10. rész – A kísértés

Felkerült: (Június 8. – csütörtök)

A fiatalembernek most ismét eszébe jutott az a pillanat, amikor egy nap, végső elkeseredésében megállt egy tengerparti szikla tetején és a mélység káprázatos kékjébe nézett. Akkor úgy érezte, hogy ismét csak egy aprócska kisgyermek, akit váratlanul magára hagytak a szülei a semmi közepén az óriási sztyeppén.
Elszorult a torka az emléktől, mert szinte ismét átélte a percet és érezte, hogy múltjának teljes súlya ránehezedik. Tudta, hogy ismét nevetségesen gyenge, de úgy érezte, hogy nem tud ez ellen semmit se tenni.
Ekkor váratlanul odalépett hozzá a pilinke és halkan, hogy senki se hallhassa, ezt suttogta a fülébe:
– Már nem vagy többé az a gyermek! Már nem bánthat senki, ha nem hagyod! Felesleges a múltad rémeivel kínoznod magad!
A fiatalember elborzadva nézett fel a hófehér szárnyú, ragyogó lényre:
– Már csak ez hiányzott, hogy valaki még a gondolataimat is hallja. – suttogta dühösen. – Akkor ezek szerint te már tudhattál a fogadásról is egy ideje. Biztos Cynidor-nak is te mondtad el. Sőt! Mindenkinek szóltál róla, nem igaz? Mégis mióta tud rólam mindenki mindent? Mióta tart, hogy szánakoznak rajtam a hátam megett?
– Tőlem ugyan egy szó, nem sok, de annyit se tudhatott meg erről senki.
– Akkor Cynidor mégis honnét vette, hogy király szeretnék lenni? Ő sem ismerhette a szót. És pontosan tudod, hogy milyen alázattal dolgoztam az elmúlt évben köztük. A hatalomvágynak még csak jelét se mutattam.
– Mielőtt mindenkit meggyanúsítasz, elmondom, hogy te magad árultad el saját magad. Emlékszel, hogy nemrég milyen súlyosan megsérültél. Mire odaértem, már beszélni kezdtél lázálmodban és… nos, ha már így alakult, meghallgattalak, mielőtt segítettem volna.
– Hogy mit tettél? És ha közben meghalok?
– A szívverésedből és légzésedből pontosan tudtam, mennyi időm van még azelőtt. Nem vártam volna meg.
– Még szép. Tudod te, hogy milyen ijesztő vagy sokszor?
– Nem ez volt a szándékom. Csak kíváncsi voltam. És… nos, jól tettem, mert mondtál néhány érdekes dolgot. Olyanokat is, amikre mióta ismerlek, még csak gondolni se gondoltál. Szóval akkor ott volt Cynidor is, így mindent hallott. Biztosíthatlak azonban, hogy ő se mondott tovább semmit. Az emberek közt és a fivéreidnél viszont rákérdezett a szavakra, mivel nem tudtuk mi az a király meg a birodalom meg a fogadás. A felét egyébként nem értettük annak, amiket mondtál, mert egy olyan különös nyelvet is belekevertél, amit meglepő mód, még én se ismertem… – itt elhallgatott pár pillanatra, majd így folytatta: – Á, szóval a sztyeppéken születtél.
– Hagyd ezt abba azonnal! Nem akarom, hogy a gondolataimba láss.
– Sajnálom. Én se akarom. De ugyanúgy hallom a gondolatokat, mintha kimondott szavak lennének, csak halkabbak. Olyan, mint a suttogás. Nem tehetek azonban ellene semmit. Ez van. Bár a távolsággal egyre halkabb és összpontosítással is csak egyre nehezebben tudom felerősíteni. Most, hogy tudod, szeretnéd, ha távoznék közületek?
A férfi nem felelt azonnal, mert meglepte a kérdés, de tudta, a lény komolyan gondolja és, ha elküldené, ellenkezés nélkül elindulna valamerre, ahogy eddig is követte minden kérésüket.
– Nem, dehogy! – mondta aztán kisvártatva, mert pontosan tudta, milyen teljesen egyedül lenni és nem akarta ezt a sorsot a pilinkének – Csak legalább ne mondd ki!
– Eddig se tettem, de ez most fontos. Rád kell már szólnom, mert túl sokat keseregsz ahelyett, hogy élnél. Nézz már magadra! Felnőttél! Már nem az a kisgyermek vagy, aki folyton éhezik és fázik, mint egy kóbor farkas. Már nem adogathat senki kézről-kézre és nem hagyhatnak ott az útszélén. Azok az idők már réges-rég elmúltak. Megerősödtél és igen kitartó is vagy. A saját szememmel láttam, mit építettél fel a két kezeddel és az ötleteiddel. Láttam, miként kezdtek követni előbb csak páran, aztán az egész horda, majd a környező népek. Te királynak születtél, csak ez a nép ezt még nem tudja. De hogy is tudhatnák, hiszen még a szót se ismerték eddig. Mit veszíthetsz? Tudom, hogy te is erre vágysz. Egy hely, ahol többé nem fázol és nem éhezel. Egy hely, ahol végre számítasz, ahol fontos vagy, ahol te alakíthatod magad körül a világot. Eleged van a rossz és gonosz dolgokból, a hazugságokból? Ne keresd tovább a helyed a világon, hanem teremtsd meg azt! Elkeserítő, hogy olyan a világ, amilyen? Akkor hát tedd olyanná, amilyennek látni szeretnéd! Tedd mások számára is egy jobb hellyé. Olyanná, ahol senkinek se kell többé éheznie vagy félnie. Már elkezdted. Elindultál az úton. Ötleteidnek és munkádnak hála, a zortran törzs és a környező népek számára is véget ért a rettegés. Folytasd mindazt, amit elkezdtél!
– Ha ilyen jól látod az érzéseim, akkor az övéket is látnod kell. Tudod hát jól, hogy most csak szánnak engem, azért vennének részt ebben. Én nem akarom, hogy szánjatok. Nem bírnám elviselni még három napig se.
– Szó sincs ilyesmiről, elhiheted nekem. Hallom az ő gondolataikat is, ha akarom és érzem az érzéseiket, ha figyelek, bár ez utóbbiból nem sok van nekik. Tehát innen is tudom, de ráadásul ott voltam a megbeszéléseiken is. Biztosíthatlak, hogy minden jelenlévő csak és kizárólag mélységes tiszteletet és hálát érez irántad. Szó sincs szánalomról!
– Nade én leugrottam a sziklákról a tengerbe! Meg akartam halni. – emelte fel hangját a férfi.
Ekkor lépett oda hozzájuk a demiurg vezér.
– Igen, ezt már mind jól tudjuk. – kezdte – Ahogy azt is, hogy ezért mentél be fegyvertelenül a rengetegbe is. Elnézést, de ezt meghallottam, és nem hagyhattam szó nélkül. Nem értem, minek tétovázni. Nem mindegy már, hogy mi történt? Szerintem a lényeg inkább az, ami ezután következett. Az, hogy miként mentettél meg minket és az, hogy hála neked mi épült fel. Egy igazi, komoly erődrendszer, ami a biztonságunkat garantálja. Most már nem csak az olyan kivételes szerencséseknek adatik meg az aggastyán kor megérése, mint amilyen én vagyok. Meghosszabbítottad igen sokak életét. Engedd, hogy a három napos királysággal köszönetet mondjunk neked! Mi vesztenivalód lehet?
„- Beleélem magam és nem lesz jó érzés, ha véget ér.” – akarta felelni az idegen, de ekkor váratlanul meghallotta a pilinke gondolatait.
„És? Akkor legalább tettél egy próbát. Ne tiltakozz tovább az ellen, amire magad is vágysz! Most itt vagy és kaptál egy lehetőséget. Egy esélyt arra, hogy az legyél, aki lenni szeretnél és azt tehesd, amihez a legjobban értesz. Vezethetnél egy népet. Oly sokaknak tehetnéd szebbé az életét. Hidd el, nem csak három napra választanának meg királynak, ha sejtenék, hogy mire vagy valójában képes. A vezér úgy gondolja, hiszen maga mondta, hogy senki se tudna hosszútávon összefogni ennyiféle különböző népet. Te viszont jól tudod, hogy igenis képes vagy megvalósítani ezt az álmot. Hisz már álmodtál is róla, nem igaz? Ne hagyd veszni a lehetőséget! Mutasd meg nekik, hogy milyennek képzeled a királyságod! Három napod van erre. Nyűgözd le őket és meglátod, kérni fogják a folytatást!”

Felkerült: (Június 9. – péntek)

A fiatalember nem felelt azonnal a demiurg vezér szavára.
Meglepetten hallgatta a pilinke gondolatait, miközben tekintetét a lába előtti kövekre vetette, melyek a lény hófehér fényében úsztak. Aztán mire az utolsó mondatot is végig hallgatta, rájött, hogy igaza van és egy olyan különleges álomba cseppent, melyből ő se ébredne fel szívesen. Rábólintott tehát.
A fiatalember még nem sejtette, hogy a pilinke már jól tudja saját magáról, hogy ki ő valójában. Amióta lelkeket kezdett feltámasztani és az idegen vizet hozott az emlékezés tavából…
A pilinke már bánta, hogy titkon ivott belőle, hiszen akkor és ott minden emléke visszatért és a döbbenet a föld fekete porába rántotta, miközben tekintete előtt leperegtek a korábbi események, a lázadás, a harcok… testvér, testvére ellen, az, ahogy letépték fél szárnyát, de aztán valaki megmentette ám ő mégse állt le, visszament küzdeni, kitartva elvei mellett. Ostoba elvek, hiszen azután ezek miatt az elvek miatt hajította le őt ugyanaz, aki korábban megmentette. De azt, hogy mit hibázott, még mindig nem értette. Mi volt a gond? Miért fordultak ellene oly sokan? Csak mert azt gondolta magáról, hogy ő is érhet annyit, esetleg még többet is, mint mások? Büszke volt küllemére és tudására. De vajon miért bűn a büszkeség és az öntudat? Miért bűn megkérdőjelezni a körülöttünk zajló világot? Még mindig sehogy se értette mindezt. Úgy gondolta, hogy ha ezerszer hajítanák le, akkor se lenne képes arra, hogy ezt felfogja. Azóta tudta, hogy két dologra képes igazán. Lázadni és bűnre csábítani. Legalábbis ezt beszélték róla ott, ahonnét érkezett. Na meg persze azt is, hogy utálatos. Pedig ő csak nem bírta elviselni az igazságtalanságot és minden alkalommal cinizmussal világított rá erre.
A nyughatatlan, igazságkereső oldalát, melyből folytonos lázadása fakadt, a fiatalember már jól ismerte. Az igazat megvallva, nem volt könnyű kordában tartani a lényt, kiváltképp, mert természetfeletti képességekkel is megáldotta teremtője, de bízott benne és ez a bizalom szerencsére hamar kölcsönössé vált. Ez, és az odafigyelés elegendő volt ahhoz, hogy hallgasson rá. Azt azonban az idegen még nem tudta róla, hogy vannak, akik úgy tartják, hogy bűn az ő oldalára állni, hinni neki, mert a rosszra való csábításhoz is kiválóan ért. De még ha hallott volna minderről, akkor se kérdőjelezte volna meg a lény gondolatait, őszinteségét, jószándékát. Egy esztendeje ismerte már és ez az idő bőven elégnek bizonyult arra, hogy megállapítsa róla, hogy egyáltalán nem gonosz. Sőt! A baj inkább az volt, hogy túl jó és naiv. Folyton mindenben a logikát és az igazságot kereste. A demiurgok eleinte éppen ezért gyanakodtak is rá, mert nehezen hitték el, hogy őszinte lehet az, akinek az egyik mondata még végtelenül ésszerű és bölcs, míg a másikkal már azt akarja elhitetni, hogy semmit se tud az élet alapvető dolgairól, majd pedig bármit mondanak neki, ami kicsit is logikus, azt könnyedén elhiszi és igazságnak fogadja el. Még a vén vezér jószándékát se kérdőjelezte meg, amikor azt állította neki, hogy pusztán segíteni akart rajta azzal, hogy leszúrta. Az érvelés logikusnak tűnt, tehát hitt neki. A demiurgok először gyanakodtak, azt hitték, hogy csak játszik velük, ám amikor később hálából visszaadta a vén vezér fiatalságát, egyértelművé vált, hogy nem viccel és valóban mindent elhisz. A különös lény a legártatlanabb naivsággal figyelt rájuk, követte minden szavukat, segített nekik, amiben csak tudott. A demiurgok tudták, hogy visszaélhetnének ezzel és átverhetnék, kihasználhatnák őt. Mégse tették. Nem lett volna szívük hozzá. Ugyanakkor nem győztek újra meg újra rácsodálkozni viselkedésére és a különös dolgokra, amiket időnként beszélt. Mintha sokkal többet fogott volna fel a világból, mégis, mintha sokkalta kevesebbet tudott volna náluk. Elkezdték hát gyámolítani és tanítgatni, mint egy kisgyermeket. Így alakult ki lassan köztük a feltételek nélküli bizalom, ami aztán barátságba fordult.
Lehet, hogy a lény mostani szavai úgy tűnhettek volna egy kívülállónak, valakinek, aki ismerte a múltból, hogy újra csak a rosszra csábít. Igen. Vajon mi lett volna a jó tanács az adott helyzetben? Valóban bűn volt, hogy az idegen végül elfogadta a koronát és belement a színjátékba, előadva fivéreinek, hogy ő a király hét határ népe felett? Vagy ez csak egy gondolatjáték volt, melynek átélése tehette csak lehetővé, hogy valóban király lehessen? Vajon enélkül sohasem jött volna létre a birodalom, mely aztán több ezer éven át fogta egységbe a legkülönfélébb lényeket, megakadályozva, hogy barbár módon öljék egymást?
Jobbá és hosszabbá tette életüket. Igen. Ez tény. De vajon az biztos, hogy nem lett volna más út? Ő mindenesetre akkor és ott azt gondolta, hogy a pilinkének igaza lehet, hiszen másként, ha nem kap lehetőséget a bizonyításra, akkor aligha válhat belőle uralkodó. Számára tehát a lény szavai akkor is, mint korábban mindig, inkább tűntek logikusnak, mint gonosznak. Valójában a pilinke a naivsága miatt nem gondolt bele abba, hogy ha erre rábeszéli az idegent, azzal komoly bajt is okozhat. Nem tudta még pontosan, hogy mi a jó és mi a rossz. Igaz, már mindenre emlékezett, de korábban senki se tanította és csak nemrég teremtették.
A fiatalember tudta ugyan, hogy bár nehezebb, de tisztességesebb lenne nemet mondani a felajánlásra, majd pedig másnap odaállni a fivérei elé az igazsággal. A pilinke azonban nem ismerte fel ezt. Az idegen, bár valahol mélyen, legbelül pontosan tudta, hogy nem ez a helyes út, de valójában nem kellett csábítani őt. Úgy érezte, mintha az ő szívéből szólt volna a lény minden szava, de ez nem volt véletlen, hiszen különleges képességével a pilinke átlátott rajta. Jól ismerte minden félelmét, vágyát és álmait, tehát csak kimondta helyette azokat a gondolatokat, melyeket még magának se mert volna bevallani.

Ezenkívül ráadásként minden jelenlévő, demiurg, mavrurg, szemiurg, mavrikurg, újraélő holt, pteridion, sőt még a férfigyűlölő hárpiák is királyuknak akarták őt. Mégha csak három napra is… Mégis… hogy állhatott volna ellent ekkora kísértésnek, amikor teljes szívéből ő maga is már oly régóta vágyott erre?

Felkerült: (Június 10. – szombat)

A fiatalember tehát ismét eléjük lépett, majd körbenézett a jelenlévőkön és így szólt:
– Rendben hát! Elfogadom. Ha azonban én vagyok a király, úgy minden tekintetben én hozom meg a döntéseket és szabályokat, korlátlan hatalommal. Ezzel mindenki egyet tud érteni?
– Természetesen. – felelték erre.
– A király, olyan, mint a vezér, annyi különbséggel, hogy egy király nemcsak egy hordának parancsol. Az, ha én vagyok a király, az azt jelenti, hogy feltételek és kérdések nélkül kell teljesíteni kéréseim, mintha azok parancsok lennének. Ez is rendben lesz így?
– Igen. – hangzott az egyöntetű felelet.
A fiatalember ekkor a fehér fényben ragyogó lény felé fordult és így szólt:
– Amint láttuk, a pilinke az egyetlen, aki képes az időt pontosan mérni. A három nap, hat árapálynál valamivel rövidebb, én pedig egy pillanattal se szeretnék tovább király lenni, mint három nap. Ezért azt kérem, – fordult ekkor felé – hogy amint a fejemre teszem a koronát, számold kérlek, hogy mikor telik le az időm. Egyetlen szívdobbanással se szeretném, ha tovább lenne a fejemen a korona. Jelezd majd kérlek, amint közeledik az idő és számold majd vissza az utolsó pillanatokat! Köszönöm. – tette még hozzá. A pilinke erre bólintott, mire az idegen, visszatette a saját fejére a koronát és úgy érezte, hogy többé már nem idegen.
Aztán így folytatta, körbetekintve a jelenlévőkön:
– Ebben a pillanatban tehát elkezdődött a visszaszámlálás és három napig király leszek. Fontos azonban tudnotok, hogy elég bármelyőtök szava, és azonnal leteszem a koronát, az idő letelte előtt is. Ha a jelenlévők közül csupán egy valaki úgy dönt, hogy nem akarja folytatni, jelzi és elfogadom. Rendben?
Kérdésére mindenki bólintott.
– Jól van. Akkor tehát halljátok a szabályokat! Az első és legfontosabb, hogy nincs térdeplés vagy akár féltérdre ereszkedés, még előttem se. Ezen kívül, mindaddig, amíg én uralkodom, mindenkinek jár a teljes mértékű tisztelet és megbecsülés, legyen az illető bármilyen lény. Amit még elvárok, az az egymás közti teljes őszinteség, történjék bármi. Tehát mindent, ami a többieket is érintheti, amint az lehetséges, meg kell osztanunk egymással. Hazudni csak mások előtt lehet és csak akkor, ha egymást előre értesítettük. Amennyiben véletlenül időközben támadás érne minket, nem ejtünk foglyokat. Tiszteljük még az ellenség életét és szabadságát is, tehát nem láncolunk meg és nem zárunk be és főleg nem kínzunk meg senkit a három nap alatt. Ez egy ünnepi időszak a számomra, így nem szeretném, ha bárki szenvedne közben, mégha ellenség is. Erősebbek vagyunk mindenkinél. Ha valaki nehezítené az életünket, elkapjuk és szépen kiebrudaljuk a birodalom határain túlra. Ezen idő alatt tehát nem lehet gyilkosság, és nem is ejthet senki foglyokat.
Én, mint király teljhatalmat akarok és azt, hogy bármilyen döntést is hozok, még ha érthetetlen is, azt feltételek és kérdezés nélkül teljesítsétek, bízva bennem és abban, hogy minden tettem a birodalom és a nép érdekeit szolgálja rövid vagy hosszútávon. Ha a helyzet úgy kívánja, azonnal meghozhatok bármilyen döntést, amit haladéktalanul teljesítenetek kell. Egyébként mindent meg fogok vitatni a tanáccsal, mely azokból áll, akik most és itt jelen vannak. Sürgős esetben pedig később, amint lehet, magyarázatot adok nektek, de amíg ez nem történik meg, addig is feltétel nélküli bizalmat kell adnotok nekem. Amint bármelyik iménti kérésem nem teljesül, vagy egy parancsomnak bárki ellenszegül, szintén azonnal leteszem a koronát, mert csak és kizárólag úgy vagyok hajlandó uralkodni, ha teljes az egység. Minden eddigi szabály, melyek már jól beváltak, a továbbiakban is megmaradnak egyelőre. Az őrség legyen megkettőzve, a falakon, a tornyokban, sőt az átjárókban és az ajtóknál is, miként azt vészhelyzetben is szoktuk tenni és továbbra se lesz rangbéli megkülönböztetés. Továbbra is az eddigi beosztás szerint kell mindenkinek kivennie a részét az egyes feladatokból. Kivéve most engem. Mindezt máskülönben nem szervezzük át, mert az túl sok időt igényelne, de mindenki, aki feladatot lát el, annak hordania kell a csuklyás köpönyegét, kivéve annak, aki éppen a kíséretem vagy a tanács tagjaként van jelen. Ők ugyanis eldönthetik, hogy felfedik-e az arcukat vagy se. Egyébként pedig, mindenki egyenlő, engem kivéve, mert én továbbra is az utolsó szeretnék maradni, mindenki érdekét a sajátom elé helyezve. Nagyjából tehát minden marad a régiben, annyi különbséggel, hogy ezúttal nagy szerepe lesz a látványnak.
Aztán, amennyire az ideje engedte, részletesen elmondta, hogy milyennek képzeli a tökéletes birodalmat, milyen szabályok és törvények szerint épülne fel. Úgy tűnt, hogy a nép készségesen vállal szerepet ebben a nagyszabású történetben, abban, hogy azt a látszatot kelthessék, jól működő királysága biztos alapokon áll és gördülékenyen működik. Azokban az időkben szinte pezsgett az élet az erődben és ennek híre ment a távolabbi vidékeken is. A jelenlévőktől megtudta, hogy bár az idő szűkössége miatt nem tud mindenki a palotába látogatni, de több száz mérföldnyi távolságból is jelezték, hogy ha másként nem is, de névleg a birodalmához szeretnének tartozni. Tudta, hogy az egész csak színjáték, de miután meggyőzték, nem hitte, hogy baj lehet belőle, belement.

Aztán elérkezett a pillanat. Indulnia kellett, ha nem akarta lekésni a találkozót. Készen állt már a különleges, fekete harci hintó is, ékkövekkel felékesítve. Két, jól idomított drabárt fogtak elé és kettőt mögé. Tudta, hogy fivérei és az emberek szemében különlegesnek és egyedülállónak fog tűnni ez a hintó, mely méltó egy királyhoz. Nem sejtheti senki, hogy már több száz tucatnyi ilyet készítettek, azért hogy a hordák táborai közt a közlekedést könnyebbé, gyorsabbá és főleg biztonságosabbá tegyék. Kiadta hát az utasítást, hogy a többit, majd rejtsék el, mire megérkeznek.
Miután alaposan átbeszéltek mindent, felvette legszebb ruháját és köpönyegét, amit utána hoztak. Aztán hárman ültek be a hintóba. Cynidor és a csuklyás köpönyeget viselő demiurg vezér tartott csak vele, míg a többiek siettek, hogy mindent előkészítsenek a parancsai szerint.

Felkerült: (Június 11. – vasárnap)

Így indultak el a találkozóra, de aztán a fiatalember a közelben váratlanul megállította a hintót.
– Mi a baj? – kérdezte tőle meglepődve a lány.
– Ne mondd, hogy megint inadba szállt a bátorságod! – jegyezte meg nem leplezett gúnnyal a demiurg vezér.
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. – felelte erre a fiatalember, miközben kiszállt a kocsiból – Épp ellenkezőleg. Úgy döntöttem, eléjük állok az igazsággal.
– És a többiek? Mindenki úgy tudja, hogy elfogadtad a lehetőséget.
– Igen. Így van. Ne aggódj, senkit se hagyok cserben. Ám, hacsak a fivéreim nem tesznek bántó megjegyzéseket, nincs okom elhallgatni előttük, hogy királyságom csak három napig tart. Erre a felhajtásra pedig talán nem is lesz szükség. Nem szeretnék kérkedni a hatalmammal, hacsak nem teszik ők is ezt. Bár sejtem, de tudni akarom, tudnom kell, miként fogadnának enélkül. Ha pedig a helyzet úgy hozza, ha azt látom a tekintetekben, akkor még mindig itt a lehetőség, hogy előálljon a hintó.
Azzal letette koronáját, majd kisegítette a lányt. Aztán köpönyegét kifordította, hogy az egyszínű, fekete oldala és ne pedig az aranymintás legyen kívül, majd fejére húzta a csuklyát. Kísérői követték példáját. A hintó a vadak miatt alaposan fel volt szerelve védelemmel. Tudták, így nyugodtan hátrahagyhatják, mert senki se lenne képes arra, hogy elvigye.

A gyönyörű templom oszlopcsarnoka előtti téren nagy volt nyüzsgés. Már kíváncsian várták érkezését. Amikor megpillantották őket, mindenki elnémult, minden szem rájuk szegeződött és utat engedtek nekik. Meglepve nézték különös, komor, csuklyás öltözeteiket. Fivérei a tér közepén már várták őt, nővéreivel és a többiekkel együtt.
Az emberek az irántuk érzett mély tiszteletből közben jóval hátrébb húzódtak.

Ahogy a fiatalember számított rá, jelen volt egykori mesterük, Thanathosz is. Persze semmiért nem hagyta volna ki a találkozót, hiszen ő volt az, aki rávette őket a sorshúzásra annak idején. Nem csoda hát, ha igen kíváncsi volt arra, hogy mi lesz az eredmény. Az érdekelte leginkább, hogy egy ilyen verseny, verseny a hatalomért, képes-e arra, hogy megossza őket, tönkretéve oly régi barátságukat, egységüket, összetartásukat. És persze arra is kíváncsi volt, ki miként reagál majd a helyzetre.

A fiatalember két kísérőjével lassú, nyugodt, kimért léptekkel érkezett. Közben gondolatban folyamatosan hallotta, miként számol visszafelé a pilinke. Pontosan akart érkezni.

Aztán megállt a fivérei előtt és röviden, kimérten köszöntötte őket. Arcát nem láthatták csuklyájának takarásában, de hangjáról felismerhették. Még egy pillanat és fivérei, nővérei már mind lelkendezve ölelgették őt. Igen meglepte ez a fogadtatás. Az öröm, amit megjelenése miatt éreztek, elsöprő és igen megható is volt egyben.

Már kezdte azt hinni, hogy teljesen alaptalan volt minden addigi félelme és aggodalma a találkozóval kapcsolatban, amikor váratlanul megszólalt rideg, parancsoló hangján Thanathosz.
– Jobb lenne, ha inkább a lényegre térnénk, hiszen lenne ennél sokkal fontosabb! – jegyezte meg.
– Ugyan, mi más lenne fontosabb annál, mint az, hogy ismét együtt vagyunk, hogy mind élünk? – kérdezte Dzíosz.
– Halkabban! – intette le Thanathosz – Ne feledd, hogy mind halhatatlanok vagyunk. – tette hozzá suttogón – Senki se tudhatja meg az igazat, mert veszélybe kerül az életünk!
– És mi van azzal, hogy én öngyilkos lettem a szikláknál? – szólt közbe a legifjabb testvér. – Mert úgy hallom, volt szemtanúja a jelenetnek, nem igaz? Hogy magyaráztátok ki azt, hogy meghalt valaki, aki halhatatlan? Mert ugye, ha ti azok vagytok, nekem is annak kell lennem, nem?
– Igen. Így van. – bólintott Dzíosz – Halhatatlan vagy te is. Legalábbis az emberek szemében hozzánk hasonlóan az vagy. És isten is. Természetesen nem feledkeztünk meg rólad. Miután azt hittük, meghaltál, elterjesztettük, hogy öcsénk a holtak istene.
A fiatalember erre felnevetett, mert arra gondolt, hogy milyen érdekes játéka volt ez a sorsnak, hogy uralmának hírét már akkor terjesztették, amikor ő még nem is mert remélni ilyesmit. Amikor ő még nem is sejtette, hogy hamarosan a holtak is felajánlják, hogy birodalma részei lesznek, ezen a világon már mindenki úgy beszélt róla, mint a holtak királyáról.
– Ne nevess ki minket, kérlek! – intette le a másik fivére – Nagyon fájt nekünk, amikor azt hittük, hogy elveszítettünk. A tiszteletedre pedig még templomot is emeltettünk, mégpedig ott, ahol a tengerbe ugrottál. Azóta magunkat hibáztatjuk a verseny miatt. Ostobaság volt és egyáltalán nem fair. Remélem, meg tudsz nekünk egy nap bocsájtani.
A fiatalember elgondolkozva hallgatta e szavakat. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Thanathosz ismét közbevágott:
– A lelkizésnek se értelme, se haszna. Ne feledjük, hogy miben egyeztünk meg! Három esztendő és eldöntjük, ki vitte a legtöbbre.
– Nem. – jelentette be erre Dzíosz határozottan – Ez az egész csak arra lehetne jó, hogy megosszon minket. Esetünkben, másokkal ellentétben éppen az egységben van az erő. Mindennél fontosabb, hogy történjék bármi, kiálljunk egymásért. A versenynek tehát nem lehet győztese, azaz mind a győztesei vagyunk. Zárjuk le hát végleg ezt a kérdést! Elértük, hogy mind istenek lettünk az emberek szemében. Legyen elég ennyi.
– De én csupán a ti szavatok által lettem isten. – szólt közbe a legifjabb testvér. – Ti azonban a tetteitekkel vívtátok ki azt.
– Lehet. Te viszont megjártad a halált és túlélted azt. Te érted el közülünk a legtöbbet. Te pusztán a jelenléteddel, azzal, hogy életben vagy, bizonyítod az emberek előtt a halhatatlanságunk.
– Halhatatlanság? – szólt közbe Thanathosz – Ugyan? Ez még önmagában nem érdem. Túlélni a halált? Az bárkivel előfordulhat, csak szerencse kérdése. A fivéreid viszont igen nagy dolgokat vittek végbe és komoly hatalomra tettek szert. Ahogy viszont téged elnézlek… – tekintett végig lenézően a fiatalemberen – nekem nagyon úgy tűnik, hogy fel se tudtad venni velük a versenyt. Nem elég, hogy láthatóan semmire se vitted, még a végén gyáván a tengerbe is ugrasz… mit mondjak erre? Ez egyszerűen szánalmas. – húzta meg a száját. – Nem is értem, hogy mertél egyáltalán visszatérni így.
A legifjabb fiú nem felelt. Jól tudta, hogy a mesterüknek igaza van. Mélyet sóhajtott közben, mert érezte, hogy kezd összefacsarodni a szíve e szavakra. Mielőtt azonban szégyenkezve lehajtotta volna fejét, váratlanul egy kéz érintette meg kezét és a gyengéd, puha, meleg ujjak az ujjai közé fonódnak. A lány felé tekintett. Kezének szorításából érezte a biztatást. Szavak nélkül is értette őt és tudta, hogy többé már nincs egyedül.

Felkerült: (Június 12. – hétfő)

A fiatalembernek eszébe jutott az a nap, amikor egészen kisgyermekként Thanathosz-t megismerte és az, hogy miként változott meg az élete mellette. Valójában nem akarta magával vinni őt, de elrejtőzött a szekerén, hogy vele tarthasson. Aztán amikor észrevette… nem volt könnyű meggyőznie, hogy maradhasson. Azóta igyekezett mindent megtenni, hogy a kedvében járjon, nehogy elzavarja. Folyton meg akart felelni neki. Így lett az első inasa. Mindig úgy gondolt rá, hogy ő volt az, aki megmentette. Úgy érezte, hogy neki köszönheti az életét. Persze jól tudta, hogy nincs könnyű természete és nem is volt különösképpen kedves. De mellette biztonságban érezhette magát és idővel igen sokat tanulhatott. Aztán egy nap, még az örök fiatalság titkát is megtudta tőle. Felnézett rá, tisztelte őt mindezért és bármit megtett volna érte.
„Már nem vagy többé az a gyermek! – hallotta ismét a pilinke gondolatait – A tisztelet pedig neked is jár! Azt mondtad, mint király, ki fogsz állni birodalmad minden lakójáért, nem igaz? Akkor hát ne feledkezz meg önmagadról se, hiszen te is birodalmad egy tagja vagy. Állj ki magadért! A tisztelet nem egyenlő a behódolással. Azt mondtad, előtted senki se térdepelhet le, hát te se omolj földre senki előtt!”
„Igazad van.” – felelte magában a fiatalember, miközben arra gondolt, hogy mennyire más így megélni ezeket a perceket, hogy közben tudja, szinte egy egész világ áll mögötte, akik számítanak rá és megtennének érte bármit. Már nem vágyott másra, se a győzelemre, se mesterük megbecsülésére, csak és kizárólag arra, hogy mielőbb visszatérhessen a demiurgok világába és őket, míg él, szolgálhassa. Arra gondolt, még ha három napig lesz is király, de köztük, ezt követően is lesz helye, számít majd a léte és továbbra is hallgatnak szavára. Lesz értelme a saját életének, ha jobbá teheti az övéket.
Aztán végül elhangzott Thanathosz utolsó és egyben legfájóbb mondata:
– Meg kell mondjam egyébként, hogy sokkal többet vártam tőled.
– Mi is Öntől! – lépett ekkor elébe a demiurg vezér.
– Tessék? – lepődött meg Thanathosz, aki nem volt még ahhoz szokva, hogy visszabeszéljenek neki.
– A nevem Wellnoran. A Zortran törzs vezére vagyok és szeretnék több tiszteletet kérni a királyunk számára.
– Méghogy király? – szólt erre Thanathosz gúnyosan. – Mégis hol? Bejártam már az egész világot, úgy ismerek minden népet, mintha köztük nőttem volna fel, de ilyen népről még nem hallottam.
– Ezek szerint nagyobb a világ, mint eddig gondolta. – hangzott a sokat megélt demiurg vezér lenézően gúnyos felelete. Thanathosz szava egy pillanatra elakadt ettől a választól, attól, hogy saját stílusát hallotta viszont.
– Elegem van a felesleges beszédből. – zárta le aztán sietve a kialakulóban lévő szópárbajt – Mutasd hát azt a híres királyságod! – fordult a fiatalember felé parancsoló hangon.

Az, ekkor úgy érezte, eljött az idő, így tett előre egy lépést, majd így szólt:
– Jól tudja, hogy minden tiszteletem az öné, de szeretném megkérni, hogy velem szemben ne folytassa tovább ezt a hangnemet. Ön tőlem csak kérhet, többé nem parancsolhat. Ehhez semmilyen joga nincsen.
– Méghogy nincs? – kérdezte, miközben még jobban lehalkította a hangját, majd közelebb lépve így folytatta – Tudod jól, hogy ura vagyok életnek, halálnak. Ti mind az én teremtményeim vagytok, ezt ne feledd el! Nélkülem, az örök fiatalság titka nélkül, már rég nem élnétek. Engedelmességgel tartoztok nekem. Azt kell tennetek, amit én parancsolok. Akaratomnak nem szegülhettek ellen. Ha kell, egyetlen mozdulatommal képes vagyok végezni minden jelenlévővel. Addig éltek, amíg én akarom. Tehát jól gondold meg eztán, hogy miket beszélsz! – tette hozzá és szürke szemei szinte szikrákat szórtak. Sosem tűrte az ellenvetést.
A király szava egy pillanatra elakadt, de aztán szinte azonnal meghallotta a pilinke gondolatait.
„Én akkor inkább meghalnék, mert az élet szabad akarat nélkül mit se ér!”
Önkéntelenül ismételte el e szavakat, hangosan kimondva.
Legnagyobb meglepetésére mestere döbbenten hőkölt hátra. Akkor azt hitte, hogy csak fellépésének volt ily nagy ereje. Nem sejtette, hogy egy ehhez igen hasonló párbeszéd nemrég, épp egy esztendeje lejátszódott már, mégpedig Thanathosz és a pilinke közt és akkor a ragyogó fényű, szárnyas lény ugyanezeket a szavakat vágta neki oda, miközben éppígy lépett előre, felé téve egy lépést. Nem csoda hát, ha mestere igen megilletődött most, de aztán elhessegette az aggodalmát. Arra gondolt, hogy ez csak a véletlen műve lehet és semmi több. Nem tudta elképzelni, hogy a pilinke egy olyan zuhanást túlélhetett. Biztos volt abban, hogy akkor és ott sikeresen végzett vele.

Felkerült: (Június 13. – kedd)

Aztán a király, kihasználva a mester pillanatnyi döbbenetét, így folytatta:
– Hálás köszönetem mindenért, de én, mint király a továbbiakban nem tűrhetem az efféle beszédet, még öntől se. Őszintén szólva, ha jobban belegondolok, eddig se lett volna szabad eltűrnöm. Kérem tehát, hogy nyugodjon meg és eztán gondolja át jobban a szavait! Lehet, hogy képes megölni engem. Sokan lennének képesek erre, hiszen mint tudja, ezen a téren nem fejlesztettem magam. Az azonban, hogy ön erősebb és nagyobb tudással bír nálam, még nem ok arra, hogy ezt a hangnemet megengedje magának velem szemben.
Thanathosz erre már újra nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, de Dzíosz sietve lépett közéjük.
– Mindenki azonnal nyugodjon meg! – kezdte – Nincs szükség felesleges belső viszályra. Felejtsük el azt az átkozott fogadást is és inkább menjünk és ünnepeljük meg ezt a napot!
– Ünnepelhetünk nálam. – ajánlotta a király – Birodalmamban szívesen látok mindenkit, aki képes nyugodt hangon és tisztelettel beszélni, amíg vendégségben van. – fordult közben ismét mesteréhez és határozottan a szemébe nézve így folytatta: – Tehát öljön meg engem itt és most, ha úgy érzi, nem működhet a kölcsönös tisztelet. Nem szeretnék ugyanis többé erről vitázni.
Egy pillanatra megfagyott a levegő kettejük közt, míg Thanathosz összevont szemöldökei alól nézte őt:
– Királynak nevezed magad, miközben csuklya mögé rejted arcodat? – vetette oda aztán.
– Miként azt mindenki teszi a birodalmamban. De gondolom, ez nem ijeszti el önt attól, hogy velünk tartson, vagy tévedek?
– Jól van hát. Lássuk, milyen király lettél! – enyhültek meg Thanathosz arcvonásai, mert már látta, bölcsebb lesz ügyesen meghátrálni, máskülönben meg kéne ölnie valakit, hogy példát statuáljon. Ehhez azonban nem lett volna túl sok kedve. Annyi energiát fektetett már abba, hogy mindezt felépítse, hogy ily sokakat maga köré gyűjtsön. Évtizedeken át járta a világot, mire a megfelelőnek ítélt lelkeket kiválasztotta, olyanokat, akik nemcsak hajlandóak, de képesek is voltak arra, hogy szabályai szerint éljenek és csatlakozzanak hozzá akár évezredekre, elsajátítva az örök fiatalsághoz szükséges életmódot. Mivel tehát nem akarta se megölni őket, se elveszíteni tiszteletüket vagy gyengének tűnni előttük, így szólt hát: – Az első próbát mindenesetre bátran kiálltad és királyhoz méltón beszéltél. De vajon valóban létezik a birodalmad? És ha igen, akkor melyiktek uralkodik több lélek felett?
– Szerintem igaza van Dzíosznak. – felelte erre a király – Hagyjuk ezt az oktalan vetélkedést! Ne legyünk egymás ellenségei! Becsüljük meg inkább az egység erejét! Mit számít, hogy ki uralkodik több lélek felett? Mit számít, hogy ki uralkodik millió élő felett a földön vagy a tengereken vagy akár a holt lelkeken és démonokon a túlnan vidékén? – szándékosan fogalmazott így.
– Tessék? Most viccelsz? Az teljességgel lehetetlen. – lepődtek meg.
– Nem az. – felelte, majd jelzett, mire a leány füttyentett és megjelent a díszes fekete hintó. Kerekei szikrákat szórtak, ahogy leszáguldott a domboldalon. A befogott drabárok, melyekhez hasonlatosat arrafelé még senki se látott úgy fújtak, mint a legnemesebb paripák, de szikrák repkedtek orrlikaikból és senki se ült a bakon. A hintó befordult eléjük, majd magától kinyílt az ajtaja mindenki csodálkozására.
– Íme, a kocsi készen áll. Jöjjenek és tekintsék meg a saját szemükkel is a csodát! – szólt a demiurg vezér, miközben intett.

Felkerült: (Június 14. – szerda)

Kanyargós útvesztőn át, hosszú ideig vitte őket a lefüggönyözött hintó, amíg meg nem érkeztek. Könnyedén és puhán landoltak a fekete porban, de megállás nélkül száguldottak tovább.
– Mikor érkezünk meg végre? – szólalt meg egyszer csak unott, ám egyértelműen gúnyos hangján Thanathosz.
– Már a birodalom földjén vagyunk, de a palotáig még eltart egy ideig az út. – felelte a demiurg vezér a király helyett, mivel akkor ő még nem tudta pontosan, hogy mettől-meddig tart a birodalma, ahogy azt se, hogy mivel készültek az ott lakók. Az idő rövidsége miatt ő csak általános instrukciókat tudott adni nekik és jobbára inkább arról, hogy mit nem szeretne, mint arról, hogy pontosan milyen legyen a fogadtatás. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, miközben felettébb izgatott volt, mert attól tartott, hogy a demiurgok jószándékuk ellenére is kellemetlen helyzetbe hozhatják. Igaz, az egy esztendő alatt volt idő arra, hogy minden kialakuljon és felépüljön egy jól működő rendszer. Ezalatt ő már nemcsak megszokta, de meg is kedvelte ezt a világot. Tudta azonban, hogy az itteni értékrendek és körülmények részben igencsak távol állnak a testvérei által megszokottól. Csak remélni merte, hogy ennek ellenére nem fog semmi kirívó vagy megbotránkoztató történni, ha az általános kéréseit betartják. Csuklyájának árnyéka szerencsére elfedte az arcáról egyébként sugárzó aggodalmat. A vendégekhez hasonlóan ugyanis, ő se tudta, hogy pontosan mire számíthat, mi vár rájuk. Nem csoda hát, hogy igen meglepte Thanathosz kívánsága és komoly aggodalommal töltötte el, hogy ki fog derülni az igazság, amikor mesterük váratlanul emígyen szólt:
– Megállhatnánk egy pillanatra? Megkérdeznék valakit, hogy valóban a birodalom területén járunk-e már.
– Ez a bizalmatlanság sértés – felelte erre a vezér – de semmi akadálya annak, hogy önök is meggyőződjenek szavaim igazáról. Legyenek azonban óvatosak, mert ez egy igen veszélyes vidék! Megállhatunk, mert a hintó védelmi rendszere biztonságot nyújt, de olyanoknak, akik még nem jártak e földön, nem ajánlanám, hogy kiszálljanak. Sok minden mérgező és számos veszélyes lény tanyázik errefelé, földön és égen. – tette még hozzá, majd a függönyök mintha maguktól rebbentek volna széjjel. Aranyló alkonyhoz hasonlatos fény ömlött a hintó drágakövekkel díszített belsejébe, megcsillanva a gondosan csiszolt felületeken és éleken. Színes játékuk sziporkázott a forró levegőben, miközben a kinti sápadt fény a hintóba érve megvilágította a vendégek arcait.
Egy különös, hátborzongató, ugyanakkor mesébe illő világ tárult a király fivéreinek és mesterüknek csodálkozó tekintete elé. Az égen vereslőn sárga fényben kavargott a nehéz, fekete éjszaka. Mintha folyékony láva ömlött volna szét odafent. Helyenként villámok is cikáztak a sötét monstrum mélyében, hangtalanul szelve át az eget.
Távolabb egy szokatlan erdő baljós árnya húzódott. Azon innen, amerre a szem ellátott a sík és kietlen terepen imitt-amott kiszáradt csalitosok árválkodtak, valamint kisebb-nagyobb sziklák tarkították a képet.
Holtak elkeseredett árnyai kóvályogtak a vidéken céltalanul. Némelyek részben átlátszottak, mint a földöntúli kísértetek és ködként lebegtek a táj felett, míg mások élőknek tűntek, ám a halál szörnyűséges nyomai jól látszottak rajtuk. A demiurg vezér várt pár pillanatot, miközben kiélvezte az arcokon a látvány keltette rettenettel vegyülő ámulat hatását, majd így szólt.
– Ez a holtak vidéke, a birodalom határterülete. – közben intett, mire egyetlen szédítő szempillantás alatt ott termett néhány rettenetesen oszladozó arcú újraélő holt lélek. Oly valóságosaknak tűntek, mégis álomszerű köd alkotta testüket.
– Éljen örökké a királyunk! – hangzott köszöntésük, mire így szólt a demiurg vezér.
– Mondjátok meg mindenkinek, hogy a király testvérei érkeztek vendégségbe, minek okán a palotában nagy ünnepet tartunk, ahová mindenkit várunk.
Szavára a holtak lelkei csak enyhén bólintottak, jelezvén mély tiszteletüket, majd hátrébb húzódtak. Még Thanathosz se tudott egyetlen szót se szólni, annyira megrökönyödött a látványtól, pedig ő, mint a halál istene, igen sok mindent látott már addigi, több ezer esztendeje tartó életében.
Aztán a függönyök visszalebbentek, eltakarva a különös világot az ámuló tekintetek elől és a hintó ismét nekilendült.

 

Folytatás: 11. rész: A három nap (Június 15. – csütörtök 19 óra)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!

10. rész - A kísértés |