – fordította fia a szavait. Ez teljesen meglepett. „Mit tegyek most? Mit tehetnék? Mi mással lehetne még megpróbálkozni?” Fogalmam se volt.
A horda vezére ismét tovább indult. Tudtam jól, hogy pár pillanat még és teljesen magunkra maradunk a rengeteg szélén, a komor fák és az egyre közelebbről odahallatszó neszek közt. Phosphor ott hevert előttem a csalitosban. Már megtapasztaltam mily sok idő kell neki ahhoz, hogy magához térjen. Tudtam, hogy ha sürgősen nem találok ki valamit, akkor neki vége. Mégis ki másra számíthatnánk?
Sorra értelmeztem hát, alaposan, de gyorsan átgondoltam újra az addig elhangzott feleleteiket. Rá kellett jönnöm, teljesen eltér a gondolkodásmódjuk attól, amit ismertem, megszoktam. Ridegnek, kegyetlennek tűntek, de mivel jómagam mindig a józan logika szemszögéből vizsgáltam az életet, így mégis hamar egyet tudtam érteni velük. Rájöttem, nem lehet az érzelmeikre hatni, mint az embereknél. Logikával kell valahogy meggyőznöm őket, figyelembe véve az ő céljaikat. És akkor…
– Eszembe jutott még valami. – kiáltottam fel. – Bizonyára van olyan halottatok, akitől kérdeznétek valamit. Biztos van olyan, aki tudott valamit, amíg élt, de már nem mondhatta el. Ha visszahoznánk az életbe, meg lehetne tudni tőle, amit tudott. Utána persze el lehet zavarni, mint kitaszítottat.
A vezér fiának szeme felcsillant e gondolatra. Odarohant apjához és sietve mondta el neki az ötletet. Annak arcán és mozdulatain is látszott, ez a lehetőség felkeltette érdeklődését. Végre valami… valami, ami talán segít túlélnünk ezt a vidéket.

Felkerült: 07.24. – hétfő

A vezér ekkor intett, mi pedig odaléptünk hozzá. A fia tolmácsolta szavait.
– Valóban azt állítod, hogy fel tudod támasztani a holtakat?
– Igen. De mindketten kellünk hozzá és csak azokat tudjuk feltámasztani, akik nem érdemelték meg a halált.
– Van valaki, akihez lenne pár kérdésünk, de nemrég bevégezte. Az ajánlatom a következő. Vállaljátok-e azt, hogy megkísérlitek a feltámasztását, olyan feltételekkel, hogy ha sikerül, akkor velünk maradhattok, ha nem, akkor azonnal és élve darabokra szaggatunk titeket. Ha mégis sikerülne, amit kétlek, hiszen egy gyáva alakról van szó, aki bizonyára megérdemelte a halált, de ha mégis sikerül, akkor is csak addig maradhattok velünk, amíg valahányszor ilyesmire kérünk, vonakodás nélkül megteszitek.
– A későbbiekben is végeznek velünk, ha nem járunk sikerrel?
– Nem. Csak most.
Szavait hallva egy kicsit vártam, mielőtt feleltem. Tudtam azonban, hogy nem nagyon van választásom.
– Rendben. – feleltem tehát.
– Igazad volt. – jegyezte meg a tolmács. – Apám azt mondta, ad nektek egy esélyt és addig én is mehetek, mert szükségük van arra, hogy fordítsak. Köszönöm.
– Szívesen. – feleltem és hozzátettem. – Még nem mutatkoztam be. A nevem Ylarion.
– Én Voltrán vagyok. – felelte a kezét nyújtva.
Így kezdődött kalandunk a mocsári demiurgoknál, a vidék legvadabb, legádázabb hordájánál, akik soha senkit nem fogadnak be maguk közé és akiknek táborait idegen szemek még nem látták. Minket is csak a legszélső sátorig vittek. Az én szememet még be is kötötték. Aztán pedig komoly őrséget kaptunk mindhárman. Biztosak lehettünk tehát abban, hogy nem vendégek, hanem foglyok vagyunk.
Megérkezve kaptunk egy kis időt, hogy a hosszú, fárasztó út után kipihenhessük magunkat. Meg kellett várnunk azt is, hogy Phosphor magához térjen.

Felkerült: 07.25. – kedd

Látva, hogy Phosphor összeesett a demiurg feltámasztása után, újabb aggodalmak kezdtek gyötörni. Vajon meddig fogja bírni? Vajon nem árt meg neki, ha sokakat feltámaszt kiváltképp úgy, ha időt se nagyon kap közben, hogy összeszedje magát? Ezen töprengtem miközben Voltrán segített becipelni, majd elhelyeztük a sátor fala melletti egyik fekhelyen. Tudtam, most ismét abban az állapotban van, melyből magához téríteni nem lehet. És tudtam azt is, hogy erre jobb, ha senki más nem jön rá.
Kicsit már bántam, hogy úgy döntöttem, Phosphor-ral tartok, de valójában nem volt más választásom. Miután visszahozott az életbe, az emberek már nem tűrtek meg többé maguk közt. Ugyan, hová mehettem volna? Persze nem voltam dühös rá emiatt, hiszen mégiscsak éltem. A halálnál pedig úgy véltem, minden csak jobb lehet. Ennek ellenére még gyakran eszembe jutott korábbi életem és ezerféleképp újragondoltam magamban, mit kellett volna másként tennem, mondanom, hogy ne ez legyen a sorsom. Egy dolog azonban sose vetődött fel bennem. Az, hogy Phosphor-t talán hiba volt megmentenem. Most azonban már nem voltam olyannyira biztos abban, hogy jól cselekedtem. Mi lesz, ha az, amivel vádolták, önbeteljesítő jóslatként váltja valóra magát? Mi lesz, ha igaza lesz abban, hogy a körülmények nem adnak neki választást? Hiszen már most is jól érezni a változás, a készülő vihar előszelét. Amióta átjöttünk e vidékre, máris sokat változott. Felélénkült, akár egy hal, amit visszadobtak a vízbe. Sokkal könnyedebb lett, és gyakran mintha provokálná a sorsot, sőt, magát a halált. A legijesztőbb pedig az, hogy mintha élvezné is mindezt. És most itt van ez a barbár horda. Nem is tudom, mi lenne a jobb, ha maradhatnánk a védelmük alatt, vagy ha elzavarnának, és ismét ki lennénk téve a vadak támadásainak, a közvetlen életveszélynek. Bármi is történjék, az mindenképpen rá fogja kényszeríteni őt a változásra. Ha életben akar maradni, nem lehet többé naiv, és meg kell tanulnia, miként védheti meg magát. Vért kell ontania. Ahogy nekem is változnom kell. Le kell győznöm félelmeimet. Jól tudtam, hogy ez cseppet se lesz könnyű feladat, hiszen ez a világ tele van kegyetlenséggel, veszéllyel.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy sosem leszek képes megszokni az állandó rettegést. Pedig amíg éltem, másról se szólt az életem. A sors fura iróniája, hogy hiába haltam meg, hiába ért véget az életem, a rettegésem ezzel se szűnt meg. Annyi változott csupán, hogy már nem a haláltól féltem. De ez, hogy a fájdalomtól kellett rettegnem, sokkal rémisztőbben hatott.

Felkerült: 07.26. – szerda

Tudtam, nem lesz könnyű egyikünknek se, de mi lesz, ha Phosphor élvezi majd a változást, a vérontást, a kegyetlenséget? Mi lesz, ha igazuk lesz az embereknek abban, hogy ő valójában maga a sátán? Mi van, ha ők már előre tudták azt, amit én nem? Mi van akkor, ha Phosphor mindig is az volt, csak én nem akartam ezt látni, mert hinni akartam benne?
De nem! – zártam le gondolataim elszabadult áradatát, amikor rátekintettem. Oly ártatlanul és kiszolgáltatva feküdt ott. Nyugodt arcán nyoma se volt gyűlöletnek vagy gonoszságnak. Nem tudtam róla elképzelni, hogy egy nap vad lesz és kegyetlen.
E percben meglebbent a sátor ajtaja, majd valaki félrehúzta és egy asszony lépett be rajta. Bőre vörös volt, mint a horda többi tagjáé. Kerek arcát széles járomcsontja tette vaddá. Fején éppúgy szarvakat viselt és éppoly ruházatot hordott, mint a férfiak. Köszöntött minket, bár szavát nem érthettem. Nyomában egy fickó hatalmas, lapos követ hozott, majd letette a sátor közepén. Az asszony egy, valószínűleg állatbőrből készült terítőt rakott rá. Az ezután érkezők pedig sorra hozták a legkülönfélébb étkeket tartalmazó edényeket, melyeket elhelyeztek előttünk. Elég volt számomra egy pillantás is a terítékre és már fordítottam el a fejemet, mert a látványtól majdnem elhánytam magam. A csuprokban oly friss volt még az étek, hogy mozgott. Hányinger kerülgetett, de igyekeztem uralkodni magamon, hiszen nem akartam megsérteni vendéglátóinkat.
Sokáig üldögéltünk csendesen. Egyikőnknek se volt kedve az étekhez. Újraélő holtként már nem kívántuk többé az ilyesmit, bár Voltrán még nem sejthette, hogy ez, étvágytalanságának oka. Aztán egyszer csak váratlanul felém fordult:
– Na, mesélj! Hogy kerültetek erre a vidékre? – kérdése meglepett.
Ugyan, mit felelhettem volna?
– Eltévedtünk. És te? Azt mondtad a mélységiek foglya voltál?
– Igen. A kastély pincéjében tartottak minket fogva. Tízen voltunk. Eleinte nem tudtuk mi vár ránk. A tájunkra se jött senki. Ételt, italt nem kaptunk. Aztán amikor az éhségtől, szomjúságtól teljesen legyengültünk, lejött hozzánk néhány mesziurg és kínozni kezdtek minket. Külön-külön. Aztán engem magukkal rángattak. Akkor azt hittem, azért, hogy végezzenek velem, de nem így történt. Azt akarták, hogy megtanuljam a nyelvüket. Nem tudom, a többiekkel mi történt. Hosszú időn át tartottak így fogságban. Aztán egyszer csak adódott egy lehetőség és megszöktem.
– Kik azok a mesziurgok?
– Olyanok, mint mi, de a bőrük világos. Olyanforma, mint a tiéd.
– Emberek? – lepődtem meg.
– Nem. Nem azok. Tudom, kik az emberek. Személyedben nem először találkoztam a fajtáddal. A mesziurgok olyanok, mint mi, demiurgok, csakhogy világos a bőrük, de éppúgy van szarvuk, agyaruk, karmuk. Azt beszélik, egyszer réges-rég jártak erre emberek. Oly rég, hogy arra már senki se emlékszik. Úgy tartják, ezek az emberek véletlenül vetődtek e vidékre, aztán pedig nem találtak vissza a világukba. Miután pedig itt ragadtak, demiurg nőktől gyermekeik születtek. Ők lettek a mesziurgok. Senki se szívleli a fajtájukat. Életképtelen korcsok. Alig látnak a sötétben, és nem oly élesek az érzékeik se. Azt, hogy még nem pusztultak ki, annak köszönhetik, hogy mindig az erősebbek szolgálatába állnak, azokhoz csapódnak.
– Érdekes egy világ ez. – jegyeztem meg.
– És te? – szegezte nekem a kérdést – Ember létedre, hogyhogy élve jutottál e vidékre?
– Na, látod, erre én is kíváncsi lennék. – feleltem. – Mindenesetre Phosphor nélkül, ma aligha lennék itt. De neki is szüksége van rám. A holtak feltámasztásának műveletéhez ugyanis én is kellek.
– Különleges ez a ti képességetek. Hallottam, hogy a Mélységiek azért oly legyőzhetetlenek, mert oly jó gyógyítóik vannak, akik még a halál után is vissza tudják hozni az elesetteket, de amit ti ígértetek… Mindenesetre kíváncsi vagyok.
– Merthogy?
– Mert akire atyám gondolt, hogy fel kéne támasztanotok, arról már levált a bőr és nagyrészt a hús is. Aligha hiszem, hogy még életre kelhet. – azzal felkelt és elhagyta a sátrat.

Felkerült: 07.27. – csütörtök

Voltrán szavai megrémisztettek. Ismertem Phosphor történeteit. Tudtam, hogy a kutyát is, engem is nem sokkal a halált követően hozott vissza az életbe. Lehetséges, hogy tévesen ítéltem meg a képességét. Mi van, ha arra, amit ígértem, nem is képes? Talán inkább menekülnünk kéne… Eszembe jutott mit mondott a demiurgok vezére, az, hogy milyen feltételek mellett vállaltam. E gondolatra a pokoli forróság ellenére is végigfutott a hátamon a hideg. Nem lett volna sok kedvem ahhoz, hogy szétszaggassanak, még így se, hogy tudtam, többé meg nem halhatok. De a fájdalom… rettenetesen féltem a fájdalomtól. És különben is… nem tudtam, nem tudhattam, mit tudok túlélni… miként épülhetne fel a testem, ha darabokra szaggatják…
Ezen, valamint az elmúlt hetek eseményein töprengtem, miközben aggodalmaimmal küzdöttem. Jó lett volna már túl lenni ezen, de még várni kellett, amíg Phosphor magához tér. Az idő lassan telt, de múlását nem érzékelhettem. Csak vártam, vártam.
Aztán végre megmozdult, majd feltápászkodott.
– Mi történt? Hol vagyunk?
– A mocsári demiurgoknál. Nem mentek bele abba, hogy velünk zsarolják meg a királyt. Azt mondták, hogy ez nekik rangon aluli és ha akarnak valamit, azt majd erővel megszerzik maguknak. De aztán eszembe jutott valami más. Miután összeestél, tettem nekik egy másik ajánlatot. Megkérdeztem, hogy van-e olyan halottjuk, aki titkát a sírba vitte és jó lenne, ha azt megtudhatnák tőle, azaz jó lenne, ha visszahoznánk az életbe. Ez működött. Így kerültünk ide.
– Ez zseniális ötlet volt! És mennyi idő telt el? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. – feleltem. – De rettenetesen soknak tűnt.
– Történt valami?
– Semmi. Csak étket hoztak. – intettem a kőlap felé.
Erre fel akart kelni, de fájdalmasan felszisszent.
– Ezt nem értem. – jegyezte meg. – Még mindig szaggat a hátam. Már rég meg kellett volna gyógyulnia.
– Mutasd csak! – azzal odamentem hozzá és megvizsgáltam.
Hamar kiderítettem, hogy csak kificamodott a szárnya az eséstől. Öngyógyító képessége úgy tűnt, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy csontjait is a helyükre rakja. Szerencsére, mint orvos, nem először csináltam ilyet, így hamar rendbehoztam.
– És mi van a holttesttel? – kérdezte, miközben visszavette szakadt ingét.
– Ha arra gondolsz, amit fel kéne támasztanod, nincsenek jó híreim. Alig maradt belőle valami.
– Hogyhogy?
– Az enyészet megtette a hatását.
– Láttad?
– Nem. Voltrán mesélte. Nem fogadna az életünkre, az biztos.
– Igazán jólesik, hogy ennyire bízik bennem. – mosolygott.
– Én inkább nem mondok erre semmit.
Válaszommal mit se törődve a kőlaphoz lépett, majd félig felemelte róla a terítőt.
– Lássuk csak, milyen finomságokat kaptunk! – mondta játékosan. Hangján érződött, hogy valójában nem számít semmi jóra, de még így is meglepte, amit látott. Kezéből kiesett a terítő széle, ő pedig elfordult egy pillanatra. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem szokta még meg az evilági étkek látványát. Arra gondoltam, vele ellentétben én igazán szerencsés vagyok, amiért többé semmilyen ételt nem kívánok meg és nem érzek éhséget. Aztán a következő percben Phosphor ismét erőt vett magán és mosolyogva fordult felém.
– Ezek aztán nem adnak romlott ételt nekünk! Ennél frissebb már aligha lehetne az étek.
– Kíváncsi vagyok, éhesen is ily jó kedved lesz-e. – vetettem oda.
– Már éppen elég éhes vagyok. – felelte – De most inkább alszom.
– Megint? – lepődtem meg.
– Igen fáradt vagyok. Nem tudom mi ez… miért fekszem ki folyton és heverek eszméletlenül annyit, de cseppet se pihenem ki közben magam. – hangzott meglepő felelete.
– De mi van, ha jönnek és türelmetlenek lesznek.
– Nem tudom, de muszáj aludnom, legalább egy keveset. – felelte és már vissza is feküdt, szárnyával eltakarva magát.
Sajnos én aludni se tudtam, mióta újra visszahozott az életbe, bár, őszintén szólva ezt nem is bántam nagyon. Az álmok korábban nekem úgyis csak a rettegést jelentették. Nem elég, hogy ébren féltem és aggódtam minden miatt, valahányszor lehunytam a szemem, rémképek árasztottak el. Most, hogy újra éltem és képtelen voltam már az alvásra is, ezek se nyomasztottak többé. Akadt azonban ezek helyett bőven mitől félnem.
Arra gondoltam, hogy nem fog sokáig tartani ez a nyugodt csend, hiszen még nem szereztük meg e nép bizalmát. És… még ha sikerül is neki… még ha fel is támasztja az illetőt, csak egy kis időt nyerünk. Úgy véltem, hogy azzal, hogy felfedte előttük kilétét, elrontott mindent. Tehetünk most már bármit. Ugyan, miként is bízhatnának meg ősi ellenségeik, a Mélységi Árnyak királyának unokaöccsében? Bár, elég érthetetlen lehet a számukra, hogy Phosphor miért fedte ezt fel előttük. Én se értettem, hogy miért tette. Amikor kimondta, döbbenten kaptam a fejemhez, mert igencsak nagy ostobaságnak találtam, hogy ezt ily nyíltan megvallotta. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna miatta. Merész és elképesztő viselkedésével nem először lepett meg, de attól tartottam, lesznek még ennél döbbenetesebb tettei is. Talán tényleg elkezdett megváltozni? Vagy mindig is ilyen volt csak én nem vettem észre eddig? Ezer baljós lehetőség játszódott le elmémben a jövőnket illetően. Rettenetesen féltem és aggódtam emiatt. Phosphor azonban, mintha az igazak álmát aludta volna, oly édesdeden pihent. Kissé irigyeltem őt, amiért ilyen nyugodt tudott maradni, még egy ilyen helyzetben is.

Felkerült: 07.28. – péntek

Miután visszafeküdtem, betakartam magam a szárnyammal és eszembe jutott, hogy oly régóta már, most, először vagyok teljes biztonságban. Végre, egy kis, talpalatnyi földre találtam, ahol békét leltem. Tudtam ugyan, hogy ez csak átmeneti, hisz a vihar még nem múlt el fölülünk, még bizonyítanunk kell, de azt is tudtam, ha ügyes vagyok, ez a talpalatnyi biztos rész az enyém is maradhat. Oly hosszú idő óta végre először biztonságban érezve az életem, behunyhattam a szemem.
Az eszméletlen időszakaim egyáltalán nem a pihenésemet szolgálták. Úgy látszott, az energiáim teljesen elfogynak ilyenkor. Mintha testem kikapcsolna, hogy erőt gyűjthessen. Tudtam, hogy Ylarion a látottak alapján ezt gondolhatja. Ennél azonban többről volt szó. Jóval többről. Akkor és ott azonban még képtelen lettem volna arra, hogy erről és mindarról, amit közben átélek, bárkinek is beszéljek. Számomra tehát egyáltalán nem volt meglepő, hogy az eszméletlenül és látszólag tétlenül eltöltött hosszú idő után éppoly fáradt voltam, sőt, talán még fáradtabb, mint előtte.
Nem tudom meddig alhattam, de már nagyon rám fért. Amikor felkeltem, Ylarion még mindig ugyanott üldögélt, aggódó arccal, összevont szemöldökkel, elgondolkodva, miközben Voltrán a sátor másik felében gubbasztott. Úgy látszik, ő is fogoly volt, akárcsak mi ketten. Mivel addigra már nagyon megéheztem, úgy döntöttem, ismételten szemrevételezem az étkeket, hátha találok valamit, ami kevésbé gusztustalan. Letérdepeltem a kőlap mellé és félrehajtottam róla a terítőt. Hosszan néztem a különféle tálkákat, betekintve a fedelek alá, míg az egyik zacskóban néhány termést nem találtam. Miután elfogyasztottam és valamelyest jóllaktam, nyújtóztam egyet hatalmas szárnyaimmal. Már persze amennyire a sátor falától ezt megtehettem. Őszintén szólva már kezdett megtetszeni az új külsőm. A szárnyaim, bárhogy is néztek ki, mérhetetlen szabadságot jelentettek a számomra.
Mivel az étvágyam attól a pár falattól egyáltalán nem csillapodott, megkértem Voltrán-t, sorolja fel nekem azt, hogy mi micsoda, honnét van, miként ehető. Miközben magyarázott, be is mutatta, mire gondol, miként kell szétszedni, lefejezni, kivájni a különféle férgeket, pondrókat, valamint meghámozni, kettétörni a gyökereket, gumókat, terméseket. Miután mindent elmagyarázott, távozott. Sejtettem, viszi a hírt, hogy készülhetnek, mert felébredtem, így hamarosan nekiállok társuk feltámasztásának.
Azt terveztem, hogy gyorsan eszek még pár falatot és jelzem nekik, hogy kezdhetjük.
Sietve félre akartam tenni a Voltrán által szétszedett állatkákat. Csak a tálkájukat érintettem meg, mert tudtam, ha hozzájuk érnék, lehet, hogy feltámasztanám őket, ennek pedig nem volna sok értelme. Ekkor azonban számomra is váratlan dolog történt. A tenyeremből, mint villám cikázott elő az energia, az egyik véres edényről a másikra ugrálva, egyetlen pillanat alatt és a férgek ismét nyüzsögni kezdtek. Legnagyobb döbbenetemre a pontszemeik máris ezüstös fényben világítottak. Ylarion felé kaptam a tekintetem, de úgy tűnt, hogy a történtekből semmit se vett észre.
– Ne mondd, hogy te megeszed a nyüveket! – kiáltott oda nekem mély undorral, amikor pillantásunk találkozott.
Szavaira sietve nevettem el magam, hogy leplezzem zavarom.
– Neked is szép jó reggelt! – köszöntöttem.
– Jó reggelt? Még hogy reggelt! Tudod, hogy képtelen vagyok aludni. – zsörtölődött. – Egyébként is… itt sose kel fel a Nap! Soha többé nem lesz már reggelünk! Nemhogy jó reggel!
– Látom, rád férne egy kis pihenés. – jegyeztem meg mosolyogva és közben tudtam, hogy nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy eláruljam neki a legújabb problémám és ezzel is aggasszam. Úgy tűnt, hogy az erő kontrollálhatatlanul is képes szökni a kezeimből. Kissé megilletődtem emiatt. Fogalmam se volt, hogy mi lesz így velem.
– Nem vagyok álmos. – felelte Ylarion, de közben már azt se tudtam, miről beszéltünk. Gondolataim egészen másutt jártak, miközben így folytatta: – Viszont rendkívül bosszantó tud lenni az, hogy nem tudok aludni és nem tehetek mást, mint hogy folyton csak várakozom, míg te heverészel.
– És éhes se vagy, még mindig nem? – kérdeztem tőle – Mi lenne, ha megpróbálnál enni? Az imént Voltrán barátunk volt oly kedves és elsorolta nekem, hogy mi micsoda. – tettem hozzá, miközben könnyedséget próbáltam színlelni a hangsúlyommal. – Ez alapján kiválogattam neked ezt a pár falatot. – azzal letettem mellé egy kendőt, melybe gyökereket, gumókat, terméseket csomagoltam és letelepedtem mellé, hogy folytassam az étkezést. – Próbáld meg és egyél pár falatot! – javasoltam neki.
– Te most gúnyolódsz rajtam? Vagy mondd, mit nem értesz azon, hogy már nem élek? – kérdezte ezüstösen villámló szemekkel. – Mondtam már, hogy nem érzem az ízeket.
– De attól még ehetnél, nem?
– Nincs pulzusom, nincs szívverésem, nincs semmim, úgyhogy ne idegesíts! Aligha tudnék megemészteni bármilyen étket. – felelte még dühösebben, majd hozzátette. – Jobb lenne, ha inkább szépen csendben ennél és örülnél annak, hogy te legalább megteheted.
Erre nem tudtam felelni. Igaza volt. Nem lehetett neki túl jó így, de akkoriban még nem ismertem igazán a képességemet. Visszahoztam ugyan az életbe, de fogalmam se volt, hogy miért nem sikerült ez teljesen. Nem emlékeztem még az előző életemre, amikor pilinkeként bárkit egyetlen érintéssel vissza tudtam hozni, mégpedig teljesen. Arra se emlékeztem, hogy egykor már jártam arra, azon a kegyetlen és sötéten lángoló világon. Igaz, nem önszántamból. Nem sejtettem még, hogy az Árny egyáltalán nem a király és ráadásul az apám, aki az előző életemben a teremtőm volt és akivel már akkoriban is meggyűlt a bajom. Nem emlékeztem arra, hogy egykor milyen harcaink voltak és arra se, hogy az egyik ilyen alkalommal miatta, általa zuhantam le ide, az emlékezetemet is elveszítve, majd pedig később ő maga végzett velem, csak mert megállíthatatlannak, legyőzhetetlennek gondolt és megijedt a képességeimtől. Azt hitte, nagy veszélyt jelentek rá is, a világra is és nincs más választása, csak az, hogy végezzen velem. Talán a halállal járó feledés és egy kevésbé tökéletes test segíthet. Ezt gondolta. De mindezt akkoriban még nem tudtam. Pedig elég lett volna megsejteni és minden másképp alakult volna. Ha legalább a királyra emlékszem és tudom, hogy ki ő valójában és hogy annakidején az egyik legjobb barátom volt, aki kiállt értem és akinek számítottam, akkor nem téveszthetett volna meg az Árny megjelenése és nem gondoltam volna, hogy a Mélységi Árnyak mind az ellenségeim. Persze, az uralkodó bizonyára nem ismert volna fel engem az új külsőmmel, fekete bőrömmel, szarvaimmal, hatalmas bőrszárnyaimmal. Igen ám, de ha csak pár pillanattal korábban érkezem a palotába vagy ha nem tétovázok annyit és belépek a fogadóterembe, mielőtt az Árny a kíséretével kilép onnét, akkor éppen szemben találhattam volna magam Cynidorral. A sokáig mutánsnak hitt demiurg lány volt az egyetlen, aki annakidején láthatta az arcomat, irreálisan zöld tekintetemet. Ő tehát minden bizonnyal felismert volna és akkor minden másként alakul.
Sajnos azonban a véletlen különös játéka folytán az Árny megjelent, felismert és nem hagyta, hogy találkozzunk…

Felkerült: 07.29. – szombat

Ezeken gondolkoztam, miközben folytattam az evést. A teríték mellé kapott tőr méretű késsel hámoztam és nyitottam fel a terméseket. Aztán kérésemre Ylarion elmesélte nekem, mit tudott meg Voltrán-tól a mélységiek fogságában töltött időkről, majd pedig miután a mocsári demiurg vezér fia visszatért, részletesen beszámolt nekem arról, amit a fogságban látott és átélt.
– Ki kéne szabadítanunk a többieket. – jegyeztem meg.
– Felesleges odamennünk. Már biztos halottak. – felelte Voltrán.
– És ha nem?
– Még ha élnének is, ha megszöktetnénk őket, éppúgy kitagadottak lennének, mint én. Ez pedig rosszabb, mint a halál.
– Ostobaság. – vetette közbe Ylarion, de már meg is bánta, mert a demiurg szeme vadul villant felé.
– Aki nem elég erős ahhoz, hogy éljen, az jobb, ha meghal. – jelentette ki teljes meggyőződéssel Voltrán – Így lehet csak egyre erősebb a demiurg nép.
– Egyet kell, hogy értsek. – feleltem. – Bár, ha a saját bőrömről lenne szó, én szeretnék ez alól kivétel lenni. – mosolyogtam. – Én úgy vagyok ezzel, hogy ha gyengének is mutatkoznék valamely helyzetben, azért még nem dőlnék a kardomba. Inkább a fejlődést választanám, hogy legközelebb erősebb lehessek.
– Érthető. – mért végig lenézően a demiurg. – Mi azonban már gyerekkorunk óta komoly kiképzést kapunk. Mire átlépjük táborunk határát, már elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy legyőzzünk bárkit. Csak azt lehet elfogni vagy megölni, aki nem elég okos. Az izmaidat fejlesztheted, de eszed, aligha lehet több.
– Ez igaz. Egyre jobban tetszik nekem ez a ti gondolkodásotok.
– Gondolom sejted, hogy atyánk nem csak az ajánlatod miatt adott esélyt neked, hanem azért is, mert olyan kitartóan, újabb- és újabb megoldásokat keresve ostromoltad. Ritka az ilyen hozzáállás. A legtöbben beletörődnek abba, amit mond. Valójában, még senki se ment ellen szavának. Szerintem kedvére volt ez, de azért vigyázz, mert nagyon keskeny nála a határ. Pillanatok alatt dönthet úgy, hogy végez valakivel, akár veletek is. Nem szokott tétovázni.
– Köszönöm a figyelmeztetést, de azt hiszem, hogy nekem nincs vesztenivalóm. Nem ebben a világban születtem, ahogy Ylarion barátom se. Atyám nagybátyámhoz, a mélységiek királyához küldött, csak útközben adódott egy kis gond, így itt találtuk magunkat. Egyedül a vadont aligha élhetnénk túl. Az egyetlen esélyünk, ha oltalmat kérünk. Nem volt hát túl sok választásom. Az oltalmat viszont nyilván senki se adná ingyen. Fel kellett hát ajánlanom, amit csak tudtam.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy valóban fel tudjátok támasztani a holtakat? – lepődött meg.
– Igen. – feleltem határozottan.
Rövid hallgatás következett. A demiurg maga elé bámulva forgatta kezében tőrét egy ideig, aztán rám tekintett és így szólt.
– Akkor készen álltok?
– Igen, én azt hiszem, igen. Ylarion!? Mit szólsz? Kezdhetjük?
– Essünk túl rajta. – felelte mélyet sóhajtva, mire elmosolyodtam. Úgy látszott, lélegezni azért tud. Kételkedtem abban, amit korábban mondott. Úgy véltem, attól még, hogy nem érzi az ízeket, enni ehetne, de ha nem, hát nem. „Végül is éhen már úgyse halhat.” Gondoltam.
Voltrán ismét felkelt és elhagyta a sátrat.
– Nagyon félek. – jegyezte meg Ylarion.
– Ugyan, most meg mitől? – kérdeztem nevetve.
– Mi van, ha nem sikerül?
– Mi lenne? – nevettem még mindig – Tán nem emlékszel, mit mondtak? Ha nem sikerül élve szaggatnak szét minket.
Nagy szemekkel nézett rám.
– Ennek, hogy örülhetsz ennyire?
– A folytonos aggodalmaidon nevetek. Feleslegesen idegesíted magad. A képességem adott. Ha eddig sikerült, miért pont most ne sikerülne?
– Talán mert… – erre elakadt a szava.
– Mert? – kérdeztem vissza, pedig tudtam mire gondol.
– Csak már bánom, hogy elmondtam, milyen állapotban van.
– Mert az jobb lett volna, ha akkor szembesülök vele?
– Nem, de mondjuk, ha letakarom és nem tudod meg…
– Nekem fontosabb, hogy tisztán láthatok. És ezt köszönöm.
– De, tudod, lehet, hogy az erő a kezeidből sugárzik, de nem a tenyeredben van. Az a tény, hogy csak akkor működik, amikor tudatodnál vagy, azt bizonyítja, hogy az erő, az elméd ereje.
– És?
– És nem lett volna szabad, hogy elbizonytalanítsalak. Lehetséges, hogy hinned is kell magadban, ahhoz, hogy sikerüljön.
– Ne aggódj! Nem bizonytalanodtam el egy cseppet se. Én hiszek magamban. – feleltem szilárdan nézve szemeibe. – Gyakorlatilag ezen az egész világon semmi másban nem hiszek, csak magamban. Ha mégse sikerülne feltámasztanom, ráérünk majd akkor gondolkodni, azon, hogy mit tegyünk. A felesleges aggodalom csak ronthat a helyzeten. Te inkább próbálj arra figyelni, hogy engem fedezni tudj. Nagyobb gondot jelent ugyanis az, hogy mindig összeesek, kiszolgáltatott helyzetbe kerülve. Igyekszem majd ezúttal nem azonnal elvágódni, de azt hiszem, ez nem rajtam múlik.
– A legbiztosabb lenne, ha addig nem jönnének be, amíg nem szólok nekik, hogy sikerült. Meg kéne mondanunk nekik, hogy ez, egy nagyon bonyolult és hosszadalmas procedúra.
– Igen. Ez jó ötlet. Mindenképpen be kell biztosítani magunkat, amennyire csak lehet. És ha nem sikerülne a feltámasztás, arra is lenne időnk, hogy kivágva a sátor alját elsurranjunk. A tábor szélén vagyunk. Gondolom, a feléjük eső oldalt őrzik jobban.
– Igazad lehet.
– Akkor most kicsit megnyugodtál? – mosolyogtam.
– Én? Úgy ismersz? – méltatlankodott.

Felkerült: 07.30. – vasárnap

Hamarosan visszaért Voltrán, nyomában néhány őrrel. Kezeinket a hátunk mögött összekötötték. Szemeinkre rongy került. Így kísértek át minket egy másik sátorba. Ott már kiterítve várt reánk a halott és néhány demiurg. Köztük a vezér is. Voltrán, a tolmácsunk fordította szavait.
– Kezdheted! Támaszd fel! – parancsolta.
– Ez nem így működik. – feleltem. – A folyamat elég összetett és hosszú ideig tart. Ezen idő alatt teljes csendre és magányra van szükségünk. Csak mi ketten maradhatunk a sátorban a halott mellett. Addig senki se léphet be, amíg Ylarion ki nem szól, hogy kész vagyunk. Feltétlenül szükséges, hogy mindez biztosítva legyen.
A demiurg vezér összevont szemöldökkel hallgatta végig a tolmácsot, miközben baljós, zöld szemeivel arcomat fürkészte.
– Más nem kéne? – hangzott felelete. Nem tudtam eldönteni, hogy ez gúny, vagy komolyan érdeklődik, így hát tovább folytattam.
– De igen. Két részre kéne osztani a helyet, valami ronggyal, és szükségünk van még egy kisebb halom földre, egy vörösen izzó lávadarabra, valamint kisebb edényekre… – kezdtem el sorolni még pár teljesen felesleges tárgyat, nehogy arra gondolhassanak, hogy túl egyszerű az egész művelet. Meglepetésemre kéréseimet egész jól fogadták, mindent teljesítettek, majd elhagyták a sátrat.
– Most már csak rajtunk múlik. – jegyeztem meg.
Ylarion mélyet sóhajtott, én pedig, miután minden demiurg távozott, letérdepeltem a holttest mellé. Rettenetes állapotban volt. Bőre és húsa nagyrészt valóban lemállott már. Helyenként még a puszta csontjai is kilátszottak. Egyik kezemet a fejére, másikat a szíve tájékára helyeztem.
Behunytam a szemem és egy ideig összpontosítottam. Nem telt bele sok idő, kezeim alatt éreztem, mintha minden megelevenedett volna. Mintha ezernyi, milliónyi féreg kezdett volna mozogni. Kinyitottam a szemem és felemeltem kicsit jobbomat, hogy lássam, mi történik. Ugyanaz volt a helyzet, mint a nyúl esetén. Izmai és inai a szemem láttára kezdtek újjá szerveződni. Ismét megérintettem és tovább folytattam. Eltartott egy ideig, de teste végül teljesen visszanyerte eredeti alakját. Tovább folytattam, miközben már csak arra vártunk, hogy teljesen felgyógyuljon, és meg is mozduljon, hogy magához térjen.
Aztán a halott egyszer csak hatalmasat ordított. Ijedtemben hátrahőköltem. Erre nem számítottunk. Hangjára a demiurgok megfeledkezvén ígéretükről, beözönlöttek a helységbe. Én közben Ylarion segítségével sietve tápászkodtam fel a földről, hogy a helyiség másik, lefüggönyözött részébe vonuljak, mielőtt összeesek. Alig tettem azonban két lépést, lábaim összecsuklottak, és én, mint egy darab fa, úgy vágódtam volna el, ha el nem kap.
Amikor magamhoz tértem a sátor elkerített részében, a felakasztott rongy mögött feküdtem. Felkeltem és előjöttem. A sátor másik végében üldögélt Ylarion, gondolataiba mélyedve.
– Hogy vagy? – kérdezte, amikor meglátott.
– A szokásos. – feleltem. – Mi történt?
– Sikerült feltámasztanod. De ezt, gondolom, már tudod, hisz még magadnál voltál, amikor felordított.
– Ne is mondd! Látták, hogy összeesek, igaz?
– Nem nagyon foglalkoztak veled. Minden figyelmüket lekötötte, hogy demiurg barátjuk újra élt. Azt hiszem észrevétlenül be tudtalak vonszolni a függöny mögé.
– Az jó. – feleltem fáradtan telepedve le mellé. – De hogy miért kellett ekkorát ordítania, amikor magához tért, azt nem értem.
– Pedig a válasz egyszerű. Amikor engem visszahoztál, az első pillanatban azt hittem a kunyhónkban vagyok. A kutyáról meg azt mesélted, hogy amint magához tért, kapálózni és vicsorogni kezdett. Tudod, szerintem ott folytatja mindenki, ahol abbahagyta.
– Úgy érted, éppen ordított, amikor meghalt? Talán kínozták?
– Még az is lehet.
– Igaz. Amikor megtudták, hogy a feltámasztás arra is jó, hogy a holtaktól olyan válaszokat kapjanak, melyeket, míg éltek nem tudhattak meg tőlük, nagyon fellelkesedtek. Ez a fickó, komoly információk birtokában lehet. Még az is elképzelhető, hogy élte utolsó perceiben éppen kínozták, hogy ezeket kiszedjék belőle.
– Te jó ég! – kiáltott fel Ylarion. – Mi van, ha saját népe kínozta és a kínzást most tovább folytathatják?
– Miii? Nem, az lehetetlen. A saját népe? – döbbentem meg.
– Miért ne lehetne így? Nem lehetsz ennyire naiv!
Abban a percben tudtam, hogy az én életem nem ér annyit. Ilyen áron nem akartam életben maradni. De most mit tegyek? Mit tehetnék? Ha ez igaz… miként segíthetnék rajta?

Felkerült: 07.31. – hétfő

E pillanatban Voltrán lépett a sátorba.
– Nem hittem, hogy valóban sikerülhet. – jegyezte meg.
– Ha megérdemelte volna a halált, nem sikerült volna. – feleltem – De ez az alak, valóban bátor lehetett. Halála előtt sok kínzást kibírt. – blöfföltem, mintha tudnám, hogy így volt.
– Ez igaz. – felelte Voltrán és az igazságot nem is titkolva, nem is szégyellve a következőképp folytatta – Még soha senkit nem kellett olyan sokáig kínoznunk, mint őt, hogy szóra bírjuk. Olyan elszánt volt, hogy inkább belehalt. De most meglepődött, amikor megtudta, hogy még nincs vége.
E szavakra Ylarion rám pillantott, de szenvtelen arcomról nem olvashatta le gondolataimat. Tudtam, az életünk is múlhat azon, miként reagálok, vagy mit mondok. Nem feleltem hát, de erre nem is volt szükség. Voltrán nem ezért jött. Atyja, a vezér küldte hozzánk, mert beszélni kívánt velünk. Hamarosan ismét ott álltunk szemtől szembe a vad külsejű, barbár demiurg vezérrel és vártuk, mit akar mondani.

Általában rettegni szoktam minden helyzetben, de akkor és ott viszonylag nyugodt voltam, mivel Phosphor sikeresen feltámasztotta halottjukat, így azt hittem, nincs mitől tartanunk, nyert ügyünk van. A vezér első szavai is ezt erősítették meg.
– Kiálltátok a próbát, megkíméljük az életeteket. – jelentette be. – Velünk maradhattok mindaddig, amíg valahányszor azt kérjük, hogy támasszatok fel valakit, vonakodás nélkül megkísérlitek azt. A sátorban cserébe teljes biztonságban lehettek, étellel, itallal ellátunk titeket. Természetesen, amíg itt vagytok, Voltrán, mint tolmács veletek maradhat.
Jó volt hallani a vezér szavait. Végre biztonságban lehetünk, és ráadásként mindenünk meglesz. Azt hittem miután megköszönjünk, visszatérünk lakhelyünkre és megnyugodhatok. Azt hittem, végre nem kell aggódnom semmin.
De tévedtem.

Felkerült: 08.01. – kedd

Phosphor a legnagyobb meglepetésemre így felelt:
– Köszönöm, de nekem már nincs szükségem erre a jutalomra. Azóta meggondoltam magam.
– Tessék? – lepődött meg a vezér.
Phosphor szavaira döbbenten kaptam homlokomhoz, majd szégyenkezve takartam el a szemeim. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna és arra gondoltam, bár sose ismertem volna meg. Felfoghatatlan volt a számomra, hogy valaki miként lehet ilyen ostoba. És ráadásul már nem ez volt az első alkalom.
Phosphor azonban nem illetődött meg azon, hogy a mocsári demiurgok vezére mennyire megrökönyödik válaszán. Ehelyett a legnagyobb nyugalommal folytatta tovább:
– Rájöttem, hogy se béke, se nyugalom, se étel vagy ital nem ér annyit, mint a szabadságom és abban se szeretnék segédkezni, hogy bárkit még a halála után is tovább tudjatok kínozni.
– Akkor most mit akarsz? – vonta össze szemöldökeit a vezér.
– Megértem, hogy nem bízhattok meg bennem, így nem járhatok se a falutokban, se a környéken. De lenne egy ajánlatom. Ha megtanítotok harcolni, én hajlandó vagyok veletek együtt küzdeni ellenségeitekkel szemben.
E szavakra egy hosszú pillanatnyi dermedt csend után a vezér hangosan felnevetett. Még nem hallottam őt nevetni. Azt hittem, erre képtelen. Jókedve azonban velőtrázóan félelmetesnek hatott. Nem tudtam, hogy ezek után mire számíthatunk, de azt igen, hogy nem sok jóra.
– Megőrültél? – suttogtam Phosphor-nak.
– Akkor őrültem volna meg, ha elfogadom, hogy a biztonságomért cserébe örökre a szolgájuk és a sátor foglya legyek. – suttogta.
– De eddig is tudtad, hogy ez lesz, ha sikerül. Akkor mégis miért fogadtad el?
– Mert így előnyösebb helyzetbe kerülhettünk.
– Előnyösebb? – néztem körbe a dárdákat rázó, ordító harcosokon. Kérdőn tettem hozzá: – És azt elfeledted, mit ígértél nekem?
– Nem. Éppen ezért beszéltem egyes számban, a magam nevében.
– Komolyan hiszed, hogy nem rántasz magaddal engem is?
– Csak remélem. – felelte, de hangjából érződött, hogy erre eddig nem gondolt. Ismét ostobán naiv volt. Látszott rajta, hogy erre csak ekkor döbbent rá. Aztán hozzátette még: – Azért, reméljük a legjobbakat.
Szavaitól cseppet se nyugodtam meg.
Aztán a mocsári demiurgok vezérének arca ismét baljósan komorrá változott, mire hirtelen elnémult mindenki. Lassú méltósággal kelt fel helyéről, miközben áthatóan zöld szemei rideg szikrákat vetettek. Rezzenéstelen tekintetét egyetlen pillanatra se vette le Phosphor-ról. Minden jelenlévő lélegzetvisszafojtva szegezte rá szemeit, várva az ítéletét. A mocsári demiurgok vezére azonban nem szólt semmit. Miután pedig felkelt, csak mogorván intett néhány, szemlátomást magas rangú hordatagnak, majd elvonult.

Három marcona alak strázsált mellettünk. Onnét, ahol álltunk, jól láthattuk a vezért és tanácsosait, amint megvitatták ügyünket, miközben időnként zord arccal felénk pillantgattak. Szavaikat azonban ilyen távolságról már nem hallhattuk. Ylarion a kezét tördelve, aggódó ábrázattal nézte őket, Voltrán azonban már elfogadta sorsunkat, illetve azt a jövőt, melyet a történtek után már biztosra vett. Beletörődött a helyzetbe, abba, hogy ezzel nekünk végünk, ő pedig a kardjába fog dőlni, hogy a vadak ne élve téphessék szét. Bizonyára nem sejtette még, de honnét is sejthette volna, hogy élőholtként már ő is halhatatlan. Tudtam, hogy érte, az ő sorsáért is felelős voltam, de nem érdekelt.
Aztán jeleztek nekünk, őrzőink pedig hozzájuk kísértek. A tömeg kettévált előttünk és egyenesen a vezérük elé vittek.
Az, rövid hallgatás után, mely alatt ismét végigmért, beszélni kezdett.
– Érdekes egy alak vagy te. – kezdte, miközben függőlegesen hasadt pupilláit rám vetette – Először megmented a fiam életét és cserébe menedéket kérsz. Aztán amikor rájössz, hogy ezzel csak ártottál, felfeded, hogy holtakat tudsz feltámasztani. Még azt is elárulod, hogy ellenségeink, a Mélységi Árnyak királyának unokaöccse vagy. Ez, vagy igen nagy ostobaságra vall, vagy hihetetlenül bátor és merész vagy. Ezt még nem tudom eldönteni. Azt viszont látom, hogy nem adod fel egykönnyen, nem igaz? Aztán pedig jössz és egy ilyen hihetetlenül ostobán vakmerő ajánlattal tetézed az egészet. Döbbenet. De tudod mit? Amiért ilyen jól megnevettettél, nekem is van egy ajánlatom a számodra. Harcolni akarsz? Hát lássuk, mit tudsz! A ketrecben próbára teheted magad.

Felkerült: 08.02. – szerda

Aztán a mocsári demiurgok vezére, Phosphor szemébe nézve így folytatta tovább: – Népünk ifjai, fiúk és lányok, miközben felnőnek, sok próbát állnak ki. Így érjük el azt, hogy csak a legéletrevalóbbak élhessék meg, hogy harcosokká váljanak. Lehetőséget adok hát nektek arra, hogy ezek közül az egyiken bizonyítsatok. Ha sikerül, mindketten részt vehettek a kiképzésen. Ha nem, akkor azonnal szétszaggatunk titeket két drabárral. Mit szóltok hozzá? Rendben lesz ez így vagy inkább maradhat az eredeti egyezség?
Phosphor már nyitotta a száját, hogy feleljen, de megelőztem:
– Elnézést! – jegyeztem meg bátortalanul. – Én nem ellenkeztem. Nekem teljességgel megfelel a sátor nyugalma.
Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy Voltrán fordítsa szavaim, majd tolmácsolja a vezér válaszát, de valójában már gesztusaiból megértettem. Igazam volt. Phosphor magával rántott. Tudtam, esélyem sincs, hisz soha életemben nem harcoltam még. Se én, se ő. Neki még nem volt rá szüksége, hiszen korábban gondtalan boldogságban élt, engemet pedig a betegségem miatt kíméltek mindentől. Mostanra azonban minden megváltozott. Én többé már nem halhattam meg. Mégis rettegtem amiatt, hogy mi lesz így velem. Gondolatban már éreztem is a rettenetes fájdalmat. A fájdalmat, mely számomra sose ér véget, hisz nem halhatok meg. Alig hallottam a tolmács további szavait:
– Természetesen számotokra nem lesz oly nehéz ez a próbatétel, hiszen nem egyedül kell a ketrecbe lépnetek. – tette még hozzá, de én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy így jobban jártam volna. Phosphor még annyira se volt harcos, mint én.
– A próba tehát az lesz, – magyarázta tovább a vezér – amit nálunk az ifjaknak ki kell állniuk. Tudnod kell, könnyen meghalhatsz. Még meggondolhatod magad.
– Inkább halok meg így, mint úgy, hogy megfojt valami inda. – nevetett Phosphor könnyedén a tolmács felé.

Hamarosan ott álltam a csontokból összetákolt hatalmas ketrecben. Körötte megannyi demiurg gyűlt össze, de egykedvű arcuk egyértelműen a tudtomra adta, nem hinnék, hogy esélyem lenne.
– Az első próbatétel – kezdte Voltran – az lesz, hogy be lesztek zárva egy ketrecbe és az egyik harcosunkkal kell szembenéznetek. Fegyvert egyiktek se kap.
A rövid tájékoztatás után belépett hozzánk a ketrecbe egy megtermett, barbár demiurg. A helyiekre jellemző, szakadozott szőttes ruházatot viselt vörös, de fekete lángmintákkal díszített testén, mely ijesztően kiadta hatalmas izmait.
– Kezdődjék a próba! – kiáltotta a tolmács és egy bunkósbottal megütötte a gongot.
Nem mozdultam. Ylarion közben félve húzódott hátrébb. Tudtam, vele nem sokra megyek. Tisztában voltam azzal, hogy egyedül kell megvívnom ezt a harcot. Tulajdonképpen azonban egyáltalán nem tudtam, hogy mit tegyek. A demiurg lassan elindult felém. Tekintetét közben baljósan vetette rám, majd megállt előttem és rám kiáltott. Persze nem értettem szavát, hisz még csak nem régóta voltam köztük, de a tolmács azonnal fordította:
– Azt kéri, üsd meg!
Meglepetten fordultam felé, majd vissza a demiurgra, aki ekkor ismét rám ordított. Hátráltam egy lépést. Még soha senkit nem ütöttem meg. Tétováztam. Az sem tetszett, hogy nekem kéne először ütni. Mi okom lenne erre? Amíg meg nem üt, én ugyan meg nem emelem a kezem. – gondoltam. A következő pillanatban azonban már meg is bántam. Akkora erő vágódott nekem, hogy földet érve azt se tudtam hol ért az ütés, mert az egész testem sajgott és mintha néhány csillagot is láttam volna az égen, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.

Felkerült: 08.03. – csütörtök

A fájdalom ellenére azonnal feltápászkodtam és ismét ott álltam vele szemben.
– Üss meg! – ordította ismét, de nem az a fajta voltam, akinek parancsolni lehet. Szilárdan álltam tehát, magam mellett lógatva karjaimat, miközben a barbár ismét felém közeledett. Mindenki sejtette, hamarosan elcsattan az újabb pofon.
– Mire vársz? – kiabálta a tolmács – Üsd már meg!
– Nem ütöm meg, mert nekem itt senki ne parancsolgasson! – kiáltottam oda Voltrán-nak. Láttam rajta a meglepettséget.
– De akkor miért akartad ezt a próbát, ha nem azért, hogy győzz? – kérdezte döbbenten. – Vagy tán gyáva vagy?
Nem törődtem szavaival, bár tudtam nekem akar jót, hisz nem sokkal korábban én mentettem meg az életét. Ezért ugyan látszólag dühös volt, hiszen kitagadták emiatt, mégis… csak jobb volt ez, mint a rideg halál.
Vártam. Vártam, míg a robusztus barbár odaér hozzám, és megvártam, amíg felemelte a karját, hogy ismét felém lendítse. Most már nem tarthatott volna vissza az a gondolat, hogy ki üt előbb… mégis. Nem voltam képes rá. Amint felemelte ismét a jobbját, hirtelen széttártam hatalmas szárnyaimat és előre lendítve őket hátrébb reppentem. Szerencsére elég nagy volt a ketrec ahhoz, hogy a közel hatméternyi szárnyfesztávolságommal is kényelmesen elférjek benne. Ezt követően előre lendültem, néhány gyors lépést téve felé. Tudtam, mindenki arra számít, hogy teljes lendülettel megyek neki, de amint elé értem, lefelé kavartam szárnyaimmal a levegőt, hogy felemelkedve elérjem a ketrec tetejét és ott gyáván megkapaszkodjak. Időt akartam nyerni. Ez a mutatvány majdnem sikerült, mivel megleptem vele, ám ehhez már a ketrec nem volt elég magas, így utánam kapva sikerült lerántania a földre. A lendülettől valamivel odébb értem talajt és sajgott minden porcikám, de csak, amikor felrántott és nekivágott a ketrec egyik vázának, az fájt igazán. Fel is jajdultam, de ez még nem volt elég. Ráadásként kaptam egyet a gyomromba, ami elől nem volt helyem kitérni. Ettől persze azonnal a föld fekete porába rogytam és kijött belőlem az a kevés étek is, amit nemrég ettem.
– Üss vissza! – kiabálta Voltran. – Így könnyen végezni fog veled! Ha köztünk akarsz élni, harcolnod kell!
Igen, ezt én is tudtam, mégis… tudtam, hogy erősebb nálam és akkor se fogok kevésbé sérülni, ha támadok. De ekkor… ekkor megragadva grabancom felrántott és a ketrec falához szorított és úgy ordította az arcomba: – Üss meg! Üss meg te nyomorult!
– Te nekem csak ne parancsolgass! – ordítottam vissza, mereven nézve szemeibe.
Ezen meglepődött, mert nem értette. A tolmács felé fordult kérdőn, miközben keze satuba fogva tartott. Ezt a pillanatot használtam ki arra, hogy szabaduljak. Mivel tudtam, hozzá képest egyáltalán nem vagyok erős, testsúlyom erejét akartam kihasználni. Összerogyasztottam lábaimat és földre omlottam. Mivel erre egyáltalán nem számított, kicsúsztam szorításából, majd oldalra kifordultam. Azt hittem elérhetem a ketrec túloldalát és ismét szembefordulhatok vele, de utánam kapott és egyik szárnyamat megragadva visszarántott, le a földre. Már láttam, esélyem se lesz ellene. Mégis… valahogy képtelen lettem volna bárkit megütni. Talán túl gyenge voltam ahhoz a világhoz. A ketrec rácsain át a csillagtalan égboltra tekintve arra gondoltam, hogy bárkitől is örököltem a külsőmet, az, ha most látna, rettenetesen szégyenkezne miattam.
Nem sejtettem még, hogy azokban a pillanatokban…

Felkerült: 08.04. és 08.05 – péntek és szombat

Egy asszony álldogált a mocsári demiurgok közt és dermedten, tágra nyílt szemekkel, lélegzetvisszafojtva nézte a ketrecben zajló jelenetet. Ő is úgy látta, nem sok esélye lesz Phosphornak. Főleg így, hogy nem is üt vissza. Kezdetben sehogy se értette, hogy lehet valaki ilyen puhány, ilyen gyenge és gyáva. Nem értette, hogy miért nem üt oda ellenfelének és miért nem támad. Hiszen ő akart közéjük tartozni. Bizony, kissé valóban szégyenkezett miatta, látva ezt a harcnak egyáltalán nem nevezhető jelenetet.
Legszívesebben szólt volna a demiurgoknak, hogy állítsák le ezt az egészet, de nem akart gyengének látszani. Tudta jól, hogy aki nem elég erős, azt hamar elzavarják. Nem akart ilyen sorsra jutni.
Eszébe jutott, hogy amikor először meglátta Phosphort, az békésen aludt a sátorban. Ránézve arra gondolt, amire minden alkalommal, valahányszor hasonló korú demiurgot, szemiurgot, mesziurgot látott. Mindenkiben a saját fiát kereste. A fiát, akiről oly sok éve már, hogy lemondott. Alísia sehogy se értette, hogy fajtája a sikoltó hárpiák miként képesek arra, hogy csak a leánygyermekeket tartsák meg. Persze ő is, miként a többiek, gyűlölte a férfiakat és nem tartotta őket semmire. De egy gyermek… egy gyermek az mégis más. Az ő vére. Persze amikor eljött az idő, tudta, hogy mit kell tennie. Így nevelték. Ezt látta a többiektől. De az a gyermek… amikor megpillantotta csodásan ragyogó, nagy zöld szemeit, édes kis arcát, parányi ujjacskáit… Soha nem látott még ilyen szép kisdedet. Tudta azonban, hogy szégyen lenne megtartania. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy szembe megy érte a népével, de az életben maradáshoz nélkülük semmi esélye nem lett volna. A hárpiákat ugyanis senki se kedvelte. Gyűlölték és megvetették őket. Nem volt helyük se demiurgok, se szemiurgok, sőt még a sokak által oly lenézett szedonurgok közt se. Ezért rejtőztek a rengetegekben. Csak akkor merészkedtek elő, amikor egy esztendőben egyszer átváltoztak. Akkor viszont nem létezett náluk szebb és kívánatosabb teremtés. Ilyenkor csábították el a férfiakat, akik hiába tudtak a hárpiák létezéséről, mégse voltak képesek ellenállni nekik.
Amikor megpillantotta Phosphort, eszébe jutott mindez. Mélyet sóhajtott, mert arra gondolt, hogy az ő fia is éppen ennyi idős lenne, ha még élne. Aztán ahogy közelebb lépett, megérezte az illatot. A réz halvány illatát, mely Phosphor bőrén át is érződött és azonnal tudta, hogy közéjük tartozik. Döbbenten lépett egyet felé, mert sehogy se értette ezt.
A hárpiák fiai általában olyanok voltak, mint a demiurgok. Az esetek többségében közülük választottak apát. A gyermek pedig mindig rá hasonlított. Ha leány volt, később, felcseperedve egyszer csak átváltozott, míg, ha fiú, akkor csak hordozta a hárpia-eredetet és az utódaiban jelent meg ez a tulajdonság. Ez azt jelentette, hogy ha egy ilyennek leánya vagy lányunokája, dédunokája született, akkor az, egy idő után hárpiává lett. Az ilyen leányok gyakran úgy nőttek fel, hogy nem voltak eredetük tudatában, majd pedig szinte sokkolta őket a váratlan fordulat és az üldöztetés. Így lett elegük mindenből és mindenkiből és menekültek el végül távoli rengetegekbe, ahol aztán a fajtájukbéliek rájuk találtak és még jobban megerősítették bennük a mások iránti gyűlöletet. A fiúk pedig… nos… ha valaki anyátlan, apátlan árvát talált, sejteni lehetett, hogy honnét származik. Így lettek kitagadott és megvetett lényei a világnak. Hordozók. Csak így nevezték őket megvetően. Felnőve aztán titkon egy igen összetartó szövetség alakult ki köztük, mely figyelte és amint tudta befogadta, majd segítette a hozzájuk hasonlókat. Persze könnyebb lett volna, ha a hárpiák nem útszéli csalitosban vagy valamelyik rettenetes rengetegben dobják ki fiaikat, de nem lehetett velük egyezkedni, annyira gyűlölték és megvetették a férfiakat.
Alísia is így érzett irántuk, de az a tette, hogy lemondott fiáról, nem hagyta nyugodni. Hárpia létére meggyűlölte a hárpiákat és elhagyta őket. Amikor megpillantotta Phosphort és közelebb lépve hozzá megérezte a réz jellegzetes illatát, rögtön tudta, hogy közéjük tartozik, hogy őt is kidobta egy asszony. Saját egykori vétkét enyhítendő már jó ideje életfeladatának tekintette azt, hogy az ilyen gyermekeket megmentse, hogy rajtuk segítsen.
Meglátva Phosphort, ismét előtörtek Álísia szívéből az emlékek és az indulatok. Nem tudta, hogy ki lehetett az anyja, az a kegyetlen nő, de így ismeretlenül is gyűlöletet és megvetést érzett iránta. Aztán még közelebb lépett és földbe gyökerezett a lába.
A hárpiák érzékeny szaglása képes volt arra, hogy megkülönböztesse saját vérének illatát másokétól, de ha ez nem lett volna elég, Phosphor váratlanul felnyitotta ragyogón zöld szemeit. Álísia térdeit a fekete porba rántotta a döbbenet. Jó ideig csak térdepelt mellette és elhűlten nézte. Már tudta, hogy saját vére, fia fekszik előtte. De ez mégis miként lehetséges? Sehogy se értette. Hiszen úgy tudta, hogy a gyermek… minden esetben az apjára szokott hasonlítani. A fia is… éppoly fehér bőre volt, amikor megszületett. Talán átváltozott? De olyat még sose hallott, hogy ilyesmi fiúgyermekkel is megtörtént volna. Csakhogy ez az illat… kétségkívül a fia volt. „Talán a gyermek apja…. igen… – gondolta Álísia – az apja ugyan egészen emberi volt, de mégse lehetett az. Különleges, látványos adottságai voltak. Lehetséges, hogy ő is képes volt az átváltozásra.” Vagy… arra is gondolt, hogy talán az ő felmenői közt volt valami fura, általa még sosem látott lény. Végül is egyetlen hárpia se lehetett biztos a származásában, mert a nők az apákról sosem beszéltek.

Amikor a demiurg a szárnyaimnál fogva visszarántott, már sejtettem, hogy ennek így nem lesz jó vége és igazán nagy ostobaság volt a részemről, hogy ezt vállaltam. Még egy jól célzott ütés, majd egy rúgás és a vérem is kibuggyant a számon. Nem tudtam milyen belső sérüléseim lehetnek, de biztos voltam abban, hogy most már rövid úton végezni fog velem, hiszen megtagadtam az együttműködést és harcolni se tudok. Így aztán semmi értelme nem lenne annak, hogy életben hagyjanak. Jól tudtam hát, hogy minden erőmet össze kell szednem. Lassan, fájdalmakkal küzdve, egyre jobban levegő után kapkodva ismét felálltam és újra elszántan fordultam felé. De… valahogy, bármennyire is akartam, nem voltam képes arra, hogy megüssem. Még sose tettem ilyet korábban. Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz, hogy ilyen szánalmasan gyenge vagyok. Tudtam azonban, hogy mielőbb össze kell szednem magam és meg kell tennem, neki kell mennem, hacsak nem akarok tényleg meghalni.

Amikor elkezdődött a harc, tudtam, nem sok esélyünk lesz. Hacsak… hacsak Phosphor meg nem változik. Jól tudtam, hogy ha nekimegy a demiurg ellenfélnek, ha harcol, ha elszántan küzd, akkor maguk közé fogadják. Voltrán elmondása szerint a törzs vezérének már az is imponált, hogy olyan kitartóan elszánt volt. Ha pedig látják majd, hogy komolyan beszélt… úgy véltem, nem kell feltétlenül győznie. Biztos voltam abban, hogy ez az egész egyáltalán nem arról szól, hiszen oly nagy volt a testfelépítésük közti különbség. Nem várhatták el, hogy győzzön. Sejtettem, hogy csak a hozzáállását szeretnék próbára tenni. Ez pedig azt jelentette, hogy elég, ha megvan benne az akarat, az elszántság. Harcolni pedig majd később is megtaníthatják.
Már szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy miként jelentik be mindezt. Úgy véltem, ha a mocsári demiurgok befogadják, az rosszabb lesz, mint a halál és minden, amiben addig hittem, egy csapásra megsemmisül. Hiszen akkor Phosphor változni fog. Sőt! Még segítik is ebben. Megtanítják harcolni, vért ontani. Vége lesz az ártatlanságának és én nem tehetek ez ellen semmit. Hiába vagyok mellette, hiába próbálok szavakkal hatni rá. Ha ez a világ elragadja, igazuk lesz azoknak, akik üldözték és a halálát akarták.
De vajon mit tehetnék én ez ellen? És egyébként is, mi más választásunk lehetne. Ez a világ megöli őt, ha nem tartozhat valahová. Én megvédeni úgyse tudom. Túlságosan félek, rettegek. Arra gondoltam, hogy lám csak most is itt reszketek félrevonulva.
Aztán a harc elkezdődött. Meglepve láttam azonban, hogy Phosphor hagyja magát. Először nem értettem, hogy miért teszi ezt. Hisz nemrég még olyan elszántan akart közéjük tartozni. Vagy ez is csak valami csel lehet a részéről? Először erre gondoltam, de amikor láttam, hogy a végsőkig elmegy, bár már alig él, aztán mégis felkel és elszántan szembefordul ellenfelével, de akkor se támad… rájöttem, hogy nem képes arra, hogy változzon. Akkor értettem meg, hogy vannak elvei, mégpedig a lelke legmélyén, egész lényét átitatva, melyeket aligha tudnak majd mások vagy a körülmények eltörölni. Eszembe jutott, mily kegyetlenkedéseket élt már át. Folyt a vére bőven és számtalanszor került igen közel a halálhoz. Ő mégse változott. Úgy éreztem, hogy még van remény.
Tudtam azonban jól, hogy sokszor elég egyetlen pillanat is és minden könnyen megváltozhat. Miután fájdalmával küzdve ismét felkelt és elszántan szembefordult ellenfelével, már láttam, hogy nagyon viaskodik ezzel a gondolattal és igen kevésen múlik, hogy rosszul döntsön. Izmai megfeszültek, lélegzete pedig egyre szaporább lett, hasadt pupillái kitágultak. Szinte már láttam, hogy mindjárt előre lendül. Biztos voltam abban, hogy nem kell sok és amint a demiurg újra támad, már nem fogja hagyni magát. Akkor pedig más vére is folyni fog az övén kívül és onnét már nem lesz megállás, nem lesz számára visszaút.
Ekkor azonban valami olyan dolog történt, amire én se számítottam. Egy pillanatra megfeledkeztem félelmeimről, aggodalmaimról, mert tudtam, hogy azonnal, késlekedés nélkül meg kell törnöm a jelenetet és ki kell zökkentenem őt ebből az egyre fokozódó lelkiállapotból, mielőtt még olyat tesz, aminek a következményei végzetesen magukkal ragadják, lerántva őt a kegyetlenség, az aljasság, a gonoszság mocsarába. Tudtam, hogy ezt valamiképpen meg kell akadályoznom.
Sietve léptem hát oda a demiurg háta mögé. Habár hatalmas és robusztus alkata rettenetes volt és tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellene… csakhogy én jól ismertem az emberi test anatómiáját. A demiurg testének felépítése pedig hasonlatosnak tűnt a mienkéhez. Gyors mozdulattal és nagy lendülettel léptem bele a térdhajlatába. Hatalmas, izmos teste azonnal a földre rogyott. Váratlan tettemre heves szitkozódásban tört ki, majd dühösen már pattant volna fel, hogy nekem rontson, de jobb lába azonnal összecsuklott. Jól ismertem ugyanis az emberi test speciális pontjait is, bár abban nem voltam biztos, hogy ezek nála is működnek majd. Tudtam, hogy ezzel csak elzsibbasztottam, tehát csak átmenetileg sikerült harcképtelenné tennem, de reméltem, hogy ezzel időt nyerhetek.

Felkerült: 08.06. és 08.07 – vasárnap és hétfő

Mocsári demiurg ellenfelünkre azonban nem volt túl sokáig hatása a tettemnek. Még egy pillanat és újra megpróbált felpattanni, ami ezúttal már, bár üggyel-bajjal, de sikerült neki. Ahogy láttam miként magasodik fel előttem izmos, barbár alakja, földbe gyökerezett a lábam félelmemben. Szó szerint még a lélegzetem is elakadt. Aztán mielőtt bármit tehettem volna, a ketrec túlfelén találtam magam és hatalmas csattanást, recsegést hallottam. Először azt hittem, hogy az én porcikáim törtek ripityára, de felnézve láttam, hogy a lábszár-, felkar-, alkar- és combcsontokból épült tákolmány rázkódott meg és zörgött köröttünk. Sajgó testtel igyekeztem feltápászkodni, de már biztos voltam abban, hogy nem sok esélyem lesz. A demiurg izomkolosszus felbőszülten, rettenetesen ádáz arccal már elindult felém. Tudtam, semmit se tehetek majd ellene. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem halhatok meg újra, de ez se vigasztalt. Rettegéssel töltött el, hogy mennyi fájdalmat okozhat majd nekem.
A következő pillanatban azonban, mint egy váratlan, néma ragadozó, Phosphor rávetette magát és már mindketten a föld porában hevertek. Jól láttam, hogy hiába minden. Mégse fogom tudni megakadályozni őt a változásban.
Amint azonban földre vitte ellenfelét és rátérdelt, megállt egy pillanatra. A nehéz, fekete por nagy lendülettel és gyorsan, de nem túl magasra emelkedett fel és kavargott köröttük. Aztán Phosphor már fel is pattant és ismét meghátrált. Pedig majdnem átlépte azt a bizonyos határt. Döbbenetemre azonban ezúttal se ütötte meg a demiurg harcost, bár nyilván tudta, hogy ezek után már végképp nem számíthatunk könyörületre.
Ellenfele összevont szemöldökkel tápászkodott fel, majd baljósan fordult szembe velünk, miközben valami nem túl kedveset ordított. Elővillanó agyarain és ahogy ijesztően előreszegte fejét, hatalmas szarvain, félelmetesen csillogtak a fáklyák fényei.
Phosphor erre összeszorította ökleit, majd kinyitotta őket és elővágódtak karmai. Támadásra készen lépett ellenfele elé. Hatalmas bőrszárnyait közben fenyegetően tárta szét. Úgy látszott, hogy többé már nem lehet megfékezni. Már láttam, hogy legnagyobb félelmem hamarosan valóra válik. És ami még ennél is sokkal rosszabb volt… Tudtam, hogy ha most nekimegy a demiurgnak és vért ont, akkor miattam lépi át a határt, az én védelmemért. Borzasztó volt arra gondolni, hogy nem elég, hogy nem tudom megakadályozni azt, hogy megváltozzon, de ráadásul az egész miattam fog megtörténni.

Amikor megláttam, hogy a demiurg harcos elszántan megindul Ylarion felé, hirtelen eszembe jutott az ígéretem. Persze tudtam, hogy halhatatlan, hogy őt már újra megölni nem lehet, de azt is tudtam, mennyire fél és retteg a fájdalomtól. Megígértem neki, hogy mindent megteszek azért, hogy ne kelljen ilyesmit átélnie és lám csak, ostoba és lázadó viselkedésemmel mit értem el? Csak azt, hogy őt is bajba sodortam. Nem gondolkoztam hát egyetlen pillanatig se. Azonnal rávetettem magam a demiurgra, nem számolva a következményekkel. Aztán azonban megtorpantam. Nem tudtam, hogy hogyan és miként tovább. Mit tegyek? Üssem meg? Verjem amíg mozog? Nem. Ezt nem tehetem. Nem erre tanított az anyám. Nem ölhetek. Nem árthatok másoknak. Kell, hogy legyenek elveim, amikhez tartom magam bármi áron. Különben is, miért ütném meg, hiszen nincs vele semmi bajom és dühös se vagyok rá. Csak annyit akarok, hogy Ylarion barátomnak ne essen bántódása. – gondoltam, majd azonmód fel is pattantam és hátrálva egy lépést, fenyegetően fordultam ellenfelem felé. Karmaimat kiengedtem és még a szárnyaimat is széttártam. Határozott fellépésemmel egyértelművé akartam tenni számára, hogy nem fogom hagyni, hogy Ylarion-nak ártson. Igen. Velem bármit megtehet. Kibírok bármilyen fájdalmat, akár a halált is. Azt azonban nem engedhetem, hogy annak, aki az életét kockáztatva mentette meg az enyémet, bármi baja essen. Látszott rajta, hogy meglepte váratlan viselkedésem. Aztán felpattant és néhány hosszú, dermedt pillanatig csak néztük egymást. Nem tudtam, hogy mi lesz, de azt igen, ha támad, ezúttal nem késlekedhetek. A változás pillanata elérkezett.
Gondolatmenetemet a gong váratlan szava szakította félbe. Azt hittem, most mindennek vége, elbuktunk, ám a ketrec körül összegyűlt arcokon tanácstalan kifejezéseket láttam. Azok, akiket bíráknak néztem, külön társalogtak. Ellenfelem arca ekkor váratlanul kisimult, mintha minden dühe és gyűlölete egyetlen pillanat alatt párolgott volna el. Ekkor értettem meg, hogy az egész próba színjáték volt csupán. Aztán enyhén biccentett, mintha tiszteletét és megbecsülését akarta volna kifejezni felém, majd a társaihoz sietett.
Nagy kézmozdulatok kíséretében magyarázott nekik. Nem tudtam ez jót vagy rosszat jelent, de látszott rajtuk, hogy nem mind értenek egyet.
A vezér méltóságteljes csendben, de vészjóslón összevont szemöldökkel hallgatta őket végig, majd röviden felelt. Bizonyára ekkor mondta ki az ítéletet. Biztos voltam abban, hogy nem maradhatunk és csak remélhettem, hogy a halálunkat nem akarják és elengednek minket. Nagyon szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam képes leküzdeni az ostoba elveim. Nem értettem, hogy miért nem bírtam erőt venni magamon és miért nem voltam képes odaütni. Miért is hagytam, hogy gyengének lássanak?

A ketrec körül álló mocsári demiurgok, amikor megkezdődött a próbatétel, eleinte azt gondolták, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Nem is értették, hogy vezérük miért engedélyezte. Elnézve a küzdő felek testalkata közti különbséget, egyértelműnek tűnt, hogy egyszerű, gyors kivégzésre lehetne számítani, ha ez nem csupán egy próba lenne. Aztán ahogy a pillanatok múltak, látták Phosphor folyamatos hátrálását, azt, hogy hagyja magát és a szánalom, a megvetés egyre lentebb vonta szájuk szegletét. Kezdték úgy vélni, hogy az egész csak felesleges időpazarlás. De aztán… aztán a tolmács fordította nekik Phosphor szavait és megdöbbentek. Mi az, hogy nem hajlandó megütni ellenfelét, csak mert neki nem parancsolhat senki? Mi ez az ostobaság? Sehogy se értették. Aztán Ylarion, aki addig szemlátomást igen gyáván a háttérbe húzódott, váratlanul előlépett, hogy barátjának segítsen. Ez meglepte őket. Egyáltalán nem ismerték a bajtársias viselkedés fogalmát. Úgy éltek, úgy nevelkedtek, hogy hiába tartoztak mind ugyanahhoz a hordához, mindenki tudta, hogy csak és kizárólag magára számíthat. Logikus és rideg nép volt a mocsári demiurgok népe. Érthetetlen volt tehát a számukra, hogy valaki, aki szemlátomást ennyire fél és retteg, – tehát már rég nem kéne életben lennie, – szóval egy ilyen alak, hogy mer mégis cselekedni, előlépni, leküzdeni szánalmas remegését, ha valaki más életéről van szó. Aztán jött az újabb meglepetés. Phosphor, aki úgy tűnt, hogy igen puhány hisz odaütni se mer, amint meglátta, hogy barátja bajban van, egyetlen pillanat alatt képes volt arra, hogy megváltozzon. Látva váratlan, határozott és fenyegető fellépését a mocsáriak azonnal megértették, hogy miért nem harcolt addig. Egyértelművé vált a számukra, hogy elvei vannak. Azt pedig jól tudták, nincs félelmetesebb valakinél, akinek ily erős a hite és meggyőződése. A vezérük számára egyértelművé vált Phosphor különlegessége és az, hogy általa mennyi mindent nyerhetnek, mily szerencsések azért, hogy közéjük akar tartozni. Tudta ugyan, hogy még sokat kell tanítaniuk neki, de azt is átlátta már, hogy minden fontos tulajdonság megvan benne, ami ahhoz kell, hogy rettenetes és hírhedt legyen. Kitartás, akarat, elszántság. És ahogy a barátjáért kiállt, az a hév és azonnali lendület… és annyira akart közéjük tartozni… Egyértelmű volt, hogy ha ezt megengedik, értük is bármire hajlandó lesz majd. A mocsáriak vezére elégedetten mosolyodott el e gondolatra, majd megemelte kezét és megszólalt a gong, jelezve, hogy a küzdelemnek vége és hamarosan megkezdődött a tanácskozásuk.

Azt gondoltam, biztos voltam abban, hogy elbuktunk, de meglepetésemre sikerült. Kiderült, hogy ez nem az erő próbája volt, hanem annak kiderítése, hogy az újonc miként állná meg a helyét egy számára egyértelműen kilátástalan helyzetben, amikor látványos erőfölénnyel szembesül. Én azonban egy cseppet se voltam elégedett a teljesítményemmel. Arra vágytam, hogy rettenetes és félelmetes legyek, de tudtam, ettől még szánalmasan távol állok és ha továbbra is tartom magam az elveimhez, ha nem statuálok példát, sose fognak engem semmibe se venni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre bejött a vezér fia, Voltrán és kivezette Ylariont. Kérdésemre azonban, arra, hogy mi fog történni, nem felelt. Így maradtam egyedül a ketrecben. Aztán súlyos drapériák omlottak le váratlanul nagy zajjal körös-körül és teljes sötétség telepedett körém. Nem értettem, mi fog következni, de azt sejtettem, hogy pillanatokon belül egy újabb próba veszi kezdetét. Nem vártak vele sokáig. A számban felgyűlt vért még jóformán ki se köptem mind és már meg is hallottam a vészjósló morajlást és felvillant egy fénylő szempár a sötétségben.

Több próbára igazából már nem is nagyon lett volna szükség, de azért a vezér még kíváncsi volt néhány dologra, arra, hogy mit tenne a jövevény egyéb helyzetekben. Például mi van akkor, ha nem olyannal kerül szembe a ketrecben, akivel, még ha tolmács által is, de beszélni lehet. Ez az egész küzdelem ugyanis a törzs harcosa ellen, valójában egyáltalán nem volt veszélyes és ezzel csak a jellembeli képességeket kívánták próbára tenni. De mi van akkor, ha egy vad és kegyetlen rémmel, például egy busafejű ánepironnal zárják össze, mégpedig a teljes sötétségben? Ez ugyan egy kissé veszélyes volt és inkább büntetésként, mint próbaként szokták alkalmazni, ám a vezér igen kíváncsi lett arra, hogy miként állna helyt Phosphor egy ilyen esetben. Vajon egy rémmel szemben is hagyná magát? És hogy befolyásolná a helyzetet, ha egyedül lenne bezárva vele?

Felkerült: 08.08 – kedd

Ekkor felhangzott odakintről a tolmács szava:
– A második próbán egy fenevaddal leszel egy ketrecbe zárva. A ketrec azért van lesötétítve, hogy senki se lássa, mi történik bent. Ez azt jelenti, hogy ha bajod esik, senki se fog közbeavatkozni. A vad nyakában lánc van, mely nem kerül le róla, de meglazítjuk annyira, hogy a sátorban bárhová bújsz is, elérjen. Mindaddig, amíg az idő le nem telik, szabad prédája vagy. A kérdés, hogy ezt miként vagy képes túlélni. Amint az idő letelik, a bestia nyakán megfeszül a lánc és visszarántjuk. Hamarabb semmiképpen se, még akkor se, ha úgy sejtjük, hogy már halott vagy. Mindösszesen harmad kvadrátnyi, azaz 50 szempillantásnyi időd lesz. Jelezzük a kezdetét és a végét is. – tette még hozzá és már meg is szólalt a gong mély hangja, melyet súlyos láncok csörgése követett. Jól tudtam, hogy ekkor engedték le az állat béklyóit. A fenevad erre vészesen felordított. Aztán váratlanul elnémult minden egy rövid pillanatra. Mielőtt pedig még bármit tehettem volna, már nekem is vágódott, mint egy célt soha el nem tévesztő súlyos sziklatömb. Azt hittem, hogy azonnal át is fogja harapni a torkomat. Mivel a drapériák legöngyölítése után szemeim átálltak hőérzékelésre, így a teljes sötétség ellenére is egészen jól láthattam alakját, fertelmes pofáját. Lendülete hevétől, mellyel rám vetette magát, mindketten messzire repültünk és a ketrec falának vágódtam. Nagyot rendült köröttünk az óriási tákolmány és egymásnak koccant a több száz csont, mely alkotta. Ahogy esés közben kezeim megérintették, váratlanul felfénylettek a rácsok és egy rövid ideig világosság töltötte meg a sötétséget.
Arra már nem volt időm, hogy megfogjam az állatot. Pedig őszintén szólva azt reméltem, hogy érintésem ezúttal is megteszi majd a hatását és talán képes leszek vele lenyugtatni. A következő pillanatban azonban rájöttem, hogy erre egyáltalán semmi szükség. A mellkasomon landoló vadállat legnagyobb meglepetésemre lelkesen nyaldosni kezdett. Meglepve láttam, hogy csak üdvözölt. Igen. Ő volt az. Felismertem. Ugyanaz a bestia, melyet a barlangnál Ylarionnal megmentettem.
Megkönnyebbültem a felismeréstől. Óvatos mozdulattal toltam le magamról, hogy fel tudjak tápászkodni. Kissé azonban rosszul eshettem. Megfájdult a lábam. Meg kellett kapaszkodnom egyik kezemmel a ketrec rácsában, míg a másikkal az állatra támaszkodtam, hogy ismét talpra állhassak. Ekkor vettem észre, hogy érintésem alatt ismét felfénylenek a csontok. Ujjaimat végigfuttattam a mellette lévőkön is. Bármelyikhez értem hozzá, az élénken felizzott. Azonnal sejtettem, tudtam, hogy ez mit jelent. Elmosolyodtam a gondolatra. Milyen megdöbbentő is lenne, ha meg tudnám tenni…

Felkerült: 08.09 – szerda

Vajon képes lennék rá? – töprengtem magamban – És vajon mit szólnának hozzá? – futott át elmémen a kérdés és már tudtam, nem fogom kibírni, hogy meg ne kíséreljem.
Megérintettem hát mindkét kezemmel a ketrecet, majd behunytam a szemem, miközben elképzeltem, hogy a csontok egykori tulajdonosainak teste pillanatok alatt kiegészül a hiányzó részekkel és újjáépül egész szervezetük. Erre a kezeimből sugárzó fény minden irányban végigfutott és hirtelen megvilágosodott a sötétség.

A mocsári demiurgok nem sok jóra számítottak. Amikor elcsendesült a fenevad morgása, biztosak voltak abban, hogy elkapta Phosphort, de azért még ahogy ígérték, vártak, bár többen a vezér felé pislogtak, hátha mégis kiadja a parancsot, de az nem tette. Élénkzöld szemeivel elszántan és egyúttal töprengve figyelte a sátrat. Aztán a következő pillanatban erős fény szűrődött ki a drapéria alól, mely a ketrecet takarta, majd minden baljósan ropogni kezdett. Erre néhány demiurg már mozdult volna, de a vezérük felemelte balját, jelezve, hogy várjanak még. Aztán a nagy és szörnyűséges recsegést követően az egész szerkezet összeomlott. Még mindig vártak és csak nézték az eseményeket. Az idő még nem telt le. Aztán a drapéria egyre több és több ponton mocorogni, majd emelkedni kezdett és kisvártatva sorra kezdtek előbújni alóla a rég feledett alakok, apák, nagyapák, nagyanyák testei, újjáépülve, feltámadva, csillogó ezüstszürke, de bánatos, réveteg szemekkel. Mindenki döbbenten és elhűlten nézte, csak a vezér mosolygott elégedetten, miközben az asszonyra pillantott, aki nem leplezett aggodalommal fordult felé ekkor. Mindketten ugyanarra gondoltak. A titokra, melyet az asszony csak nemrég vallott meg neki.
Aztán megjelent Phosphor is. Erre mindenki szinte egyszerre hátrált egy lépést, látva, hogy teljes nyugalommal vezeti láncon a fenevadat. Még pár pillanat és lejárt az idő. Megszólalt a gong.
Phosphor nagyon büszke volt magára, látva, hogy mennyire elhűltek a jelenettől.
Még Ylarion rosszalló tekintete se zavarta.
Amikor visszakísérték mindkettejüket a tábor szélén álló sátrukba, még nem tudták, hogy mi vár rájuk. Pár pillanat múlva azonban megjelent Voltrán és közölte, hogy kiállták a próbát, a vezér befogadja őket. Ylarion úgy érezte, hogy ezáltal mindketten megindultak a lejtőn és többé nincs megállás. Nem is sejtette, hogy ezzel még koránt sincs vége. Phosphor ugyanis művésze volt annak, hogy ostobaságokat tegyen. Amikor Ylarion ránézett, azt hitte, hogy csak csendben pihenget, elnyúlva az egyik fekhelyen, de valójában már az újabb megdöbbentő tervét dolgozta ki gondolatban. Miután Voltrán bejelentette, hogy minden rendben, kiállták a próbát, elhagyta a helyiséget. Erre Phosphor azonnal talpra szökkent és már indult is utána. Ylarion-nak fogalma se volt arról, hogy már megint milyen vakmerő ostobaságot tervez a barátja. Sietve szólt utána, hogy megállítsa és rákérdezzen, de abban a pillanatban Phosphor váratlanul megtorpant majd megingott és összecsuklott. Pedig Ylarion már kezdte azt hinni, hogy ezúttal mindez elmarad.
Hosszú, nagyon hosszú idő telt el. Sok-sok árapálynyi idő. Ylarion már kezdte azt hinni, hogy Phosphor többé nem is tér magához.

08.10 – 08.11 – csütörtök és péntek

Amikor Ylarion meglátta, hogy mit tett a barátja, tudta jól, hogy ezért még súlyos árat kell fizetniük. Hiszen Phosphor már akkor is fél napon át hevert eszméletlenül, ha csak egyetlen lelket hozott vissza a halálból. Ezúttal azonban… egy kisebb seregnyi demiurg támadt fel érintése nyomán. Attól tartott, hogy ezt nem élheti túl. Az idő csak telt-múlt és Ylarion nem mozdult mellőle. Csak nézte, ahogy Phosphor lassan és alig észrevehetően, de lélegzett. Azon aggódott, hogy bármelyik légvétele lehet az utolsó. Készen állt, hogy ha kell azonnal elkezdje az újjáélesztést. Várt, figyelt és közben iszonyatosan rettegett miatta. Az idő pedig egyre csak múlt és nem történt semmi. Már kezdte azt hinni, hogy többé nem térhet magához. Néha belépett egy-egy demiurg harcos vagy asszony, kíváncsi vagy aggódó arccal, de egyébként nem történt semmi. Phosphor dermedt kábulatban hevert.
Aztán egyszer csak… ki tudja mennyi idő telt el, amikor félrevonták a sátor ponyváját és belöktek rajta valakit. Ránézésre teljesen emberinek tűnt fehér bőrével, fürtös hajával. Beesve éppen Ylarion előtt landolt a fekete porban, majd bosszankodva szitkozódva kezdett feltápászkodni. Még egy pillanat és meglepett döbbenettel akadt el a szava, majd így kiáltott fel:
– Ylarion!
– Elnézést, de… honnét ismerjük egymást? – nézett rá értetlenül a megszólított. A fickó azonban sietve tekintett körbe a sátorban és vele már mit se törődve így kiáltott fel: – Phosphor! Te jó ég! Mi történt vele? – majd a választ meg se várva megkerülte ernyedten heverő bőrszárnyát és a feji résznél letérdepelt mellé.
Phosphor hasra fordítva feküdt. Homloka és mellkasa alá feltekert ponyvát helyezett valaki, hogy szájából szabadon távozhasson minden folyadék, ezzel elkerülve, hogy megfulladjon. Szárnyai félig összecsukva, ernyedten hevertek mellette. Egy hatalmas, halott denevérhez volt hasonlatos. A fickó sietve tapintotta ki a nyaki ütőerét, majd megdermedt néhány hosszú pillanatra.
– Nem kell aggódni miatta. Csak pihen. – hallotta közben Ylarion távolinak tűnő hangját. Aztán kisvártatva, nem törődve a nyugtató szavakkal, kissé oldalra fordította, majd szakértőnek tűnő gyors mozdulatokkal vizsgálta végig, ellenőrizve nemcsak a légzését és a pulzusát, hanem szemeit és azt is, hogy miként reagál a fájdalomra.
Döbbenetére Phosphor nem tért magához, hiába rázta vagy szólítgatta. Pillái ingerre meg se rezdültek. Amikor felnyitotta szemeit, mozdulata nem ütközött ellenállásba, hanem egyszerűen csak nyitva maradt és élénken smaragdzöld szemei a semmibe révedtek, mint egy halotté. Látszott rajta, hogy lelke egyáltalán nincs jelen. Pupillái se reagáltak a közelebb hozott fáklyafényre. Sietve csukta le kezével a szemeit. Teste a fájdalomra se reagált.
– Nincs eszméleténél! – kiáltott fel pár pillanat múlva a fickó.
– Igen, tudom. – felelte Ylarion. Hangja nyugodt ridegséggel csengett, miközben hozzátette: – Azért helyeztem el így.
– De hát mi történt vele?
Ylarion nem felelt azonnal. Fogalma se volt arról, hogy ki ez az idegen, így azt se tudta, hogy mennyire érdemes őszintének lenni vele. Igaz, úgy látszott, ismeri Phosphort és aggódik is érte, de a doki jól tudta, hogy igen fontos az elővigyázatosság. Mégis, hogy kerülhetett oda egy ennyire emberi alak? És a ruha, amit viselt… a hegyen lakó istenek hordtak hasonlatosat. Vele azonban még nem találkozott, pedig sokáig élvezték az istenek vendégszeretetét. Nem értette, hogy ki lehet az, azt pedig még kevésbé, hogy miként kerülhetett oda vagy honnét ismerheti őket. Ráadásul a történtek után már azt se tudhatta biztosra, hogy kiben bízhatnak még.
A kérdésre tehát színtelen hangon így felelt:
– Már mondtam, hogy nem kell aggódni miatta.
– De eszméletlen. Mióta?
– Nem tudom. Az időt itt nem lehet mérni. De előbb-utóbb mindig magához tér.
– Tessék? Volt már ilyen máskor is?
– Igen. Nem ez az első alkalom, hogy összeesik, de aztán mindig magához tér, csak ki kell várni.
Erre a fickó tétován nézett ismét Phosphor-ra, majd így folytatta:
– Akkor meg se sérült? – lepődött meg.
– Szerencsére nem. Ezért mondom, hogy nem kell aggódni érte. Csak várni kell. Mást nem tehetünk.
A fickó elmerengve nézte a kiszolgáltatottan heverő különös lényt. Már sokat hallott róla. Látta a képzeletében is, amikor a palotában megérintette azt a széket…. sőt azóta is szerepelt látomásában. Igen. És ez felettébb aggasztotta. A jelenet, amit látott… Nem tudta mit tegyen. Nem tudta, hogy segítsen-e rajta, érdemes-e megmentenie. Tudta jól, hogy minden jóslata előbb- vagy utóbb valóra válik. Nem tehet ellene semmit. Pedig eleinte, amikor felfedezte képességét, megpróbált küzdeni ellene. Csakhogy, ami egyszer felrémlett tekintete előtt, az a jelenet aztán mintha a sors könyvébe íródott volna bele, elkerülhetetlen könyörtelenséggel vált valóra. Hosszan elnézte Phosphort és arra gondolt, amit pár pillanattal korábban látott, amikor megérintette, hogy kitapintsa a nyaki ütőerét. A jelenetre gondolt, mely teljesen ledermesztette. Phosphort látta tekintete előtt, amint a rettenetes külsejű mocsári demiurgok körbeveszik és ünneplik. Tudta, hiszen hallotta a palotába érve, hogy itt él ez a vad és barbár nép, a király népének ősi és halálos ellensége. Jól felismerhetőek és azonosíthatóak voltak a külsejükről. Arra gondolt, hogy vajon mi lesz akkor, ha Phosphor egy nap közéjük fog tartozni. De vajon lehetséges ez? Mégis miért állna közéjük? Miért fordulna a birodalom ellen? És ha mégis megteszi? Mi lesz, ha a mélységi árnyak ellenségévé válik? Elborzasztotta a gondolat, hogy mindez egy napon valóra válhat.
De, nem! Rázta meg aztán sietve a fejét. Bárhogy is lesz, neki, mint gyógyítónak, a legjobb tudása szerint segítenie kell. Még meg nem történt események alapján nem ítélheti el. Talán…. talán most az egyszer mégse válik valóra a látomása… vagy talán… talán félreértelmezi azt. Mélyet sóhajtott e gondolatra. Egyáltalán nem tette boldoggá ez a képessége. Minek látni a jövőt, ha úgyse tehet ellene semmit? Ez az adottsága inkább volt átok, mint áldás. De szerencsére volt egy másik, sokkal hasznosabb képessége is, ami miatt nemcsak a jóslás, de a gyógyítás istenének is nevezték az emberek. Sietve érintette meg Phosphor homlokát, félreseperve az odahulló fekete, izzadt hajtincseket. Ében bőre forró volt, mintha láz is gyötörné. Érintése nyomán tenyeréből fénylőn áradt szét az energia.
Nem telt el sok idő és Phosphor már meg is mozdult, majd nyitogatni kezdte a szemeit és hamarosan magához is tért.

08.12 – szombat

Miután felült, pislogott párat, majd hirtelen felpattant és kirohant. Nem értettük, hogy mi ütött belé.
– Ő nem fogoly? Elhagyhatja a sátrat? – lepődött meg a fickó.
– Szerintem még nem volt teljesen magánál. – feleltem. – De úgyis hamar visszahozzák. Innét nem nagyon van kiút. De inkább legyünk foglyok, máskülönben a vadállatok végeznek velünk.
– Elnézést. – jegyezte meg ekkor a fickó és közelebb hajolva a kezét nyújtotta – A kapkodásban nem volt időm bemutatkozni. Apólion vagyok.
– A jóslás és a gyógyítás istene? – pattantam fel azonmód ijedten.
– Igen. Az emberek így neveznek. – felelte erre és ő is felkelt.
– De itt? Ezen a vidéken? Ez… mégis… miként lehetséges?
– Utánatok jöttünk. – felelte. – Dzíosz atyánk sokat beszélt rólatok. Meg akartunk látogatni titeket, mert már nagyon aggódott, hogy épségben megérkeztetek-e. Mi is kezdtünk emiatt nyugtalankodni. A palotában azonban kiderült, hogy semmit se tudnak rólatok, arról, hogy hol lehettek. A király pedig még nem is látott titeket.
– A hazug! – csúszott ki a számon a meggondolatlan szó.
– Tessék? Hogy merészeled? – kérdezte döbbenten hátrahőkölve és összevonta egyenes, barna szemöldökeit – Hiszen a király még soha senkinek nem hazudott! – tette hozzá felháborodva.
Erre nem tudtam mit felelni, csak lesütöttem a szemeim. Ha eddig csak sejtettem volna, most bizonyossá vált a számomra, hogy egyedül maradtunk. Még ha segített is… nem nekünk hisz. Az ő oldalukon áll, őket védi. Fogalmam se volt arról, hogy erre mit mondhatnék.
– Találkoztatok tán vele? – tette fel a kérdést, lehalkítva a hangját.
– Igen… – suttogtam bizonytalanul.
Fogalmam se volt arról, hogy mennyit mondhatok el neki, de azt már láttam, hogy itt nem fog számítani az igazság. Istenek vagy se, de az átélt események után, már bennük se lehetett bízni.
– De mi történt? – faggatott tovább. – Átadtátok az ajánlólevelet?
– Igen… – feleltem – …és talán ez volt a hiba. – tettem hozzá még suttogva, de már meg is bántam.
– Hogy mondod? – döbbent meg és újra felemelte a hangját.
Erre elakadt a szavam. Nem mertem felelni.
– Jól van. – vette ekkor ismét suttogóra – Kérlek, mondd el, hogy mi történt. Tudnom, kell, hogy értsem, hogy segíthessünk.
Hangja ismét nyugodtan, biztatón csengett. Feltekintettem rá, barátságosan barna szemeibe. Őszintének tűnt. Úgy véltem, tán mégis elmondhatom neki az igazságot, így aztán igaz kissé még bátortalanul, de tovább folytattam:
– Átadtuk neki az ajánlólevelet. Jobban mondva kivette Phosphor kezéből. Kinyitotta, átolvasta és nem sokkal később megkötözve találtuk magunkat. Vajon mire lehet ebből következtetni?
Kérdésemre rövid döbbent csend volt a felelet, majd váratlanul ingerülten felkiáltott:
– Te most Dzíosz atyánkat vádolod? – kérdezte haragra lobbanva, miközben tett felém egy lépést. Ijedten hátráltam meg. – Gondolod, utánatok jövünk, ha veszteteket akartuk volna? – szikráztak tovább a szemei.
– De… de akkor mégis mi más magyarázat lehet? – suttogtam.
– Nem tudom, de… most nyugodjunk meg! – tette hozzá saját magához intézve a szót, majd így folytatta – A végére fogunk járni és szavamat adom, hogy igen súlyos büntetést kap az, akinek ez az egész köszönhető. – felelte, miközben fel-alá kezdett járkálni a sátorban. – Előbb azonban meg kell szöknünk innét valamiképp és vissza kell jutnunk. Vagy… várhatunk is. Már keresnek minket. Csak idő kérdése, hogy megtaláljanak.
– Feltéve, hogy valóban meg akarnak találni. – suttogtam.
– Nézd! – fordult erre ismét felém – Dzíosz atyánkban nincs okunk kételkedni és az öccsében is feltételek nélkül bízhatunk. Te bizonyára nem tudod, de mi mindannyian tettünk egy fogadalmat egymásnak. Ezt pedig egyikőnk se szegné meg. Az összetartás, a bizalom, egymás segítése adja az erőnket. Ebben soha, semmilyen körülmények közt nem kételkedhetünk.
– Akkor talán én hazudok? – suttogtam bátortalanul.
– Nem. Én nem ezt mondtam. Kell lennie más magyarázatnak.
– Akkor, ha nem ő… akkor mégis ki volt az, aki királynak nevezte magát és elvette, elolvasta az ajánlólevelet, majd megkötöztetett minket? Ha nem ő volt, akkor ki lehetett az, aki vette a bátorságot ahhoz, hogy Dzíosz pecsétjét feltörve beleolvasson a levélbe? Ha áruló van a birodalomban, akkor még rosszabb a helyzet, nem?
Apólion erre nem tudott felelni. Láttam rajta, hogy belátja, igazam van. Hallgattunk hát.

08.13 – vasárnap

Nem telt el sok idő és ahogy arra számítottam is, Phosphor visszatért. Nem tűnt túl boldognak.
– Van egy kis gond. – suttogta megtorpanva, miután belépett, de aztán pillantása Apólionra esett, így hát odalépett és üdvözölték egymást.
– Te, hogy kerültél ide? – érdeklődött tőle Phosphor.
– Utánatok jöttünk. Látni akartuk, hogy rendben megérkeztetek, de kiderült, senki se tudja, hol lehettek. Keresni kezdtünk titeket, én meg közben megtámaszkodtam egy széken és bevillant a látomás. Láttam a jelenetet, amikor elkaptak titeket és megkötöztek. Sajnos a tetteseken csuklya volt, így se az ő arcukat, se a vezérükét nem láthattam. Amikor azonban magamhoz tértem, az az alak éppen ott állt előttem. A következő pillanatban pedig egy számomra ismeretlen helyen találtam magamat, fura alakok közt, akik mind csuklyát hordtak. Szóval fogalmam se volt arról, kik lehetnek. Hosszú sora van annak, hogy miként kerültem ide. Szökni próbáltam, nem is egyszer. Közben látomásaim is voltak, amik segítettek, de végül mégis csak a véletlen műve volt, hogy ezek a figurák elkaptak… hogy is nevezik őket?
– Mocsári demiurgok.
– Igen. Hallottam a palotában, hogy nagy ellenségei az árnyaknak.
– Phosphor! – szóltam közbe.
– Igen?
– Beszélnünk kell!
– Mondd!
– Négyszemközt. – intettem neki a fejemmel és már indultam is a sátor másik végébe.
– Várj! – szólt utánam – Apólion olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel. Előtte nem kell titkolóznunk!
– Csak gyere! – feleltem erre röviden.
– Mi a gond? – kérdezte aztán suttogón, odaérve hozzám.
– Nem bízhatunk senkiben, még benne sem.
– Mert? – lepődött meg.
– Higgy nekem! Te túl naiv vagy és az életed múlhat ezen. Jobban teszed, ha hallgatsz rám. Én se mondok semmit másoknak, hacsak nem feltétlenül szükséges. A képességedről se beszéltem neki. Ajánlom, hogy te se tedd! Csak egymásban bízhatunk. Illetve, még bennem se bízhatsz, mert… tudod jól, hogy milyen gyáva vagyok. Ha megkínoznak, attól tartok nem sokáig bírnám tartani a szám. Szóval, ha életben akarsz maradni, jobb, ha minél kevesebb dolgot mondasz el másoknak, beleértve engem is. Érted, ugye?
– Igen. Nyugodj meg! Már én se vagyok annyira naiv és ostoba. Hallgatni fogok rád. De, hogy bennük se bízzak… – nézett ekkor Apólion felé elgondolkozva – hiszen közéjük tartozhattam. Láttam, mennyire összetartanak, bíznak egymásban. Úgy nőttem fel, hogy sosem hazudunk.
– Nem mondtam, hogy hazudj nekik! Csak azt, hogy ne beszélj ki mindent. Egyelőre nagyon nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. A képességedről is jobb lenne nem beszélni. Igaz, most már látták, hogy egyedül is képes vagy rá. Ráadásul több tucatnyian lehettek, akiket visszahoztál az életbe.
– Ezt most nagyon elrontottam. – suttogta.
– Igen, ezt már tudjuk. Megtudták. Ezen már nem változtathatunk.
– Nem arra gondolok. Újabb hibát követtem el.
– Mit már megint? – lepődtem meg kissé hátrahőkölve.
– A vadállat, amivel összezártak… ugyanaz volt, amit a barlangnál megmentettünk. Emlékszel? Ezért nem ölt meg. Azt verték láncra. A próba után azonnal menni akartam, hogy kiszabadítsam, de összeestem. Amikor az imént újra magamhoz tértem, az volt az első gondolatom, hogy ki akartam szabadítani. Ezért rohantam el. Meg is találtam, levettem a láncait és ki akartam vezetni.
– És elkaptak közben?
– Nem. Mindenki riadtan hátrált meg. Kivezettem a táborukból és elengedtem. Úgy rohant el, hogy vissza se nézett. Csakhogy a hír hamar eljutott a vezérhez és most fel vannak háborodva azon, hogy veszélybe sodortam őket azzal, hogy szabadon, láncok nélkül vittem végig az állatot a fél falun. És igazuk van. Ebbe nem gondoltam bele. Annyira biztos voltam abban, hogy uralni tudom a helyzetet.
– Akkor most mi lesz velünk?
– Éppen most győzködi a vezért a fia. De szerintem bármelyik pillanatban hozhatják a parancsot, hogy el kell hagynunk a falut és magunkra maradunk a gyilkos rengetegben. És ez még a jobbik eset. Örülhetünk, ha nem végeznek ki engem azért, amit tettem. Önfejűnek gondolnak, akinek parancsolni nem lehet és aki emiatt csak a bajt hozhatja rájuk. Hiába mondtam, hogy nem gondoltam, hogy árthatok. Azt mondta a vezérük, hogy ha ostoba vagyok, még kevésbé van helyem köztük.

08.14 – hétfő

Erre nem tudtam mit felelni. Hallgattunk.
Aztán kisvártatva Voltrán lépett a sátorba és így szólt:
– Phosphor, Ylarion! Gyertek velem! – azzal már indult is.
Követtük. A sátorból kilépve négy marcona mocsári demiurg is csatlakozott és ellentmondást nem tűrve vettek körül minket. A mindent beborító sötétségben nagyon messze látni nem lehetett. Csak a táborukból odaszűrődő lángok táncoló fénye adott némi világosságot. Néhány lépés után vörösen izzó lávafolyam felett átívelő hídhoz értünk. Phosphor megtorpant egy pillanatra és vissza akart nézni, de az egyik kísérőnk meglökte, jelezvén, hogy nincs megállás. A döntés megszületett. A parancsot kiadták. Felesleges volt minden ellenállás.
– Végezni fognak velünk? – suttogta Phosphor.
– Nem ők, hanem a rengeteg. – felelte Voltrán, miközben a hídon áthaladtunk – Kitaszítottak lettünk. El kell fogadnunk sorsunkat.
Phosphor szeme megvillant e szóra és egy pillanatra össze is húzta szemöldökeit. Már jól láttam, nem az a fajta, aki bármit könnyen elfogad. De most? Mégis mit tehet ebben a helyzetben?
A híd túloldalán aztán egyszerűen és nem túl kedvesen letaszítottak minket egy puha meredélyen. Miután lebucskáztunk a domb legaljába, valami nedves és növényekkel teli talajra csapódtunk. Esésünk nyomán megannyi aprócska kékes fényben izzó lény rebbent tova mindenfelé. Nagyon dühösen tápászkodtam fel a kusza, dús növényzet közül. Körbetekintve az odaszűrődő kékes fényben láthattam, hogy mindenfelé felázott a terület. Nem tudom, hogy víz volt-e az, vagy valami más, de aprócska tükrei halványan csillogtak, megvilágítva arcainkat. Visszanézve láttam, hogy egy magasabb dombon lapult a falujuk egy óriási barlang mélyében. Onnét lentről semmi nem látszott a sátraikból. Csupán a fel-felvillanó tüzek jelezték, hogy lények százai vagy tán ezrei élnek ott. Aztán felnéztem az égre és megdöbbentem a látványtól. Tágra nyílt szemekkel jó ideig kellett a sötétségbe bámulnom, mire felfogtam, hogy mi az, amit látok. Nem égbolt sötétlett felettünk, hanem a fekete föld, melyből óriási gyökerek kusza ágai nyújtóztak felénk, le a mélybe. És ezt lehet szó szerint érteni, hiszen úgy tűnt, mozognak is. Ennek nyomán néha apróbb szemcsék, máskor nagyobb, rögnyi darabok hullottak a nyakamba, miközben a fent élő növények egyre csak nyújtózkodtak lefelé. Hamar egyértelművé vált, hogy megérezték a jelenlétünket és minket akarnak elkapni. Sietve lapultam a mocsár vizébe, bár jól látszott, hogy még időbe fog telni, amíg gyökereiket annyira megnövesztik, hogy el is érjenek. Mivel azonban szemlátomást mozogtak és egyre lejjebb és lejjebb értek, így aztán nem csoda, ha elöntött a rettegéssel vegyes borzadály. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában miért is oly gyilkos ez a rengeteg. Az utánunk hajított tőrök jelezték, hogy már csak egyet tehetünk.

08.15 – kedd

Félelmemben annyira megdermedtem, hogy ha Phosphor nem figyel rám és nem ragadja meg a karom, akkor bizony elkaptak volna azok az átkozott gyökerek. Igaz, hogy meghaltam már egyszer, így nekem ártani többé nemigen lehetett, de a fájdalom… nem szerettem volna átélni, hogy az indák szétroppantsák a testemet. Erre gondoltam és az irtózatos rettegéstől szinte már önkívületi állapotban hagytam, hogy Phosphor magával rángasson.

Pár pillanat alatt felmértem a helyzetet. Még láttam, hogy Voltrán az egyik tőrért ugrik, de nem sokat törődtem vele. Ylarion teljesen megbénult ijedtében és a mocsár vizébe lapult. Sietve rántottam fel, mert tudtam, hogy a gyökerek előbb-utóbb ott is elérik majd. Nem volt kétséges, hogy egyetlen pillanatnyi késlekedés is halálos lehet. Legalábbis a számomra. Jól tudtam, hogy hiába vannak ott velem, valójában teljesen egyedül vagyok. És nem csak azért, mert Voltrán egyetlen gondolata az volt, hogy végez magával, mielőtt a rengeteg teszi meg és már vetődött is az egyik tőrért, amit utánunk hajítottak, Ylarion pedig azonnal a talajra vetette magát és hason fekve rettegett. Igen. A helyzet azt mutatta, hogy egyikőjükre se számíthatok. A bajt azonban tetézte, hogy hármónk közül én voltam az egyetlen, aki még halandó volt. Már csak nekem volt vesztenivalóm. Mit tegyek? Merre fussak? Ezen azonban nem töprengtem egy pillanatig se. Akadt ugyanis még egy ötletem és egyébként se az a fajta voltam, aki könnyen feladja a dolgokat. Ráadásul közelebb volt a domb, a mocsári demiurgok barlangja, míg a másik irányban nem lehetett tudni, hogy meddig húzódik ez a gyilkos gyökér-rengeteg. Tudtam tehát jól, hogy ha le is hajítanak minket újra, meg kell próbálnunk visszamászni.
Még néhány pillanat és mielőtt még a gyökerek elérhettek volna, már sietve kapaszkodtunk is felfelé a meredély puha falán. Ahogy a fekete és meleg földbe vájtam karmaimat, giliszták tucatjai hemzsegtek ujjaim közt, miközben menekülőre fogták. Tudtam, nem nézhetek hátra, nem torpanhatok meg, mert pár pillanatnyi késlekedésen is múlhat az életem. Nem sokkal később azonban megtorpantam. A gyökereknek már utol kellett volna érniük. Kíváncsian fordultam meg és láttam, hogy tétován minket keresgélnek, utánunk kutatva a levegőben, de nem hajlanak el a domb felé. Valamiért ott már nem tudtak minket érzékelni.
Ekkor váratlanul felhangzott Voltrán dühös szitkozódása.
– Mit tettél velem te nyomorult? – kiabálta felém.
Arra fordultam és láttam, hogy éppen kihúzza mellkasából a tőrt. Nyilván nem először. Gyors egymásutánban több helyen is leszúrhatta magát. Mellkasa ugyanis számos pontban ezüstösen fénylett még, miközben sebei pillanatok alatt begyógyultak, a fények pedig sorra tűntek el. Rettenetesen dühösnek látszott és a következő pillanatban már ott is volt és megragadta a grabancom, miközben a lejtő oldalához vágott. Szemei szikráztak, úgy ordibált velem.
– Várj! Nyugalom! – szóltam rá. – Nem értem mi a gondod!
– Nem tudok meghalni! – ordította és agyarai közül fröcsögött a nyála rettenetes haragjában.
– És ez miért akkora baj? Egyébként is nekem mi közöm ehhez? – kérdeztem tőle ártatlan arccal.
– Még kérded? Te hoztál vissza a halálból és láttam mi mindenre vagy képes! Mondd mit tettél velem! Mi lett belőlem?
– Nem értem a bajod. Nem tudsz meghalni. Mi a gondod ezzel?
– Kitagadott lettem, hát nem érted? A tisztességes halál jár nekem!
– Szerintem ezt gondold át újra! – nevettem el magam – Tudod te, hogy mások bármit megtennének az örök életért, ami neked most megadatott? Ezenkívül így legyőzhetetlen lettél. Mi kellhet ennél is több? Ja, igen! Apád elismerésére is vágysz, nem igaz? Akkor visszaszerezzük. Egyéb kívánság?
– Ehh! – kiáltotta, majd dühös mozdulattal elengedte grabancomat – Hogy a Tűzszellem zúzna szét! Jól, tudod, hogy visszatérnünk lehetetlen!
– Ne aggódj, van még ötletem! Vissza fognak fogadni. Helyrehozom, amit elrontottam. Csak bízz bennem! Egyébként meg már úgysincs mit veszítened, nem igaz?

08.16 – szerda

Voltrán egy hosszú pillanatig csak nézett rám, de aztán hamar belátta, hogy igazam van. Sietve, pár mondatban elmagyaráztam neki a tervem és már indultunk is. Ylarion barátunkat legszívesebben hátrahagytam volna, olyannyira megdermesztette a félelem, de nem tudhattam, mi fog történni, miként fogadják tervemet a mocsáriak, így aztán nem szakadhattunk el egymástól. Fel kellett ráznom és rá kellett parancsolnom, hogy azonnal szedje össze magát. Így indultunk tovább, felfelé.
A barlang bejáratának közelében aztán lehasaltunk a porba és négykézláb osontunk tovább, sietve, de csendesen, miként a prédáját megközelítő vadász. Szerencsére igen jól láttam a teljes sötétben is, mert szemeim meg tudták különböztetni az egymástól eltérő hőfokú tárgyakat, lényeket. Így rajzolódtak ki tekintetem előtt a demiurgok árnyékban megbújó alakjai is. Már korábban is megfigyelhettem, hogy hol, merre és hányan vannak, ahogy azt is felmérhettem, hogy csak a barlang bejáratához állítottak őrséget. Persze nyilván arra gondoltak, hogy a többi irányból a táborukat körülvevő láva védi őket. Nem számítottak rá, hogy személyünkben hamarosan két élőholt, akit megölni többé már nem lehet és akiknek a teste igen gyorsan regenerálódik, valamint egy igen fura, szárnyas lény, akinek bőre sok mindent kibír, megkísérel visszatérni és elvetemült módon, ha kell, akkor akár bele is gázol a folyamba.
Óvatosan, lélegzetünket visszafojtva, jobbra elkanyarodva a lehető legnagyobb csendben kerültük el az őrszemeket, majd pedig még egy jódarabon kúsztunk a talaj fekete porában. Aztán a terv szerint felkeltünk, leporoltuk ruháinkat. Ylarionra néztem. Halvány és sápadt, rettegő arcára. A láván át is gázolhattunk volna, de nem akartam, hogy felesleges fájdalom érje, ezért inkább nekifutottam és felemeltem széttárva szárnyaim. Így siklottunk át észrevétlenül a határvonalat jelentő tüzes akadályon. Jobbnak láttam, ha Voltránt is átviszem, mert bár ő kibírta volna, hogy a forró láva megégesse, de a ruhájáért kár lett volna. Így jutottunk vissza és néhány pillanat múlva már ismét a mocsári demiurgok táborának földjén álltunk. Tervem szerint nem hasaltunk le ismét a fekete porba. Nem csúszva-mászva akartunk megérkezni. Arra számítottam ugyanis, hogy még nem terjedt el száműzetésünk híre.
– Biztos vagy abban, hogy még nem tudja mindenki, hogy kitagadtak minket? – kérdezte suttogva Voltrán.
– Semmiben se lehetek biztos. – feleltem. – De a próbatételek igen látványosak voltak. Sokan végignézték. Az eredmény kihirdetését pedig szerintem szinte mindenki hallotta. Jól tudják, hogy a vezérük befogadott. Igaz ugyan, hogy azt is nagyon sokan látták, amikor kivezettem a vadállatot, de amikor a kitagadás történt, akkor csak páran voltak jelen, majd pedig lévén a sátrunk a falu legszélén állt, szerintem szinte fel se tűnt sokaknak, hogy már kitessékeltek minket innét. De még ha sejtik is, vagy ha a hír már el is jutott hozzájuk, szerintem van esély arra, hogy elhiggyék, amit majd mi állítunk. Sietnünk kell azonban, mert minden pillanattal romlanak az esélyeink. De azért csak lassan, kimért mozdulatokkal, felemelt fejjel, ahogy megbeszéltük, rendben? Ne feledjétek, már bejutottunk, kijátszva az őrségüket, ezzel pedig bizonyítottuk, hogy a védelmük nem ér semmit. Már nyert ügyünk van. Állíthatjuk, hogy szükségük van ránk, mert segíthetünk abban, hogy az őrség hibáira felhívjuk a figyelmüket és tanácsainkkal meg tudnák erősíteni a táborukat. Szóval már így is lesz alapja az ajánlatunknak, de ha sikerülne eljutnunk a vezér sátráig is… – erre a gondolatra elmosolyodtam, majd így folytattam – az… igen, az már felettébb látványos és megdöbbentő lenne. Vissza fognak fogadni, meglásd! Logikus nép ez. Meg fogják érteni, hogy nagy hasznukra lehetünk a tanácsainkkal.

újra folytatódik: 08.21 – hétfő

Ezt követően a megbeszéltek szerint indultunk tovább, határozott léptekkel, egyenesen a vezér sátra felé. Úgy tűnt, hogy igazam lesz. Senki nem állta az utunkat. Igaz ugyan, hogy néhányan értetlenül tekintettek felénk, de szólni senki nem szólt. Könnyebb volt, mint hittem. Kimért léptekkel elhaladtunk a falu központi terén álló vastag cölöphöz kötözött fogoly mellett is. Ő volt az, akit feltámasztottam. Ezúttal is hangosan ordított, mert kínzását még mindig nem hagyták abban. Erre egy pillanatra megtorpantam.
– Miért állsz meg? Ugye nem akarsz eltérni a tervtől? – suttogta mellém lépve Voltrán.
Nem feleltem azonnal, mert elbizonytalanodtam. Elsősorban azért jöttem vissza, hogy meggyőzzem a mocsári demiurgok vezérét arról, hogy kellünk nekik. Ezzel akartam jóvá tenni, megsemmisíteni korábbi hibás lépésemet, azt, amikor elengedtem a fenevadat, hogy megmentsem. Illetve valójában nem is a döntésemmel volt a gond, hiszen csak segíteni akartam. Anyám nemcsak azt tanította nekem, hogy jótett helyébe jót várj, hanem azt is, hogy jótett helyébe jót adj. Az a vadállat pedig meghálálta, hogy korábban segítettünk neki. Erre persze bárki azt mondaná, hogy így akkor már kvittek voltunk, és nem tartozott egyikőnk se a másiknak, de engem úgy neveltek, hogy most akkor rajtam a sor. Segítenem kellett tehát. Megérdemelte a szabadságot. Akkor egyébként nemcsak rajta akartam segíteni. Úgy véltem, hogy ha eloldom a láncait, majd pedig pusztán az érintésemmel irányítva kivezetem, az oly látványosan meghökkentő lesz a számukra, hogy egyúttal a foglyot is meg tudom szabadítani. Erre azonban akkor és ott nem került sor, mert a vezérük hamarabb észrevette, hogy mit teszek, minthogy a táboruk főteréig elérhettem volna. Így aztán senki nem sejthette, hogy annak a tervemnek még lett volna folytatása. De most… most talán… Arra gondoltam, hogy ha a vezérüket sikerül meggyőznünk arról, hogy szükségük van ránk, később kiosonok és észrevétlenül szabadon engedem a foglyot. De mi van akkor, ha erre nem lesz lehetőségem, mert már az elején visszautasítanak vagy tán a vezérük meg se hallgat. Ráadásul akkor, a demiurg fickó még tovább szenvedett volna. Jó lett volna mielőbb megmenteni. Hirtelen gondoltam egy merészet, bár jól tudtam, ha ezt megteszem, biztos lehetek abban, hogy azzal az eredeti tervemet eleve kudarcra ítélem. Odafordultam hát Ylarionhoz és így suttogtam:
– Ebből jobb, ha kimaradsz. Menj a korábbi sátrunkhoz és szökjetek meg a jóssal együtt!
– A lávafolyamon át ő nem tudna.
– Nem is úgy gondoltam. Csak szépen sétáljatok ki a bejáraton, a hídon át, ahol minket is kidobtak!
– Ezt nem fogják hagyni. Engem még csak-csak kiengednek, hiszen egyébként se látnak már itt szívesen, de ő egy fogoly.
– Emiatt ne aggódj! Mindjárt el fogom terelni a figyelmüket. Azt kell majd kihasználnod és amíg mindenki rám figyel majd, szépen, könnyedén kisétáltok. Menj, mert minden pillanat számít!
Szavaimra Ylarion nem is tétovázott sokáig. Szemlátomást megkönnyebbült attól, hogy nem kell mellettem maradnia. Sietve távozott a megbeszélt irányba.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte ekkor Voltrán.
– Most nincs időnk arra, hogy elmagyarázzam! Csak gyere és fordítsd a szavam. – feleltem és azzal már oda is léptem azokhoz, akik éppen a foglyot kínozták. Kegyetlenül ordított szerencsétlen.

kb. egy hét kihagyás után:

újra folytatódik: 08.29 – kedd

Amikor odaértünk, megkértem Voltránt, hogy hívja félre azt, aki a fogoly kínzását felügyelte. Aztán a tolmács segítségével közöltem vele, hogy úgy látom semmi értelme annak, amit csinálnak, mert már igen régóta tart és láthatóan semmi eredménnyel nem jár, ellenben nekem van egy sokkal jobb módszerem. Megjegyeztem neki, hogy amint azt láthatta, holtakat is könnyen fel tudunk támasztani, úgyhogy nekünk ez semmiség lesz. Csak mondják meg, mit akarnak tudni és megszerezzük a válaszokat. Először akadékoskodni próbált, feltéve a kérdést, hogy mit keresünk ott, mert úgy hallotta, hogy minket már elzavartak a táborukból. De erre felhívtam a figyelmét arra, hogy most sokkal fontosabb, hogy a fogolytól a választ megtudják. Nélkülünk pedig ez nyilvánvalóan esélytelen. Tettem még hozzá lenéző arcot vágva. Aztán még figyelmeztettem, hogy jobb, ha teszik, amit mondtam, hacsak nem akarják a vezérük haragját kivívni. Ezt követően a válaszával már mit se törődve, szinte parancsoló hangnemben utasítottam, vigyék a foglyot azonnal a sátramba és a bejárata előtt várjanak, amíg Ylarion jelzi, hogy megtudta amire kíváncsiak. Aztán Voltrán-hoz fordultam és így szóltam.
– Tarts velük és mondd meg Ylarion-nak, hogy a fogollyal együtt szökjenek meg. Aztán siess a vezér sátrához és mondd, hogy sürgős üzeneted van.
– És utána?
– A helyzet majd adja magát.
– De mire jó ez az egész.
– Nincs időm most elmagyarázni. Bíznod kell bennem. – feleltem, majd elsiettem, látszólag a korábbi lakhelyünk irányába, ahol addig elszállásoltak minket. Valójában azonban amint kikerültem a látókörükből, befordultam az egyik sátor mögött. Kezdetben határozott, egykedvű léptekkel, majd pedig óvatosan közelítettem meg a mocsári demiurgok vezérének lakhelyét, megkerülve azt. Amikor pedig senki se láthatott, lehasaltam a földre és megemelve a ponyvát, belestem alatta. Odabent az állatbőrökkel és csontokkal gazdagon díszített helyiségben a vezér egy széken ült, háttal nekem. Nemcsak állványokon, de mellette a fekete földön is fegyverek hevertek, nyilván hatalmát jelképezve. Az egyik harcosával beszélgetett épp és valami kiterített térképszerűséget nézegettek. Az árnyak kapkodva táncoltak a fáklyák fényében. Tökéletesnek tűnt az alkalom, de tudtam, türelmesnek kell lennem és ki kell várnom, amíg Voltrán megérkezik. Akkor már sejtettem, hogy valószínűleg igen rossz vége lesz a zseniálisnak hitt ötletemnek, de nyugtatott a tudat, hogy a felfordulást majd Ylarionék kihasználhatják a szökésre. És hogy velem mi lesz? Ez igazán nem nagyon érdekelt.
Sietve fordultam hanyatt, hogy szárnyaim ne akadhassanak fent és ismét megemeltem a ponyvát. Lábaimmal óvatos, de határozott mozdulattal toltam magam a sátor belsejébe, mivel odakint könnyen észrevehettek volna, majd pedig meglapultam a vezér díszes székének támlája mögött. Vártam.
Aztán egyszer csak odakint nagy hangzavar támadt. Tudtam, közeleg az időm. Még egy pillanat és félrevonták a sátor bejáratát, majd belökték Voltránt, aki a lendülettől azonmód el is hasalt a porban. A vezér döbbenten ugrott talpra és felháborodva ordított rá. Nyilván azért, hogy kérdőre vonja afelől, hogy mégis mit keres ott. Szinte izzott köztük a levegő. Tudtam, eljött a pillanat.
Mielőtt tehát Voltrán bármit felelhetett volna neki, én már fel is ugrottam felkapva egy tőrt, majd hátulról megragadtam a vezért és torkához szorítottam a pengét. Az eredeti tervem az volt, hogy ezután szembesítjük azzal, hogy milyen rossz a védelmük, hiszen, ha nekem sikerült, akkor bárki beosonhat a táborukba. Sőt! Ami még ennél is rosszabb, az ellenség könnyedén a vezér sátrába is bejuthat és akár végezhet is vele. Természetesen én nem akartam megölni őt, de arra számítottam, hogy ha felhívom minderre a figyelmüket, akkor tán maradhatunk, cserébe a tanácsainkért.
Sajnos azonban tévedtem. Ráadásul túl naiv voltam és jelentősen túl is becsültem képességeimet. Mielőtt Voltránhoz szólhattam volna, hogy fordítsa szavaim, váratlanul a földön találtam magam. Csak azt éreztem, hogy a kemény talajtól sajog minden porcikám és az eséstől egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem, miután a sátor nyitott tetején át csillagok szikráztak fel tekintetem előtt. Olyan gyorsan és meglepő hirtelenséggel történt minden, hogy fel se foghattam az egészet és a tőr, mellyel az imént még én fenyegettem őt, már az én torkomnak szegeződött, miközben a vezér rettentő dühösen ordított az arcomba.

Tegnap már folytatódott! Lapozz fentebb!

08.30 – szerda

Biztosra vettem, hogy ha Voltrán nincs ott és gyors, valamint pontos mozdulattal meg nem ragadja a kezét, hogy megállítsa, akkor nekem ott helyben végem. A vezér erre felé fordult és vele kezdett kiabálni, miközben én lassan, még köhögve éledeztem. Aztán közbeszóltam és ezzel újra magamra vontam figyelmét. Meglepetten fordult felém. Hogy fokozzam döbbenetét, félig elmosolyodva, fölényes hangon folytattam és az eredeti terv szerint szembesítettem a helyzettel, azzal, hogy mennyire nem ér semmit a védelmi rendszerük, és hogy én csak ezt akartam bebizonyítani nekik, valamint jeleztem, hogy mi ennek javításában segíthetnénk. Voltrán fordította. A vezér arcán ezekre a szavakra átfutott a megrökönyödéssel vegyes elismerés. Jól látszott rajta, hogy alig akarja elhinni, amit hall, de mintha valamiféle mosoly jelent volna meg a szája szegletében. Agyar méretű szemfogai mindenesetre elővillantak. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy nyert ügyünk lesz. Aztán felkelt és kikiáltott az őröknek. Azok késlekedés nélkül jelentek meg és csak bólintottak, amint végighallgatták az utasítását.
– Mit mond? – kérdeztem Voltrántól, miközben elfogadtam jobbját és hagytam, hogy a földről felsegítsen.
– Követnünk kell, amihez kíséretet is kapunk.
– Hová?
– Azt nem tudom, de menjünk, mielőtt erővel visznek.
Közben a harcosok már fenyegetően közre is fogtak minket és lándzsáik hegyével jelezték, hogy indulnunk kell. Nem tehettünk mást. Követtük a vezért.

Amikor az asszony meglátta mi történik, sietve futott oda hozzá, hogy kérdőre vonja, de az nem törődött vele. Phosphort és Voltránt egyenesen a hídhoz kísérték és ismét közölték velük, hogy ott többé nincs helyük. A vezér nem tűrt ellenvetést.
Még pár pillanat és Phosphor ismét a domboldal alján hasalt a süppedős és nedves, mocsaras talajon.

Tegnap már folytatódott! Lapozz fentebb!
08.31 – csütörtök

Amikor a nedves talajra zuhantam és esésem nyomán ismét szétrebbentek az aprócska, kékes fényben izzó lények, nem túl boldogan konstatáltam, hogy újra ugyanott vagyok és talán felesleges volt a kitérő, a küzdelem azért, hogy visszafogadjanak minket. Voltrán azonban nem hagyott időt arra, hogy hosszan töprengjek mindezen, mert már meg is ragadta a karom, felrántva engem a föld mocsaras talajáról és rám kiáltott, hogy rohannunk kell. Tudtam, nincs vesztegetni való időnk, mert a gyökerek hamarosan megérzik jelenlétünk és ismét megindulnak felénk.
– Felszállunk! Úgy gyorsabb! – jelentettem be, majd eltávolodtam Voltrántól, hogy szárnyaimat széttárhassam. Ekkor vettem észre, hogy a gyökerek tőle elfordulva felém indulnak meg. Még néhány pillanat és már fel is emelkedtem. Eszembe jutott valami, így erőteljes szárnycsapásokkal a másik irányba indultam meg, jobbra-balra cikázva. Hamarosan egyértelművé vált, hogy jól gondoltam. A kusza gyökérrengeteg csak engem követett. Akkor még nem értettem miért, de nem is volt idő a gondolkodásra. Gyorsan váltottam irányt újra és újra, így mire az egyik részen megérzett és mozdulni kezdett felém a lefelé növekvő lény, én már arrébb jártam. A gyökerek sorra kezdtek el utánam nyújtózni, majd csüggedten ernyedtek el, ahogy kikerültem érzékelésük hatóköréből. Úgy látszott, a repülés és a gyors irányváltás jó megoldás, mellyel el lehet kerülni és túl lehet élni ezt a helyet. Nem telt bele sok idő és végre túljutottam ezen a felettébb rémisztő részen és leszállhattam a túloldalon. Levegő után kapkodva értem talajt. Nem tudtam milyen úton vittek minket a mocsáriak a táborukba, hiszen bekötötték a szemeinket, de egyértelműnek tűnt, hogy nem ezen a terepen át. Mélyet sóhajtottam visszatekintve.
Legnagyobb meglepetésemre Voltránt mintha nem érzékelték volna, egyáltalán nem mozdultak felé. Addigra ő is észrevette ezt, de láttam, hogy még próbálgatja a helyzetet, hol jobbra, hol balra futva. Hamar egyértelművé vált, hogy a lény vele nem foglalkozik, őt nem tekinti tápláléknak. Nemsokára épségben át is ért hozzám. Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutottak a többiek, de nem kellett sokáig keresgélnem őket, mert szinte azonnal meg is hallottam kiáltozásukat a túloldalról. Addig nyilván ők is lélegzetvisszafojtva figyelték miként kísérli meg Voltrán az átjutást. A sötétségbe burkolózott tájon, az aprócska lények által kibocsájtott halványkéken derengő fényben, jól láthattam Ylarion és a jós alakját. Velünk szemben, a domb oldalából integettek és kiabáltak felénk.

Pár napja folytatódott! Lapozz fentebb!
09.01 – péntek

Látva, hogy Voltrán baj nélkül átjutott, míg engem üldözőbe vettek a gyökerek, Ylarion hozzám hasonlóan hamar megértette a helyzetet. Egyértelművé vált a számára, hogy a lefelé növekvő lény csak a hőt képes érzékelni és a hangra se reagálnak. Annyira ugyan nem volt bátor, hogy maga is próbát tegyen az átkeléssel, de feltevését átkiabálta nekünk. Rövid megbeszélést követően rájöttem, hogy egyszer még, a jós miatt kockáztatni kell az életemet. Illetve kétszer is. Oda és vissza. Hiszen ki tudja, talán még a hasznunkra lehet. Ha mással nem, akkor a jövőbelátó képességével. Megbeszéltük tehát, hogy egyszer, de csakis egyszer visszamegyek, és mialatt áthozom őt, addig Ylarion is át tud kelni az innenső oldalra, mégpedig remélhetően teljes biztonságban a többi feltámasztottal együtt. Igen. Merthogy szavamat ne feledjem, őket is száműzték. És hogy miért? Egyszerűen csak azért, amiért Voltránt is. Ők ugyanis szintén nem önerejükből, hanem segítséggel támadtak fel. És persze velük volt a megkínzott fogoly is, akit sikerült megszöktetni.
Ami engem illet, nem sokat tétováztam. Pár pillanat és már meg is érkeztem hozzájuk a túloldalra. Arra azonban egyáltalán nem volt könnyű rávenni őket, hogy nekiinduljanak. Nyilván az, hogy kétszer is szemtanúi lehettek annak, hogy miként üldöznek és próbálnak elkapni engem a gyökerek, nem tette számukra túl kívánatossá az átkelést. Legalábbis én ezt gondoltam. Hamar kiderült azonban, hogy egyáltalán nem a bátorságukkal, sokkal inkább az életkedvük teljes hiányával van a gond. Voltrán próbálta ugyan meggyőzni őket, de nem nagyon lehetett. Akkor vettem észre, hogy odafentről, a barlang sötét torkából elkezdenek lefelé özönleni a még élő mocsári demiurgok. Bizonyára a foglyukat akarták visszaszerezni. Tudtam, nincs idő további beszédre. Így kiáltottam hát el magam:
– Elég ebből! Aki gyáva, az maradjon! Aki viszont elég bátor és szeretné megtudni miként szerezhetjük vissza a Határvidéket, az kövessen! Várom a túloldalon! – azzal nekifutottam széttárva szárnyaim és felragadva a jóst, már repültem is. Ezúttal se volt könnyű és azt hiszem látszódott rajtam az is, hogy kezdek fáradni, ráadásul a teherrel se volt túl egyszerű jobbra-balra cikázva kerülgetni a nyújtózó gyökereket, de végül csak sikerült épségben átérnünk.
Miután bezuhantunk az innenső oldalon húzódó csalitosba, váratlanul megmozdultak köröttünk a bokrok kiszáradtnak tűnő ágai. Hevesen rázkódni kezdtek, miközben veszettül sivítottak. Ledermedve torpantunk meg a fekete talajon térdepelve. Aztán egyszer csak a cserjék a szemem láttára kiemelték a földből gyökereiket és elrohantak a szélrózsa minden irányába. Meglepetten, tágra nyílt szemekkel néztük végig mindketten a jelenetet. Mire talpra álltunk és elkezdtük leporolni ruháinkat, a megmentett demiurg horda, Ylarionnal együtt már az innenső oldalra ért, míg a többiek, akik még éltek, a túloldalon rázták dühödten lándzsáikat, de nem mertek utánunk merészkedni. Ekkor lépett oda hozzám Voltrán és így szólt:
– Mit hallok? Azzal áltattad őket, hogy a Határvidék az övék lehet?
– Én csak annyit mondtam, hogy ha követnek, megtudják miként szerezzük vissza a Határvidéket.
– De ez lehetetlen! És különben is, minek az nekünk? Már úgyis halottak vagyunk és ki is tagadtak minket. Mi értelme így az életünknek?
– Hamarosan válaszolok, de nem itt és nem most. Ne hergeljük a mocsáriakat, mert még átvágnak ezen a terepen annak ellenére, hogy milyen veszélyes.
– Ne aggódj, nem fognak itt átjönni. Annyira nem ostobák. És különben is, tudnak másik, biztonságos utat.
– Akkor végképp ne álldogáljunk itt! Mondd meg nekik, hogy aki akar, az kövessen! – azzal már fordultam is, de Voltrán megragadta a karom.
– Várj! Mégis hová? A gyilkos rengetegbe?
– Minek aggódsz? – vetettem neki oda, lerázva magamról szorítását. – Ti már többé úgyse tudtok meghalni. Az én életem meg… kit érdekel? Visszaszerezzük a Határvidéket, kiszabadítjuk társaitokat a Mélységi Árnyak fogságából és kivívjuk a mocsáriak tiszteletét és megbecsülését, hogy közéjük tartozhassunk.
– De ez lehetetlen! – hüledezett. – Gondolod, hogy páran meg tudnánk szerezni egy olyan területet, amit több ezer harcos több száz év alatt nem tudott? És egyébként is, még ha sikerülne is… minek az nekünk?
– Mielőtt az imént lelöktek minket, tolmácsoltad az apád szavait. Azt mondta, hogy csak akkor tartozhatunk közéjük, ha a Határvidék újra az övék lesz.
– Ehh. Hát az semmit se jelent. – rázta meg a fejét Voltrán – Amióta rájöttünk, hogy sosem lehet miénk az a terület és elfogadtuk ezt, azóta mindig ezt a kifejezést használjuk arra, ami lehetetlen.
E szavakra kissé elbizonytalanodtam. Akkor tehát valóban nincs tovább? Bele kellene törődnöm a megváltoztathatatlanba, a lehetetlenbe? Tétován néztem hol a gyilkosnak nevezett rengeteg, hol pedig a túloldalon hemzsegő mocsáriak felé. “De nem!” – futott át elmémen a tiltakozó, lázadó gondolat. Még hogy én feladjam? Ne küzdjek az utolsó pillanatig és még utána is, amíg csak erőmből futja? Nem! Én sose tennék ilyet. Sose adnám fel. Nem tehetem. Még ha csak rólam lenne szó… de itt van Ylarion, akinek ígéretet tettem. És egyébként is… nagyon szerettem volna látni a mocsáriak vezérének arcát, amikor bejelentjük neki, hogy megszereztük a Határvidéket, azt a területet, melyről ők már lemondtak. Sőt! Át is adjuk neki. Erre elmosolyodtam, mert eszembe jutott őrült és eléggé vakmerő tervem. Aztán arra gondoltam, hogy vajon milyen arcot vág majd, amikor megtudja, hogy mindezt csak azért vittem végbe, csak azért kockáztattam az életem, hogy őt a szaván fogjam. És végül nem tehet majd mást, vissza kell fogadnia minket. Erre a felismerésre ismét Voltrán-ra emeltem tekintetem.
– Nem azt mondtad, hogy számotokra az adott szónál nincs értékesebb és mindig tartjátok magatokat ahhoz, amit kimondtok? Végül is ezért nem maradhattunk, mert a vezéretek nem volt hajlandó változtatni a korábbi ítéletén, nem?
– De igen. Ez igaz.
– Akkor meg? Ne aggodalmaskodj annyit! Már van tervem. És csak én fogom kockáztatni az életem. Ha nem sikerül, ti már semmit se veszíthettek. Ha viszont megszerezzük a Határvidéket és megajándékozzuk vele az apádat… Nem szeretnéd látni a döbbent arcát? És még ha nem is kell majd neki, ha nem is állja majd a szavát, lesz saját földünk, ahol saját birodalmunk lehet. És onnét már csak egy lépés, hogy a Mélységiek területeit is megszerezzük. De eleget beszéltem már. Mondd el ezt a többieknek, aztán ne sokat késlekedjetek, mert aki most nem tart velem, később már nem csatlakozhat. – tettem még hozzá, majd pedig mintha annyira bátor lennék, nekiindultam, bevetve magam a sötétlőn suhogó rengetegbe.

Pár napja folytatódott! Lapozz fentebb!
09.02 – szombat

Így kezdődött el egy újabb fejezet az életemben. Az újraélő holtak gyűrűjében én is halhatatlannak érezhettem magam. Mivel az ő testük nagyon gyorsan regenerálódott, így könnyedén keresztülvághattunk a gyilkosnak nevezett rengetegen anélkül, hogy bármi megállíthatott volna minket. Amíg gyalogoltunk, sokat beszélgettem Voltránnal és sok mindent megtudtam tőle, így lassan a tervem legapróbb részlete is összeállt a fejemben. Mondtam, hogy kell egy hely a Határvidék szomszédságában, ami már elég messze esik a mocsáriak területétől. Kiderült ugyanis, hogy az Árnyak és köztük létezik egy megállapodás. Egyik fél se sértheti meg a határt, nem támadhat, nem tehet semmi gyanús mozdulatot, mert azonnal kitörnek a harcok. Az állóháborút ugyan már kezdték megszokni és oly sok idő eltelt már, hogy szinte mindkét fél elhitte, hogy a másik az idők végezetéig tiszteletben fogja tartani a megállapodást, mégis… hatalmas belső feszültség áradt szét a vidéken. Mindenki tudta, hogy a harcoknak semmi értelme, mert egyik fél se bírna el a másikkal. Ez már bebizonyosodott. De azt is tudta mindenki, hogy elég, ha megrezdül egy falevél, vagy megreccsen egy ág az egyik oldalon és erre a másikon azonnal éber harckészültség lesz úrrá mindenkin, ami könnyedén egy újabb háború kirobbanásához vezethet. Ahogy Voltránt hallgattam, hamar megértettem, hogy a határsáv egy igen-igen kényes terület, így hát bármennyire is hiszek a tervemben, jobb ha messzire elkerüljük azt a részt. És így is lett. Addig-addig mentünk, mendegéltünk, míg végül egy olyan helyhez nem értünk, ami megfelelőnek tűnt. A sziklák közt a rengeteg szélében tábort verhettünk és teljes biztonságban érezhettük magunkat. A területet hatalmas, kopár hegyek szegélyezték, így tudtam, hogy messze viszi onnét a hangot a szél, mégpedig igen jó irányba, egyenesen a mélységiek felé. Erre pedig nagy szükség volt ahhoz, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Igaz, biztos voltam abban, hogy a zsarolásnak azonnal engedni fognak a mélységiek, de arra is felkészültem, hogy esetleg győzködni kell majd őket és el kell mennem a végsőkig. Tudtam, hogy a blöff valódi zsarolásba válthat és akkor bizony bármilyen hangosan is tudok ordítani majd a fájdalomtól, jól fog jönni, ha mindezt a hegyek felerősítve verik vissza. Nyilván könnyebben engednek majd a követelésünknek az árnyak, ha hallják is, hogy mi a helyzet. Életem vagy a Határvidék. Nem éreztem túl nagy árnak. Miután letelepedünk és tüzet gyújtottunk, majd körülülték azt, kiálltam elébük és előadtam nekik mindezt. Voltrán fordította szavaim.

Mindig is sejtettem, hogy Phosphor kissé őrült, de ez… ez, amit a Határvidék megszerzéséért tenni akart meglehetősen hátborzongató volt. Csak ültem ott a demiurgok közt és ahogy hallgattam őt, a forró levegő ellenére is megborzongtam. Értettem én, hogy bátor és mindenre elszánt, de az, hogy zsaroljuk meg a Mélységi Árnyakat… az ő élete vagy a Határvidék. Ez lett volna a kérdés. Félrehívtam és jeleztem neki, hogy ez ostobaság, mert senkit se fog érdekelni az élete, hiszen nemrég is a vesztünket akarták, de ő váltig állította, hogy nem lesz gond, mert Dzíosz már a palotában van és benne bízhatunk. Minket keres. Számít neki az életünk. Az ő jelenlétében pedig a király se mer majd nemet mondani. Tehát nem tudtam lebeszélni. Aztán újra odaállt a demiurgok elé és előadta tervének részleteit. Úgy vélte, hogy elég, ha követeket küldünk az üzenettel és máris átadják a Határvidéket, de arra is fel akart készülni, hogy mi van akkor, ha az első kör nem vezetne eredményre. Az újraélő demiurgokat már nem igazán érdekelték a korábbi elveik. Rangon aluli a zsarolás? Mit számít ez már? Igazából őket már szinte semmi nem érdekelte. Látták a halált és visszatértek, de többé már semmi se volt a régi. Valami megváltozott. Mintha valamit elvesztettek volna útközben. Nem találtak többé célt és örömöt az életben. Phosphor ajánlata azonban, hogy övék lehet a Határvidék, netán népük megbecsülését is kivívhatják… ez elgondolkoztatta őket. És mit kell ezért cserébe tenniük? Csak meg kell kínozniuk valakit, aki maga is akarja ezt és közben időről-időre követeket kell küldeniük a Mélységi Árnyakhoz. Először persze nem tetszett nekik a zsarolás gondolata és még azt is felvetették, hogy most, hogy már sérthetetlenek, erőnek erejével is lerohanhatnák a területet, de Phosphor felhívta a figyelmüket arra, hogy ezt később is megtehetik. Arra kérte őket, hogy adjanak előbb egy esélyt az ötletének, mely ha sikerül, az hírhedtté teszi őket. A nyers erő félelmetes, ez nem is kérdés. De egy ilyen őrült ötlet véghezvitele… és ez csak az első ilyen lesz… Hamarosan nemcsak a mocsáriak néznek majd rájuk döbbent elismeréssel, de az egész világ rettegni fogja nevüket. Kitagadták őket? Nincs többé egy talpalatnyi földjük? Nem baj. Majd szereznek maguknak. Lenézik és semmibe veszik őket? Akkor majd bebizonyítják, hogy mekkorát tévedtek mások. Amikor majd hét határ népe rettegi nevüket, az új birodalom nevét és mindenki behódol, nem lesz kérdés többé, hogy mennyit érnek. Tetszett ez a gondolat a demiurgoknak. Beleegyeztek tehát, hogy követni fogják Phosphor utasításait.

Pár napja folytatódott! Lapozz fentebb!
09.03 – vasárnap

Aztán megállapodtak abban, hogy miután aprólékosan átbeszélnek mindent, már senki se eshet ki a szerepéből. Amint elkezdődik az egész, megkötöznek minket és minden úgy lesz, mintha ez lenne a véresen komoly valóság. A kínzásnak persze csak akkor állnak neki, ha az árnyak elutasítják a kérést vagy ha például a megszöktetésünkkel próbálkoznának. Úgy tűnt, hogy Phosphor mindenre gondolt, mindent alaposan megtervezett. Megbeszélték, hogy több alkalommal küldenek majd követeket, szembesítve őket az egyre kegyetlenebb helyzettel, mindaddig, amíg a Határvidéket át nem adják. Alaposan átbeszélték a kínzás részleteit is, hogy mit tehetnek meg és mit nem. A legkegyetlenebb dolog, amire Phosphor még hajlandó volt az az, hogy levágják a szárnyát és azt mutatóba elküldjék. Azt mondta, hogy ha már ez se lenne elég, akkor végezzenek vele és dobják át a holttestét a határon, mert ha tévedett Dzíosszal kapcsolatban, ha az övéinek ennyit se ér az élete, akkor ő inkább meghal. Nagyon elszántnak tűnt. Azt mondta, ha elkezdik, már semmilyen kételynek nem lehet helye.
Nem lehetett megingatni elszántságát. Próbáltam rávenni, hogy legalább legyen valami jel arra az esetre, ha valami oknál fogva mégis meggondolná magát. Azt mondta, hogy ilyen nem lesz, de én ezt nem hagytam ennyiben. Hajnal. Ezt a szót választottam. Egy nevet. Az édesanyja nevét. Reméltem, ha kimondom ezt a szót, az esetleg elgondolkoztatja afelől, hogy mit tesz, hogy ráébreszti arra, hogy ez az egész nem ér annyit, de a szempillája se rebbent. Ki kellett hát mondanom, amire gondolok:
– Nem értelek. – kezdtem. – Miért nem megyünk egyszerűen csak vissza? Ha szerinted se Dzíosz se a többiek nem akarnak ártani nekünk, akkor visszatérhetnénk a hegyhez. Ott elfogadtak minket és békében élhetnénk tovább.
– És legyen felesleges ez az egész kitérő? – tette fel meglepő kérdését. Erre nem számítottam.
– Komolyan ez az ellenérved? És az édesanyád? Vele mi lesz? Nyilván aggódik érted. Még ő se számít neked annyira, hogy erről az ostobaságról lemondj?
– Nézz rám! – tárta szét kissé a karját és ezzel együtt hatalmas, fekete bőrszárnyait. – Szerinted mégis kinek számítanék? Ki kedvelhet egy ilyen szörnyet?
– És én? Szerinted én miért vagyok még mindig melletted?
– Mert félsz egyedül lenni. – mosolyodott el gúnyosan.
Szavai éppen szíven találtak. Egy tőr se lett volna ennél kegyetlenebb. Ennyit érne neki a barátságunk? Azok után, hogy életem kockáztatásával megmentettem az övét, azok után hogy szembe mentem érte mindennel és mindenkivel… hiszen még ma is élnék, ha nem állok mellé. Elakadt a szavam, ahogy elém tódultak az emlékek. Ajkamba haraptam, miközben tekintetem a föld porába vetettem, de nem szóltam semmit.

09.04 – hétfő

Nem az a fajta voltam, aki ilyenkor vádaskodásba kezd. Úgy véltem, ha magától nem fogja fel mindezt, akkor nem ér semmit a barátságunk.
– Jól van, na! – szólalt meg kisvártatva. – Csak tréfálkozni próbáltam. Bár… amit mondtam, az tény, nem igaz?
– Igaz. Nem szívesen maradnék egyedül. – tekintettem fel rá és éreztem, hogy szemeimben szikrákat vet a düh és a sértődöttség. Érdekes módon ő volt az egyetlen, akivel szembe mertem szállni. Éppen ő. Így folytattam hát: – Mondd ki bátran, hogy gyáva vagyok. Nem gond, hisz ez is csak egy tény. Mégis… elég egy szavad és én minden neheztelés nélkül békén hagylak és többé nem tartok veled.
– Ne! Erre semmi szükség! – tiltakozott sietve – Sosem volt túl jó a humorom. Kérlek, nézd el ezt nekem!
Egy pillanatra összevontam a szemöldökeim és kutatón néztem az arcát. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Kisvártatva tehát a következőképpen folytattam:
– Egyébként se azt kérdeztem tőled az imént, hogy kinek számítasz, hanem azt, hogy neked ki számít! Mondd, téged egyáltalán nem érdekel, hogy anyád e pillanatokban se tudja, hogy mi van veled, egyáltalán élsz-e még?
– Ezt mindjárt megtudja, mert indulnak a követek és viszik a hírt.
– A hírt, hogy választaniuk kell, a Határvidék vagy a Te életed. És azt gondolod, hogy ettől majd megnyugszik egy anyai szív?
– Igen. Mert az üzenet része lesz, hogy két árapályig senki se ér hozzám, bántódásom nem esik, csak a Határvidéket kell kiadniuk értem. Egy darabka földet. Ennyi. Szóval nem lesz oka az aggodalomra. Ha pedig nem tennék meg… akkor nem számít már semmi… nem érdekel, hogy ki mit érez, ha ennyit se érek nekik, inkább meghalok.
– Akkor meg minek a kínzás?
– A lelki ráhatás miatt. Hátha mégis lesz eredménye és idővel megszólal a lelkiismeretük és teljesítik a kérést. De ne fussunk ennyire előre. Hidd el, bízhatunk Dzíoszban. Ő jó. A többiek is azok. Nem fogja hagyni, hogy sokat szenvedjek. Lehet, hogy valamennyit muszáj lesz, míg szembeszállnak értem a királlyal, de nem fogják hagyni, hogy meghaljak.
– És ha igazad lesz? Akkor ugye visszatérünk velük a hegyhez?
– Aligha.
– Miért nem? Hisz az imént mondtad, biztos vagy abban, hogy meg fognak menteni, hogy segítenek nekünk.
– Igen, ez így lesz, mert mindannyian jók. Tudják mi a helyes és akként is fognak cselekedni. Segíteni fognak, azért mert ők ilyenek, de nem azért, mert fontos vagyok vagy szeretnek. Úgyhogy csak megyünk és jövünk. Épp csak addig maradunk, amíg feltétlenül muszáj, amíg kiszabadítjuk a foglyokat. Na és persze, amíg az arcukba nem mondom nekik búcsúzóul az igazságot. – villantotta elő hófehér, hegyes fogait Phosphor. Ettől egy pillanatra megrökönyödtem. Elgondolkoztatott és kissé megrémisztett ez a mosoly. Úgy éreztem, mintha ez már egy készülő vihar előszele lenne. Egy viharé, melyet majd senki és semmi nem állíthat meg, még én se. Aztán elkomorodott és ekképp folytatta tovább megdöbbentő gondolatmenetét: – Lássuk be, szégyen voltam a számukra. Hidd el, boldogok, hogy megszabadultak tőlem!
– Te hallod is amiket beszélsz? – hőköltem hátra.
– Nézd, én már egyáltalán nem tudom mit gondoljak. – vette suttogóra szavát – Én hiszek Dzíoszban és hiszek a többiekben, mert hinni akarok, de jól tudom, minden jel arra utal, hogy ha bízok bennük, ostobaságot teszek. Mégis. Hinni akarok. Persze visszamehetnénk velük együtt a hegyhez. És biztos vagyok abban, hogy ott nyugodt és békés életünk lenne, mert nem ártanának nekünk, de éljünk velük megtűrtként?
– És ha valóban fontos vagy nekik?
– Ezt nem tudhatjuk.
– Ezek szerint kételkedsz bennük. A hited mégse oly erős. Ennyi erővel az ajánlólevelet is felbonthattad volna.
– Igen. És bánom is már, hogy nem tettem meg. De ha újrakezdeném se tenném. Nem lennék rá képes, mert ha megtettem volna, azzal a bizalmat törtem volna szét. És ha már az se maradna…
– Ezzel az egész őrültséggel tán nem éppen ezt teszed? Amikor a végén majd a szemükbe mondod… akkor majd mégis mit gondolnak rólad, mondd! Áruló leszel, aki átállt az ellenséghez és aki alattomos, sunyi módon kijátszotta a Határvidéket az ellenségnek. És miért teszed mindezt? Mert azzal áltatod magad, hogy a mocsáriak vezére majd visszafogad minket és elismerően gondol ránk. Mindent kockára teszel ezért, még az életedet is. Mondd, van ennek valami értelme?
Kérdésemre egy hosszú pillanatnyi néma csend volt a felelet, aztán így szólt:
– Jól van, ha így mondod, persze máris kevésbé tűnik hősiesnek és nagyszerűnek a tervem. De egyébként félreértesz. Most se kérdőjelezem meg őket. Az, hogy az életemet teszem fel, az a bizonyíték arra, hogy milyen szilárdan hiszek bennük. De csak abban, hogy meg fognak menteni. Több pedig nem is kell. Ne feledd a lényeget! Ha megmentenek, tudunk segíteni Voltrán barátain, akik vele együtt kerültek fogságba. Ezenkívül pedig… láthatod. Követnek engem a feltámasztottak. Teszik, amit mondok. És idehívjuk az élőholtakat is. Ha senkinek nem kellünk, akkor saját birodalmunk lesz és többé nem kell tartanunk semmitől. Nem lesz veszélyben az életünk.
– Hatalomvágy. Gondolhattam volna.
– Cseppet sem. – felelte erre – Az ilyesmi engem teljesen hidegen hagy. Voltrán lesz a vezérük. Nekem elég egy talpalatnyi föld, ahol biztonságban élhetek. Vagy talán egy kicsit több, hogy le is pihenhessek. És természetesen szeretném a veled kapcsolatos ígéretem is teljesíteni. Nem akarom, hogy bármitől félned vagy tartanod kelljen. Szóval nincs okod az aggodalomra. – tette még hozzá, majd elmosolyodott – Igyekszem senkinek nem ártani magamon kívül.
Ezzel az ő részéről le is zárta a vitát, én azonban kételyekkel telve álltam ott, miközben csak néztem utána. Vajon mi lesz, ha nem hallgatnak rá? Ennyi feltámasztott, akivel nem lehet végezni… ha megtámadják a birodalmat, nem állhatja utukat semmi és senki… és akkor vér fog folyni. Phosphor pedig többé nem lesz ártatlan. A jóslat pedig észrevétlenül valóra válik. Olyan lesz, amilyennek gondolták… Képzeletemben már előre láttam a rettenetes jövőt, melyben ezt semmi és senki nem akadályozhatja majd meg…


09.05 – kedd

Megkezdődött tehát a színjáték és én semmit se tehettem ellene. Mindenekelőtt a jóst kötözték meg, aki már az elején szökni próbált, hogy a hírt az árnyaknak mielőbb megvigye. Őt aztán el is rejtették hátrébb egy barlangban, hogy jelenlétével nehogy meghiúsíthassa a tervet. Ahogy ott üldögéltem, megkötözve, hátamat egy sziklának döntve, elgondolkozva néztem Phosphor éjfekete arcát. Arra gondoltam, hogy lám csak, tényleg volt mitől tartani. Megváltozott és most már nincs megállás. Vagy mindig is ilyen volt csak eddig ez nem tűnhetett fel, mert mások voltak a körülmények? Ezt követően a demiurgok két irányba küldtek követeket. Egyrészt a kérdéses terület mellett, a határon át a mélységiekhez, hogy követelésünket hírül vigyék, másrészt kerülővel a folyó felé, hogy Ázimornak jelezzenek. Arra is készülni kellett ugyanis, hogy mi lesz, ha átadják a kérdéses földet. Sokan voltunk, de nem elegen ahhoz, hogy el is foglaljuk és megtartsuk azt. Szükség volt az erősítésre. Nem telt bele sok idő és már érkeztek is vissza a követek. Jó hírt hoztak. Legalábbis akkor annak tűnt. A Mélységiek azt üzenték, hogy hajlandóak átadni a Határvidéket Phosphorért és értem, de kell nekik egy kis idő, mégpedig két árapálynyi, amíg kiürítik. A követeket hallgatva Voltrán a foglyok felé tekintett és arra gondolt, hogy Phosphornak talán tényleg igaza lesz és valóban ilyen sokat ér az élete. Én azonban már korábban közöltem velük kételyeimet és aggodalmaimat, miközben a tervet átbeszélték, így mondhatni, hogy szinte mindenre felkészültek. Még arra is, hogy az árnyak netán szöktetést kísérelnek meg a jelzett idő alatt. Mivel pedig számítottak erre, így a korábban túlzottnak vélt óvintézkedések által sikeresen csapdába is ejtették és lefegyverezték a mélységi rependátorokat, azaz a kúszva közeledő felderítőket.
Amikor a mocsáriak megjelentek a foglyokkal és odalökték őket mellénk, tudtuk, hogy a blöff ebben a pillanatban kell, hogy véres valósággá váljon. Nyeltem egyet félelmemben, pedig jól tudtam, hogy a megbeszéltek szerint nekem nem esik majd bántódásom. Voltrán ekkor odalépett Phosphor-hoz. Várt egy pillanatot. Mintha elbizonytalanodott volna, de aztán kiadta a parancsot és két pribékje felrántotta őt a földről, majd egy fához kötözték. Minden ellenállása hasztalan volt. Elkezdődött hát… és én tudtam, hogy most már nincs megállás, mert Phosphor a végsőkig ki fog tartani.

Amikor letelt a két árapály, néhány alak lépett ki a rengeteg fáinak árnyékából, szakadtan, porosan, meggyötörten. Üzenetet vittek. A demiurgok baljós üzenetét. Az Árny elhűlten hallgatta szavaikat. Szembesítették azzal, hogy a mentőcsapat elbukott, minden egyes szedonurg harcosát lefegyverezték, fogságba ejtették és ezzel a próbálkozással csak alaposan feldühítették a mocsáriakat. Ráadásul bosszúból, azért mert a birodalom cselt próbált alkalmazni, a szemük láttára korbácsolták meg Phosphort. Azt üzenték, hogy ez még csak a kezdet és mivel jól tudják, hogy sebei gyorsan gyógyulnak, így folyamatosan fogják kínozni mindaddig, amíg vagy meg nem hal vagy a határvidék kiürítése és átadása meg nem történik.

A folytatás összefoglalója vázlatosan:

http://regenyeim.hu/ne-maradj-le/vegzetes-atvaltozas-vegenek-osszefoglaloja/

 

Áttekintő:
Időrendben először Phosphor történetét kezdtem közzétenni… 1. majd a 2. részét.
Ezt követően, mivel igen sok olvasó kíváncsi lett a királyra, visszaugrottunk az időben oda, amikor király lett belőle. Így aztán olvashattátok az Utolsó fénysugár című regényt.
Most visszatérünk Phosphor történetéhez, annak a 3. részéhez.
Az utolsó fénysugár és a Végzetes átváltozás(Phosphor története) közt sok-sok száz évnyi különbség van. Az elsőben a lényt pilinkének nevezik, bár a végén megtudhattátok az igazi nevét. Utána ő még sokáig a király mellett marad… de aztán… aztán hoz egy igen rossz döntést, ami akkor és ott éppen jónak tűnik, így tehát meghal, majd pedig sok-sok év múltán újból megszületik, az Árny ténykedésének eredményeként, immáron nem teremtményeként, hanem fiaként és Phosphor a neve. Persze ő nem sejti, hogy az Árny az apja.
(Thanathosz=Mester… később csuklyát vesz, álcát ölt és beáll a király szolgálatába, ahol külleme miatt csak úgy nevezik, hogy az Árny…. később, mire Phosphor felnő, az Árny komoly rangot szerez magának a palotában, kivívva a király megbecsülését, bizalmát… így lesz a neve: Skía Messanichtor)
Az ínyencek figyelmébe ajánlom a rövid történetek közül a következőt:
Címe: Harc földön és égen
Ebből megtudhatjátok, miként hal meg a pilinke.