12. rész – Pilinke vs. Mester

Felkerült: (Június 23. – péntek)

A folyosó sötétjét, csak a sárgásvörösen lobogó fáklyák világították be, miközben táncoló árnyakat vetettek az arannyal gazdagon díszített falakra. Aztán hirtelen egy pillanatra nagy fényesség támadt, mely mindent elborított. A pilinke érkezett meg az egyik fülkébe, mely valójában csupán egy beszögellés volt a falban, közel az étkezőhöz.
Aztán fénye már vissza is húzódott és bár testét még mindig körül vette, továbbra is elrejtve arcának vonásait, a folyosóra ismét visszatértek a rejtélyesen lobogó árnyak.
A pilinke nem lépett elő azonnal. Előbb beszélni akart a királlyal. Persze, csak gondolatban.
„- Felség! Hall engem?” – kérdezte, miközben összpontosított.
„- Egek! Hála a Tűzszellemnek, hogy még életben vagy!” – kiáltott fel gondolatban a király.
„- Miért ne lennék? A barlangban voltam, ahol senki se találhatott volna rám.”
„- Most nincs idő arra, hogy részletesen elmagyarázzak mindent. Thanathosz, aki a mesterünk, nem képes arra, hogy olvassa mások gondolatait, de valószínűleg ő is hallhatta, amiről beszéltünk, mert nem tudtad kiszűrni a jelenlévők közül és így neki is továbbíthattad a gondolataidat. Abból következtetek erre, hogy nem sokkal később eltűnt, ahogy te szoktál. Biztosra veszem, hogy utánad ment. Láthatta a képet, amire utoljára gondoltál, amit én is láttam, a barlang képét.”
„- Fantasztikus! – nevetett fel magában a pilinke – Akkor éppen csak, hogy elkerültük egymást. Ezek szerint kis híja volt.”
„- Hol vagy most?”
„- Itt, az étkező mellett. Nem akartam bemenni, mert azt hittem, hogy ott van önökkel.”
„- Nincs itt, de bármely pillanatban vissza…”
„- Mi a baj?” – akarta éppen kérdezni a pilinke, de az erős, felvillanó fény, mely a helyiségből hozzá is kiszűrődött, azonnal megadta neki a választ.
„- Visszatért! Azonnal tűnj el onnét, mielőtt észrevesz! Menj a lakosztályodba! Nem, inkább Cynidor-éba, mert ott aligha keresne bárki és majd megbeszélünk mindent.”
„- Rendben.” – egyezett bele a pilinke és már el is tűnt, mert jól tudta, hogy ez a történet most nem róla szól, hanem a királyról. Nem akarta elrontani azt a három napot, mellyel hálájuk jeléül ajándékozták meg.

Thanathosz amikor a barlangba megérkezett, még látta eltűnni a pilinkét, illetve fehér fényét eloszlani. Csalódottan konstatálta, hogy erről lemaradt, pedig ez egy igen kiváló alkalom lett volna arra, hogy a meglepetés erejével végezzen vele egyszer s mindenkorra.

Amikor az étkezőben meghallotta azt a gondolatban folytatott társalgást, először igen megrémült, mert felsejlett benne a gondolat, hogy annakidején csak fél munkát végzett és talán a pilinke még életben van. Ettől persze máris igen borús, világvégi félelmei támadtak. Aztán a végén felvillant előtte a hely képe és azt hitte, hogy a véletlen szerencse az ő oldalára állt.

Biztos lehetett abban, nem sejtik, hogy mindent hall, azt pedig még kevésbé gondolhatták, hogy a helyszínről is tudhat és ennyi elég neki ahhoz, hogy teleportálja magát. Váratlanul tehát igen előnyös helyzetbe került. Tudta jól, hogy a pilinkével szemben csak egyetlen esélye lehet, mégpedig, ha vele van a meglepetés ereje. És ez éppen egy ilyen helyzetnek tűnt. Azt is jól tudta, hogy amint a barlangba megérkezik, nem lesz ideje teketóriázni, mert a pilinke bizony igen gyors. Biztosra vette, hogy amint meglátja majd őt, azonnal támadni fog. Jól tudta tehát, hogy ő se tétovázhat, mert az az életébe fog kerülni. Tudta, hogy azonnal végeznie kell vele, mert az egy esztendeje történtek után nyilván a pilinke se fog ismerni könyörületet. Persze, amikor rá gondolt, amikor róla elmélkedett, ő nem pilinkének nevezte. Tudta az igazi nevét, melyet még ő adott neki. A nevet, melyet akkor választott, amikor még nagy reményeket fűzött hozzá. Akkor, amikor még azt hitte róla, hogy ő lesz számára a remény, az, aki majd elhozza a fényt, eloszlatva az immáron évezredek óta tartó rettegésének sötétjét. De vajon mitől félt, mitől tartott ennyire a mester, aki ebben a galaxisban mindenkinél nagyobb tudással bírt? Vajon mi lehetett oka aggodalmának?

Thanathosz egy igen távoli univerzumból érkezett e világra. Tudta, hogy az a nép, ahová ő is tartozott, már réges-rég a nyomába eredt. Nemcsak azzal dühítette fel őket, hogy lemásolta az évezredek alatt összegyűjtött tudásuk nagy részét. Ennél egy jóval nagyobb bűnt is elkövetett ellenük, jobban mondva inkább a vezérük ellen, aki komoly szigorral fogta őket és ellenszegülést nem tűrve tartatta be velük törvényeiket. Örökké éltek, de ennek nagy ára volt. El kellett felejteniük a szerelmet.

Kezdetben Thanathosz számára ez egyáltalán nem tűnt nagy árnak az örök életért, hiszen őt a tudáson kívül igazából semmi más nem érdekelte. Többre vágyott ugyan, de ez csak a hatalom volt. Szerette volna elhagyni azt a bolygót és valahol máshol, messze onnét egy új, saját világot teremteni. Egy világot, az általa elképzelt lényekkel. Ahogy az évek teltek, egyre több tudást szerzett meg, de ez egyáltalán nem volt elég a számára. Még ennél is többet akart.

Azt tervezte, hogy mindent, minden tudást, melyet a nép felhalmozott és kristályokba zárt a bolygó mélyének zárt termeiben, ellop és valahol messze mindent megtanul és létrehozza álmát, egy világot, ahol az általa elképzelt teremtmények ölthetnek majd testet általa. Terve kezdetben jól is alakult. Másolatokat készített, hogy a lopás ne legyen feltűnő és jó részét már át is mentette egy járműbe, mellyel a galaxisok közt fényévekre tudott volna utazni.

Aztán azonban egy napon… meglátta a lányt… éppen a vezér leányát. Ezzel pedig végleg megpecsételődött a sorsa.
Így kezdődött minden, de ez egy igen hosszú történet.

Szerencsével határos módon akkor sikerült megszöknie, mégpedig a lánnyal együtt, aki a szíve alatt már egy új életet hordott. Életben maradtak tehát mind, igaz nem sokáig.

Alig telt el másfél esztendő és rájuk is találtak. A vezér pedig cseppet se volt könyörületes. A vele való találkozást akkor Thanathosz-nak sikerült túlélnie és tudásának hála a gyermek lelkét is megmenthette egy kristályba zárva. Biztos lehetett azonban abban, hogy továbbra is elszántan keresni fogják őt és amint rátalálnak, végeznek majd vele. Nem volt kétséges, hogy a vezér sosem fogja megbocsájtani azt, hogy a leányát szégyenbe hozta és addig nem fog nyugodni, amíg szörnyű kínok közt nem végez vele.

Thanathosz úgy gondolta, hogy futhat ő, menekülhet galaxisokon át előlük, fényévekre is akár, de egy nap utol fogják érni. Akkor pedig harcolnia kell majd az életéért. Azt is tudta azonban, hogy egyedül ehhez kevés lesz. Ezért akart elsősorban olyan lényeket teremteni, akik majd mellé állnak azon a napon. Olyanokat, akikben van elég bátorság, elszántság, kitartás, vakmerőség és akik nagy tudással és lehetőleg különleges képességekkel is rendelkeznek.

Az évszázadok alatt tehát gondosan válogatott a lelkek között. Így teremtett hát mindenféle lényeket és képzett ki olyanokat, akiket arra megfelelőnek talált. Olyanokat, akik tisztelték őt és akik kérés nélkül is tűzbe mentek volna érte. Ekként gyűlt a serege szétszórtan mindenfelé a világban. Közben azonban úgy érezte, hogy ez még távolról se lesz elég. Valami még hiányzott a biztos győzelemhez, a lelki nyugalmához, ahhoz, hogy ne kelljen többé rettegnie tőlük, de nem tudta, mi lehet az.

És akkor… akkor egy nap szembesült azzal, hogy a legmegfelelőbb lélek, aki minden szükséges tulajdonsággal rendelkezett, végig ott volt vele. Ő volt az, a saját, tulajdon vére, a fia, aki örökölte képességeit. Régóta tervezte, hogy újra életet ad majd neki, de várt… addig akart várni, amíg úgy nem érezte, hogy most már képes arra, hogy megteremtse a lehető legtökéletesebb testet neki.

Aztán egy napon ez sikerült is, mégpedig az anchelloszok mintájára. Így lettek nagy, fehér szárnyai. A történet iróniája, hogy akkor döbbent rá, hogy személyében megtalálta a legnagyobb erőt, a legmegfelelőbb szövetségest, amikor szembesült azzal, hogy milyen megzabolázhatatlan és legyőzhetetlen ellenség. Már bánta, hogy életet adott neki, de akkor már késő volt.

Nem tudta mit tegyen vele. Az esze azt súgta, meg kell semmisítenie, a szíve azonban esélyt adott volna neki. Csakhogy aztán egy napon már tudta, nincs mire várnia.

Teremtménye fellázadt és kitörtek a harcok. Fogalma se volt arról, hogy mi történhetett, ahogy arról se, hogy kinek lehetett igaza, mert ő távol volt akkoriban. Arra érkezett, hogy teremtménye különleges képességeivel már az egész mindenséget fenyegeti. Gondolatban már látta is, hogy a világ, melyre oly hosszú utazás és menekülés után rátalált, az a kis kékeszöld édenkert és minden, amiért addig oly sokat dolgozott, végül egyetlen pillanat alatt megsemmisül majd. Úgy látta, hogy nincs választása.
Már jól tudta, igen nagy hibát követett el azzal, hogy megteremtette és mindent meg kell tennie azért, hogy mielőbb megsemmisítse. Nem hitt az átkokban, abban, hogy ilyesmik valóra válhatnak. Ekkor azonban felrémlettek elméjében népe vezérének szavai, aki dühében azt kívánta neki, hogy egy napon a fia… a saját tulajdon vére végezzen majd vele és mindennel, ami fontos a számára. Ezek a szavak most látnoki erővel magasodtak fel előtte és óriási súllyal nehezedtek rá. Érezte, hogy egész világa veszélybe került. A világ, ahol pedig boldogan élhetett volna.
Nem volt könnyű a teremtménye ellen felvenni a harcot, még így se, hogy pusztán néhány napja létezett. Ereje máris minden képzeletet felülmúlt, pedig nem volt még egyáltalán nagyobb tudása, mint neki. Vakmerősége, kitartása és elszántsága azonban, az, hogy soha se adta fel, hatalmas előnyt jelentett a számára, és rettenetes ellenféllé tette.
Thanathosz tudta, hogy egy esztendeje is csak a jó szerencséjének köszönhette, hogy sikerült túlélnie, sőt még le is győznie. Akkor és ott azt hitte, végleg végzett is vele. Nem sejtette, hogy teremtménye nem sokkal később odalent, mélyen a föld alatt, a zuhanás és a súlyos égés ellenére is magához tér és lesznek, akik mellé állnak majd és segítik őt. Azt pedig még kevésbé gondolta volna, hogy éppen az a fiatalember veszi majd védelmébe, akit egykoron a sztyeppéken talált és mintha saját, tulajdon fia lett volna, éppúgy nevelt fel.

„Érdekes összjátéka ez a sorsnak.” – gondolta, de ez se tántorította volna el céljától. Tudta, hogy történjék bármi, neki be kell fejeznie azt, amit egykor elkezdett. Nem látott más megoldást, minthogy végezzen egykori teremtményével és ezzel lezárja ezt a történetet.

Miután azonban Thanathosz a barlangba megérkezett és már csak a pilinke fényét látta eltűnni, azt gondolta, hogy a véletlen szerencse átállt ellenfeléhez. Sajnos nem tudta követni, mivel fogalma se lehetett arról, hogy hová teleportálta magát. Csalódottan tér vissza hát az étkezőbe a többiekhez.

A helyiség másik oldalán jelent meg, mert úgy gondolta, hogy mindenki az asztalnál fog ülni, így érkezésekor nem ütközik majd neki senkinek. Aztán már indult volna hozzájuk, hogy visszaüljön a helyére, de ebben a pillanatban jobbról, a szeme sarkából megpillantotta a felvillanó fényt.
Nem tétovázott egyetlen pillanatra se. Azonnal eltűnt, majd megjelent a folyosón, de a teleportálás se segített. Még így is későn érkezett és már csak a pilinke hűlt helyét láthatta és az eloszló fehér fényt a folyosó sötét beszögellésében.
Már éppen kezdett volna bosszankodni, de ekkor… mintha a véletlenek csak játszottak volna vele, a következő pillanatban meglátott valamit. Jóval távolabb onnét, ahol éppen állt, a folyosó túlsó vége felé az egyik ajtó résein át mintha hirtelen halvány fény derengett volna fel. Azonnal tudta, hogy teremtménye oda teleportált.

Felkerült: (Június 24. – szombat)

A pilinke kérdés nélkül teljesítette a király utasítását és a következő pillanatban már meg is érkezett Cynidor lakosztályába. Mit tehetett volna? Várt. Úgy vélte, ha kell, kibírja akár három napig is és elő se jön mielőtt a vendégek mind el nem hagyják a palotát.
A sors azonban úgy tűnt, teljesen másként tervezte.
Nem sokkal később ugyanis váratlanul bevágódott a nagy és faragott ajtó és megjelent Thanathosz, aki tudta, hogy csak a meglepetés erejével győzhet. Számított arra, hogy minden az első pillanatokon fog múlni, ezért igen gyorsnak kell lennie. Tudta, hogy nem hezitálhat, hanem mielőbb fel kell ismernie, pontosan hol van ellenfele és azonnal, tétovázás nélkül célba kell vennie és meg kell semmisítenie. Azt azonban sajnos nem tudhatta, hogy a helyiségen belül pontosan hol találja majd teremtményét és ezzel igen értékes pillanatot veszített. Bár a pilinke riadtan összerezzent a zajra, de azonnal a bejárat felé kapta tekintetét.
Egyikük se késlekedett, de mire a mester felemelhette volna a kezét, hogy támadjon, már repült is felé a hófehér és egyre növekvő energiagömb. A következő pillanatban hatalmas erő lökte hátra, egyenesen ki a márványlapokkal borított folyosóra, miközben a lakosztály teljes, bejárat körüli fala leomlott. Aztán a pilinke eltűnt, de nem azért, hogy megszökjön, vagy elmeneküljön sorsa vagy végzete elől. Éppen ellenkezőleg. Még egy szívdobbanás, és fénye közvetlenül Thanathosz mellett villant fel, miközben újra testet öltött és már rá is vetette magát ellenségére. Azt még nem tudta, mit tegyen vele, ahogy azt se tudta még, hogy kell ölni, de azzal már tisztában volt, hogy le kell számolnia vele, ha életben akar maradni.
Thanathosz ahogy hanyatt vágódott a márványlapokon, már jól tudta, igen nagy hibát követett el, amikor megteremtette ezt a lényt, ahogy abban is biztos lehetett, hogy ezt a helyzetet már aligha élheti túl. Rosszul eshetett, mert nem érezte se kezét, se lábát. Nem bírt megmozdulni. Köhögött és vérétől már fuldokolni kezdett. Érezte, most ér véget halhatatlansága és ezzel a már több ezer éve tartó örök élete. Jól tudta, hogy a pilinke, bár csak egyetlen pillanattal, de olyan előnyre tett szert, amit már nem tehet semmissé. Úgy érezte, hogy a hatalmas erő, melyet nekivágott, megsemmisítő csapást mért rá. Már egyértelmű volt, hogy a pilinke könnyű szerrel végezni tud majd vele. Azt hitte ennél azért tovább fog tartani kettejük harca, ám ez… ez harcnak egyáltalán nem volt nevezhető.

Felkerült: (Június 25. – vasárnap)

Ekkor ért oda a király és vele fivérei.
– Állj! Engedd el őt! – kiáltott a pilinkére, de az, mintha meg se hallotta volna szavát, továbbra is a talajra szorította Thanathoszt, azzal, hogy jobbját mellkasán tartotta. Pulzusa közben az egekbe szökött. Tenyeréből nagy fénnyel tört elő az erő, mely ezúttal vöröslőn világított és szívének heves ütemére lüktetett. Úgy tűnt, ezzel az energiával nemcsak sikeresen megbénította a mestert, de szörnyű kínokat és fájdalmakat is okoz neki. A király úgy vélte, már csupán pillanatai lehetnek hátra. A mester ugyanis kétségbeesve kapkodott levegő után, miközben fuldokolva köhögött és szájából újra és újra vér buggyant elő.
– Meg fogod ölni! Azonnal engedd el! – parancsolta ismételten a király.
– És mi van, ha éppen ez a célom? – vetette oda a pilinke.
– Te nem vagy gyilkos. Nem ilyennek ismertelek meg.
– Akkor talán ideje változnom, nem igaz? – mosolyodott el a pilinke, de valójában nem gondolta komolyan, csak nem látott a helyzetből más kiutat. Mégis mi mást tehetne? Ha elengedi, az, végez vele.
A király ekkor nem hallhatta gondolatait, mégis, mintha értette volna, így folytatta:
– Bízz bennem és engedd el! Mindenre van megoldás. Ígérem, hogy megtaláljuk.
A pilinke elméjében ekkor felidéződött a harc, amit egy esztendeje vívtak és képzeletben szinte újra átélte Thanathosz kegyetlenségét. Aztán arra gondolt, hogy szép és jó, amit a király mond, de fogalma sincs a helyzetről. Ráadásul ő csak egy…
– Tudom, csak egy ember vagyok. – mondta ki a király, mert bár még mindig nem volt képes arra, hogy hallja a pilinke gondolatait, de már igen jól ismerte őt. Aztán hozzátette még: – Mégis azt kérem, bízz bennem! Eddig is számíthattál rám, jól tudod.
– Igen, ez igaz, de most teljesen más a helyzet.
– És azt már elfeledted, mit ígértél? – próbálkozott másként a király. – Kértem, sőt parancsoltam valamit!
Ez hatott.
A pilinke kezéből sugárzó erő pillanatok alatt szertefoszlott, mert a figyelmeztetésre ismét eszébe jutott a fiatalembernek tett ígérete, miszerint parancsait a három nap alatt ő is teljesíti, mint mindenki más. Úgy döntött tehát, hogy abbahagyhatja. Remélte, ennyi már elég lesz ahhoz, hogy ellenfele megértse és talán egy életre meg is jegyezze, hogy vele nem érdemes újra kikezdenie. Sajnos azonban a mester nem volt képes arra, hogy a gondolataiban olvasson, így nem sejthette, hogy nem kéne annyira rettegnie tőle és nincs szükség arra, hogy mindenáron végezzen vele. Akkor és ott tehát Thanathosz csak az alkalmat várta és azt, hogy újra képes legyen megmozdítani legalább az egyik karját.
– Bármi is történt, bármit is tett ellened – szólalt meg ekkor ismét a király – most kérlek gyógyítsd meg és majd megbeszélünk mindent!
– Tessék? – kapta fel erre a fejét a pilinke – Még mit nem?
– Kérdések nélkül… emlékszel?

Felkerült: (Június 26. – hétfő)

A pilinke erre nem tudott mit felelni. Egyrészt tartott attól, hogy ha futni hagyja, akkor Thanathosz végezhet vele, másrészt viszont ott volt az ígérete. Tétovázott még, de már tudta, hogy teljesíteni fogja a parancsot. A mester azonban nem sejtette ezt. Ő azt hitte, hogy a pilinkének nem lehet parancsolni, hogy erre senki se képes. Legalábbis egy esztendeje még nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Most tehát joggal gondolta azt, hogy ki kell használnia a pillanatot, mely talán a legutolsó lehetősége, ha életben akar maradni. Ő se volt halhatatlan, így félnivalója is lehetett. Csupán ismerte az örök fiatalság titkát, melynek szabályait jó ideje ismét betartotta. Képességei segítségével pedig meg tudta őrizni a sérthetetlenség látszatát. A pilinke személyében azonban méltó ellenfelére talált.

Miután a pilinke elemelte róla a kezét, ismét visszatért belé az élet, legalábbis annyira, hogy újra érezhette végtagjait. Az univerzum energiája pedig lassan ismét elkezdte erővel feltölteni a testét. Lassan és óvatosan mozdította meg balját, hogy valami fegyver után kutasson és akkor akadt meg keze az egyik fémesen csillogó dárdában, mely addig több száz másikkal a tetőből meredezett az ég felé. Miután a pilinke romba döntötte a helyiség egyik felét, a törmelékhalmokon elszórtan több tucatnyi ilyen lándzsa hevert.

Thanathosz úgy látta, hogy teremtménye teljesen kiszámíthatatlan és nem hihet abban, hogy a király hatni tud rá. Azt gondolta, hogy csak magára számíthat és pillanatnyi esélyére.

A pilinke még mindig ott térdepelt felette, de félig a király felé fordult, miközben parancsát hallva meglepetten kérdezett vissza. A mester ezt használta ki, hogy éppen nem figyel rá. Gyorsan megfogta az egyik lándzsát és miközben megperdítette ujjai közt, a kezében felgyűlő erő által vékony, lángoló bottá változtatta, majd egy gyors és pontos mozdulattal átszúrta vele a pilinkét. A dárda úgy futott át a jobb kulcscsontja mellett testébe hatolva, tüdején és mindenen át, míg végül baloldalán ki nem ért, mintha csak egy lepke törékeny testét tűzte volna át vele. Minden egyetlen szempillantás törtrésze alatt zajlott le. Erre senki se számított, így megakadályozni se volt idő. Az élesen hasító, villámszerűen átcikázó fájdalom és a lendület ereje azonnal oldalra fordította a pilinkét és máris ott feküdt Thanathosz innenső oldalán. A mester tudta, ezzel még nem végzett, csak mozgásképtelenné tette és azt is tudta jól, hogyha a dárdát bárki kihúzza, hamarosan regenerálódik a teste. Így aztán sietve érintette meg a pilinkét, hogy vele együtt teleportáljon és valahol messze onnét, ahol senki nem akadályozhatja meg ebben, egy szívbe mártott pengével végleg lezárja ezt az ügyet.

Felkerült: (Június 27. – kedd)

Amikor Thanathosz a pilinke felé nyúlt, hogy megérintse, már kezdett fogyni annak ereje, így oszlani a fénye, tehát valamelyest látni lehetett arcának vonásait. A mester nem értette, hogy a helyzet ellenére mi az a fölényesen gúnyos mosoly, ami váratlanul felvillant teremtménye arcán, de nem ért rá tétovázni. Egyébként is ismerte már annyira, hogy tudta, ez igen jellemző rá, mégpedig a legabszurdabb esetekben is, amikor pedig már esélytelennek tűnik a helyzet, így hát nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, pedig kellett volna.
A mester azonban csak arra összpontosított, hogy a felszínre, a tengerpart mellé teleportálja kettejüket, így azt se vehette észre, hogy az utazás a másodperc törtrészével hamarabb kezdődött meg és az ő gondolatai, az, hogy ő mit akar, már cseppet se számít. A pilinke szárnyától pedig azt se láthatta meg, hogy a lény titkon jobbját a márványlapra helyezi. A hirtelen felvillanó fény miatt pedig nem tűnt fel neki, hogy a teremtménye tenyeréből kiáramló erő nagyobb kört vet a talajon, mint amekkora szükséges volt. A következő pillanatban már el is tűntek, majd megjelentek egy gyönyörű virágos réten.

A mester azt hitte minden úgy történt, ahogy azt ő akarta. Igaz, megérkezve különös érzése támadt. Mintha másként vetődött volna rájuk a Nap fénye és mintha a virágok üdébbek és szebbek lettek volna, de nem ért rá arra, hogy körbe tekintsen és ilyesmikkel foglalkozzon. Azt ugyan látta, hogy köröttük a rengeteg leomlott törmelék és dárda, de azt hitte, hogy ő hibázta el a teleportálást és a hirtelen kapkodás és rosszulléte miatt ragadott fel egy darabot is abból a világból. Sietve vette elő a tőrét. Az egész egyetlen szemvillanás alatt történt. Nem akarta vesztegetni az időt, így szinte azonnal le is sújtott vele, mégpedig egyenesen a pilinke szívére. A következő pillanatban patakokban indult meg a vér, az élet vöröslő folyama, de… legnagyobb meglepetésre a király elszánt tekintete nézett rá.

A fiatalember éppen az utolsó pillanatban ugrott közébük, hogy félrelökje a tőrt, de mozdulata kissé balszerencsésre sikerült, így a penge alaposan megvágta.
– Te meg hogy kerülsz ide? – csodálkozott rá a mester, miközben köhögve tápászkodott fel. A király erre elszántan állt elébe.
– Nem fogom engedni, hogy bántsa őt! – jelentette ki és bátran állt egykori mestere elé, miközben alkarján csorgott a vére. A pilinke közben már eszméletlenül hevert mögötte. Egyedül semmi esélye nem lett volna Thanathosz ellen, miután az, oly aljas módon orvul leszúrta őt. Ezt a pilinke is jól tudta. Még szerencse, hogy képes volt olvasni mások elméjében és amikor a mester rátámadt, azonnal felismerte, hogy előnye származhat abból, ha összpontosít rá és figyeli gondolatait. Így szerzett tudomást egy pillanattal korábban arról, hogy mit tervez és így előzhette meg őt. Szinte azonnal eszébe villant a gondolat, az, hogy milyen szép is lenne, ha ott fejeznék be a harcukat, ahol az egész elkezdődött. Ha pedig Thanathosz megölné őt… mi lenne szebb befejezés, mint ott meghalni, abban a világban, ahol először vett lélegzetet, ahol elsőként dobbant meg a szíve és ahonnét annyira el akarták űzni, de ahová, amióta újra emlékezett, azóta mindennél jobban visszavágyott. Csak egy talpalatnyi földet szeretett volna, ahol nyugalomban élhet… vagy halhat.

Erős, kibírhatatlannak tűnő fájdalmai ellenére is mosolyt csalt az arcára az a gondolat, hogy – bár talán utoljára – de még meglepheti ellenfelét. Ezért érintette meg gyorsan a lerombolt lakosztály talaját és ezért összpontosított minden erejével arra, hogy valamennyiőjüket, sőt több méteres körben mindent magával rántson. Érezte, hogy ezzel az összes energiája, az utolsó csepp is elfogy majd és valószínűleg már nem láthatja majd ellenfele döbbenetét, mégis szórakoztatta ez a gondolat. Aztán amikor meglátta a gyönyörű, lombos és különleges, gyümölcsökkel teli fákat, megérezte a virágok üde illatát és meghallotta a víz csilingelő csobogását, már tudta, hogy sikerült visszatérnie. Még látta a mester mögött a királyt is és valamivel távolabb a fivéreit és látta felvillanni Thanathosz kezében a tőrt, azt azonban már nem tudta megvárni, hogy mit hoz a végzete. Mielőtt még kiderülhetett volna a számára, hogy a penge eltalálja-e a szívét vagy sikerül-e a királynak megmentenie, ő már büszke elégedettséggel szívében elvesztette az eszméletét.

Felkerült: (Június 28. – szerda)

Miután a király félrelökte a mestert és ezzel megakadályozta, hogy végezzen a pilinkével, mindketten felpattantak, majd szembe fordultak egymással. Thanathosz szürke tekintete elszántan és dühösen fénylett:
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte újra.
– Nem tudom, de ez most nem is számít. Felszólítom, hogy azonnal lépjen hátra, mert nem fogom hagyni, hogy megölje őt!
– Ahogy mi se fogjuk hagyni ezt. – szólalt meg a mester háta mögött váratlanul egy hang, mire megfordult és meglátta, hogy a király fivérei elszántan közelebb jönnek, majd testvérük mellé lépnek. Dzíosz még maga mellett lógatta kezeit, de tenyeréből már fenyegetőn cikáztak elő a villámok, miközben a másikuk sietve vonta hátrébb a királyt, hogy gyorsan bekötözze sebeit.
– Fogalmatok sincs arról, hogy mit tesztek! – szólt rájuk a mester dühösen, miközben arra gondolt, hogy talán egyszerűbb lenne ott helyben megölni őket – Álljatok félre azonnal, különben elszalasztjuk a lehetőséget! Amint magához tér, könnyedén végezhet velünk.
– Nekünk nincs félni valónk. Nem ártottunk neki. – felelte a király – És önnek se kell tartania tőle, mert én mindent meg fogok tenni azért, hogy lebeszéljem őt a bosszúról.
– És azt hiszed hallgatni fog rád?
– Biztos vagyok ebben. – hangzott a határozott felelet – Itt ugyanis jelenleg én vagyok a király és amíg ez így van, mindenki, aki birodalmam lakója, az parancsként teljesíti kéréseimet, még ő is.
– Fogalmad sincs kit védesz! – ingatta fejét rosszallóan a mester.
– De igen. Pontosan tudom ki ő. A barátom.
– Nade ő Lucifer! – kiáltott fel ingerülten Thanathosz.
– És?
– Persze, tudom, hogy ez a név neked még semmit se mond, de a világ egy része már rettegi nevét és neked is ismerned kéne már őt, a jellemét. Tudhatnád, hogy milyen.
– Én csak azt tudom, hogy egy esztendeje ismerem már és a legjobb barátaim egyike. Mindig mellettem volt a bajban. Segített nekünk mindenben, ha tudott. Ha ő nincs, akkor birodalmam lakói közül már sokan halottak lennének, beleértve jómagamat is. Eddig nem tűnt egyszer sem gonosznak és nem tudok róla, hogy ölt volna. Rá mindig számíthattam és ő is számíthatott rám. És ez most se lesz másképp, mert ez a barátság. Tehát ki fogok állni mellette az életem árán is.
– Ezek szép szavak, de… tudod mit? – kérdezte ekkor váratlanul a mester – Élve hagyjam? Hát rendben. Élve hagyom, csak mondd, hogy félreismerem őt és az elmúlt esztendőben egyáltalán nem volt túlzottan lázadó, gyakran önfejű vagy túlságosan büszke! Mondd, hogy sose kevert bajba azzal, hogy gondolkodás nélkül szembeszáll másokkal és szókimondó? Mondd, hogy nem félelmetes, hogy emellett még természetfeletti képességekkel is rendelkezik, képes a teleportálásra és arra, hogy energiagömbökkel zúzzon szét bármit, akár egy egész palotát! Mondd, hogy nem ijesztő, hogy belelát mások fejébe, pontosan ismeri minden gondolatodat, legféltettebb titkaidat! És mindennek tetejébe még szinte legyőzhetetlen és megállíthatatlan is, mert a sebei könnyen gyógyulnak. Mondd, hogy félreismertem! Nos?
A királynak elakadt a szava és tágra nyílt szemekkel nézte egykori mesterét. Nem tudott vitába szállni vele, mert minden szava igaz volt. Ő is ilyennek ismerte meg a pilinkét.

– Mondd, hogy hallgat rád! – folytatta Thanathosz – Ha ugyanis te se tudsz neki parancsolni, akkor senki és semmi nem állíthatja le. Még én se, hacsak nincs szerencsém, mint most, hogy egy pillanatra nem figyelt. Egyébként nem tudom legyőzni, mert erősebbek a képességei. Most már ez is bebizonyosodott. Nézz körbe hol vagyunk! Nem ismerős a hely gondolom, mert még sose jártatok itt, de azt láthatod, hogy a Nap nem a megszokott helyen és magasságban van az égen. Elárulom, hogy nem én teleportáltam ide. És láttátok, milyen állapotban volt, mégis meg tudta tenni. Nem hiszitek el nekem, hogy ő tette? Akkor gondoljatok arra, ti, hogy másként kerültetek volna ide! Álljatok hát félre és bízzatok bennem! Én teremtettem. A tőröm különleges, a rajta lévő kristállyal csapdába tudom zárni a lelkét, és majd új életet adok neki, nem hal meg végleg. Majd kitalálok valamit, de így nem maradhat életben. Egy esztendeje az erejével már-már romba döntötte a fél világot, higgyetek nekem! Legközelebb olyan testet kap, ami nem ilyen különleges. Persze ez az én hibám. Én akartam minden szempontból tökéleteset alkotni. Nem sejtettem, hogy ilyen veszélyes lesz ez a lélek egy ilyen testben. Engedjetek hát, mert, ha sokáig várunk, még képes lesz kihúzni magából a dárdát, végez velünk és elszabadul újra. Vagy te azt gondolod, hogy mindig tudsz neki parancsolni, hogy hallgat rád, hogy le tudod állítani, ha kell? – fordult ismét a király felé – Mert jelzem, hogy eddig senki se volt képes hatni rá, még én se. Ki mered hát húzni belőle a dárdát? De őszintén!

A király elgondolkozva tekintett a pilinkére. Az, még mindig mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatottan hevert. Nagy, hófehér szárnyai elterültek a romokon, melyet a teleportációkor magával rántott. A hosszú, fényes dárda srégen nyársalta fel őt, jobb vállán keresztül bal csípőjéig és mindkét oldalon hosszan kiállt testéből. Fájdalmas volt még nézni is őt. A királynak elszorult a szíve a látványtól. A pilinke arcát ugyan nem láthatta annak hevesen lüktető fényétől, így nem tudhatta, hogy eszméletlen-e vagy figyeli őket. Mivel azonban a borzasztó helyzet ellenére sem ordított a minden bizonnyal kegyetlen kíntól és fájdalomtól, így valószínűbbnek tűnt az előbbi, vagyis az, hogy elájult.
A király látta, hogy a pilinke energiája még nem csökkent le teljesen, fényétől még nem láthatta arcát, ez pedig azt jelezte, még nem túl nagy a baj. Jól tudta tehát, hogy bár igen fájdalmas lesz, de ha kihúzza a lándzsát, hamarosan újjáépül a különös lény teste.
A király ekkor ismét Thanathosz felé fordult és elszántan, de nyugodt hangon így szólt.
– Megkérem ismételten, hogy álljon hátrébb és ne próbáljon meg közbe avatkozni! Ő a barátom és emellett birodalmam egy tagja. Mindez pedig azt jelenti, hogy feltételek nélküli bizalmamat és védelmemet élvezi. Ha tévednék, hát meghalok, de nem szoktam ilyesmiben tévedni, ezt ön is jól tudja.

Thanathosz már látta, hogy ez nem vezet sehová, ráadásul észrevette, hogy a pilinke megmozdult a háttérben. Éledezett. Tudta, igencsak fogytán az ideje, cselekednie kell. Már emelte volna a kezét, de a király ismét elébe állt, fivérei pedig követték példáját. Ráadásul Dzíosz jobbjából már villámok cikáztak arra várva, hogy ha kell, odavágja őket.
– Előbb engem kell megölnie! – jelentette be a király.
– És minket is! – tették hozzá elszántan a testvérei.
Pattanásig feszült a hangulat.
– Felség! – suttogta váratlanul egy ismerős hang a hátuk mögül. A pilinke volt az. Szavára a király sietve fordult meg. Nem sejtette, hogy csak azért szólítja, mert tudta, hogy így, hátra tekintve, félremozdul majd.
Mire a király hátranézett, a pilinke már megemelte balját, tenyeréből pedig egy váratlan energia vágódott Thanathosz-nak, amitől szikrázott a lég. Az energianyaláb nemcsak átfonta a mestert, de fel is emelte őt a levegőbe és nagy erővel azonnal meg is szorította, amitől az fájdalmasan ordított fel és szitkozódni, majd fuldokolni kezdett.
– Elég legyen ebből! – szólt rá a király, de a pilinke most se hallgatott rá. A fiatalemberen átfutott a gondolat, hogy a mesternek talán igaza van mindenben, talán tényleg végezni kéne vele. Aztán mégis sietve hessegette el aggályait. Barátság. Feltételek nélküli bizalom. Bizony nem volt könnyű kivívni a fiatalember bizalmát. Miután azonban összebarátkozott valakivel, azt mondta, hogy történjék bármi, a barátsága már örök. A pilinkének is ezt mondta. Többször is, mert az folyton kételkedett ebben is, mint minden másban. Azt mondta neki, hogy bízhat benne, számíthat rá, a barátsága pedig állandó, semmi se semmisítheti meg. Ha már ez se maradna… ez a biztonság… mit érne akkor az élet? Aztán a király arra gondolt, hogy ő inkább meghal, semmint, hogy az adott szavát megszegje.
Sietve mozdult hát a mester és a pilinke közé, hogy a fényes energianyaláb útjába álljon. Számított arra, hogy rettenetes fájdalmat érez majd, de meglepetésére ez elmaradt. A pilinke egy pillanattal korábban leeresztette a karját, mert meghallotta a király gondolatait, így tudta mire készül és nem akart ártani neki.
Thanathosz átkozódva omlott a földre, miközben négykézláb térdepelve, levegő után kapkodva fuldokolt.
– Erről beszéltem… látjátok? – suttogta – Mi kell még, hogy higgyetek nekem?
A király sietve térdepelt a pilinke mellé.
– Minden rendben lesz. – suttogta, miközben kitapintotta pulzusát.
A pilinke szívverése egyébként, történhetett bármi, nagyjából fele volt egy átlagember nyugalmi értékének. Üteméhez pedig időmérő eszközt lehetett volna állítani olyan egyenletes volt. Most azonban elérte, sőt már meg is haladta másokénak a háromszorosát. A király nem tudta mennyit bírhat ki a pilinke szíve, ahogy azt se, hogy a lándzsa eltalálta-e és ha igen, mennyire. Azt azonban jól tudta, hogy egy átlagos ember ilyen szapora pulzusnál már hamarosan elájul és röviddel később meg is hal. Tétovázott, de nem azért, amiket Thanathosz mondott. Továbbra se kételkedett a pilinkében, de attól tartott, hogy ha kihúzza a lándzsát, a közben fellépő fájdalom olyan erős lesz, hogy szívverése és talán a vérnyomása is elérheti a kritikus értéket, ami végezhet vele.
– Húzd ki, … kérlek! – suttogta fájdalomtól elcsukló hangon a pilinke, miközben megpróbált mozdulatlanná dermedni, hogy ezzel a további belső sérüléseket megakadályozza és a fájdalmát valamelyest csökkentse. Smaragdszín szemeibe könnyek gyűltek, de ezt arcának fényétől látni nem lehetett.
– Azonnal! – felelte neki a király és már kelt fel, hogy megkerülje. Úgy tűnt, hogy a pilinke vállánál jobb fogás lesz a dárdán.
– Várj! – szólt rá váratlanul Thanathosz – Legalább ígértesd meg vele előbb, hogy minden parancsodat teljesíti!
Szavára váratlanul megremegett a talaj és távoli morajlás hangzott fel, majd viharfelhők kezdtek gyülekezni az addig gyönyörűen kék égen.
– Késő! Látjátok, túl késő már! – suttogta Thanathosz – Erről beszéltem! Túl erősek a képességei és nem fog hallgatni senkire.
A király döbbenten tekintett körbe. A vihar látványosan közeledett, tépve, szaggatva a fák lobjait, a milliónyi virág szirmait. Falevelek és egyre több por kavargott köröttük a légben.
– Nem mondod, hogy ezt te csinálod? – kérdezte meglepetten a király a pilinkére tekintve, de az nem felelt. Fénye azonban nagyokat és sűrűn lüktetett, mintha felrobbanni készült volna a teste. Kezei közben ökölbe szorultak. A mindenség köröttük ugyanabban a ritmusban zakatolt. Egyértelmű volt, hogy ő okozza a világvéginek tűnő vihart.
– Állj le, de azonnal! – parancsolt rá a király, de a pilinke nem reagált.
A király tétován nézett a többiek felé. Az egyre erősödő szél cibálta hajukat, ruhájukat. Nem tudta mit tegyen. Aztán ismét a pilinkére tekintet, majd a mellkasára tette a kezét és így szólt: – Meg kell nyugodnod! Nem vagy egyedül! Segítünk! Nézz rám… kérlek!
Szavára a pilinke váratlanul felé fordult és a vihar alábbhagyott, majd gyorsan csendesülni kezdett és az ég tisztulni kezdett.
– Tényleg segítesz? – suttogta.
– Mondtam már, hogy igen. Jól tudod, hogy a barátod vagyok. Mindig számíthattál rám. Számíthatsz most is. Csak aggódok a pulzusod miatt. A szívverésed túl szapora. Félek, ha kihúzom a dárdát és nem vagyok elég gyors, akkor a fájdalomba bele is halhatsz.
– Fantasztikus. – suttogta a pilinke és hangjából kiérződött, hogy a helyzet ellenére is elmosolyodik. Aztán tekintetét a színes virágok tengerére vetette és arra gondolt, nem baj, legalább itthon hal meg, itt, ahová annyira visszavágyott.
– Nem fogsz meghalni! – szólt rá a király, mintha hallotta volna a gondolatait és azokkal akart volna szembeszállni. – Hallod? Figyelj rám! Kitaláltam valamit. Azonnal teleportálnod kell vissza a palotába, de úgy, hogy csak önmagadat, a dárdát ne. De ne gondolj közben a lándzsára, csak a testedre!
A pilinke hallotta ugyan a király szavait, de már csak igen távolról. Még magánál volt, de érezte, hogy ájulás környékezi. Tudta azonban, hogy ez az utolsó esélye, meg kell próbálnia.

Aztán a következő pillanatban a királyi lakosztály szőnyegén tért magához. Még látta a mennyezet aranymintás díszítését, aztán elvesztette az eszméletét.

Amikor ismételten magához tért, már egy nagy, szépen faragott, baldachinos ágyon feküdt, feje alatt számos díszpárnával, félig ülő helyzetben. Szárnyai szabadon, széttárva hevertek kétoldalán a puha, bársonyos takarón. Fáradtan és mélyen lélegzett, miközben valamelyest érezte még a fájdalmat. Aztán kisvártatva sietve kapott az oldalához, majd a vállához és megnyugodva konstatálta, hogy a dárdának már hűlt helye.
– Már minden rendben lesz. – hallott egy kedvesen zengő női hangot. Cynidor volt az. Aztán érezte, amint lágyan és kedvesen végig simítja a karját, majd megfogja a kezét. Felemelte tekintetét, körbenézett és látta, hogy nincs egyedül. A király, a testvérei, a demiurg vezér és még sokan mások… mind ott voltak és aggódva várták, hogy magához térjen.
A pilinke ekkor jött rá, hogy nem számít semmi más, még az édenkert se. Ekkor értette meg, hogy hiába a gyönyörű színekben játszó virágokkal teli mező, a dús lombú fák, a csilingelő madárdal… még a legszebben csillogó tó és a legsziporkázóbb vízesés, sőt még az éltetőn ragyogó napsugarak fénye se érhet fel a barátok aggódó tekintetének csillogásával. Ekkor ébredt rá arra, hogy milyen sokan kedvelik és szeretik őt.
Fáradtan, de megkönnyebbülten hunyta le szemeit. Már tudta, hogy a király valóban állja a szavát és – történjék bármi, kiáll érte és vigyáz reá, ahogy ezen a világon mindenki.

 

Folytatás: 13. rész: A meglepetés (Június 29. – csütörtök 19 óra)

Többször is megoszthatod! Köszönöm!

12. rész - Pilinke vs. Mester |