11. rész – A három nap

Felkerült: (Június 15. – csütörtök)

Így száguldottak tovább, mindaddig, amíg türelmetlenségében ismét meg nem szólalt a mester.
– Merre járunk már és mikor érkezünk meg? – kérdezte.
Szavára ismét félrelebbent a függöny, miközben a vezér így felelt.
– Igen nagy a király birodalma, de szerencsére az innenső részén épült a várkastély, így már nem tart olyan sokáig, mire odaérünk. Jelenleg az őrtornyok vidékén járunk. – tette még hozzá.
És valóban. A hintó ablakain kitekintve mindkét oldalon számos kisebb, de annál látványosabb erőd magasodott. Legfelül, a tornyaikban messziről is jól látható tüzek égtek, melyek fénye érkezésükre sorra változtatta meg színét bíborvörösre. Így terjedt végig a birodalom egész vidékén mindössze néhány pillanat alatt a király és a vendégek érkezésének híre.

Aztán elértek egy hatalmas völgy széléhez, ahol több ezer jól felfegyverzett harcos nyüzsgött. Úgy tűnt, két óriási sereg küzd egymás ellen. Thanathosz kíváncsian állíttatta meg a hintót, miközben valamennyien rácsodálkoztak a monumentális és jól szervezett jelenetre. A harcok földön és égen egyaránt zajlottak, mégpedig a legkülönfélébb lények részvételével, akik azonban igen rendezett csatasorban sorakoztak fel és parancsszóra fegyelmezetten támadták egymást.
– Máris lerohanta valaki a birodalmat? – kérdezte a mester gúnyosan.
– Nem, dehogy. Aggodalomra semmi ok. – felelte erre a demiurg vezér – Ez csak gyakorlat. Békeidő van, mégpedig jó ideje. Senki se merné megtámadni a birodalmat. A védelmi rendszerünk oly erős, hogy azon ellenség át aligha juthat. Főleg nem ilyen nagy számban.
– De akkor mi ez a rengeteg harcos a völgyben? Csak azt ne mondja, hogy ez mind a király harcosa!
– Pedig ez a helyzet. Mindenki, akit most láthatnak, a birodalom harcosa. Királyunk megparancsolta, hogy a megfelelő védelem érdekében, folyamatosan legyenek gyakorlatok szerte az országában, hogy minél nagyobb jártasságot szerezzünk és felkészülhessünk a legkülönfélébb helyzetekre is. Ezért aztán csatákat szervezünk. Ám ez itt, csupán a hadsereg töredéke. – tette még hozzá, miközben magában mosolygott, látva, hogy elérte a kívánt hatást. Aztán titkon a király felé pillantott, mire az elismerően bólintott.

A fiatalember elégedetten szemlélte a völgyben zajló eseményeket és most tudatosult benne, hogy valójában egy igen jól szervezett birodalmat épített fel anélkül, hogy ezt észrevette volna és ráadásul anélkül, hogy közben király lett volna. Látva fivérei és mesterük arcát arra gondolt, hogy lám csak, most milyen jól jött, hogy ezekre a harci gyakorlatokra annakidején rávette őket, hiszen most, azon túl, hogy a védelem miatt is igen hasznos mindez, még az élmény szempontjából is nagyon előnyös. Elmosolyodott. Mégis mi mással lehetett volna ennél látványosabban demonstrálni birodalma nagyságát és erejét a vendégek előtt? Elégedetten nyugtázta, hogy a demiurg vezér részéről ez egy elsőrangú ötlet volt.
– Itt az egész völgyben te uralkodsz? – kérdezte aztán Thanathosz a király felé fordulva.
– Sőt, még azon is túl. – vágott közbe a demiurg vezér, hogy újdonsült királyuknak ne kelljen önmagát dicsérnie.
A mester elgondolkozva hallgatta e szavakat és közben összevonta szemöldökeit. Nem az a fajta volt, aki bármit egykönnyen elhisz, így aztán váratlanul kiszállt a hintóból, majd pedig megindult a harctér felé.
– Most hová megy? – lepődtek meg.
– Megnézem magamnak ezt az egészet közelebbről is.
– De ön most vendég! Nem szeretném, ha megsérülne. – szólt utána a fiatalember, miközben maga is kipattant a kocsiból.
– Ugyan! – mosolygott vissza erre sokatmondó gúnnyal a mester – Mégis mi bajom lehetne? Hiszen ezek a te harcosaid. Gondolom ez azt is jelenti, hogy hallgatnak rád, és bármikor könnyen le tudod állítani őket, nem?
A király erre nem tudott azonnal mit felelni. Kérdőn fordult vezéréhez. Még szerencse, hogy arcát csuklya fedte, de Thanathosz még így is megsejtette tanácstalanságát.
– Azonnal intézkedem! – jelentette be sietve a demiurg vezér, majd előkerült egy kürt és már a szájához is emelte, de a király megérintette a karját.
– Várj! Majd én! – mondta. Aztán eloldozta a hintó mögé kötött egyik drabárt és felpattant a hátára, miközben hátra vetette csuklyáját és előtűntek aranyló fürtjei. Még egy pillanat és már gomolygott is a fekete, súlyos por az állat patái körül, ami még látványosabbá tette a jelenetet. A fiatalember nem tudta, hogy megjelenése elegendő lesz-e ahhoz, hogy a harcok leálljanak, de úgy gondolta, elégszer elmondta már nekik, hogy küzdelem közben milyen fontos, hogy figyeljenek a részletekre, a teljes környezetükre. Úgy gondolta, ha számított a szava, észre fogják venni őt már messziről. És így is lett. Ahogy azt remélte, még alig indult neki, a küzdelem máris abbamaradt a völgyben. Sőt! Miközben mindkét fél harcosai visszarendeződtek a kiindulási alakzataikba, vezéreik kíséreteikkel megindultak elé és félúton találkoztak.
– Felség! – köszöntötték. – Eddig, hogy tetszett? Jók vagyunk? – érdeklődtek.
– Nagyon büszke és elégedett vagyok. – felelte a fiatalember. – Igazán látványosra sikeredett ez a kis bemutató.
– Csak azt tettük, amit már oly sokszor a gyakorlatokon.
– Mindenesetre kiváló ötlet volt és ugyancsak látványos. Most azonban már abba lehet hagyni. Azt gondolom, a kívánt hatást sikerült elérni vele. Jöjjenek, kérem és váltsanak pár szót a vendégekkel!
Kérésére azok bólintottak és immáron együtt indultak tovább, majd a hintóhoz érve leugrottak drabárjaik hátáról és illendően köszöntötték a mestert, valamint a király fivéreit. Miközben váltottak egymással néhány szót, a demiurg vezér visszakötötte a kifogott állatot a hintó mögé. Aztán a király végül közölte a seregek vezéreivel, hogy a palotában nagy ünnepséget fognak tartani a vendégek érkezésének okán, amire őket is várják.
– Megtisztelő! – felelték erre enyhe főbólintás kíséretében.
Aztán a király és Thanathosz, no meg persze a demiurg vezér is visszaszálltak a kocsiba és már indultak is tovább.
Hosszú ideig eltartott még az út a lefüggönyözött hintóban. Thanathosz sejtette, hogy színjáték ez az egész, de nem volt ebben teljesen bizonyos. Tudta, hogy bármily hihetetlen és lenyűgöző is mindaz, amit hallott és látott addig, akár igaz is lehet minden. Várt tehát és figyelt. Gondolta, majd csak akkor teszi szóvá, ha egyértelmű bizonyítéka lesz.

Felkerült: (Június 16. – péntek)

Miközben így száguldottak a hintóval, Thanathosz elgondolkozva nézte a többieket. A kocsi tetején lévő rácsokon át beszűrődött egy kevés fény, így egész jól láthatta őket. Az ő két oldalán ültek az idősebb fivérek, vele szemben pedig a király. Tőle balra egy csuklyás alak, aki eddig még egyetlen szó nem sok, annyit se szólt, míg jobbra egy hasonló öltözetű, de nagyobb alak. Ő volt Wellnorán, a demiurg vezér, aki már bemutatkozott neki, és aki folyton a király helyett beszélt.
– Érdekelne, hogy miért nem nézhetjük a tájat. – jegyezte meg egyszer csak Thanathosz.
– Egyszerű oka van. – felelte erre a demiurg vezér – Nem akarjuk, hogy bárki ismerje az utat. Jól megvagyunk az emberek nélkül.
– És ezért tettünk pár felesleges kört is? Mert ugye nem ilyen hosszú egyébként az út? – kérdezte erre a mester, aki nem szerette, ha teljesen ostobának nézik, így gyakran rávilágított azokra a dolgokra, amiket észrevett.
– Ilyen nehéz elhinni, hogy ekkora a birodalom? – mosolyodott el válaszként a demiurg vezér, majd sokatmondó gúnnyal hozzátette még: – Egyébként, hacsak erről lenne szó, akkor egyhelyben is megforgathattuk volna a hintót párszor.
A király ekkor, látva, hogy ismét kialakulóban van egy szópárbaj, sietve, de nyugodt hangon szólt közbe:
– Már el lehet húzni a függönyöket!
Szavára azonnal szét is lebbent az aranymintás, fekete drapéria.
Így haladtak tovább, mígnem egyszer csak az egyik fivér csodálkozva fel nem kiáltott:
– Én már látom a palotát! Elismerésem, mert csodaszép.
– Azt még nem láthatja. – jegyezte meg erre a demiurg vezér. – Még nem érhettünk oda. Ha várkastélyt lát, akkor a trop démonok vidékére értünk. Efféle építményből számtalan található egyébként a birodalomban.

És valóban. Ahogy így haladtak, újabb és újabb várkastélyok bukkantak elő. Különleges látványuk, magas, fekete, de kivilágított falaik, érdekes tornyaik és az azokban égő, lobogó lángok csodás és egyben hátborzongató látványt nyújtottak. A legkülönlegesebb mégis a rengeteg fémes csillogású dárda volt, mely mindenünnen, a falakból és a tornyokból is az ég felé meredt. Kérdésükre, hogy mik ezek és mi célt szolgálnak, azt a választ kapták, hogy mindez, az égi ragadozók elleni egyik védelem.

Aztán útjuk egy síkság mellett vezetett el, ahol különös emberszerű, de vörösbőrű, hatalmas szarvakkal rendelkező, ijesztő pofájú lények portyáztak, még furcsább négylábú állataikkal.
– Ezek a rettenetes és önfejű trop démonok. – jegyezte meg a vezér. – Őket volt a legnehezebb meggyőzni arról, hogy érdemes a király birodalmához tartozni. Megálljunk? Beszélnének velük?
– Nem veszélyesek?
– Ezen a világon mindenki az, de a király testvéreinek nincs mitől tartaniuk… és persze önnek se. – tette még hozzá a vezér kissé gúnyos hangon, miközben Thanathoszra tekintett. – Egyébként nyugodtan beszéljen velük ön! A birodalomban mindenki jól ismeri a király nyelvét is, tehát könnyen szót érthet velük. – tette még hozzá, majd hátradőlt.

A hintó közben lelassított az egyik óriási, különös jószág mellett, mely kövekkel megpakolva cammogott, majd felnyílt az ajtó. Erre a tagbaszakadt vörös demiurgok közül néhány a hintóhoz sietett. Az illedelmes, tiszteletteli kölcsönös köszöntés után így szólt Thanathosz:
– Szeretnénk tudni, hogy kié ez a vidék.
– Itt és még a nagy folyamon túl is, minden a királyunké, áldott legyen érte a Tűzszellem, hogy hozzánk vezette lépteit. – hangzott a felelet.
– És ki ez a ti királyotok? – faggatta tovább a különös lényeket a mester.
A trop démon erre zavartan tétovázott kicsit, majd így felelt:
– Már megbocsásson, de nem értem miért kérdez ilyesmit, amikor tudnia kéne, hiszen a királyi hintón érkezett.
– Tudják jól ők is, nem titok előttük, – szólt közbe erre a demiurg vezér – csak tőletek is hallani akarják. A vendégeink ugyanis a király testvérei. Beszélhettek előttük őszintén.
– Akkor hát, legyen üdvözölve felség. – szólt a trop démon a fiatalember felé fordulva és ezzel egyúttal a választ is megadta.
– Én is köszöntelek titeket. – felelte erre a király. – Van valami helyzet, ami intézkedést igényel?
– Köszönöm kérdését, minden rendben errefelé.
– Ennek örülök. Akkor küldjétek szét a hírt, hogy mindenkit várunk a kastélyerődben, ahol a vendégeink tiszteletére nagy ünnepet rendezünk. A vezéreknek külön megüzenjük majd, hogy őket a palotába várjuk. Mindeközben azt szeretném, ha a szokásos módon, de gyakrabban váltanátok az őrséget, hogy mindenkinek legyen alkalma megjelenni a palotámban. Ezenkívül három napig, akarom mondani egy tucat kvadrátnyi ideig meg is kellene kettőzni a figyelmet és az őrök számát, mind a határok mentén, mind a birodalmon belül.
Szavaira a trop démonok csak bólintottak:
– Még valamit, felség? – kérdezték aztán.
– Megérkezve először körbejárjuk vendégeinkkel a várerődöt és nagyjából egy kvadrát múlva megtartjuk a vacsorát. Szeretném, ha minden törzsből jelen lenne a vezér az asztalunknál.
Szavaira ismét bólintottak.
A hintó ajtaja úgy tűnt, mintha ekkor magától csukódott volna be, majd a befogott drabárok ismét nekilódultak.

Felkerült: (Június 17. – szombat)

Sokáig száguldott még velük a sötét, arannyal és ékkövekkel gazdagon díszített hintó, mire végre megpillanthatták a csodálatos, királyi palotát, melynek több száz tornya büszkén emelkedett az ég sárgásvörösen feketéllő üstje felé. Teljesen lenyűgözte őket a látvány. Korábban nem hitték, hogy létezhet az addig látott várkastélyoknál is hatalmasabb, monumentálisabb építmény.
Miután áthaladtak az óriási kapun, tágra nyílt szemekkel nézték a várudvaron nyüzsgő népet, ezt a különleges világot. Aztán újabb és újabb várfalak és belső udvarok következtek, miközben még mérföldeken át száguldott velük a hintó. A királyi vár valóban egy igazi erődítményrendszer volt.

Aztán végre megérkeztek és a hintó ajtaja felnyílt.
Amint kiszálltak, lábaik szinte földbe gyökereztek a látványtól. Ámulva emelték fel tekinteteiket a csodásan ragyogó palotára. Mindenütt tüzek égtek, fáklyák, fények, csillogás, drágakövek. A vezérek már ünnepélyesen vártak rájuk a bejárat előtt. Aztán a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után elindultak befelé a márvánnyal kirakott folyosókon át. Arany, ezüst, zafír, a legkülönlegesebb drágakövek mindenütt. Így érkeztek meg végül a nagy étkezőbe, melynek közepén ekkor egy gazdagon megterített asztal állt. Meglepetésükre a király az étekről is gondoskodott. Tudta, hogy fivéreinek és mesterének aligha ízlenének az ott található gyökerek és férgek, ezért hozatott friss gyümölcsöket az ő világukból.

Nem volt túl sok idő erre, de szerencsére a pilinke képes volt arra, hogy igen gyorsan egyik helyről a másikra eljusson. Egyszerűen csak eltűnt és valahol máshol megjelent, miközben csak egy fényes, fehér izzás maradt utána pár pillanatra. Persze nem volt képes arra, hogy így bárhol feltűnjön, csak olyan helyeken, ahol már járt korábban, de ez most éppen elégnek bizonyult, hiszen velük tartott a napfényes világba, látta a kerteket, a gyümölcsökkel teli fákat, szőlőligeteket, tehát pontosan tudta, mit és honnét szerezhet be. Az elhozott finomságok helyén pedig kárpótlásul bőven hagyott elszórva aranyat és különböző ékköveket. Így történt, hogy mire a vendégek megérkeztek, az éléskamra feltöltve, az asztal pedig megrakodva várta őket. Minden pazar volt, de nem hajlongtak szolgálók. Voltak azonban büszke csatlósok. Jópáran az ajtókban álltak, míg mások feladatokat teljesítve jöttek-mentek, dolgoztak a közös ügyön. Úgy tűnt, mindenki kedvét leli a színjátékban.

A pilinke is segédkezett az előkészületekben. Komoly feladat jutott neki annak megszervezésében, hogy minden rendben legyen. Elég régóta élt már ezen a világon ahhoz, hogy könnyen eligazodjon és jól ismerte már a fiatalember igényeit, elvárásait is ahhoz, hogy az újdonsült király rá merje bízni a szükséges teendők felügyeletét. Jól ismerte a szabályokat, kiválóan együtt tudott működni az ott élő népekkel. Tisztelte őket és elfogadta utasításaikat, hallgatott a szavukra, miközben ők is figyeltek rá, követték kéréseit, minden szavát éppúgy, mintha közvetlenül a király rendelkezései lettek volna. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a pilinke otthon érezte magát köztük. Mindenesetre egyértelműen az uralkodó jobb keze lett.

Mire tehát a király és vendégei megérkeztek, a palota előtt már várta őket a legkülönfélébb lényekből álló, elegáns öltözetű fogadóbizottság. Miután pedig ünnepélyesen köszöntötték az érkezőket, beléptek a palotába, majd a folyosókon át hamarosan megérkeztek az étkezőbe.
A rengeteg feladat közepette a pilinke kissé elmaradt a teendőivel, pedig neki is ott kellett volna lennie a vendégek fogadásánál. Eredetileg, mint a király legfontosabb segédjét és egyben barátját, elsőként mutatták volna be. Amikor nem jelent meg, a fiatalember kissé aggódott is érte, de sejtette, hogy csak a feladatok teljesítésével és irányításával foglalatoskodik éppen és amint elkészül, csatlakozik majd hozzájuk. Már nagyon várta, mert igen büszke volt rá.

A pilinke azt gondolta, még akkor sincs későn, ha majd az étkezőben csatlakozik hozzájuk. Amikor megérkezett, még nem foglaltak helyet. Éppen beszélgettek.

Miután végre elkészült, a pilinke sietős léptekkel érkezett, de az ajtóban váratlanul megtorpant és földbe gyökerezett a lába egy dermedten rémisztő pillanatra. Legnagyobb ellensége ugyanis teljes életnagyságában ott állt előtte, mégpedig nem is olyan messze tőle. Az ellenség, aki éppen egy esztendeje oly kegyetlenül elbánt vele, akinek jóvoltából szinte szénné égett és lezuhant ide, a demiurgok közé. Az ellenség, aki annakidején egyértelműen végezni akart vele, és csak kis híja volt annak, hogy ez meg nem történt, hogy életben maradt. A pilinke tudta jól, hogy egy újabb találkozás a számára akár végzetes is lehet.

Felkerült: (Június 18. – vasárnap)

Thanathosz szerencsére nem vette őt észre azonnal, így még volt ideje sietve kihátrálni a teremből. Miközben azonban hátraugrott, nekiment az egyik demiurg asszonynak, aki ezüsttálcán éppen tányérakat hozott. A márványlapok ezerszeresen verték vissza a hangos csörömpölést, miközben mindketten a padlóra kerültek. A pilinkének ekkor jutott eszébe, hogy gyorsabban is tud közlekedni, így még mielőtt bárki odaért volna már el is tűnt az asszony tekintete elől. Csak fehér fénye maradt hátra, de az is csak pár pillanatig. A lakosztályában öltött újra testet és elhatározta, hogy addig bizony ő onnét ki nem mozdul, amíg a három nap le nem telik. Nem volt kedve a halálhoz. Elhúzta még a függönyöket is, bezárta az ajtót, majd leült az egyik bársonyos kanapéra, felhúzta a lábait és térdeire hajtva fejét, eltakarta magát hófehér szárnyaival, majd csendben várt. Elméjében ezernyi gondolat cikázott, múltjáról, jelenéről. Sehogy se értette, miként kerülhetett oda legnagyobb ellensége. Létezne, hogy ő a király egyik fivére? Ilyen kicsi lenne a világ?
Aztán eszébe jutott egy rémisztő gondolat. Mi van, ha beszélnek róla? Ha megemlítik, akkor a leírásból azonnal rájöhet, hogy itt van, hogy életben maradt, hiszen rajta kívül nem nagyon van hasonló lény, olyan, akinek nemcsak, hogy szárnyai vannak, de a teste fehér fényt is képes kibocsátani. Hiszen éppen emiatt kezdődött annakidején minden problémája. Egyetlen lény volt köztük csak, aki vakító fényben tündökölt. Mindenki azt követte, azért rajongott.
De aztán egy nap észrevette, hogy lassan a bőre fényleni kezd és ahogy az idő múlt, ez a fény egyre erősödött. Akkor arra gondolt, mi van, ha az a lény se különb náluk. Mi van, ha csak annyi a különbség köztük, hogy a bőre igen erős fényt tud sugározni, mégpedig oly erőset, hogy attól nem látni az alakját. Talán nincs is ebben semmi különös. Talán nem ér többet náluk. Talán ostobaság őt követniük és elhinni minden szavát. Talán egy napon, akár az ő fénye is lehetne akkora. És talán akkor egy napon, őt követné mindenki. Ezért szállt szembe velük, kimondva kételyeit. Ezzel kezdődött minden. Azt hitték, mindenkinél jobbnak, többnek hiszi magát, pedig ő csak megfigyelte, amit látott, tapasztalt és elgondolkozott mindezen, majd szóvá tette azt, megkérdőjelezve mások állításait. Mélyet sóhajtott, miközben visszaemlékezett erre. Aztán az is eszébe jutott, hogy a király előbb-utóbb hiányolni fogja, ha nem jelenik meg. Sietve gondolt tehát rá, hogy telepatikus úton üzenjen neki.
„Felség! Beszélt már nekik rólam?” – kérdezte gondolatban.
„Nem. Még nem. De hát mi a baj?” – kérdezte a király, miközben végigtekintett a jelenlévőkön.
„Nincs baj, de hogy ne is legyen, nem mennék oda és kérem, ne is említsenek meg! Majd később elmagyarázom miért kérem ezt. Egyelőre azonban nincs miért aggódnia.”
„Rendben, de a többieknek is jelezned kéne.”
„Jeleztem. Ezt a párbeszédet a vendégeken kívül mindenki hallotta.”
„Biztos vagy te ebben?”
„Nem, mivel még sose csináltam ilyet. De ha valaki mégis elszólná magát, akkor mondja azt kérem, hogy én már elhagytam a palotát.”
„Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy biztos vagy-e abban, hogy a vendégek közül senki se hallja. Mi van, ha… Te jó ég!” – kiáltott fel gondolatban a király, mert Thanathoszra tekintett és átfutott rajta egy gondolat. Igaz, nem látszott rajta, hogy bármit hallana ebből a beszélgetésből és egyébként is éppen a demiurg vezérekkel folytatott társalgást, de tudta jól, hogy Thanathosz különleges képességekkel rendelkezik. A helyét is éppúgy tudja változtatni, mint a pilinke. Mi van, ha éppúgy hallja a gondolatokat is? Lehet, hogy még nem gondolt rájuk, hogy most másokra figyel. De talán csak idő kérdése… Sőt! Még az is lehet, hogy megjátsza magát. Talán ez a közönyös arc csak a színlelés része. Könnyen elképzelhető, hogy közben nagyon is hallja minden szavukat.”
„Azonnal hagyd el a helyet, bárhol is vagy és jóideig ne gondolj ránk!” – adta ki az utasítást a király.

Felkerült: (Június 19. – hétfő)

Bár a pilinke nem értette a parancs pontos okát, mert ahhoz túl gyorsan futott át a király elméjén a felismerés, de elhatározta, hogy azonnal teljesíti kérését, így a következő pillanatban már el is tűnt, majd mérföldekkel arrébb egy földalatti barlang mélyén jelent meg, ahol a gőzzel működő, a kastélyerőd berendezéseit hajtó gépek robaja elnyomott minden szót. A gongot is alig lehetett hallani, aminek ütemére a demiurgok húzták az igát. Nos, igen. A várkastély csillogása és kényelme mögött, ezrek verítéke és kínja hajtotta a gépeket, keringetve a palota termeiben a hűsítőn friss levegőt, hajtva felfelé a kutak mélyéről az ivóvizet, táplálva a lángok lobogását, mozgatva az egyes emelőszerkezeteket. Ebből azonban mindenki kivette a részét. Gondosan és egyenlő mértékben osztották el egymás közt a feladatokat. Akik éppen itt dolgoztak, abból merítettek erőt, hogy jól tudták, az idejük többségében úgyis a palota kényelmét élvezhetik, mert vannak elegen, akik megosztják egymás közt ezt a keserves és nehéz munkát. Ráadásul azt is tudták, hogy ez abban is segíti őket, hogy folyamatosan megtartsák, sőt fejlesszék erőnlétüket. A pilinke teljesen biztos volt abban, hogy ott nem keresi őt majd senki. Erről a helyről egyébként se tudtak túl sokan. És ha már ott volt, akkor maga is beállt dolgozni a demiurgok közé.

Jól tudta már tapasztalatból, hogy ilyen hangzavarban még a saját gondolatait is alig képes meghallani, nemhogy másokét. Persze feltehetett volna egy külön erre a célra kitalált szerkezetet, olyat, amelyet a többiek is viseltek a fejükön. Az megoldotta volna ezt a problémát. Ezúttal azonban éppen az volt a célja, hogy senki se hallhassa őt, azaz a gondolatait.

Megsejtette ugyanis közben, hogy mi lehetett a király parancsának oka. Egy esztendeje a harc közepette maga is megtapasztalta, mennyi különleges képességgel rendelkezik ellenfele. Egyik helyről könnyedén eltűnt és megjelent egy másikon, nem sokkal arrébb, vagy éppen a háta mögött és izzó golyókat dobált rá. Ilyesmikre ő is képes volt… de ő ráadásként még hallotta ellenfele gondolatait is. Akkor azt hitte ez előnyt fog jelenteni, de valahogy mégse sikerült legyőznie. Mintha mindig, minden mozdulatát előre látta volna. Mintha az is hallhatta volna az ő gondolatait. Csakhogy akkoriban még az ilyesmit lehetetlennek gondolta. Ellenfele ugyanis egyáltalán nem hasonlított rá. Nem rendelkezett szárnyakkal se. Úgy nézett ki, mint egy átlagos ember. Egy ember, akiknek szolgálatára egyébként kényszeríteni akarták őt és a hozzá hasonlókat. Éppen őket, akik oly különleges lények voltak. Azt gondolta akkor még, hogy az az alak is csak egy, az általa lenézett emberek közül.

Most értette csak meg, hogy ellenfele akkori győzelmére csupán egyetlen magyarázat lehet, mégpedig az, ha éppúgy hallhatta közben az ő gondolatait, miként ő is az övét. Megdöbbentette ez a felismerés. Ha hozzá hasonló képességekkel rendelkezik, ha bárki gondolatát hallhatja, akkor bizony aligha lehet ellene bármit is tenni. Ez a képesség olyan nagy előnyt jelent, ami ellen aligha lehet bármit tenni. Aztán eszébe jutott még valami. Ha mindent hallott addig… mi mindent hallhatott még? Te jó ég! Hiszen akkor tudja azt is, hogy ez az egész csak színjáték, hogy a király csak három napig lesz király! És a jelenlévők valamennyi gondolatát megismerve könnyedén megtudhat mindent erről a világról, így akár el is pusztíthatja azt.

Felkerült: (Június 20. – kedd)

Miután a király gondolatban kiadta parancsát a pilinkének, elszánta magát és a mesterhez lépett, majd így szólt:
– Szeretnék váltani önnel pár szót négyszemközt. Jöjjön, kérem!
Thanathosz értetlenül vonta össze szemöldökeit, de azért követte a királyt. Nem értette, hogy mit akarhat. Aztán miután félrevonultak, hogy senki ne hallhassa őket, a király tétovázás nélkül feltette neki a kérdését:
– Szeretném tudni, hogy ön látja-e, hallja-e a gondolataimat?
– Tessék? – lepődött meg Thanathosz
– Hallotta a kérdést. Szeretném tudni a választ.
– De hát ilyesmire senki se képes. Vagy te ismersz valakit?
– Kérem, ne térjen ki a válasz elől! Hallja azt, hogy mire gondolok most? Igen, vagy nem?
– Nem. Egyáltalán nem. – felelte a mester és a király tudta, hogy igazat mond. Képes volt arra, hogy felismerje a hazugságot. Jó ideje sejtette már ezt magáról, de amióta megtudta, hogy a pilinke olvasni képes mások gondolataiban, minden alkalommal visszajelzést is kaphatott erről. Rá kellett hát döbbennie, hogy ebben a kérdésben ő valóban soha nem hibázik. Persze tudta, hogy bölcsebb lett volna megkérni a pilinkét, hogy lesse meg a mester gondolatait, így biztosra mehetett volna, de akkor és ott úgy gondolta, fontosabb előbb a biztonságáról gondoskodnia. Ezért is adta ki neki a parancsot.

Egyébként is, már jól tudta magáról, hogy gondolatolvasás nélkül is, anélkül, hogy más ezt megerősítené, könnyen képes arra, hogy bármilyen helyzetben eldöntse, mi igaz, mi nem. Még sose tévedett.
– Sokféle adottságom van, – folytatta Thanathosz – mint azt már magad is megtapasztalhattad, bár még nem tudsz mindenről, de erre még én se vagyok képes. Viszont teleportálni tudom magam és másokat is, egyik helyről a másikra. Ha azonban nem tudom, hogy néz ki egy adott hely, ha még sose láttam, akkor oda bizony nem vagyok képes eljutni. De ezt már jól tudod rólam. Ahogy azt is tudod, hogy tűzgömböket tudok szórni a kezeimmel, az érintésem pedig éppúgy képes gyógyítani, mint ölni, ahogy azt a kedvem tartja. És még sorolhatnám a képességeim. De mások gondolatait látni, hallani… jó volna persze, de ez szerintem lehetetlen. Igyekeztem, hogy elsajátítsam ezt a képességet is, de eddig ez nekem sajnos nem sikerült. Ilyesmire egyébként aligha lehet képes valaki. Sokfelé jártam már, sokféle lénnyel találkoztam, de ilyennel még nem. Mégis, miként jutott ez most az eszedbe? Talán megismertél valakit, aki vélhetően képes ilyesmire?
– Érdekes. – felelte erre a király – Pedig az a határozott érzésem támadt önnel szemben, hogy képes erre. De ha azt mondja, hogy nem, akkor elhiszem. Egyébiránt, hogy tetszik önnek a birodalmam, a palotám? – terelte el gyorsan a szót.
– Szép, szép, mi tagadás. De attól még, hogy van egy birodalmad és a fejeden egy korona, még nem vagy király. Még alaposan körbe kell néznem, hogy eldönthessem, melyiktek érte el a legtöbbet. Látvány az bőven van itt, nade vajon mennyi mindemögött a tartalom?
– Remélem, sikerül ezt megfejtenie – felelte elmosolyodva a király – de azért próbálja meg élvezni is a vendégeskedést!
Thanathosz erre csak bólintott, majd mindketten visszatértek a többiekhez, hogy leüljenek a gazdagon megrakodott asztalhoz.
A király tehát már tudta, hogy mesterük nem képes mások gondolataiban olvasni. Egy dolgot azonban nem sejtett még, habár azt is észrevette, hogy az utolsó mondatok egyáltalán nem voltak őszinték. Érezte, hogy Thanathosz titkol valamit, de azt még nem sejtette, hogy pontosan mit. Mivel pedig úgy vélte, hogy akkor és ott többet már nem tudhatna meg anélkül, hogy a pilinkét le ne leplezné, ezért úgy döntött, hogy átmenetileg inkább félreteszi ezt a kérdést.

Felkerült: (Június 21. – szerda)

A király nem tudhatta biztosan, hogy a pilinke Thanathoszra gondolt, hogy tőle tart, de ez látszott a legvalószínűbbnek. A fivéreiben maximálisan megbízott. Tudta, hogy ők jók és sose ártanának szándékkal olyannak, aki nem támad ellenük. A pilinkéről pedig tudta, hogy nem menne neki senkinek ok nélkül. Sőt! Gyakorlatilag még okkal se tett volna ilyet. Ahhoz túl rideg volt és megfontolt. Ráadásul bármilyen logikusnak tűnő magyarázattal könnyedén meg lehetett győzni. Hiszen a demiurg vezér is el tudta vele hitetni, hogy nem ártani akart és nem kegyetlenkedni, amikor leszúrta. Pedig valójában ez történt. Később ez ki is derült a számára, amikor meghallotta, amint felemlegették és nevettek naivságán. A király pedig, aki akkoriban még csak egy átlagos fiatalember volt, éppen észrevette ezt a jelenetet. Beszélt is vele erről, de a pilinke csak annyit mondott, hogy semmi értelme nem lenne annak, ha a demiurg vezér tettére válaszként hasonlóval reagálna. Ami történt, megtörtént. Életben van. Ez a lényeg.

Felelete meglepte a fiatalembert. Azt hitte, hogy csak eltitkolja érzéseit és hamarosan valami igazán kegyetlen bosszú várható a részéről, de nem történt semmi. Sőt! Később még az öreg demiurg vezér fiatalságát is visszaadta különleges képességével, hozzátéve, hogy hálából, amiért annak idején meg akarta ölni. Hangjában persze egyértelműen ott bujkált a cinizmus, de ezzel a tettével teljesen megdöbbentette és örökre lekötelezte a vezért.

A pilinke tehát egyáltalán nem tűnt agresszívnek. Minden tettét és szavát a józan megfontoltság jellemezte. Igaz, volt pár rossz tulajdonsága. Például eléggé önfejűnek tűnt és gyakran nem lehetett neki parancsolni. Különleges tulajdonságai miatt ez időnként igen riasztóan hatott. Ha pedig valami nem volt logikus a számára, arra mindig, minden esetben szókimondó módon rávilágított. Nos, igen. Hacsak tehette, egyetlen alkalmat se hagyott ki, hogy szavakkal gúnyosan, vagy cinikusan vissza ne vágjon, rávilágítva, hogy azért ő időnként, naivsága ellenére is tisztában van az igazsággal.

Mintha nem lettek volna félelmei, nem tartott volna senkitől. Az életét így igen sokszor kockáztatta, aminek a fiatalember egyáltalán nem örült, mert megkedvelte és nem szerette volna, ha meghal. Ami azonban még ennél is nagyobb gond volt, hogy folytonos lázadásával és visszabeszélésével másokat is könnyedén bajba sodort. Számos olyan kalandot éltek át együtt az eltelt esztendő alatt, amikor igen kevésen múlt az életük. A pilinke számára azonban igen fontos volt a valós vagy vélt igazság, ami gyakran hozta őket nehéz helyzetbe. Tehát a pilinke egyáltalán nem volt gonosz. Nem ilyennek ismerte meg. Mindezek alapján biztosra vette, hogy egyik fivérével se lehetett korábban összetűzése.

A mester azonban… nos, ő már más kérdés volt. Ismerte jól, és tudta, hogy nagy önuralom kell hozzá, mert provokatív jellemével könnyen ki tudott hozni másokat a béketűrésükből. Ráadásul úgy tűnt, nincs egyáltalán félnivalója. Különleges képességeivel magasan mások fölött állt. Komoly előnyt jelentett a számára, hogy egyetlen pillanat alatt el tudott tűnni az egyik helyről, majd megjelenni egy másikon. Így szinte lehetetlen lett volna végezni vele. És ha ez nem lett volna elég, elég volt egy intése, és bárki, akire gondolt, máris a porban fetrengett a lábai előtt, mielőtt még rá tudott volna támadni. Ezzel a képességével pedig gyakran vissza is élt. Könnyedén végezhetett bárkivel. Ellene aligha lett volna esélye annak, aki nekimegy. Ugyanakkor pedig a pilinke is számos hasonló, különleges képességgel bírt. Őt se lett volna könnyű legyőzni. Biztosra vette tehát, hogy csak egymásnak lehettek méltó ellenei. Nem volt nehéz tehát kikövetkeztetnie, hogy csak ő lehetett az, aki egy esztendeje… igen… csak ez lehetett az ok, amiért a pilinke nem akart megjelenni előttük.

A király tehát biztosra vehette, hogy valami történhetett a múltban kettejük közt, mégpedig egy igen komoly nézeteltérés és ha ez igaz… márpedig igen valószínűnek tűnt… akkor bizony kétség se férhet hozzá, hogy egy esetleges találkozás rettenetes következményekkel járna. Igen jól ismerte Thanathosz-t.

„Még szerencse, hogy legalább mások gondolatait nem hallja. – nyugtatta magát a király. – Ha még ezzel a képességgel is bírna… bele se merek gondolni, hogy az milyen szörnyűségekhez vezethetne. Még jó, hogy a pilinke időben felismerte és nem jött be az étkezőbe. Remélem teljesítette a parancsomat is és akkor nem lesz baj. Csak lesz annyi esze, hogy három napig elő se jön.” – gondolta.

A király jó döntésnek tartotta a pilinke részéről, hogy rejtekhelyül a gépekkel teli barlang mélyét választotta. Egyrészt, mert az elég messze volt, távol a palotától, így aligha futhattak volna össze véletlenül. Másrészt pedig, ha mesterük képes lett volna a gondolatok olvasására, ha tévedett volna vele kapcsolatban, az se jelenthetett volna gondot így, mert az ottani zaj elnyomott mindent.

Egy dologra azonban nem gondolt a király. Igaz volt ugyan minden következtetése és jól gondolta, Thanathosz valóban igazat mondott azzal, hogy nem tud olvasni mások elméjében. Arról azonban megfeledkezett, hogy ő se képes erre, mégis gyakran hallotta a pilinke gondolatait. Az ugyanis nemcsak arra volt képes, hogy mások elméjében olvasson, de arra is, hogy a sajátját mások előtt felfedje. Így beszélgethettek gondolatban. Ezúttal pedig… a pilinke elkövetett egy nagy hibát. Megnyitotta ezt a lehetőséget mindenki előtt, aki az étkezőben volt. Persze úgy gondolta, a vendégek kivételek. Illetve ő ekkor egy konkrét vendégre gondolt. Thanathoszra. És ez volt a végzetes hiba!

Megfeledkezett ugyanis arról, de az is lehet, hogy addig még egyáltalán nem jutott az eszébe, hogy senki se képes egy fehér elefántra NEM gondolni.

Thanathosz tehát minden egyes szavát, azaz gondolatát hallhatta. Végül pedig, mielőtt az átvitelt megszakította, amikor a király kiadta a parancsát, hogy azonnal hagyja el a helyet, eszébe jutott a távoli, földalatti barlang. Azt gondolta, hogy az lesz a legjobb menedékhely. Mivel pedig egy pillanatra rágondolt, Thanathosz képzelete előtt is felvillant ez a kép.

Ezzel még önmagában nem is lett volna semmi probléma, hiszen a mester nem ismerte ezt a világot, nem tudta, hol az a hely, így sose találhatott volna rá. Csakhogy… Thanathosz rendelkezett még egy képességgel, a teleportációval. Igaz, saját bevallása szerint is csak olyan helyre tudott eljutni, amit már látott… igen ám, de ezt a helyet, mégha képzeletben is és igaz, hogy csupán egyetlen pillanatra, de látta. Jól látta!

Ezért érezte tehát a király, hogy a mester utolsó mondatai mögött meglapul valami, hogy nem teljesen őszinte vele. Rossz kérdést tett fel neki. A király gondolatait valóban nem hallotta akkor és ott. És nem is volt képes arra, hogy mások elméjébe tekintsen. Csakhogy a király korábbi gondolatait és ráadásként még a pilinkéét is mind hallotta, amíg egymásnak üzentek és most már ott volt elméjében a képe is annak a helynek, a menedéknek.

A mester várt még egy kicsit. Úgy gondolta, majd később, az ebéd alatt elnézést kér és távozik, majd észrevétlenül teleportál és befejezi azt, amit annakidején nem sikerült és ezúttal végleg végez vele. Miután azonban leültek az asztalhoz, rájött arra, hogy neki senki előtt nem kell komédiáznia. Megállítani úgyse tudnák, tette következményeként pedig nem mernének ellene fordulni, mert tudják jól, hogy az ő kezében van a hatalom, mindenki élete. Azt tehet, amit csak akar. Így aztán már nem is tétovázott sokat. Pillanatok alatt eltűnt a meglepett tekintetek elől, éppúgy, miként a pilinke szokott. Csupán fehér fény csillámlása maradt utána egy rövid ideig, de aztán az is eloszlott a térben.

Felkerült: (Június 22. – csütörtök)

A fiatalember tudta, tennie kell valamit és nem csak azért, hogy segítsen a pilinkén, hanem azért is, mert ő volt a király. Mit ér akkor, ha a birodalmában nem tud rendet tartani, ha nem hallgatnak rá? Ráadásul ez az ő három napja volt. Tudta, nem engedheti meg, hogy ezek ketten elrontsák az egyetlen lehetőségét. Persze aggódott is a pilinkéért, de most, hogy már tudta, hasonlóak a képességei a mesteréhez, ugyanakkor még a gondolatolvasásra is képes, úgy vélte, így sokkal jobbak az esélyei. Remélte, hogy képes lesz megvédeni magát, talán még le is győzheti Thanathoszt. Biztos volt abban is, hogy a mesterért se kell aggódni, hiszen a pilinke sose ölt volna meg senkit. Legalábbis akkor még ezt gondolta róla.
A király tehát úgy vélte, hogy az a szerencsésebb helyzet, ha a pilinke győz, mert csak ebben az esetben maradhatnának mindketten életben. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ha a mester váratlanul érkezik, ha nem számít rá… és ha a gépek zaja lehetetlenné teszi, hogy az előnyt jelentő képességét, a gondolatolvasást is kihasználja, akkor bizony semmi esélye ellene.

Éppen ezért nem gondolkozott sokáig. Jól tudta, hogy ilyen távolról csak egyetlen módon segíthet a pilinkén. Amint tehát Thanathosz eltűnt tekintetük elől, sietve felkelt és meghúzta az egyik falon lévő kart, majd elfordított rajta valamit. Erre a fáklyák lángjai sorra átváltották színüket. Még egy pillanat és a torony fényei is kékké váltak, majd hozzájuk is elhallatszott a gong figyelmeztető szava. Távol onnét, a gépekkel teli barlang mélyén az őrök egy földből kiálló csövön át, a benne elhelyezett kristályok segítségével jól láthatták a palotát és azonnal észre is vették a jelet. Még egy pillanat és már meg is húzták a megfelelő karokat, mire a hatalmas gépek lassan és nyikorogva, csikorogva, de leálltak. Minden elcsendesedett. Vészjósló csend áradt szét az üregrendszerben, mert senki nem tudta azonnal, hogy mi történt.

Amikor a pilinke a barlangba megérkezett, szinte rögtön be is állt dolgozni és nem gondolt semmi másra, bár tudta, abban a zajban úgyse hallaná meg senki a gondolatait. Igaz, csak későbbre volt beosztva, de hasznossá akarta tenni magát, így aztán az egyik nagy kerékhez lépett és megragadta az egyik vízszintes rudat, majd elindult ő is körbe-körbe a többiekkel. Így, hogy vagy tucatnyian tolták, egyenletesen forgott a nagy szerkezet.

Miközben velük együtt haladt, mélyen a gondolataiba mélyedt. A gépeken és azok működésén töprengett. Lenyűgözte, hogy a fiatalember ilyesmiket és annyi minden mást is ki tudott találni. Sose fogyott ki az ötletekből. Szerette volna, ha neki is eszébe jut valami. Jó lett volna például, ha a zajt csökkenteni lehetett volna. Ezen töprengett tehát, hogy gondolatait helyzetéről és a palotáról, a vendégekről elterelje, hiszen ez volt a parancs.

Kis idő múlva azonban nem bírta tovább. Igaz, biztosra vette, hogy ott, távol a palotától, a barlang mélyén biztonságban lehet. Nem volt oka arra, hogy ebben kételkedjen. Ettől tehát meg kellett volna nyugodnia, de ez egyre jobban zavarta. Semmi kedve nem volt ugyanis ahhoz, hogy bujkáljon, mint egy gyáva zermics, rettegve a föld alatt.

Legszívesebben odaállt volna régi ellenfele elé. Tudta ugyan jól, hogy nem kímélné őt és szemtől-szemben nem tudnának beszélgetni se, hiszen már egykoron is mindenre elszántan végezni akart vele. Ez pedig nyilván azóta se változott. Nem férhetett tehát kétség ahhoz, hogy ha egykori ellensége megtudja, még életben van, mindent el fog követni, hogy megtalálja őt és megsemmisítse.

A pilinke nem akart meghalni, de a meneküléshez, a rejtőzködéshez se volt sok kedve. Csakhogy… három napig teljesítenie kellett a király minden rendelkezését. Kérdések nélkül. Ezt ő is megígérte neki. Ezért is teleportált azonnal, amint a parancs elhangzott. Most ismét eszébe jutottak a király szavai: „Azonnal hagyd el a helyet, bárhol is vagy és jóideig ne gondolj ránk!” „Nos, igen. – gondolta aztán kis idő múlva a pilinke – Végül is a parancsot már teljesítettem, eljöttem onnét. Nem is gondoltam rájuk eddig. Nem tudom mit érthetett azalatt, hogy jóideig, de szerintem már letelt.” – vonta le magában logikusnak tűnő következtetését, ezzel megtalálva a kiskaput. Elhatározta tehát, hogy azonnal visszatér a palotába. Már csak az volt a kérdés, hogy pontosan hová és mit tesz majd, miután megérkezik.

A palota megépítésekor számos úgynevezett érkezőfülkét alakítottak ki neki, hogy könnyen megjelenhessen a várerőd számos pontján anélkül, hogy bárkit ezzel zavarna, bárkinek ütközne. Az tehát egyértelmű volt, hogy egy ilyenbe kell teleportálnia magát. Az étkező mellett is volt egy ilyen hely. Arra gondolt, hogy ha ott jelenne meg, akkor az két szempontból is igen előnyös lenne a számára. Egyrészt ilyenkor senki nem jár arra, így nem sejtenék, hogy ott van, másrészt, elég közel lenne hozzájuk, hogy az elméjükbe lásson. Leginkább arra volt kíváncsi, hogy mennyit tudhat egykori ellensége.

A terve az volt, hogy belehallgat a gondolataiba, majd pedig megpróbál telepatikusan beszélni vele és megkérni, hogy kettőjük ügyét három nap múlva intézzék el, miután a vendégség véget ér és a palotából távoznak. Egy olyan, kietlen helyen akart találkozni vele, ahol a harc befejezésével senkinek se árthatnak.

Mindezt a pilinke pár pillanat alatt gondolta át, aztán már el is tűnt és megjelent az étkező melletti érkező-fülkében. Így történhetett meg, hogy mire Thanathosz a barlangba ért, már csak a hátrahagyott és gyorsan eloszló fényét látta. A mester számára ekkor vált egyértelművé, hogy jól sejtette, a pilinke még mindig életben van. Egy esztendeje tehát nem sikerült megsemmisítenie. Rémülettel töltötte el ez a gondolat, hiszen már akkoriban is csak a véletlenen múlt, hogy nem veszett oda.

Thanathosz már több ezer éve élt és ahogy tudása és tapasztalatai nőttek, minden nappal egyre jobban ragaszkodott az életéhez, egyre kevésbé szerette volna elveszíteni azt. Most viszont… már szinte látta gondolatban, hogy legrettenetesebb rémálma fog valóra válni és ez a megzabolázhatatlan lény, különleges képességeivel egy nap lerombol majd mindent és tönkreteszi az egész világot. Már azt is tudta, hogy többre képes őnála, hiszen vele ellentétben a pilinke mások gondolataiban is képes olvasni. Ez pedig rettenetesen megrémisztette őt. Úgy gondolta, így már aligha lehet esélye ellene, hacsak a véletlen szerencse nem segíti meg valahogy.

 

Folytatás: 12. rész: Pilinke vs. Mester (Június 23. – péntek 19 óra)

Többször is megoszthatod! Köszönöm!

11. rész - A három nap |