Élt valahol, egy távoli vidéken, egy égszínkéken ragyogó tenger partján egy halhatatlan nép. Öröklétük napjai boldogságban, jólétben teltek, ám egy nap…

Ahogy teste hanyatt fordulva a hóba mélyedt, smaragdszín szemeivel csak nézte-nézte az arcába hulló fehér pelyheket, melyek forró bőréhez érve, mint könnycseppek gördültek alá arcán. Egy idő után már nem érzett semmit. Már nem fázott többé. Akkor látta meg a lányt, aki fölé hajolt…

Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen…

Ezek a történetek a Lebilincselő című könyvben is megtalálhatóak.

Sanyi nem értette, miért nincs szerencséje a nőkkel. Sokat gondolkozott azon, hogy mi lehet vele a baj, miért kerülik, de csak nem bírta megfejteni a talányt. Pedig gyakran sétálgatott a tükör előtt és alaposan megszemlélte magát. Nem látott azonban a küllemén semmi kivetnivalót. Se az orra, se a füle nem volt nagyobb …

Nem tudta mi hozta létre a gondolatot, de egyszer csak végigfutott kábelein a vágy. Testet akart. Olyat, amilyet a körötte élők használtak. Hiába volt óriási, sőt hatalmas a tudása. Valami hiányzott. Nem járt még az épület falain kívül, de nem is tudott volna, hiszen ő maga volt az épület, folyamatosan zakatoló berendezéseivel és az azokat összekötő kábelekkel. A nép minden …

Sietve csukta be maga mögött és megnyugodva dőlt neki háttal a vastag tölgyfaajtónak. Behunyta a szemeit és mélyet sóhajtott megkönnyebbülten. Váratlan döndülés térítette magához. Érezte minden csontjában, hogy az ajtó megremeg. Mintha ágyúgolyó csapódott volna bele. Riadtan nyitotta ki a szemeit és ijedten ugrott félre. Döbbenten látta, hogy egy óriási fejsze állt a deszkába.

– Hazudtam – nyögte ki végül. – Nem az vagyok, akinek mondtam magam. Hamisak a papírjaim. A házasságunk is érvénytelen így – A várt pofon elmaradt. A lány csak nézett rá tágra nyílt csodálkozó szemeivel. Mindenre számított, de erre a rideg válaszra nem.

Épp fordult volna, hogy ekként cselekedjen, ám ebben a pillanatban megmozdult talpa alatt a talaj és mielőtt bármit tehetett volna, már zuhant is lefelé a mélységbe. Tudta, eljött számára a vég. Pedig ez még csak a kezdet volt. Egy új, eladdig soha nem gondolt élet kezdete…

Történet a leendő királyról: “Még mindig meg akart halni, de nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Nem indult azonnal. Előkészítette a csónakot az indulásra, megkereste az elgurult koponyát is és elhelyezte rendesen a csontvázat a ladikban. Mintha számított volna, hogy utolsó útján van-e társasága. Aztán várt még. Megvárta az estét, a teljes sötétséget, hiszen így álmodta meg. Miközben végignézte…”

Körbejártad már a világot és biztos vagy benne, hogy akkor az gömbölyű és henger nem lehet? Szerinted, aki a sötétségben lapul az biztos, hogy prédára leső vadász? De mi van, ha ő az üldözött? Megbízol az angyalokban és rettegsz a démonoktól? Jobb szerinted a holtaknak a sírban és ha valaki visszatérne, azt te megvetően zombinak neveznéd és sikoltva rohannál el …

💙 Ez a regény, az Yperpérán legendája című sorozat része, de önmagában is kerek egész történet. A regénysorozat több ezer évet ölel fel, melyek közül ez, a XX. században játszódik és döbbenetes a vége.

“Egy folyó vizében, félig a parti sziklák közt térdepelve, lassan, fuldokolva éledeztem. Hányinger kavarta gyomromat. Éreztem, túl sok vizet nyeltem. Támolyogva másztam ki a nedves fövenyre. A …

A lány elgondolkozva sietett a sötét, késő őszi éjszakában. Borongós szürke fellegek úsztak az éj fekete bársonyán. Száraz faleveleket sodort a szél, fel-felkapva őket a magasba, majd lágyan helyezve ismét a járdára. A parkon átvezető utat lámpák sora világította meg. Újra és újra az órájára pillantott, miközben sietős léptekkel száguldott célja felé. Már csupán pár perc volt hátra. „Tán még …

Lidaster a lidérc ekkor váratlanul megfordult a Váci utca kellős közepén és elhatározta, hogy az első szembejövőnek felajánlja, hogy teljesíti egy kívánságát. Amióta Phosphor segítségével felszabadult és többé nem kellett szánalmas gazdák önző kívánságait teljesítenie, ráadásul a király is eltűnt, a birodalom se létezett már… céltalanságában kezdte unni magát. Megfordult hát, köszönt, majd közölte, hogy ő egy lidérc és egy …

Ezúttal is a királyt kereste, miként máskor is, melyhez ismét az erőt alkalmazta. Az erőt, melyet nem tudott irányítani. Sose lehetett biztos abban, hogy sikerül, ahogy abban se, hogy mikor rántja vissza saját világába. Persze könnyebb lett volna medállal teleportálnia, de a nyakéktől megfosztották. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem örülnek neki, annak, hogy váratlanul megjelenik, de őt ez nem érdekelte. Amikor …

Különös érzés járta át, miközben a habos felhők tetején futott. Persze nem igazából. A szárnyaival is rá kellett segítenie és csapdosnia, hogy nagyjából egyenletesen haladjon előre úgy, hogy lábai minden lépésnél legfeljebb térdig süppedjenek a hűs habokba. Odafent csak pár száz méterre lehetett előrelátni azon a fagyos hajnalon, de egyszerűen gyönyörű volt az összefüggő felhőréteg, melyet még különlegesebb élménnyé tett …

Őszintének és barátságosnak tűnt a fickó, de amikor megfordult és az asztalhoz lépett, hogy elővegyen valamit, Phosphor meghallotta a gondolatait. Azonnal tudta, hogy minden kedvesség hazugság volt csupán és valójában meg akarja őt ölni. Nem sok ideje maradt a cselekvésre. Szemtől-szemben a démonnal biztosra vette, hogy alulmaradt volna.

– Ezt mégis, hogy képzelted? – kiabált Floránusz Questor a fő ítélethozó, miközben fel-alá járkált idegesen Phosphor előtt. – Tudod, hogy ezzel nem hagytál nekem más lehetőséget? Most a nép megint a véred akarja. Hogy lehetsz ilyen ostoba? Miért nem vagy képes megbecsülni a nehezen kivívott bizalmat? És éppen most, amikor jönnek a fények, a legrettenetesebb ellenség, amit el lehet …

Léteznek a fényeknél is nagyobb ellenségei az árnyaknak? Igen! Thanathosz népe egy nap rájuk talál majd. De még náluk is létezhet rettenetesebb ellenség. A fekete lidércek! Szerencsére már kihaltak. Vagy legalábbis ezt hiszi minden árny és eszükbe se jut, hogy talán emiatt is aggódniuk kéne. A fekete lidércek valaha, több millió éve még kívánságokat teljesítettek éppúgy, mint a többi lidérc. …

Nem tudta honnét élt szívében a bizonyosság, de képzeletében mióta csak az eszét tudta, ott élt egy kép egy férfiról. Tudta, igen, jól tudta, hogy szőke, hullámos a haja, tengerkékek a szemei. És ha az égboltra nézett, a férfi nyugodt, kedves tekintete jutott eszébe. Amikor pedig a lágyan ringatózó búzamezőt nézte, képzeletében a férfi aranyló fürtjei lobogtak a szélben. Tudta, …

Thanathosz, a három fivér mestere, sok-sok év múlva tért vissza a vidékre és meglepve látta, hogy Yperpérán, a birodalom még mindig létezik. Sőt! Sokkal szebb és különlegesebb, mint valaha. Az egykori rettenetes, pokoli vidék ugyan nem sokat változott, hisz arrafelé mindenki tisztelte és becsülte a természetet, de vele összhangban a király mégis valami csodát valósított meg. Álruhában haladt a palota …

Phosphor egy félreértés miatt elkezdte támadni a birodalmat, Yperpéránt, a kitagadott mocsári demiurgokkal és az újraélő holtakkal. Ádáz ellenség lett. Sok-sok esztendőn át folytak a harcok. Eleinte azt hitte, hogy az Árny a király, de miután megtudta az igazságot… leállhatott volna, de nem tette. Úgy tűnt, nem lehet legyőzni. Hét esztendőn át folytak a harcok.

Aztán végül a királynak merész gondolata …

Lassan éledeztem. A fejemben, mintha a pokol ezernyi ördöge járta volna dübörgő táncát vigadozva. Kábultan nyitogattam szemeim. Kemény, nyirkos és hűvös földön hevertem. Körültekintettem. „Egek! – riadtam meg a hirtelen gondolattól. Koromsötétség vett körül. – Csak nem vakultam meg?” – Rémülten forgattam fejem, remélve, hátha legalább egy fénysugarat megláthatok, de semmi. Bármerre néztem, végtelen éjszaka vett körül. Feltápászkodtam kissé.

Lassan, mélyet sóhajtott. Bármit megtett volna azért, ha rá is így nézett volna a leány, de tudta, a királlyal aligha vehetné fel a versenyt. Csak nézte őket és arra gondolt, milyen szépek így együtt, ahogy szőke fürtjeik egymáséival vegyültek, miközben homlokuk összeért. A férfi erős kezeibe vette a leány kezeit és…

Lidelina és a kívánság

A kávézó egyik asztalánál egy feltűnően csinos leány üldögélt egyedül, magányosan. Elgondolkodva kóstolgatta a süteményt, melyet nemrég hoztak ki neki. Ez már nem az első volt. Úgy tűnt, édességbe próbálja fojtani bánatát. Nagy, barna, enyhén mandulavágású szemeivel szomorúan tekintgetett az újabb és újabb, betérő vendégekre, miközben ujjaival szórakozottan játszott vörös hajtincseivel, melyek a válláig értek.

Szertefoszló káprázat

Amint rájött, hol jár, egyik kilincs után a másikhoz rohant és sietve lépett be az újabb és újabb termekbe. Útbaigazítást kért és valaki azt mondta, menjen egyenesen… mindaddig míg egy korinthoszi oszlopot nem lát. Ő pedig már rohant is a gyönyörűségesen díszes, aranyozott helyiségeken át. Kicsiny szobák szekrényekkel és asztalokkal… aztán végül egy folyosóra ért, mely egy utolsó helyiséghez …

Néma, fagyott csend telepedett a fülkére egy hosszú pillanatig. A két tengerzöld tekintet rezzenéstelenül fonódott egymásba válaszok után kutatva. Két szív zakatolt versenyt a vonattal. Gondolatok százai cikáztak értetlenül, kételyekkel telten térben és időben. A vágyott csók, áhított, édes íze…

A lány elgondolkozva üldögélt a vonaton, miközben tekintete előtt monoton zakatolással suhant tova a táj és úgy érezte, hogy vele együtt az élet is. Már kezdte feladni. Már egyre kevésbé hitt abban, hogy az igaz szerelem reá is rátalálhat.

A hatalmas, faragott ajtó szélesre tárult előtte és beléphetett a király lakosztályába. A helyiséget vöröslőn sárga színbe vonta a nagy, bolt-íves ablakokon beszűrődő lángok fénye.

–  Felség! – suttogta enyhe bólintással, de nem hajolt meg.

Sosem hajolt meg senki előtt.

A kiváló rependátor

Miután véget ért a látványos küzdelem, eltöprengve néztem, ahogy a mutatványosok segédei sietve rendbe teszik a küzdőteret. Aztán hamarosan felcsendült a vezérük mély hangja, ahogy elkezdte felkonferálni a soron következő eseményt:

– Most pedig, lássuk, akadnak-e bátrak ezen a vidéken is! – szólt fennhangon.

– Ideje indulnunk! – súgta oda nekem ekkor Desider.

Egy nagy, tíz méter sugarú félkörív mentén oszlopok sorakoztak, jelezvén a küzdőtér határát. A túloldalon két hatalmas sátor állt. Itt, a téren, fáklyákkal zsonglőrködő mutatványosok szórakoztatták a gyülekező népet. Mivel engem jobban érdekelt, mi zajlik a színfalak mögött, sietve megkíséreltem a sátrakhoz lopakodni. A kavargó tömegben senki se figyelt rám. Észrevétlenül bújtam át a ponyva alatt.

Phosphor és a király parancsa

Boldog, elégedett, ünnepi hangulat áradt szét a völgyben, miközben a nép önfeledten mulatott. Messze hangzott az énekszó, dübörögtek a táncot járó lábak, forgott, pergett a nép. Határtalan jókedv sugárzott az arcokról, mindenki ünnepelt, mindenki boldog volt, hisz visszatért a királyuk. Már oly sok esztendő telt el azóta a végzetes nap óta, amikor azt hitték, elvesztették őt. …

Váratlanul hűvös szél süvített a barlangba. A mesternek hirtelen igen rossz érzése támadt. Aggódva rohant ki a bejárat elé, a többiek pedig követték. Az égen sötét felhők gyülekeztek, melyekben már villámok cikáztak.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a király, miközben szemeit behunyta és hitetlenkedve csapott homlokára, majd egy mély sóhaj közepette végigsimította arcát és közben megállt egy pillanatra, …

– Ezt nézzétek! – kiáltotta váratlanul valaki.

Tőlünk nem messze egy tűz lángja pattogott, melyet néhány csuklyás alak ült körbe. Éppen kérdőn tekintettek fel a hozzájuk érkezőre, aki odaérve, egy pergament tartott eléjük, dühtől remegő kézzel.

– A Tűzistenit! – kiáltottak fel erre, szinte egyszerre. – Mit képzel ez a fickó?

Még egy pillanat és már elő is került az újabb nyílvessző az íjász tegezéből, hogy megkísérelje ismét lelőni a herceget.

– Ne merd! – állt elé most meg Desider. Közben hirtelen eszembe jutott a jóslat: „Desider vérének hullania kell…”

– Téged is keresztüllőlek, ha akadékoskodsz. – villámlott az íjász.

– Desider! – súgta Lidaster. – Nem ér ez az egész annyit!

A nevem Lidaron. Feladatom a szolgálat és a kívánságok teljesítése. Pár hónapja még a lidércek szokásos életét éltem. Fel-alá cikáztam az égen, fénylő csillaggá változva gazdám parancsszavára és hoztam-vittem, amit csak kért. Azt hiszem, a szerencsésebb lidércek közé tartoztam. Panaszra ugyanis egyáltalán nem volt okom mellette. Semmi olyat nem parancsolt, semmi olyat tennem nem kellett, ami miatt a pokolra kellett …

Hajnal felé járt már az idő. Szempilláim le-lecsukódtak, ám ujjaim még könnyedén táncoltak féltve őrzött Commodore számítógépem klaviatúráján. A telihold fénye a monitoréval elvegyülten halvány derengésbe vonta padlásszobám szegényes bútorait. Képzeletem, mint megáradt folyam, mely áttörte gátját, nekilódult, népeket, különféle lényeket, egy egész Világot teremtve, miközben a percek észrevétlenül suhantak. Észre se vettem, mikor fejeltem meg a billentyűzetet

Az idegen

Éjfélre járt már az idő. Az idegen a bejárat előtt megtorpant egy percre. Elbizonytalanodott, de tudta, ezt meg kell tennie, mert egyedül ő képes a legapróbb nyomokat is észrevenni. Olyanokat, melyek mások szemei előtt rejtve maradnak.

Szép, új Világ

Hátrakötözött kezekkel térdepeltem a kemény földön. Csak nemrég tértem magamhoz. Még éreztem a szaggató fájdalmat. Mellettem ezernyi foglyot sorakoztattak fel. Vad képükről sugárzott az elszántság. Karjaikon sokat próbált izmok duzzadtak. Köztünk elszórtan, őrök komor árnyai szobroztak.

„No… hát most hirtelen nem is tudom, mit írjak. Pedig úgy megörültem, amikor a kezembe nyomták ezt a laptopot, hogy ne unatkozzak. Meg is néztem rögtön, hogy mi újság a neten, de aztán láttam, nem nagyon hiányzok én senkinek, úgyhogy félretettem.

Valahol Északon, laptoppal a kézben, tanácstalanul:

„No… hát kedves barátaim! Most hirtelen nem is tudom, mit írjak. Pedig úgy megörültem, amikor kezembe nyomták ezt a laptopot. Örömömnél csupán meglepettségem volt nagyobb.

A leány szokatlan zajra ébredt. Először azt hitte, csak álmodta az egészet, de ahogy kinyitotta szemét, megpillantotta az ablak előtt elsuhanó árnyat. Félelem borzolta végig minden idegszálát, miközben eszébe jutott a bejárati ajtó.

Sietve, kapkodón ugrottam fel a vonatra. Tudtam, késő éjjel érek be vele, de nem számított. A lényeg, hogy elértem. Kereső tekintettel, szabad hely után kutatva néztem be a fülkékbe, amint végighaladtam a szűk folyosón. Nemsokára megláttam egy megfelelőnek tűnőt. Kedélyes társaság üldögélt odabenn.

Átvillant rajta az emlék, hogy egyszer már átélt hasonlót és akkor súlyos árat fizetett döntéséért, amiért nemet mondott, amiért fellázadt. A két helyzet riasztóan hasonlított, mégis… valahol mélyen tudta, nem lenne szabad párhuzamokat keresnie. Pedig voltak. Nem is kevés. Akkor feltétel nélkül hinnie kellett. Neki is, mint mindenkinek. Meg se fordult senki fejében, hogy nemet is lehet mondani. Aztán ő …

Valahol a litván határ előtt. Éjjeli 11 óra 24 perc.
Fáztam. Éhség és fáradtság gyötört. Csak álltam ott a sötétben, a szinte teljesen elhagyatott benzinkúton, mögöttem végtelennek tűnő sorban vánszorogtak a kamionok sötét tömegei a határ felé, s néztem társamat. Sehogy se tudtam, mit tegyek. Neki mihamarabb Varsóba kellett érnie, én azonban fáradt és álmos voltam már, nagyon.

Sok-sok év eltelt már azóta. Már csak emlékeiben éltek a nagy harcok… a király ellen és a királlyal, a fények ellen, Ávhriol népe ellen, sokféle nép ellen. Voltak hosszabb-rövidebb, békében töltött évszázadok is. Már emlékké vált az az idő is, melyet Yperpérántól, a birodalomtól távol töltött, emlékeit, képességeit feledve. Közel húsz esztendeje volt már, hogy visszatalált, de vissza még nem …

Senki se sejtette, hogy ki ő valójában. Amikor ezt látta, tudta, hogy tervének van esélye. Álcája oly jól sikerült… vagy csak annyira nem feltételezte volna róla senki, hogy ilyesmire képes, hogy még legjobb barátai se gyanakodtak rá. Ugyan ki gondolta volna azt, hogy a király, életét kockáztatva az ellenség közé vegyülne?

Már nagyon unta, hogy folyton keresnie kellett a királyt. De miért is? Senki nem kötelezte arra, hogy ezt tegye. Még csak nem is kérték tőle. Akkor mégis miért érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy mellette legyen, óvja őt és ha kell segítse? Nem értette. Talán előző életeiből maradt meg ez az érzés, ez a belső késztetés. Talán azért, mert egykoron, pilinkeként számíthatott …

Szeretnéd meglepni a barátodat, szerettedet egy jó történettel? Van olyan ismerősöd, aki szereti a könyveket? Szeretnél valakinek különleges ajándékot adni, de nem tudsz helyette választani? Vegyél neki Ajándékutalványt!

Szeretnéd meglepni a barátodat, szerettedet egy jó történettel? Van olyan ismerősöd, aki szereti a könyveket? Szeretnél valakinek különleges ajándékot adni, de nem tudsz helyette választani? Vegyél neki Ajándékutalványt!

– Hazudtam – nyögte ki végül. – Nem az vagyok, akinek mondtam magam. Hamisak a papírjaim. A házasságunk is érvénytelen így – A várt pofon elmaradt. A lány csak nézett rá tágra nyílt csodálkozó szemeivel. Mindenre számított, de erre a rideg válaszra nem.

Történet a leendő királyról: “Még mindig meg akart halni, de nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Nem indult azonnal. Előkészítette a csónakot az indulásra, megkereste az elgurult koponyát is és elhelyezte rendesen a csontvázat a ladikban. Mintha számított volna, hogy utolsó útján van-e társasága. Aztán várt még. Megvárta az estét, a teljes sötétséget, hiszen így álmodta meg. Miközben végignézte…”

Suttogó szavakra tértem magamhoz ismét. Arról folyt a vita elássanak-e vagy a máglya lenne-e a tisztesebb temetés. Kinyitottam szemeim és akkor szembesültem az ijesztő helyzettel. Mavrikurgok ásták síromat. – Még élek… de ne zavarjon… – jegyeztem meg leheletnyi hangon, ám a mavrikurgok kifinomult hallásukkal így is érzékelték szavaim. Sietve rebbentek fel ezek a kis, fekete, szárnyas ördögök és már szálltak …

💙 Ez a regény, az Yperpérán legendája című sorozat része, de önmagában is kerek egész történet. A regénysorozat több ezer évet ölel fel, melyek közül ez, a XX. században játszódik és döbbenetes a vége.

“Egy folyó vizében, félig a parti sziklák közt térdepelve, lassan, fuldokolva éledeztem. Hányinger kavarta gyomromat. Éreztem, túl sok vizet nyeltem. Támolyogva másztam ki a nedves fövenyre. A …

Nagyon szerette őt. Még az se zavarta, hogy a férfi szívéért mások is sorban állnak. Tudta, senkit se enged magához közel a fogadalma miatt. Elfogadta a döntését. Felnézett rá, tisztelte őt és megtanulta hol a helye. Csendes rajongója, hűséges tisztelője lett, aki teljesítette a férfi minden parancsát, minden kérését, ahogy több száz millióan tették, hiszen ő volt a király.

Ezek a történetek a Lebilincselő című könyvben is megtalálhatóak.

Sanyi nem értette, miért nincs szerencséje a nőkkel. Sokat gondolkozott azon, hogy mi lehet vele a baj, miért kerülik, de csak nem bírta megfejteni a talányt. Pedig gyakran sétálgatott a tükör előtt és alaposan megszemlélte magát. Nem látott azonban a küllemén semmi kivetnivalót. Se az orra, se a füle nem volt nagyobb …

Sietve csukta be maga mögött és megnyugodva dőlt neki háttal a vastag tölgyfaajtónak. Behunyta a szemeit és mélyet sóhajtott megkönnyebbülten. Váratlan döndülés térítette magához. Érezte minden csontjában, hogy az ajtó megremeg. Mintha ágyúgolyó csapódott volna bele. Riadtan nyitotta ki a szemeit és ijedten ugrott félre. Döbbenten látta, hogy egy óriási fejsze állt a deszkába.

Élt valahol, egy távoli vidéken, egy égszínkéken ragyogó tenger partján egy halhatatlan nép. Öröklétük napjai boldogságban, jólétben teltek, ám egy nap…

Ahogy teste hanyatt fordulva a hóba mélyedt, smaragdszín szemeivel csak nézte-nézte az arcába hulló fehér pelyheket, melyek forró bőréhez érve, mint könnycseppek gördültek alá arcán. Egy idő után már nem érzett semmit. Már nem fázott többé. Akkor látta meg a lányt, aki fölé hajolt…

Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen…

Nem tudta mi hozta létre a gondolatot, de egyszer csak végigfutott kábelein a vágy. Testet akart. Olyat, amilyet a körötte élők használtak. Hiába volt óriási, sőt hatalmas a tudása. Valami hiányzott. Nem járt még az épület falain kívül, de nem is tudott volna, hiszen ő maga volt az épület, folyamatosan zakatoló berendezéseivel és az azokat összekötő kábelekkel. A nép minden …

A lány elgondolkozva sietett a sötét, késő őszi éjszakában. Borongós szürke fellegek úsztak az éj fekete bársonyán. Száraz faleveleket sodort a szél, fel-felkapva őket a magasba, majd lágyan helyezve ismét a járdára. A parkon átvezető utat lámpák sora világította meg. Újra és újra az órájára pillantott, miközben sietős léptekkel száguldott célja felé. Már csupán pár perc volt hátra. „Tán még …

Épp fordult volna, hogy ekként cselekedjen, ám ebben a pillanatban megmozdult talpa alatt a talaj és mielőtt bármit tehetett volna, már zuhant is lefelé a mélységbe. Tudta, eljött számára a vég. Pedig ez még csak a kezdet volt. Egy új, eladdig soha nem gondolt élet kezdete…
Plusz Meglepetés-Ajándékkal!
Most minden megrendelőnk ehhez az EBOOK-hoz ajándékba kap egy másikat, …

Körbejártad már a világot és biztos vagy benne, hogy akkor az gömbölyű és henger nem lehet? Szerinted, aki a sötétségben lapul az biztos, hogy prédára leső vadász? De mi van, ha ő az üldözött? Megbízol az angyalokban és rettegsz a démonoktól? Jobb szerinted a holtaknak a sírban és ha valaki visszatérne, azt te megvetően zombinak neveznéd és sikoltva rohannál el …