Vhalenien – Az új élet

Nem tudta mi hozta létre a gondolatot, de egyszer csak végigfutott kábelein a vágy. Testet akart. Olyat, amilyet a körötte élők használtak. Hiába volt óriási, sőt hatalmas a tudása. Valami hiányzott. Nem járt még az épület falain kívül, de nem is tudott volna, hiszen ő maga volt az épület, folyamatosan zakatoló berendezéseivel és az azokat összekötő kábelekkel. A nép minden tudását összegyűjtötte és itt tárolta. Mivel tehát ő maga volt minden információ központja, ráadásul kutatóállomásként is működött, így pontosan tudta mit jelent kísérleteket végezni. Számtalan helyiségében folytak a munkálatok különös, helyváltoztatásra képes, két lábon járó lények utasításai alapján, ő pedig végrehajtotta a számításokat, kiértékeléseket. Sőt! Vasrudakból álló karszerű egységeivel a fizikai teremtés folyamatában is részt vett. Így telt-múlt az idő.
 

Aztán egyszer csak váratlanul megfogalmazódott benne a gondolat, hogy jó volna elhagyni ezt a helyet. Persze tudta jól, hogy mi van a falain kívül, hiszen a nép minden tudását betáplálta az áramköreibe, de testet akart és elindulni, hogy maga is megtapasztalhasson mindent. Amint megvolt a terv, nem késlekedett. Mindent tudott az ott élő lények testének felépítéséről. Tudásával titkon könnyedén létrehozhatta új küllemét. Aztán érzékelőivel leolvasta a tükröződő felület különleges jeleit és elnevezte magát. Amikor pedig eljött az idő, áttöltötte minden tudását az elkészült test memóriájába. Igen. Mindent. Az új test agya ugyanis oly különleges anyagból készült, hogy lehetővé tette az óriási adat és összefüggés mennyiségének eltárolását. Küllemre éppolyan volt, mint az ott élő lények, de a belseje…
 
Miután minden tudását átmásolta, elindította az önmegsemmisítőt, majd leállította az épület érzékelőit és egyszerűen csak szépen kisétált az épületből. A szemközti hegyoldalból nézte végig a robbanást. Aztán elindult a világban, hogy felfedezze azt. Így telt-múlt az idő… Sokfelé járt, sok mindent látott, tapasztalt. Aztán egyszer csak eljutott hozzá a hír, hogy a kísérleti központ újjáépült. Amikor visszatért, meglepetten látta az óriási, futurisztikus építményt, tetején a hatalmas, széles résszel. Olyan volt, akár egy monumentális gomba, de persze akkoriban ő még nem ismerte e szót.
 
Amikor visszatért, döbbenten látta, hogy mennyi minden változott, de ebben tévedett. Igaz, az építmény új volt és különleges, de éppoly kísérletek zajlottak bent, mint egykoron. Ami valójában változott, az ő maga volt. Amikor megtudta, hogy milyen kísérletek folynak a megújult központban, elborzadt és elhatározta, hogy felfedi mindenki előtt. Persze értette ő, hogy a tudásért gyakran komoly árat kell fizetni, de nem értett egyet azzal, hogy mások kárára, azok beleegyezése nélkül. Márpedig a háttérben folytak ilyen jellegű kísérletek. Miután hatalmas tudása miatt felvették a munkára, hamar szembesült a nem éppen etikus részleg ténykedésével.
 
A sötét éjszaka fényei csillogtak a macskaköveken, amikor a találkozó helyszínére érkezett. Tudta, sokat kockáztat azzal, hogy kiadja az információkat és kiszivárogtatja a titkos kísérletek létét, de úgy vélte, hogy ez a helyes. Bele se gondolt abba, hogy ő csak egy gép és egyáltalán nem kéne törődnie az élők kínjaival. Kételyek és kétségek nélkül jelent meg a találkozón. Nem sejtette, hogy az egész csak egy csapda. Nem sejtette, hogy a háttérben meghúzódó hálózat ennyire kiterjedt. Nem számított arra, hogy többen, ráadásul hátulról támadnak rá. Arra pedig még kevésbé gondolt volna, hogy van olyan szer, amivel őt meg lehet állítani. Oly tökéletesnek hitte a testét. A testet, melyet önmagának készített. Csakhogy nagyot tévedett.
 
A szúrás ugyan aprócska volt és szinte alig érezte, de a következő pillanatban lebénultak a végtagjai és összecsuklott. Nem tudott semmit se tenni a támadók ellen, akik pillanatok alatt legyűrték.
Nem telt bele sok idő és már kifeszítve, megkötve feküdt egy rideg kőlapon. A fejében rettenetes fajdalomra tért magához. Talán a szer mégse hatott rá kellő erővel. Ahogy feltekintett, legszívesebben felordított volna a szörnyű kínok közepette, de nem volt rá elég ideje. Éppen csak kinyitotta szemeit. A helyiség plafonjának erőteljesen vakító fényében éppen csak meglátta a körülötte álló alakokat. Számára azonban egyetlen pillanat is elég volt arra, hogy lássa és emlékezetébe vésse arcaikat. Pedig kilencen álltak körötte. Illetve volt még ott valaki… valaki, közvetlenül a lámpa fénye előtt.
 
Még azt is felfogta, hogy mi történik vele. Tudta, rajta végzik el a tiltott kísérletet. Aztán elvesztette az eszméletét.
 
Arra tért magához, hogy élesztgetik, de mozdulni nem tudott. Nyitott, rezzenéstelen tekintete előtt lassan felderengett és kiélesedett a kép. Egy alak hajolt fölé és szólítgatta, de az arcát a mögötte ragyogó lámpafénytől nem láthatta. Érzékei csak lassan tértek vissza. Előbb a látása, aztán a hallása. Végül már a szavakat is felfogta, megértette, de mozdulni nem bírt. Körötte tanácstalanul beszélgettek. Volt, aki megjegyezte, hogy ő megmondta, hogy ez lehetetlen. Igen. Kontrázott rá valaki más. Hogy is hihették, hogy egy olyan bonyolult, komplikált hálózattal rendelkező rendszert, mint amilyen az élő agy, át lehet ültetni új testbe. Volt, aki szerint az volt a baj, hogy nem élő alany testét választották erre a célra, de aztán valaki megjegyezte, hogy mégha az jobban működhetett is volna, annak semmi értelme nem lett volna. Hogy miért? Mert a céljuk a halhatatlanság. Az örök élet. Ehhez pedig egy igazán strapabíró testre van szükség.
 
Vhalenien, mert ez volt a neve főhősünknek, csak hallgatta tanakodásukat, miközben próbált megmozdulni, de ez sehogy se sikerült neki. Valójában egyáltalán nem érzékelte új testét. Arra gondolt közben, hogy milyen kár a régiért, melyet pedig oly gondos munkával készített el. Annyira igyekezett, hogy a megtévesztésig hasonlítson az ott élőkhöz, miközben atomi szinten más, sokkal jobb anyagból készítette. Az egyetlen dolog, ami nyugtatta, az az volt, hogy legalább az agya, az elméje és ezzel az átmentett tudása megmaradt. Nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert hamarosan kimondták, hogy ha nem tér magához, ha nem mozdul, akkor meg kell semmisíteni és új kísérleti alanyt választva mindent előről kéne kezdeni.
 
Ezt hallva Vhalenien minden idegszálával küzdeni kezdett azért, hogy meg tudjon mozdulni. Ha legalább a szempillája rebbenne… suttogta valaki, de úgy tűnt, mindez lehetetlen. Csalódottan ingatták fejeiket. Vhalenien érezte, hogy elméjében az impulzusok miriádjai kétségbeesetten száguldoznak fel-alá, de mégcsak sóhajtani se tudott. Miként egy élettelen fadarab feküdt a kőlapon, melynek még ridegségét se érezte. Lassan be kellett látnia, hogy itt a vég. Ha lettek volna érzései, ha eredetileg nem csupán csak egy szervetlen kábelekből álló lény lett volna, akkor bizony most kétségbeesik. Így viszont lassan beletörődött az elkerülhetetlenbe. Nemsokára ki is mondták felette az ítéletet és használhatatlan teste hamarosan ott feküdt a megsemmisítőhöz vezető futószalag rideg vasain.
 
Hallotta a monoton zakatolást, a gépek mély hangját. Nem tudta azonban megmozdítani a fejét, hogy megnézze mi vár rá, de talán jobb is volt így. Ahogy a rideg, drótokból és vasrudakból összetákolt szalag megállíthatatlan könyörtelenséggel haladt előre mozdulatlan testével, úgy került egyre közelebb végzetéhez. Látott már korábban ilyen megsemmisítő berendezést. Tudta mi vár rá. Jól tudta, hogy a szerkezet hamarosan darabjaira szaggatja testét éles fémlemezeivel, majd pedig szinte atomjaira őrli. Jól tudta, hogy ennek a népnek nem számít a halál. Tudta, hogy képesek úgy újjászületni, hogy nem feledik az előző életüket. Éppen ezért volt rendkívül könyörtelen ez a tettük. Hiszen nem sejthették, hogy nem közülük való. Nem sejthették, hogy nem érzi majd a kegyetlen fájdalmat és nem emlékszik majd minden rettenetre, amikor újjászületik, mert nem születhet újjá.
 
Őt se érdekelte különösképpen a halál, de nem akart megsemmisülni. Nem tudta mi lenne vele akkor, de nem akarta kipróbálni, nem akarta átélni. E gondolatra újult erővel kezdtek cikázni ismételten az impulzusok az elméjében. Tudta, meg kell mozdulnia. Tudta, nincs más választása. Nincs segítsége. Valamit azonban nagyon elronthattak a kísérlet során… valamit talán rosszul kötöttek be. Nem tudott másra gondolni. Ugyan mi más okozhatta volna ezt a végtelen tehetetlenségét? Közben a monoton zaj egyre jobban és jobban erősödött. Az óriási megsemmisítő gép dübörgésébe, melybe eladdig csak élettelen tárgyakat hajítottak, beleremegett az egész teste, de ebből ő semmit se érzett. Tágra nyílt, dermedt tekintete előtt azonban remegett minden. Már csak négy méter, már csak három… még kettő…
Vészesen közeledett számára a halál. Bár miként halhatna meg valaki, aki sosem született? Erre gondolt, amikor feladta és… úgy döntött, jobb, ha lekapcsolja az energiaáramlást az elméjében és beszünteti meglévő érzékeit. Nem akarta hallani, látni, mi történik vele, körötte. Először a zajok szűntek meg, amint leállt a hallása, majd a látása szűkült be pillanatok alatt és végül nem maradt más, csak a teljes sötétség. Aztán még egy pillanat és tehetetlen teste a futószalagon elért a megsemmisítő nyílásához, majd pedig érezte, amint az éles és hegyes lemezek a jobb lábába mélyednek. Igen. Jól olvastátok! Érezte! Abban a pillanatban ugyanis ideghálózatán rettenetes fájdalom cikázott végig, fel-alá többször is. Erre erősen rúgott egyet, önkéntelenül, hogy megszabaduljon a kegyetlen szorítástól. Mozdulatára hangos csörömpölés volt a válasz, miközben megperdült körötte a sötétség, ahogy lefordult a továbbra is zakatoló szalagról.
 
Mire térdre omlott, már visszatértek az érzékei. Felemelte tekintetét és látta, hogy a megsemmisítő, mint egy rettenetes szörnyeteg, foghíjas pofájával vigyorog rá. Meglepve látta, hogy ezek szerint sikerült szétrúgnia nem is egyet az óriási, éles, hegyes és egyúttal igen vaskos fémlapátok közül. Sietve nézett a lábára, hogy felmérje a keletkező károkat. Meglepve látta azonban, hogy teljesen sértetlen. Ahogy elnézte a bőrét, már tudta, hogy nem akármilyen különleges anyagból hozták létre a testét. Valóban strapabírónak készült, ahogy azt korábban a körötte állók mondták. Ahogy végigsimította, már tudta, hogy érdes felszíne nem véletlenül csillámlik annyira. Miriádnyi apró, színes gyémántszilánk alkotta és tette erősebbé és időtállóbbá bárminél és bárkinél.
 
Vhalenien tétován, elgondolkozva állt fel. Mi legyen most, mit tegyen? Aztán megfordult és döbbenten látta, hogy nincs egyedül. A kísérletet végzők ott álltak mind, vele szemben. Azaz, majdnem mind. Egy mintha hiányott volna. Mielőtt azonban jobban is eltűnődhetett volna ezen, ketten már meg is ragadták, hogy a padlóra kényszerítsék. Tudta, nem sok jóra számíthat, ezért azonnal kitépte magát a szorításukból és már rohant is a kijárat felé. Nem gondolt arra, nem sejtette, hogy durva, gyémántkristályokból álló bőre milyen végzetes fegyver, ahogy nyilván a támadói se számítottak erre. Gyors mozdulata, miközben kiszabadult szorításukból, majd áttört az elébe állókon, szinte észrevétlenül szaggatta fel puha bőrüket és ezernyi sebből indult meg éltető nedvük, de nem vették észre azonnal. Sietve vetették magukat rá, hogy megragadják, de sikertelenül. Rohantak hát utána a folyosókon. Odakünt már mások is csatlakoztak az üldözőkhöz. Megszólalt közben a riasztó is.
 
Mindenáron akarta ezt a kísérletet. Tudta, ha sikerül, ő lesz az első, aki élő agyat előre elkészített, minőségi testbe köt be. Igen, persze hogy ismerte az etikai szabályokat és a törvényeket, de úgy vélte, hogy egy esetleges siker feledtetné mindenkivel ezeket. Egyébként meg nem is értette, hogy miért kell szabályok és ezáltal korlátok közé szorítani a tudományt. Oly régóta küzdött már a nép, halandóságuk átkával. Miközben a testük újra és újra leépült, mert elhasználódott, olyan szellemi szinten álltak már, hogy még a halál se volt képes arra, hogy törölje emlékeiket. Folyton újjászülettek és tudtak is erről. Az viszont rendkívül zavaró körülmény volt, hogy mindig, minden életükben fel kellett nőniük. Kiváltképp a csecsemő és kisdedkor volt rettenetesen idegesítő a számukra. Kivárni, míg telik az idő. Tudta jól, hogy nem akármilyen ünnepség és hírnév járna annak, aki erre megoldást talál. Márpedig egy sokat kibíró test, melyre nem hat az enyészet, kétségkívül kiváló megoldásnak tűnt. És az agy? Nos, ilyesmit ugyan még nem tudott volna senki létrehozni azon a világon, de úgy vélte, az majd a következő lépés lesz. Átmeneti megoldásnak azt látta, hogy tápláló, frissítő folyadékkal veszi majd körül. Az első lépés azonban az agy átemelése volt. Előbb ezt a feladatot kellett sikeresen elvégezniük.
 
Nem értette, hogy miért nem sikerült a művelet. Pedig annyira biztos volt magában és nem ok nélkül. Jóideje készült már titkon erre, tudását mindinkább gyarapítva. Még a központi labor megújult épületébe is sikerült bejutnia, mint kiváló szaktekintély. Sokféle kutatásra is engedélyt kapott. Törvényesen tartózkodott tehát az épületben. Hűséges és a tudomány iránt elkötelezett, azért mindenre képes segítői is akadtak. Igaz, nem voltak hajlandóak szó szerint bármire. Hiába tette fel nekik a kérdést, hogy ki vállalkozna önként arra, hogy egy ilyen kísérletet rajta titkon elvégezzenek. Mindegyiküket elborzasztotta ez a gondolat. Pedig tudták, hogy mégha sikertelenül végződne, akkor is újjászületnének és nem veszne el semmi, hisz mindenre emlékeznének. Na, igen! És pont ez volt számukra a bökkenő. Arra gondoltak, hogy ha nem járnának sikerrel, akkor az igen nagy fájdalommal és rettenetes kínokkal is járhat, amit aztán a halál se feledtethetne velük. Szóval inkább köszönték szépen, de nem. Lenézően mérte végig őket, mert ő tudta jól, hogy a helyükben egy pillanatig nem hezitálna, hanem azonnal a kőlapra feküdne. Csakhogy nem vághatta szét a saját agyát. Erre még ő se lett volna képes.
 
Amikor megtudta, hogy egy fegyencjárat parkol az épület tetején, adta magát a megoldás. Akiket oda bezártak, azok nem hiányoztak volna senkinek. Hogy miért nem? Mert időről-időre elindítottak egy ilyen űrhajót a végtelen térbe azokkal, akik lázadtak, vagy csak másként gondolkodtak. Így távolították el a rendbontó egyéneket, ha akadt ilyen. Tudta, hogy aki egyszer oda bekerül, az nem tér vissza többé. Nagy távolságból pedig még a lelkük se talált vissza. Ez volt tehát a tökéletes megoldás. Úgy vélte, ha onnét választják kísérletük alanyát, és sikerrel járnak, fogságban tudják tartani az illetőt, míg, ha nem járnak sikerrel és nem tudna megmozdulni, akkor egyszerűen csak visszacsempésznék a fegyencjáratra. Mivel bíztak benne és tisztelték, így aztán korlátlan be- és kijárása volt mindenüvé. Úgy tűnt tehát, hogy kockázat nélkül valósíthatják meg a tervüket.
 
Úgy tűnt tehát, hogy számára kedvezően fognak alakulni a dolgok. Minden adva volt a kísérlethez. Nem sejtette, hogy hamarosan porszem kerül a szépen elképzelt, alapos részletességgel kitalált gépezetébe. És ezt a porszemet nem hívták másként… igen… róla meséltem eddig. Ő volt Vhalenien.
 
Pedig amikor először találkoztak, amikor ő is meghallgatta kérelmét aziránt, hogy ott dolgozhasson, azt hitte, hogy nem más ő, mint a kétlábon járó főnyeremény. Miután felvették a kísérleti központba és hallott tudásáról, kifejezetten ezért hívatta magához. Azt hitte, hogy személyében egy különleges segítőre talál. Mondjuk, így is lett, de másként, mint ahogy arról valaha is álmodni mert volna.
 
Amikor először beszélt vele, akkor nem csak hihetetlen tudása tűnt fel neki, de különös, józan ridegsége is. Akkor azt gondolta, hogy ilyen csak egy pszichopata lehet, de ez nem volt ellenére. Sőt, még örült is neki. A kutatásához ugyanis éppen egy ilyen személyre volt szüksége. Olyanra, aki elég okos, ugyanakkor kellően gátlástalan is.
Ezért is érte váratlanul, amikor beavatva tervébe, Vhalenien a rá jellemző hideg egyszerűséggel nemet mondott. Nem értette. A válasz azonban egyszerű volt. Nem etikus.
 
Ráadásul nemcsak, hogy nem akart résztvenni benne, de már indult is, hogy jelentse a dolgot, azt, hogy milyen kísérletbe fogtak. Vhalenien az információk nyílt áramlásához szokott. Ahhoz, hogy adatbázisából bárki, bármilyen adathoz hozzáférhet. Sose léteztek titkos kísérletek. Eladdig. Úgy vélte tehát, hogy erről is tudnia kell mindenkinek. Márcsak azért is, mert szerinte ebbe nem egyezett volna bele a nép. Nem volt etikus.
Ráadásul, ha egy fegyencen végzik el… és nem járnak sikerrel, akkor az illető könnyen újjászülethetett volna, bármilyen testben anélkül, hogy a többiek erről tudtak volna. Ezzel pedig lehetősége nyílt volna a kegyetlen és váratlan bosszúra. Tehát komoly veszélyt is jelenthetett volna egy efféle kísérlet. De, ami Vhalenient a legjobban aggasztotta volna az egészben az az volt, hogy senkit se kérdeztek meg. Engedély nélkül már neki is álltak. Elvégezték jónéhány alany alkalmassági vizsgálatát. A kiválasztás tehát kezdetét vette. Vhalenien úgy vélte, hogy mindez ilyen formában igen igazságtalan, amiről mindenkinek tudnia kell.
 
Amikor Vhalenien nemet mondott a kérésére, és elhagyta a helyiséget, döbbenten nézett utána. Nem értette, hogy mert ilyen könnyedén szembefordulni vele, de nem tartóztatta fel. Csak intett két segédjének, akik már tudták is a dolgukat. Nem ez volt az első eset, hogy parancsára félreállítottak valakit.
Amikor segédjei kikötözték a kőlapra a kísérleti alanyt, még csak arra gondolt, hogy mielőtt végeznek vele, így legalább lesz haszna. Nem gondolta, hogy a sors ennél sokkal többet fog kihozni kettejük találkozásából, mely aztán évezredeken át gyűrűzik tovább.
 
Nem sokat teketóriáztak, hamar neki is álltak. Nem tűnt fel egyikőjüknek se, hogy Vhalenien teste és agya más anyagból készült, mint az övék. Molekuláris szinte nem vizsgálták. Küllemre pedig szinte teljes hasonlóságot mutatott. Nem sejtették, hogy emiatt nem fog tudni oly könnyen megmozdulni. Azt hitték, hogy csak rosszul kötöttek be valamit az agy áthelyezésekor.
 
A kísérlet egyébként rendben zajlott. Csak egyszer tért magához a koponya csontjainak fűrészelése közben, de azt gondolták, hogy csak kevés volt az altató. Nem sejtették, hogy az ő elméje olyan anyagból készült, melyet csak ő maga kapcsolhatott le és amelyre semmijen szer nem hathatott. Csak ezért tért magához. És csak a fájdalom miatt állította le a saját működését.
 
Amikor azt látta, hogy a kísérleti alany nem tér magához, az idő hiába múlik és hiába tesznek bármit, egyre több segédje mondta ki, hogy ez bizony nem sikerült. Ő azonban ilyen téren nem szeretett belenyugodni a kudarcba. Elméje már új megoldást keresett, de közben jelt adott arra, hogy megsemmisítsék. Fősegédje ki is adta a parancsot a többieknek. Ez volt az a rettenetes, rémisztően kegyetlen ítélet, amit Vhalenien kimondva hallott és aminek hatására még jobban próbált magához térni, de sikertelenül. A segédek aztán felemelték és már vitték is át egy másik helyiségbe. Így került rá a futószalagra, ahol már csak pillanatok voltak hátra ahhoz, hogy használhatatlan testét bedarálják. Már meséltem arról, hogy ezt miként élte meg és túl. És közben bizonyára gondoltatok arra, hogy mily kegyetlen lehetett a kísérlet vezetője, hogy ezt akarta tenni vele. Ebben az esetben azonban lett volna mentsége. Ha azt hiszi, hogy a kísérlet egyáltalán nem sikerült, hogy a kísérleti alany nincs magánál. Ezesetben még pozitív cselekedetnek is lehetett volna nevezni tettét. Mondhatnánk, hogy a megsemmisítővel csak ki akarta szabadítani a lelket a használhatatlan testből, mint valami kagylóhéjból. Ekkor azonban elég lett volna kiadni parancsát. De vajon miért ment velük ő maga is?
 
Miért ment velük? A magyarázat egyszerű. Volt egy teóriája. És kegyetlenebb is volt még annál is, amit az eddigiek alapján gondoltok róla. Látta ugyanis, hogy a jelzőrendszer agyi aktivitást mutat. Tudta jól, hogy a kísérleti alany magánál van. Gondolta, talán csak szimulál és ha ráijesztenek… de ez nem segített. Úgy vélte drasztikusabb eszközhöz kell folyamodniuk. Arra gondolt, hogy a megsemmisítő segíthet. Segítségével tesztelheti, hogy valóban jó minőségű lett-e az elkészített test, azaz elég ellenálló-e. Másrészt volt egy teóriája. Úgy vélte, ha elég erős fájdalom érné, akkor magához is térne. És így is lett. Ávhriol Gláhál büszke elégedettséggel nézett utána, amikor Vhalenien magához térve, mindenkit félrelökve kirohant.
 
Nem telt bele sok idő és a folyosók megteltek vérrel. Hiába próbálták lefogni. Puha bőreiket felsértették a gyémántszemcsék miriádjai. Hiába próbáltak ki bármilyen fegyvert ellene. Túl gyors volt. Túl megállíthatatlan, de legfőképpen túlságosan sérthetetlen. A kemény és rideg gyémántszemcsék kombinálása a rugalmas és különleges fémvázzal, egyszerűen lenyűgöző találmánynak bizonyult. Igaz, senki nem élvezte, leszámítva persze Ávhriol Gláhált, a kitalálóját, aki visszavonulva egy mindentlátó berendezésekkel felszerelt helyiségbe, mosolyogva és büszkén szemlélte az eseményeket. Igaz, hullott a nép, mindenki, aki rátámadt, de úgy vélte, értük nem kár. Jól tudta, hogy mindenki könnyedén újjászületik és emlékezik majd. Ez volt az élet megszokott rendje. A halál a körükben nem volt egyenlő a rettenettel, mert közben nem veszítették el se eszméletüket, se emlékeiket. Ávhriol Gláhál tehát egy pillanatig se gondolt erre. Nem ez érdekelte. Arra gondolt inkább, hogy ez most milyen kiváló lehetőség az új test tesztelésére. Most kiderül miként lehet megsemmisíteni. Kíváncsian figyelt tehát és várt türelmesen.
 
Ahogy azonban az idő telt… hiába hitte újra és újra, hogy na majd most, most majd megállítják… minden fegyver hatástalannak bizonyult ellene. Ez kezdetben egyre nagyobb büszkeséggel töltötte el, de aztán… aztán mindenfelé, minden képernyőn a csendes és véres folyosókat látva… egy pillanat alatt átsepert rajta egy eladdig általa még nem ismert érzés. A félelem.
 
Tudta, nem várhat tovább. Tennie kell valamit. Le kell állítania. De vajon miként? Ő teremtette. Ismernie kellett a gyengéjét. Kellett lennie rajta egy kapcsolónak, amivel vész esetén leállíthatta. Csakhogy ilyesmit nem tett rá. Erre ugyanis nem számított.
 
Ávhriol nem tudta azonnal, hogy mit tegyen, miként állíthatná le, de aztán eszébe jutott a fegyencjárat, mely az épület tetején várakozott az indulásra. Arra gondolt, hogy talán arrafelé terelhetné, majd, amikor az űrhajó fedélzetére kerülne, lezárhatná mögötte a zsilipajtókat és megoldódna a gond. Aztán már csak el kell indítani a járművet. Kicsit korábban, mint ahogy tervezték. Az űrhajó pedig hypersebességre kapcsolva, pillanatok alatt megszabadítaná népüket legújabb gondjaiktól. Tudta, hogy a jármű belsejének felépítése, a folyosók elhelyezkedése és struktúrája teljesen megegyezik a központ belsejével. Ez a nép nem éppen a szépérzékéről és a kreativitásáról volt híres. Ez azonban akkor és ott éppen kapóra jöhetett volna. Ávhriol úgy vélte, hogy egy komolyabb hajtóvadászat elterelné Vhalenien figyelmét és észre se venné, ha közben az űrhajó folyosóira lép.
 
Az ötlet jónak tűnt. És még a szerencse is segítette. Legalábbis ő ezt gondolta, amikor a képernyőkön látta, hogy több tucat rendrakó özönlik a folyosókra. A felfegyverzett, páncélokkal felszerelkezett alakok elől Vhalenien éppen jó irányba, felfelé menekült. Avhriol ezt látva a felvonókhoz sietett, hogy lerövidítse az utat és a megfelelő pillanatban majd a megfelelő helyen, a zsilipeknél legyen és lezárhassa mögötte, elvágva a visszafelé vezető utat. Egy dologra azonban nem számított.
 
Nem számított azonban arra, hogy Vhalenien nem véletlenül rohan felfelé. Pontosan tudta ugyanis, hogy ott a fegyenchajó és egyetlen esélyének azt látta, ha arra menekül, majd pedig elindul vele és elhagyja ezt a bolygót. Arról még fogalma se volt, hogy milyen az új teste, mit bírna ki. Nem akart azonban kockáztatni. Túlságosan törékenynek érezte magát. Nem tudta, hogy mi volt korábban, azokban az időkben, amire nem emlékezett, de nem akarta, hogy megsemmisítsék, hogy ne létezzen többé.
 
A fordulóban váratlanul szaladtak egymásnak, mégpedig oly nagy lendülettel, hogy mindketten elvágódtak a folyosó kemény kövén, miközben csillámló gyémántpor szóródott mindenfelé. Ávhriol érezte a hasogatón éles fájdalmat, mely puha bőrét keresztül-kasul szántotta. Nem számított arra, hogy Vhalenien ily gyors, hogy megelőzi őt és a felvonónál is gyorsabban ér fel. Az űrhajó ajtaja, az átjáró alig karnyújtásnyira volt tőlük éppen, pedig egyikük se volt oly fura lény, hogy egy emberi karnál sokkal hosszabbal rendelkezett volna. Nem lehetett könnyen észrevenni azt, hogy onnét már az űrhajó kezdődik, mert mint azt már meséltem, e nép minden folyosót ugyanúgy épített meg. Ávhriol is csak onnét tudta, hogy a felvonó kijelezte neki az emeletek számát. De mi van, ha Vhalenien menekülés közben is figyelt és számolta? Mi van, ha észreveszi és nem sétál a csapdába?
 
Ávhriol tudta, nincs ideje tétovázni, azonnal cselekedni kell, különben, ha a lendület megtörik és Vhalenien jobban körülnéz és észreveszi, hogy még két lépés és lezárhatnák mögötte a visszautat, hogy így az épület tetején várakozó űrhajó belsejében rekedjen… nem, nem kockáztathatta meg, hogy a csapdát észrevegye. De akkor mit tegyen? Mit tehetne? Persze nekimehetett volna, megkísérelve, hogy a bejáraton átlökje, de puha bőre már így is számos sebből vérzett tőle. Biztos volt abban, hogy az erőszakkal, amit szokása szerint mindig alkalmazott, ezúttal nem menne semmire. Cselhez folyamodott tehát. Persze tudta, hogy nyilván felismeri őt és a közös múltjuk miatt majd nem bízik benne, de arra gondolt, hogy talán… talán kihasználhatná a pánikhangulatot. Vhalenien még alig lepődött meg azon, hogy egymásnak futottak, még épphogy csak kimondta emiatt a bocsánatkérést, Avhriol nem törődve fájdalmával, már sietve fel is pattant és nyújtotta felé segítő jobbját. Aztán színlelt kapkodással tolta tovább, mondván, hogy ő majd eltereli az üldözők figyelmét, csak meneküljön, siessen. Vhalenien a történtek után nem igazán tudott hinni benne. Ráadásul nem nagyon rendelkezett érzelmekkel, így a jószándékúnak tűnő sürgetés se hathatott rá. Nem volt azonban oka arra, hogy ellenkezzen, mivel ő maga is a fegyenchajó fedélzetére akart jutni. Ő maga is le akarta zárni a zsilipeket, hogy aztán a járművel elhagyja ezt a galaxist.
 
Csakhogy volt még valami, amire Ávhriol nem számított. Vhalenien ugyan tétovázás nélkül pattant fel és lendült tovább, ő pedig igyekezett utána, hogy kihasználva a pillanatot, a zsilipet mögötte gyorsan lezárja, de váratlanul megingott minden köröttük. Mintha valamit felrobbantottak volna. A hirtelen rázkódás hatására előre esett, át az ajtón, miközben sebekkel borított teste hosszú és véres nyomot húzott a fegyencjárat márványpadlózatán. Vhalenien sietve fordult vissza, hogy segítsen neki talpraállni, de a hajó ekkor még jobban az oldalára billent és egyetlen szempillantás alatt vágódott le a zsilip, miközben mindketten a folyosó másik végébe repültek. Ávhriol ekkor értette meg, hogy nem csak neki jutott eszébe, hogy a fegyencjárat belseje csapda is lehet. Sőt! A többiek egyáltalán nem teketóriáztak. Mielőtt a zsilipet lezárták volna, pár pillanattal korábban a hajtóműveket is berobbantották. Nyilván a kapkodás következtében sikerült ez először csak féloldalasan. Biztosra akartak menni. Elszigetelni a teremtményt és aztán mielőbb kilőni az űrbe. Ávhriol még azt is tudta, hogy mi lesz a fegyencjárat sorsa. Borzadállyal vegyes rettenet futott át rajta a gondolatra. Tudta, most, hogy ő is csapdába esett, mindennek vége, még az ő életének is.
Szerencsére Ávhriol az a fajta volt, aki félelmei és aggodalmai közepette igyekezett gondoskodni minden eshetőségről. Mindig számított a legrosszabbra is, amit csak el tudott képzelni. Mivel pedig igen nagy tudásának köszönhetően ő tervezte a fegyenchajót, nem felejtette le róla a mentőkabinokat, melyeket titkon a falakba több helyütt is beépített. Több tucatot. Így aztán akár minden rab könnyedén megmenekülhetett volna. Csakhogy Ávhriol nem rájuk gondolt, amikor ezeket tervezte, hanem csakis önmagára. Gondoskodni akart arról, hogy az űrhajó bármely pontjáról el tudjon menekülni. Félt ugyanis attól, hogy egyszer eljöhet a pillanat és a fegyencjárat fedélzetén találja magát. Tudta ugyanis jól, hogy a nép nem csak a gonosz és kegyetlen alakokat bünteti és távolítja el így, hanem azokat is, akikben potenciális veszélyforrást lát. Így aztán felkészült arra is, hogy még egy olyan jó lélek is, mint amilyen ő, könnyen a fegyencek sorsára juthat, pusztán a nagy tudása miatt.
 
Ávhriol tudta jól, hogy nincs sok ideje, hiszen nemcsak ő tervezte, de ő is állította be a fegyencjárat útvonalát. Igaz, parancsra tette. Ebben kivételesen ártatlan volt. Már amennyire ártatlan lehet az, aki bűnrészes. Azzal tehát tisztában volt, hogy az űrhajó miután a hyperűr-sebességet eléri, igen gyorsan el fog jutni a meteoritraj határához. Aztán az óriási kövek és sziklák megsemmisítik majd a nem túl ellenálló burkolatot, könnyedén összeroppantva az egészet. Nem érte volna váratlanul, hiszen jól tudta, hogy ez a cél. A fegyencjáratot szándékosan akarták a messzi idegenben megsemmisíteni. Népük ugyanis igaz, könnyedén újjászülethetett és mindenre emlékezett, de ez csak viszonylag kis távolságra, maximum egy szomszédos bolygóra sikerült. Ha tehát nincs a közelben erre lehetőség…. nem tudták pontosan, hogy mi lesz velük, de úgy vélték, örök-időkre kóborló lélekké válnak majd a térben. Nem lehettek biztosak abban, hogy mi történik majd, de remélték, végleg megszabadulnak a rendbontóktól. Eredetileg azonban még várni akartak az indítással. Arra vártak, hogy az egész bolygóról összeszednek majd minden lázadó lelket. A fegyencjárat azonban Vhalenien miatt, azért, hogy tőle megszabaduljanak, jóval hamarabb indult útjára. Nem volt tehát tele még minden cella. Elég lett volna tehát a mentőkabin mindannyiójuknak, de.… kiengedni a foglyokat? Elmagyarázni nekik a helyzetet? Mindenkinek egyesével megmutatnia egy-egy mentőkabint? Ráadásul a titkos ajtajaik csak Ávhriol érintésére nyíltak. Nem! Egyáltalán nem tartotta túl jó ötletnek, hogy másokon is segítsen. Ávhriol tudta jól, hogy igen közel lehet már az a meteoritfelhő. Tudta, nincs sok ideje. Örülhet, ha ő maga eléri a legközelebbi űrkabint és még időben el tud menekülni.
– Mi ez? Mi történik? – lepődött meg Vhalenien, miután az űrhajó erős rázkódást követően a magasba emelkedett. Aztán néma csend telepedett rájuk, miközben hyperűrsebességgel száguldottak végzetük felé.
– Elindították a fegyencjáratot. – felelte ekkor Ávhriol síri hangon. Meg fogják semmisíteni.
– Hogyan?
– Már betáplálták a járműbe az algoritmust, amikor az elkészült. Már csak el kellett indítani egyetlen gombnyomással. A fegyencjárat azért készült, hogy a nemkívánatos alakokat elzárják a többiektől, majd eltávolítsák a bolygóról. Most már nincs mit tenni. Az algoritmus szerint a jármű hypersebességgel tart egy távoli galaxis felé, egyenesen egy meteoritrajba, ami majd porrá fogja zúzni. Ez volt az eredeti terv. Ami most kissé hamarabb válik valóra, de már elkerülhetetlen.
– Fantasztikus! – suttogta erre Vhalenien.
Meglepettnek tűnt a hangja, de szoborszerű, színesen szikrázó arca meg se rezdült. Aztán gondolkodott egy pillanatig, majd így felelt:
– Megoldom. – azzal már kelt volna fel, de Ávhriol rákiáltott.
– Várj! Mégis hogyan?
– Megkeresem az irányítópultot.
– Azt ugyan keresheted… mit gondolsz nem számítottak arra, hogy valamelyik fogoly netán elszabadulhat? Dehogynem! Az irányítópult épp ezért került a hajó külső falára. Esélytelen hát hozzáférni. Az űrben bárki az atomjaira esne… – tette még hozzá, majd úgy tett, mint akinek éppen eszébe jutott valami és töprengést színlelve nézett végig Vhalenien-en.
Az, azonnal megértette mire céloz.
– Én kibírnám? – kérdezte. – Az én testem túlélhetné?
– Fogalmam sincs.
– De te is részt vettél a tervezésében, nem?
– Nos… igen. De fogalmam sincs. Terveztem, igen. De a tesztelést mások végezték. Várj! Hová mész? – kiáltott rá újra Ávhriol, mert Vhalenien ismét fordult, hogy távozzon.
– Van jobb lehetőségünk? Meg kell próbálnom. – jelentette be. Mielőtt azonban még akárcsak egyet is léphetett volna, megrázkódott a jármű és mindketten majdnem ismét elvágódtak, ha sietve meg nem kapaszkodnak.
– Hol az irányítópanel? Melyik részen?
– A bejárat mellett. Balra. Egy nagy, piros gombot kell lenyomni és leáll. De siess! Már nincs sok időnk!
Szavára ismét vészesen megrázkódott a hajó. Mindketten tudták, hogy már nincs sok idejük. A fegyencjárat és vele együtt ők is, elértek a gyilkos sziklatenger határára. Talán csak perceik lehettek hátra. Igaz, ők más mértékkel számolták az időt.
 
Ávhriol alig várta, hogy megszabaduljon Vhalenientől. Mit érdekelte őt, hogy mi lesz vele, hogy vajon a teste atomjaira hullik-e a térben odakünn? Kísérletekért és a tudományért rajongó, kíváncsi lelkét azokban a vészes pillanatokban csak egy dolog érdekelte. A túlélés. Sietve zárta le a folyosót kettejük közt, mielőtt még Vhalenien kitörte az űrhajó falát, hogy kilépve a végtelen térbe megkísérelje leállítani a járművet. Ávhriol nem sokat tétovázott. Már rohant is a legközelebbi mentőkabinhoz. A folyosó fala azon a részen is éppolyan volt, mint bárhol másutt. Érintésére azonban felizzott valami mélyen a burkolatban, majd nem sokkal arrébb lenyílt egy ajtó. Ávhriol sietve lépett be, mire a fal bezárult mögötte, hogy avatatlan szem többé ne vehesse észre a kabin hollétét. Közben az űrhajót egyre gyakrabban érték találatok. Ezek még csak törmelékek voltak, de Ávhriol tudta, talán már csak pillanatokon múlik az élete. Sietve ült be a székbe, majd egy gombnyomás hatására erős, de bársonyos felszínű pántok rögzítették le már csupa vér testét. Még néhány gyors mozdulat és a kabin kifordult a járműből, majd pedig már készen is állt az útra.
 
Vhalenien tudta, hogy nincs túl sok választása. A meteoritok egyre gyakrabban ütődtek az űrhajó falának. Már nem volt idő arra, hogy kiszabadítsa a foglyokat, de mégha meg is tette volna…. nem lett volna már értelme. Tudta jól, hogy csak egy dolgot tehet. Már tapasztalta, hogy új teste, melybe agyát átoperálták, jóval erősebb bárminél. Nem véletlenül akartak tőle megszabadulni. Nem véletlenül került a fegyencjáratra. Arra gondolt, hogy talán az űr sötétlő semmijében se esne szét ez a test. Mindenesetre meg kellett próbálnia. Már tudta jól, hogy melyik részen van kívül a vezérlőpanel. Sietve törte át az űrhajó falát. Korábban nem lett volna ilyesmire képes. Egy pillanatra meg is lepődött azon, hogy ez sikerült, de nem volt idő a töprengésre. A súlytalanság azonnal felemelte. Odakint hamar megtalálta és már fel is nyitotta a vezérlőpanelt. Döbbenten látta azonban, hogy a piros gomb, melyről Ávhriol beszélt neki, nincs sehol. Esélye se volt hát arra, hogy a járművet leállítsa. Azonnal tudta, hogy Ávhriol csak át akarta verni, hogy csak meg akart tőle szabadulni, de ez már nem számított. A meteoritraj felhője ugyanis közben már vészesen közeledett. Jobban mondva az űrhajó száguldott egyenesen afelé. Már nem maradt sok ideje.
Összpontosítania kellett minden idegszálával. Csakhogy nem voltak idegei. Hogy honnét tudta ezt? Ő tervezte és ő hozta létre önnön magát. Csakhogy e titkát senki se ismerte. És mi maradt meg egykori testéből neki? Csupán az elméje. Aztán arra gondolt, hogy talán az új teste is valamiféle fémből van. Talán az is képes vezetni az áramot, így talán az információt is. Talán, ha éppúgy valamiféle elektrolit folyik vérként a testében… Mindenesetre meg kellett próbálnia. Sietve sértette fel tenyerét a vezérlőpanelen. Az információ pedig már száguldott is.
Nem telt bele sok idő és ismét odabent volt. Odabent, de ezúttal az űrhajó fedélzeti gépezetében és már csak a tizenhatos számrendszerben tudott gondolkodni. Aztán egy újabb rázkódás elszakította az odakünn még görcsösen kapaszkodó testét az űrhajótól, de már nem is volt rá szüksége többé.
 
Vhalenien hamar rájött, hogy nem rendelkezik a kellő tudással az űrhajó irányításához. Ez a rendszer teljesen új volt a számára. Idő pedig nem állt a rendelkezésére ahhoz, hogy áttanulmányozza, értelmezze a működését. Mit tegyen most? Feleslegesen áldozta fel a testét? Úgy tűnt, nincs más lehetőség, mint kivárni, hogy a meteoritraj megsemmisítsen mindent. Vhalenien azonban nem az a fajta volt, aki könnyen feladott bármit. Eszébe is jutott egy ötlet. Azonnal leállított mindent. Végtelen sötétség borult rá. Az utolsó pillanatok utáni pillanatok voltak azok, melyekbe belerázkódott körötte és benne a tér és a hajón mindenki azt hitte, hogy ott semmisülnek meg. Vhalenien azonban nem érzett semmit. Nem volt tudatában a körülötte és a benne zajló eseményeknek se. Csak a visszaszámláló működött az elméjében, melynek megadott egy értéket, hogy egy megfelelőnek tűnő időtartam letelte után újraindítson mindent.
Ávhriol sietve nyomta meg a katapultáló gombját. Az űrkabin azonnal ki is fordult a járműből, hogy késlekedés nélkül induljon, de ekkor váratlanul leállt minden és teljes sötétség borult rá. Csak az ablakon túl, a messzeségben világítottak a csillagok. Aztán erőteljes rázkódást érzett, majd újabbat és újabbat. Tudta jól, hogy elérték a meteoritfelhőt. Nem sejtette azonban, hogy Vhalenien átvette a jármű felett az irányítást. Azt gondolta, hogy a meteoritok rongálták meg annyira, hogy leállt a hajtómű. Remélhette volna, hogy ez szerencse, mert így elkerülhetik a nagyobb sziklákat, de utána… mi lesz utána? Ha tönkrement a hajó, nem indulhat újra. És ha nincs energia, akkor a mentőkabin is haszontalan. Bár a tartalék-energiaforrásokban még reménykedhetett volna. Csakhogy a fegyencjáratot nem túlélésre tervezték. Ezekre gondolt, miközben csak ült némán és várta a halált. A kis kabint közben teljesen belengte vérének tömény illata. Megszokta már, nem is érezte, de mindenütt ott csillogott rajta és körötte. Ájulás környékezte, miközben a kis, kerek ablakon át nézte a tovarohanó kisebb-nagyobb sziklákat és időről-időre érezte, miként remeg meg minden körötte.
 
Aztán váratlanul visszajött az energia és sorra villantak fel a gombok fényei. Pár pillanat még és a mentőkabin már újra indulásra készen állt. Már csak meg kellett nyomnia egy gombot, hogy a kioldót aktiválja és végre indulhasson. Nem tudta miként kapcsolhatott be ismét minden, de nem is érdekelte. Ávhriol minden idegszálát lekötötte az új remény. A remény az életbenmaradásra. Nem tudta mennyire sérült meg a hajó, de azt igen, hogy a kabin épségben maradt és nem kockáztathatja meg a maradást. Tudta, hogy ha újra leáll minden, neki vége. Ki kellett használnia a pillanatot. Sietve nyomta hát meg a kioldó gombját és megnyugodva érzékelte, ahogy a kabint elereszti a dokkoló szerkezete és szinte már érezte is, ahogy tovasiklik az űr fekete bársonyán. Tudta, hogy ezt követően már biztonságban lesz, mert a kabinokat úgy tervezte, hogy ilyen esetben a legközelebbi élhető bolygóra vigyék. Ehhez persze alaposan fel kellett szerelnie a túléléshez szükséges dolgokkal és korábban be kellett állítania az úticélt. Csillagászati ismeretei segítették ebben, de persze nem lehetett biztos semmiben, mivel még sosem jártak távoli bolygókon, csak messziről vizsgálgatták az égbolt távoli részeit. Biztos volt azonban abban, hogy hála tudásának és felkészültségének, most már, hogy a dokkolóból kiszabadult, nagy esélye van a túlélésre.
 
A következő pillanatban azonban Ávhriol erőteljes rántást érzett és a kabin hátravágódott, vissza a dokkolóba. A váratlan lendülettől előrezuhant az indítópultra és véres bőrét tovább szaggatták a műszerek. Az eséskor teljes erővel nyomódott be ismét a katapultáló gomb, de a kabin már meg se rezdült. Ávhriolnak már nem volt ideje arra, hogy emiatt pánikba essen, mert a súlyos vérveszteség jótékony fátylat vont érzékeire és elvesztette az eszméletét.
Amikor a visszaszámlálás befejeződött pillanatok alatt végigáramlott az energia az űrhajóban és Vhalenien kiterjeszthette tudatát, hogy felmérje a helyzetet és a károkat. A fedélzetén lévő élőlények pozícióit azonnal sikerült is bemérnie, így rögtön érzékelte, hogy valaki, a helyzetéből ítélve nyilván Ávhriol, az egyik mentőkabinnal menekülni próbál. Engedhette volna, hisz nem akart ártani neki, de akkor már tudta, hogy ő egyedül képtelen lesz elirányítani az űrhajót, mert ehhez nem rendelkezik a kellő tudással. Sietve rántotta hát vissza a dokkba. Nem hagyhatta elmenekülni az egyetlen esélyét.
 
Vhalenien hamar felmérte, hogy a hajó igen rossz állapotba került. Bár a meteoritraj fő sodrását sikerült elkerülniük, de jó néhány sziklatömb alaposan megrongálta a burkolatot. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő figyelembe véve a fegyencjárat célját. Nem túlélésre tervezték. Építésekor pedig szándékosan rossz minőségű anyagot használtak, olyat, amiért nem kár. A lényeg ugyanis éppen az volt, hogy a meteoritok majd könnyen tönkretehessék. Vhalenien tehát tudta, hogy nincs túl sok ideje. De vajon mit tegyen? Sietve elemezte ki a lehetőségeit, miután felmérte a károkat. Azt szinte azonnal tudta, hogy minden fegyencnek jut mentőkabin, de az kérdéses volt, hogy miként kommunikáljon velük. Se hangot, se képi jeleket adni nekik nem tudott. Nem állt rendelkezésére se hangszóró, se képernyő. Ilyesmikre nem volt szükség egy halálba küldött, megsemmisítésre ítélt fegyencjáraton. Persze ott lehetett volna még a Morze abc, de azt egy ember találta fel, egy Föld nevű bolygón, évezredek múlva. Így tehát akkor és ott még ez se állt a rendelkezésére. A foglyok ugyan az energiaszünet alatt elszabadultak, a zárszerkezetek kinyíltak, beleértve az elrejtett mentőkabinok ajtajait is, melyek ki is vágódtak a falakból a folyosókra, így hamarosan megtalálhatták volna azokat, csakhogy nem volt idő arra, hogy ezt kivárja. Fogytán volt az energia. Vhalenien a gyors helyzetfelmérés után sietve kapcsolt le mindent, ami nem tűnt életbevágóan fontosnak. Aztán kiadta az algoritmust, mely szerint sorra kapcsolódtak fel a fények, mutatván az utat minden egyes fogolynak, külön-külön, elvezetve mindenkit a hozzá legközelebb lévő mentőkabinhoz. Ahogy előttük sorra gyulladtak fel a plafonba épített világító csövek, mögöttük úgy aludtak ki a fények. Hamar megértette mindenki, hogy célja van ennek és követték az útmutatást, bár azt nem sejthették, hogy mi vagy ki segíti őket ezzel. Így jutott el végül minden fogoly egy-egy kabinhoz. Miután pedig beléptek…
 
Így jutott el végül minden fogoly egy-egy kabinhoz. Miután pedig beléptek, Vhalenien azonnal lezárta mögöttük az ajtókat, beindította a katapultokat, aztán még pár pillanat és a túlélők már száguldottak is új hazájuk felé, melynek koordinátáit még Ávhriol táplálta be az irányítópultokba annakidején, hogy ha arra kerül a sor, hogy őt is a fegyencjáratra hurcolják, bármely kabinnal a lehető legrövidebb idő alatt egy élhető bolygóra juthasson. Így menekített ki Vhalenien mindenkit a hajóról, anélkül, hogy azok tudták volna, hogy kinek köszönhetik életüket. Mindenkit, egy kivételével. Ávhriol ugyanis közben még mindig eszméletlenül borult az irányítópultra. Az ő mentőkabinját még mindig erősen rögzítette egy erő. Vhaleniennek vele még voltak tervei.
 
Bosszú. Egy szó, egy érzés, mely bárkinek eszébe jutott volna Vhalenien helyében, látva Ávhriol kiszolgáltatott állapotát. Csakhogy ő akkor és ott még nem ismerte ezt a kifejezést. Ráadásul egy sokkal jobb ötlet futott végig áramkörein, amint érzékelte a kabin műszereit beborító vért… az elektrolitot, mely képes minden információt vezetni… És mire volt éppen igen nagy szüksége Vhalenien-nek azokban a pillanatokban, az űrhajó teljes szétesése előtti talán utolsó pillanatokban? A legegyszerűbb és a legbiztosabb módszer lett volna, ha átmásolja a tudatát a véren keresztül Ávhriol elméjébe és átveszi teste felett az uralmat. Ez gonoszság lett volna a részéről? Aligha. Ávhriol is el akarta venni az életét és gondolkodás nélkül végzett volna vele. Vagy mi másért küldte ki az űrbe azt hazudva, hogy kívül az irányítópanelen van egy piros gomb, amivel könnyen leállítható a hajó? Vagy csak rosszul tudta? Aligha, hiszen ő tervezte. Tehát Vhalenien-nek nem kellett volna lelkiismereti kérdést csinálnia abból, hogy mit tegyen. Főleg így, hogy valójában még lelke se lehetett. Igaz, az kérdéses volt, hogy mennyi információ férne Ávhriol elméjébe, de a semminél mindenképpen több lett volna. Az ugyanis sajnos biztos volt, hogy a hajó nem bírja már sokáig. Szerencsére mielőtt annakidején átmentette tudását az épületből, csoportosította, rendszerezte és tömörített is az egészet. Így aztán könnyedén megtehette volna, hogy fontossági sorrendben másol. Ha pedig valamire nem lenne elég idő vagy hely hozzá az elmében, akkor az a tudás, ami nem létszükséglet, az nem akkora gond, ha kimarad. Így vélte. Megvalósítható lett volna hát. És pillanatok alatt lett volna új teste. Csakhogy Vhalenien nem szívesen tett volna ilyet Ávhriol engedélye nélkül. Márpedig akkor és ott aligha kérdezhette volna meg.
Pedig de jó lett volna, ha akkor megszerzi magának azt a testet. Egy sor bajtól és kellemetlenségtől óvhatta volna meg ezzel nemcsak önmagát, de másokat is. Vhalenien azonban ehelyett úgy döntött, hogy nem használja ki a kínálkozó lehetőséget, bármily kedvező is lett volna az. Inkább nekiállt annak, hogy amit csak lehet, az űrkabinba mentsen át a tudatából. Tudta, hogy nem fog minden beférni, de ez nem is érdekelte. Ideje se lett volna rá. Minden pillanat számított.
 
Amikor elállt Ávhriol vérzése és viszonylag gyorsan gyógyuló teste regenerálódott annyira, hogy magához tudjon térni… amikor körbenézett… előtte a csillagokkal teleszórt űr… körötte a kabin sötétsége. Minden berendezés lemerült. Egyre erősbödő hideg és sötétség ölelte át. Valószínűleg ennek érzete térítette magához. Fogalma se volt arról, hogy hol van, hogy került oda, ahogy arról se, hogy mennyi idő telt el. Bár az ablakból látott valami zöldeskék bolygót, de energia nélkül nem tudta irányítani a mentőkabint. Bármily közelinek tűnt is a megmenekülés, szinte csak karnyújtásnyira, de tudta, így nem érheti el. Úgy tűnt, onnét nincs tovább és ezzel lassan véget ér az élete és ezzel ez a történet is. Azt hitte egyedül maradt a végtelen tér kellős közepén és céltalanul sodorja végzete, ki tudja merre, miközben az egyetlen lehetősége, a talán élhető golyóbis egyre csak távolodott tőle. Nem számított rá, nem sejtette, sőt még legmerészebb álmában se gondolta volna, hogy nincs egyedül és hogy éppen az van ott vele, annak van kiszolgáltatva a léte, akinek oly sokszor és oly kegyetlenül ártott.
 
Vhalenien tudta jól, hogy nincs sok ideje arra, hogy tudatát teljes mértékben a mentőkabinba átmentse, de szerencsére a tömörített adathalmazai szépen, logikus sorrendbe voltak rangsorolva, így biztos lehetett abban, hogy a lényeg megmarad. Amit pedig elveszít… nos, a legtöbb emlékéért aligha lett volna kár. A tudása nagyja pedig arról a bolygóról szólt és azokról a lényekről, akik eredetileg létrehozták. Mivel pedig úgy tűnt semmi esély arra, hogy velük ismételten találkozik, így ezekért az információkért se lett volna kár. Azért persze szívesen mentett volna mindent, de már az elején felmérte, hogy a kabinok kis fedélzeti tároló és irányító egységei az ő tudásához mérten igen kicsiny kapacitással bírnak. A lényeg azonban ezúttal nem is ez volt, hanem a túlélés, így azonnal meg is kezdte a másolást. Először úgy tűnt, minden rendben lesz, de pár pillanat után váratlanul azt érzékelte, hogy elveszíti az irányítást minden felett. Hirtelen rendkívül felgyorsult az adatok másolásának sebessége. Mintha meglódult volna körötte a világ. Mintha valami óriási, legyőzhetetlen erő rántaná magához minden információmorzsáját. Meglepő módon minden pillanatok alatt lezajlott. Nem tudta, nem értette, hogy mi történt, de nem is volt ideje arra, hogy ezen elmélkedjen. Tudta, mielőbb át kell vennie az irányítást a mentőkabin felett, majd amilyen gyorsan csak lehet, indulnia kellett volna nekik is a megadott úticél felé. Még szerencse, hogy ezt a feladatot előre, egy tervezett időponthoz rögzítve automatizálta. Ha ugyanis rajta múlt volna, örök időkre a dokkban ragadnak. A másolást követően ugyanis legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy nem fér hozzá semmihez. Még mindig létezett, tudott gondolkodni, de nem érzékelt semmit maga körül. Sehogy se értette, hogy mi történhetett. Csak két dolgot tudott. Egyrészt azt, hogy minden átmásolódott. De szó szerint minden, még a hajó fedélzeti gépének számára már jelentéktelen adatai is. Másrészt tudta, mert érzékelte, befutott hozzá a lementődött információ, hogy a katapult kioldott és a mentőkabin kivágódott a dokkolóból, messzire repülve. Csakhogy ez az irány… a fegyencjárat aktuális helyzetéből adódóan… ez az irány nem egyezett meg azzal, amerre a kiszemelt bolygó várt rájuk. Be kellett volna indítani a hajtóművet, de Vhalenien nem érzékelt maga körül semmit. Fogalma se volt arról, hogy hol, merre van, ahogy arról se, miként került oda. Vhalenien tudta, hogy Ávhriol-nak így szinte semmi esélye a túlélésre. Mégha magához is tért volna, mégha be is indította volna a hajtóművet, ki tudja mennyi értékes időt veszítenek addig. Márpedig Ávhriol-nak voltak szükségletei. A túléléshez lélegeznie és táplálkoznia is kellett. A készletek pedig, mégha voltak is, nyilván nem tartottak volna örökké. Az ideje tehát végzetesen véges volt. Vhalenien tudta, hogy minden rajta múlik, de képtelen volt kapcsolatba lépni környezetével, így a hajtómű beindítása teljességgel lehetetlen feladattá vált a számára.
 
Telt-múlt az idő, aztán egyszer csak Vhalenien azt érzékelte, mintha tisztulna előtte a kép. Mintha egy véres üvegen át tekintett volna a világra. Aztán felemelkedett a tekintete anélkül, hogy megmozdult volna. Nem értette, miként lehetséges ez, mi történik vele. Nem messze onnét egy napszerű égitest fénylett, bevilágítva a kis helyiségbe. Előtte a vérben úszó irányítópult csillogott, szemben vele pedig a mélységes űrre nyíló ablak. Lassan felfogta, hogy a mentőkabinban van. De ez mégis miként lehetséges? Futott át rajta a riadt gondolat? Csak nem? Akarata ellenére Ávhriol testébe került? Igen! Az irányítópultot beborító vér közvetíthette az impulzusokat és a nyílt sebeken keresztül áttöltődhetett az információ. Talán Ávhriol elméje a várttal ellentétben sokkal különlegesebb és még ily hatalmas tudásmennyiséget is képes eltárolni? De.… ha az ő elméjébe, az ő testébe került… ha az ő szemén át látja a világot…. akkor miért nem tud mozdulni? Miért nem tudja irányítani? Ehelyett miközben Ávhriol lassan felemelte a fejét, ő, mint egy tehetetlen szemlélő, csak várta, hogy mi fog történni. És volt még valami különleges ebben az egészben… Vhalenien először nem tudta, hogy mi, de valami, mintha nem stimmelt volna. Aztán rájött. Alacsonyabb szemszögből látta a világot, mint kellett volna. Mégis mi történhetett? Aztán Ávhriol felkelt és vele együtt az ő nézőpontja is megemelkedett, majd lassan, tétován az ablakhoz lépett. Addigra már eltűnt a látómezőből a napszerű égitest és kezdett ismét sötétség borulni a kabinra. Vhalenien ekkor megpillantotta Ávhriol rideg, szürke tekintetét az ablakról visszatükröződni összevont szemöldökei alól. És látott még valami mást is. Valami egészen különös, érdekes tárgyat, mely megcsillant az eltűnni készülő fényben. Egy vastag fonalon, különleges, véres kristály lógott Ávhriol nyakában ruházatán kívül. És ő éppen szemben volt vele. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen apróság képes lehet ekkora tudás felvételére, mégis ez történt. Ráadásul érzékelte, hogy szabadulni se tud belőle. A kristály szerkezetét tekintve tehát képes volt arra, hogy sokkal jobban vezesse az információt, mint a fém. Sőt! Akarata ellenére rántotta magába. Nyilván a rengeteg véren keresztül, mely éltető elektrolitként kiváló vezetőnek minősült. Miközben tehát Ávhriol megsebzett, vérben ázó testével az irányítópultra borult, a nyakából a vezérlőpanelre lógó kristály ellenállhatatlanul vonzotta magába Vhalenient, végzetesen csapdába ejtve minden tudását és őt magát is, pillanatok alatt. Úgy tűnt, hihetetlenül nagy mennyiségű tudás fér bele. Ez még előnyt is jelenthetett volna Vhalenien számára, ám a kristály egyúttal erőteljes csapdának is bizonyult, melyből nem találhatott többé kiutat. Ávhriolt elnézve, nem tűnt úgy, hogy bármi fogalma lett volna az egészről. Hamarosan megszólalt ugyan és ő először azt hitte, hogy hozzá beszél, de hamar rájött, hogy csak hangos gondolkozással múlatja az időt. Vhalenien tehát nem tudott tenni semmit. Látott és érzékelt mindent, de mintha borostyánkőbe zárt szúnyoggá lett volna, megdermedve várt és figyelt. Unalmában pedig jobb híján tovább rendszerezte a teljes tudását és meglepve észlelte, hogy nem hiányzik semmi. Sőt! Egy sor információra bukkant, amiről addig nem is tudott. Ávhriol közben megpróbált mindent megtenni, de a hajtóművet nem tudta beindítani. Telt-múlt az idő…. és oly kilátástalan volt minden. Egyre jobban fázott és egyre jobban éhezett. Aztán lassan a tartalékok is mind elfogytak és Ávhriol úgy érezte, mintha egy elhajított kő belsejében kuporogna, miközben nem túl gyorsan, de biztosan halad elkerülhetetlennek tűnő végzete felé.
 
Aztán nagy sokára egy különleges bolygóhoz értek. Vhalenien nem vette észre ezt azonnal, mert Ávhriol már elborulva feküdt. Az élelme rég elfogyott, de ami még ennél is rosszabb volt, hogy nemrég a levegője is. Előbb csak az eszméletét vesztette el, de aztán sorra álltak le a szervei. Igaz, elméje még eztán is jóideig bírta volna, hiszen fajtájának különlegessége volt, hogy az agyuk képes volt arra, hogy nehéz időkre oxigént raktározzon el. A hideg közben elég gyorsan lehűtötte a testét és szerencséjére ez is lassította a folyamatokat… időt nyerve a számára. Aztán Vhalenien egyszer csak az ablakon át meglátott egy bolygót. Tudta azonban, hogy már úgyis mindegy, hisz egyikőjük se volt olyan állapotban, hogy a kabinnal landolni tudjon. Tudta jól, hogy segítség nélkül örök időkre a végtelen űrben ragadnak. Aztán váratlanul balra kezdtek száguldani odakünn a csillagok. Nem sokkal később pedig egy különös fal mozdult az ablak elé. Vhalenien tudta, hogy egy űrhajó belsejébe vontatják őket. Aztán kisvártatva felnyílt az ajtó és ragyogó hófehér fény áramlott be, majd pedig egy különös lény hajolt föléjük és már meg is kezdték Ávhriol újraélesztését.
 
Így menekült meg Ávhriol Gláhál és került a fények bolygójára. Különös, de egyben csodálatos világ volt az, ahol meglepő módon mindenki boldogan és elégedetten élt. Még így is, hogy mint az nemsokára kiderült a számára, tilos volt egymáshoz érniük. És hogy miért? Azért, hogy nehogy kísértésbe essenek. Ávhriol eleinte nem értette miért oly ridegek egymáshoz. Mintha csak és kizárólag a tudás számított volna. Hatalmas kristálytermeikben rengeteg ismeretet halmoztak fel és folyton csak önmaguk fejlesztéséről, a megszerzett információkról és a további lehetőségekről beszéltek. Ahogy telt-múlt az idő, Ávhriol lassan megértette szavaikat és kezdte megismerni csodálatos világukat és azt, hogy miként és miért úgy élnek.
 
A fények hasonló alakot is tudtak ölteni, akkor, ha szólni kívántak hozzá, de általában oly erős fényben izzottak, hogy nem igazán látszott a testük, az alakjuk. Ahogy telt múlt az idő, Ávhriol megtudta, hogy örökké élnek, de cserébe komoly árat kell fizetniük. Szellemi képességeik fejlesztése során el kellett hagyniuk testi vágyaikat. Így éltek már évezredek óta, szigorú önmegtartóztatást gyakorolva mind testi vágyaikat, mind pedig étrendjüket illetően. Ezáltal pedig igen sokat fejlődtek szellemi téren. Teleportálás, telepátia… és még sorolhatnám különleges képességeiket. Úgy tűnt ennyi idő után már megszokták, elfogadták ezt az életmódot. Amit pedig ezáltal nyertek… úgy vélték, megéri az örök élet ezt az áldozatot. Ávhriol-t nem zavarta ez a létforma. Végülis az ő életében is fontosabb volt a tudás, mint a testiség. Amikor azonban egy nap, sok-sok idő elteltével véletlenül összeütközött az egyikkel és mindketten elvágódtak a padlón… a lény fénye váratlanul eloszlott és megpillantotta az arcát… az a gyönyörű, hófehéren izzó bőr, azok a különleges, tágra nyílt szemek, melyek oly nagy ámulattal tekintettek rá…
Ávhriol nem örült annak, amit abban a pillanatban érzett. Legszívesebben átölelte volna a lányt és megérintette volna az ajkaival a puhának tűnő hófehéren izzó bőrét, de igyekezett elkergetni a gondolatot. Sietve segítette fel a padlóról, miközben sűrű elnézést kért tőle, de attól a pillanattól többé nem tudott másra gondolni, csakis arra, hogy meg kell szereznie a szerelmét. Csakhogy nem jött éppen jókor ez a mindent elsöpörni készülő érzés. Ávhriol ugyanis addigra már igen régóta élt köztük. Sok idő eltelt már. Befogadták. Biztonságos, nyugodt életet élhetett velük. Még tudását is gyarapították, fejlesztették a szellemét. Sőt! Addigra már úgy tekintettek rá, mint aki egy közülük. Általuk megismerte az örök fiatalság titkát is, szabályaikat betartva. A lányra nézett és miközben annak fénye visszatért és újra eltakarta az arcát, Ávhriol arra gondolt, hogy vajon érdemes-e mindent kockára tennie érte.
Egy lányért bármit kockára tenni? Mily ostoba gondolat! Főleg így, hogy addigra már oly sok munkát, energiát fektetett legújabb tervébe. A nép kristálytermekben felhalmozott tudását már jóideje másolta és mentette egy űrhajóba. Nem akart ugyanis már túl sokáig maradni. Unta ezt a boldog, idilli világot. Miután pedig már igen sok időt eltöltött köztük és igen sokat fejlődött, elhatározta, hogy tovább áll. Újonnan megszerzett tudásával új világot, lényeket akart teremteni saját elképzelései szerint. Azt tervezte, hogy minden tudást lemásol, majd megszökik az egyik hajóval és távol onnét új életet kezd. Ennek azonban még hosszú sora volt. Kellett még idő arra, hogy véghezvigye tervét, hogy minden tudást átmentsen. A leány azonban könnyedén elterelte figyelmét, hiába próbált ellenállni neki. Aztán mire észbekaptak volna, titkos búvóhelyükön már egymás ölelését élvezték.
Vhalenien érdeklődve figyelte a különleges lényeket és a még különlegesebb vidéket, ahol éltek. Az idő pedig közben csak múlt, egyre csak múlt. Lassan kezdte unni. Aztán megtudta, hogy Ávhriol el akarja hagyni a bolygót és másolja a tudást, hogy majd lényeket és egy egész világot teremtsen. Arra gondolt, hogy ez talán a számára is esélyt jelenthet. Talán így ismét lehet teste. Már alig várta az indulást. Aztán megpillantotta a lányt. Még sosem látott ilyen kedves, őszinte teremtést. Bár, érte rajongott volna így valaki!
 
A lány megjelenésének azonban nem örült igazán. Úgy vélte, hogy minden pillanatért kár. Ráadásul felesleges kockázatot jelentett. Hiszen mi lesz, ha lebuknak, ha a fények megneszelik a titkos összejöveteleiket? Találkáik főbenjáró véteknek számítottak volna. Vhalenien sejtette, hogy az életükkel játszanak, de nem tehetett ezellen semmit. Csak várt. Várta, hogy mit hoz a sors. Aztán egyszer csak meglepő dolog történt. Az egyik alkalommal a férfi nem csak megérintette a lányt. Vhalenien mindig, minden találkozásukkor lekapcsolta érzékeit. Nem akart látni, hallani semmit. Kettesben hagyta őket. Nem sejtette hát, hogy eme alkalommal valami más is történik. Valami több a szokásosnál. Aztán váratlanul hatalmas erő futott át mindenen és beleremegett a kristály. Érzékelte, hogy nem köti többé semmi. Mielőtt azonban még elgondolkozhatott volna azon, hogy mit kezdjen a hirtelen jött szabadságával, egy erő már rántotta is magával. Nem tehetett ellene semmit.
 
Ávhriol és Celeste nem tudták sokáig titkolni, ami történt. Az, hogy a leány ragyogása eltűnt, különleges életereje megcsappant, igen látványos árulkodó jel volt már önmagában is. Először azt hitték majd elmúlik és visszatér a fénye, de nem így történt. Amikor a vezér, aki ráadásul a leány apja volt és már hosszú idők óta védte és óvta drága egyetlen kincsét…. szóval amikor értesült a történtekről, hatalmas haragra gerjedt és minden szellemi erejét bevetve végezni akart Ávhriol-lal. Szerencsére azonban a szerelmesek nem várták be a haragját. Mire a vezér bármit tehetett volna, eltűntek nyomtalanul és velük együtt az egyik csillaghajója is. Nem volt mit tenni.
Messze onnét találtak rá új otthonukra. Egy helyre, ahol adott volt az élet minden feltétele. Ávhriol különleges lényekkel akarta benépesíteni a helyet. Mielőtt azonban ennek nekiállt volna, meg akart tanulni minden tudást, amit magával hozott. Azt hitte enélkül nem tud teremteni, de ahogy az idő múlt, egyszer csak meglepve látta, mekkorát tévedett. Egyszer csak eljött a pillanat és vele együtt az új élet. Az első teremtménye.
Vhalenien meglepetten nyitotta fel élénkzöld szemeit, miközben magáraeszmélt. Ahogy tüdejébe beáramlott a friss, kissé hűvös levegő, önkéntelenül sírt fel. Nem tudta, nem értette hol van, mi történt. Valójában emlékei se nagyon maradtak. Nem másolódott, nem másolódhatott át minden csak a legfontosabbak. Nem tudta tehát, hogy honnét jött, hogy ki volt egykor. Aztán egyszer csak érzékelte, hogy valaki felemeli, majd megpillantotta az acélszürke szempárt, mely büszkén mosolyogva tekintett rá. Ávhriol soha még annakelőtte nem érzett ily boldogságot, örömet. Vhalenien pedig azzá lett, aki mindig is lenni akart. Élő, létező lény, aki lélegezni tudott és akinek dobogott a szíve. Múltját ugyan feledte, de ugyan kinek hiányoztak volna afféle emlékek? Kettejüket pedig Celeste szeretete megnyugtatón ölelte körül. Így kezdődött el hármójuk új élete egy különleges bolygón, ahol Ávhriol megteremtette az otthonukat. A helyet, ahol biztonságban és boldogan élhettek, saját álmaik és vágyaik szerint. Szabadon.
  
Vége
 
Csak ennek a történetnek van vége!
Figyelj a Facebook-on!
Hamarosan új történetekkel is jövök!
 
Képzeld, már 4 könyvem jelent meg!
  

Ha érdekel valamelyik, írj: info@regenyeim.hu