14. rész – A próbatétel

Felkerült: (Július 5. – szerda)

Tegnap 2 rész került fel! Ne hagyd ki egyiket se!

Aztán amint a várfalra visszaértek, a király a demiurg vezérhez fordult és így szólt:
– Továbbra is meg kell őrizni a fokozott készültséget és nagyon figyelni kell, de úgy tűnik, az egész csak szemfényvesztés, mert a páncélokban nincs senki. Szerintem Thanathosz műve lehet mindez.
– Gratulálok! – lépett elő ekkor a mester – Egész ügyesen és hamar átláttatok a trükkömön. Merész húzás volt, hogy kimentetek eléjük. Nem gondoltam volna, hogy ilyet fogtok tenni. – mosolygott.
– Tehát igaz! Jól sejtettem hát, Ön teremtette ezt az egész sereget.
– Az, hogy teremtettem volna, az igen erős túlzás. Lényeket szoktam teremteni, olyanokat, akik élnek és úgy mozognak. Ez azonban csak egy rakás fémhulladék és egy kis energiavarázslat, ami azt a látszatot keltette, mintha húsvér harcosok lennének. – azzal intett, mire a várfalakon kívül csörömpölve hullottak a páncélok, pajzsok, fegyverek milliói a föld fekete porába.
– De mégis mire volt jó ez az egész?
– Tudni akartam, hogy valóban király vagy-e. Mert az erődök, a díszes palota, a ragyogó termek másé is lehetnek. Valakié, aki átengedte mindezt neked a színjáték erejéig. A nép pedig hazudhat a kedvedért. Bár azt nem tudom elképzelni, mivel vehetnél rá ily sok különféle lényt ilyesmire.
– Ennyire hihetetlen, hogy király lettem?
– Nem. Viszont túl szépnek tűnt ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen.
– És most? Mit gondol most?
– Azt, hogy megnyerted a fogadást. A birodalmad lenyűgöző, ahogy a hozzáállásod is az. Mindez lehetett volna egy színjáték része, de ha az lett volna, akkor a váratlan helyzetben, amikor a támadás megindult, nem tudtál volna ilyen gyorsan megfelelő parancsokat osztogatni és királyként viselkedni. Ők pedig nem lettek volna képesek azonnal és összeszedetten reagálni. Látszik, hogy az elmúlt esztendőben sok munka volt mindezzel. El kell ismernem, hogy rátermett király vagy. – jelentette be a mester, miközben már jól tudta az igazat, hiszen szemtanúja volt a jelenetnek, amikor a király letette a koronát. A pilinke hallotta a gondolatait, így feltűnt neki ez, de mielőtt közbeszólhatott volna, a fiatalember így felelt:
– Nem vagyok király.
– Tessék? – játszotta a mester a meglepettet.
– A helyzet az, hogy már nem vagyok király. – jelentette be a fiatalember teljes természetességgel. – Csak három napig voltam az. Az imént tettem le a koronát. Így hát aligha érdemlek bármilyen elismerést, még kevésbé azt, hogy én nyerjem a fogadást.
– De akkor miként volt lehetséges, hogy vészhelyzetben is minden ilyen szervezett volt?
– Az elmúlt esztendőben sok gondot fordítottam a biztonságra. Ezért épültek az erődök is. Három napig most ugyan az enyém volt minden, de valójában a zortran törzs tulajdona a várerőd, tehát a vezérüké. Én csak megterveztem és a felépítésében segédkeztem.
– Mégis színjáték lett volna az egész? – hitetlenkedett Thanathosz.
– Az volt és mégse. – szólt közbe a vezér. – Hálából ajándékoztuk meg őt ezzel a három nappal és azzal, hogy teljesítjük kérdések nélkül a parancsait. Sokkal tovább is király lehetne, de sajnos lehetetlenség az e világon élő igen sokféle lényt hosszú távon összefogni. Errefelé mindenki inkább kisebb törzsekben él, melyek gyakran egymás ellen is hadakoznak. Sok a feszültség és az ellentét köztük. A vezéreik pedig sose hódolnának be senkinek. Három nap. A szórakozás kedvéért ennyibe belementek.
– Ez esetben még inkább te nyertél! – fordult erre a mester ismét a fiatalember felé – Mert persze nem könnyű megszerezni a hatalmat és felépíteni egy királyságot, de azt elérni, hogy ennyiféle lény magától ajánlja fel, hogy a királyuk lehetsz, még ha csak három napról van is szó… Őszinte elismerésem. Mindez a tisztelet és megbecsülés olyan fokáról tesz tanúbizonyságot, amire méltán lehetsz büszke. Menjünk, mert azonnal el akarom mondani ezt a többieknek is. – azzal már indult volna, de a pilinke megszólalt:
– Felség!
– Tudod, hogy nem vagyok többé király. Ne hívj így!
– Dehogynem! Épp emiatt szólok. Elszámoltam magam.
– Az, hogy lehetséges? – hangzott a meglepett kérdés, de közben már rá is döbbent arra, hogy mi okozhatta a félreértést. Hiszen az elején, amikor Thanathosz rátámadt a pilinkére, annak pulzusa az egekbe szökött. Mindaddig csupán feleannyi volt, mint egy átlagos embernek, mint például neki. De akkor pillanatok alatt a hatszorosára nőtt. Nem sejtették, hogy vele ilyesmi megtörténhet. Annyira megszokták, hogy a pilinke szívveréséhez időmérő eszközt lehetett volna igazítani, hogy hiába tapintotta ki a támadás után a király a pilinke aggasztóan gyors pulzusát, mégis megfeledkezett később erről, így aztán nem vették figyelembe, pedig hosszú ideig eltartott.
A fiatalember ekkor döbbent rá, hogy királyként van még ideje, bár már nem lehet sok. De vajon pontosan mennyi? És miként használhatná ki? Ez utóbbi azonban valójában nem volt kérdés.

Felkerült: (Július 6. – csütörtök)

– Majdnem kétezer szívdobbanásnyi idő lehet még. – felelte a pilinke.
– Ha nem gond, akkor ezt én inkább már nem venném többé alapul.
– Szólok az őröknek, hogy jelezzék, mikor telik le a hatodik árapály. – ajánlotta a demiurg vezér. – Ez ugyan nem pontos annyira, de ez nem is számít.
– Nekem számított volna. – felelte erre a fiatalember, majd miközben visszatette fejére a koronát, hozzátette még – Nade ez most mindegy is. Még szeretnék gyorsan kiadni egy parancsot, úgyhogy ne vesztegessük az időt! Hívjátok össze azonnal a tanácsot a nagyterembe! – azzal megfordult és indult. A pilinke követte őt. Nem telt bele sok idő, már össze is gyűltek a legkülönfélébb lények és törzsek vezérei, azok, akik akkor és ott a barlangban is jelen voltak, amikor közölték, hogy három napra megajándékozzák ezzel a lehetőséggel. Kíváncsian várták, hogy mi lesz az utolsó parancsa. Elképzelni se tudták, milyen utasítás lehet az, amit ennyivel a vége előtt még érdemes lehet kiadni.
Aztán a király megállt előttük és így szólt:
– Mint azt már bizonyára mindenki tudja, hisz a fáklyákkal is jeleztem, azt hittem, hogy véget ért az uralkodásom és letettem a koronát. Azóta azonban megtudtam, hogy a pilinke elszámolta magát, mivel a szívverése egy ideig nagyon felgyorsult, miután Thanathosszal egymásnak mentek és ezt nem vette figyelembe. Most tehát még a királyotok vagyok, így lehet még egy utolsó kérésem. Megparancsolom hát, hogy azonnal, tétovázás és kérdések nélkül mindenki engedje el a foglyait, még azokat is, akiknek a kivégzését a három napos királyságom miatt halasztották el. Mindről kerüljön le azonnal minden béklyó és mind legyenek szabadok. Tudom jól, hogy amint leteszem a koronát utánuk indultok majd és elkezdődik a hajtóvadászat, de azt szeretném, ha addig is minden lehetőségük adva lenne arra, hogy szabadon távozzanak.
Szavait hallgatva a tanács tagjai meglepetten és döbbenten tekintgettek egymásra. Jól látszott, hogy ez a parancs egyáltalán nincs a kedvükre. Közben azonban a hírnökök a falba épített szerkezetekkel már tolmácsolták is az elhangzó szavakat. Már, amikor összegyűltek megváltoztak a fények, jelezvén, hogy királyi parancs következik, majd a lángok lobogásának üteme mindenki tudtára adta, hogy miről van szó. Így történhetett meg, hogy pár pillanattal azután, hogy az utolsó szó is elhangzott, már több száz mérföldre is eljutott a hír.
A király persze azt nem tudta, hogy valóban teljesíteni fogják-e mindezt, de azért reménykedett. Látta, hogy a jelenlévőknek egyáltalán nem tetszik a dolog. Megsemmisíthették volna a parancsot, kiküldve a saját jelüket, de nem tették. Úgy látszott, hogy az adott szó mindennél fontosabb a számukra. Így aztán csak enyhén bólintottak, jelezvén, hogy elfogadták a rendeletet. A király azonban jól tudta, hogy csak az idő múlását várják.

Felkerült: (Július 8. – szombat)

Aztán a demiurgok és az egyéb rendű és rangú lények sietve elvonultak. A király biztos volt abban, hogy mind visszatérnek az övéikhez, hogy amint letelik az idő, amint a várkastély fényei jelzik, hogy a király letette a koronát, azonnal ki tudják majd adni a parancsot a foglyaik utáni hajtóvadászatra. A palota tehát pillanatok alatt teljesen kiürült. A teremben már csak a pilinke álldogált gondolataiba merülten, nem messze a királytól. A falakra erősített fáklyák fényei csendesen imbolyogtak. Aztán a király már indult volna, hogy ő is távozzon, de ekkor megszólalt a pilinke:
– Felség! Közben utánaszámoltam. Pontosan tudom, hogy mennyit tévedtem.
– Ugye most csak tréfálsz? – fordult vissza mosolyogva a király.
– Nem! Komolyan beszélek. Korábban megfigyeltem, hogy a sarokban lévő növekvő lény mennyit változik száz szívdobbanásnyi idő alatt.
– Most viccelsz? – nevetett fel meglepődve a király – Hiszen több árapályig kéne néznem, mire látni lehetne, hogy egyáltalán valamennyit változik.
– Igen. Önnek talán. De én látom a legkisebb mozgását is. Ezenkívül pontosan tudom, hogy amikor legutóbb láttam, akkor éppen mennyi idő telt el már a három napból. Most pedig látom mennyit nőtt azóta, így tudom, mennyi idő telt el. Ha ez mégse lenne elég, akkor azt is elárulom, hogy a köveket alkotó apró részecskék rezgésének számát is megfigyeltem és összehasonlítottam mindezzel. A lassan növekvő lény tehát igen egyenletesen változik. Mindebből még azt is ki tudtam számolni, hogy közel hatszorosára növekedhetett a pulzusom a kérdéses időszakban. Igaz, azt pontosan nem tudhatom, hogy mindez meddig tartott, mivel egyrészt bizonyára szabálytalan volt, másrészt egy ideig nem voltam magamnál. Mindebből azonban meg tudom mondani, hogy most pontosan ezernégyszázhuszon…. négy…három… kettő szívdobbanásnyi idő van még hátra. Mivel pedig most újra teljesen nyugodt vagyok, így a szívverésem is egyenletes, tehát igen nagy pontossággal jelezhetem a három nap végét. – jelentette be a pilinke.
A király mindezt hallva nem tudta, hogy nevessen vagy csodálkozzon. Döbbenten hallgatott tehát. Aztán arra gondolt, vajon mit lenne még érdemes tennie az utolsó percekben. Így szólt tehát:
– Kérlek, akkor jelezd majd nekem a vége felé, úgy, hogy még legyen időm kiérni a várfalra, átváltani a lángok színét és letenni a koronát. De megkérnélek, hogy addig is ne zavarj. Egyedül szeretnék lenni. A bálteremben leszek. Ott találsz majd. – jelentette be, majd visszavonult és leült a hangszeréhez.

Amikor a király a tanács tagjait összehívta, én is jelen voltam, de velük együtt távoztam a teremből. Ezután vitettem gyümölcsöket a vendégeinknek a lakosztályaikba, majd kiadtam a parancsot a hintó előkészítésére. Mindezzel hamar végeztem. Bár teendőm lett volna még bőven, ám ekkor mégis úgy döntöttem, hogy inkább megkeresem a királyt.
Nem volt nehéz megtalálnom.
Szinte csalogatott a gyönyörű dallam, mely a bálteremből szűrődött ki. Hamarosan ott álltam a szélesre tárt, óriási ajtóban, a félfának támaszkodva úgy, hogy ne vehessen észre és onnét hallgattam a lágy melódiát. Aranydíszes, fekete köpönyegem csuklyáját ismét fejemre húztam. Tudtam, hogy hamarosan le fogja tenni a koronát és ezzel véget ér ez az álom, majd pedig indulunk vissza a fenti világba.
Csodálatosan andalító, mégis lendületes dallamok szálltak fel gyorsan táncoló ujjai nyomán. A zeneszó szinte magával ragadta a lelkem és már röpítette is fel, egyre csak fentebb, messze onnét egy másik világba. Egy világba, ahonnét származott és ahová bizonyára visszavágyott már. Egy csodálatos, ezerszínű világba, ahol üde nyár festette gyümölcsökkel színesre a bokrokat és a fák lombjait. Egy világba, ahol sokkal szebb és könnyebb az élet.

Behunytam a szemem. Tudtam, hamarosan eljön a búcsú perce és nem számít mennyire szeretem, hogy bármit megtennék érte, hisz még mindig gyermeknek tekint és el fog hagyni. Mélyet sóhajtottam, mert jól tudtam, hogy ez a történet hamarosan véget ér, hiszen semmi oka nincs arra, hogy itt maradjon, egy ilyen borzalmas és sötét, komor világban.
Ezen töprengtem, aztán egyszer csak érzékeltem, hogy beborítja arcom a fehér fény.
– Cynidor! – suttogta egy hang.
Feltekintettem és a pilinke állt előttem. Még mindig lenyűgözött az a varázs, amely egész lényét körbevette. Szerettem odabújni hófehér, óriási, puha szárnyához és úgy aludni el. Amióta köztünk élt, a jelenléte, közelsége annyira megnyugtatott. Éreztem a belőle áradó erőt és védelmet, holott tudtam, neki sokkal nagyobb szüksége van ránk. Oly ártatlan volt és sokszor oly naiv. Jól tudtam, ha nem segítjük, ha nem fogadjuk be, ha nem oltalmazzuk odafigyelve rá, akkor már rég elveszett volna. Vagy, ami még ennél is rosszabb, megváltoztathatta, kegyetlenné tehette volna őt ez a rettenetes világ.
A pilinkét most is eltakarta fénye, de amióta egyszer megpillanthattam, azóta valahányszor ránéztem, magam előtt láttam csodaszép, kedves arcvonásait. Megnyugtatott a jelenléte.
– Mi lesz most? – kérdezte tőlem leheletnyi hangon.
– A hintó lassan már készen áll. – feleltem. – Miután kipihenik magukat, hamarosan elköszönnek és indulnak a vendégek. Velük együtt pedig ő is itt fog hagyni minket végleg. – tettem hozzá. – Számára ez csak egy kitérő volt. Bolond lenne, ha maradna. Hiszen te is láttad azt a másik világot. Ki választaná a ragyogó napfény, a színes virágok, a zöldellő rétek és erdők helyett ezt a rettenetet, ami itt vesz körül minket?
– Például én. – felelte teljes természetességgel a különös lény.
Értetlenül tekintettem rá.
– De neked nem az volt az otthonod, miként neki. Lehet, hogy szebb helynek látod, ahogy én is, de nem ott születtél. Így aztán nem is értheted meg, hogy mit érezhet ő, mennyire vágyhat oda vissza, milyen rossz lehetett neki itt élni köztünk. – jegyeztem meg.
– Ez igaz. – felelte a pilinke. – Mert az én otthonom még annál a világnál is szebb, ragyogóbb. De te ezt nem tudhatod, mert nem voltál ott, amikor Thanathosz váratlanul megjelent, nekimentem, leszúrt, majd… – itt elakadt a szava. Láttam rajta, hogy képzelete egy távoli, különleges világba repíti, igen messzire tőlünk, majd rövid hallgatás után így folytatta – Neked nem mondtam még, mert nem számított, de már jóideje mindenre emlékszem. Amikor pedig Thanathosz meg akart ölni, eszembe jutott, hogy ha már meg kell halnom… szóval magamat és őt is, és mindent, ami körülvett minket, a királyt és fivéreit is oda teleportáltam. Ők láthatták azt a helyet és talán egy kicsit értik is, hogy milyen lehet nekem…
– Te is elmész? – kérdeztem döbbenten.
– Nem. Hiszen éppen ezt magyarázom. Mindegy milyen szép egy hely. Csak az számít, hogy kik vesznek körül. El nem tudom mondani, hogy amióta újra emlékszem, mennyire visszavágytam oda, ahol először dobbant a szívem. – itt megállt egy pillanatra, mélyet sóhajtott, majd így folytatta: – De aztán amikor ismét láthattam azt a csodálatos helyet… és közben a király mindennel dacolva, az életét kockáztatva kiállt értem, akkor döbbentem rá, hogy az az egész világ, lehet bármilyen gyönyörű, semmit se ér a ti barátságotok és jelenlétetek nélkül. Hiszen ti mindannyian, akárcsak ő, oly sokszor voltatok ott mellettem és segítettetek. Szóval nem számít semmit se a napfény, se a milliónyi virág finom illata és még kevésbé a szemkápráztató színek áradata. Semmi se érhet fel azzal, amikor átélheted, hogy számítasz másoknak. Számomra ez volt a legnagyobb tanulság ebben a történetben. És szerintem ő is értékeli mindezt és nem fog elhagyni minket, hiszen miként én is, ő is itt talált igazi otthonra.
– Ezt a gondolataiban olvastad?
– Nem. De egyébként is tudod, hogy senkinek nem szoktam mások gondolatairól beszélni. Már mondtátok, hogy az ilyesmi titok. Én pedig megértettem.
– Ez igaz. – feleltem suttogva – És talán abban is igazad lehet, hogy velünk marad. De őszintén szólva erre én igen kis esélyt látok. Talán minderre ő is rájött, de aligha hiszem, hogy ez elegendő lehet ahhoz, hogy maradásra bírja. Ellenben, ha…
„Ne! – vágott közbe, de immáron gondolatban. – Erre még csak ne is gondolj! Nem zsarolhatjuk meg a népet, hogy ő király maradhasson.”
„Nem zsarolásra gondoltam, csak meggyőzésre. Bizonyára vannak ész érvek, amikkel hatni lehetne rájuk.”
„Bőven elég volt, hogy a három napra rávetted őket. Most nem szabad beleavatkoznunk semmivel, mert akkor… rontanánk az esetleges eredmény értékét. Hagynunk kell, hogy maguktól történjenek a dolgok.”
„Igazad van.” – ismertem el, bár nem túl nagy örömmel. Nem tudtam elhinni, hogy a pilinkének igaza lehet.
Aztán a fényesen ragyogó teremben ekkor felzendült a király hangja, miközben szívet tépőn szólt a melódia. Énekelni kezdett két világról, melyek közt ő csak haldoklik és a fájdalomról, mely teljesen átjárja, a kínról, hogy hamarosan döntenie kell. Fényekről és árnyakról szólt a dala. Arról, hogy mennyire meg akart halni kezdetben, de aztán megpróbált köztünk élni… most pedig… most csak gyötrődik a két világ közt.
Úgy éreztem, nekem lesz igazam. El fog hagyni minket.
Aztán a zene egyszer csak lendületet vett és arról kezdett énekelni, hogy nem adja fel… és… váratlanul valakit megszólított a dalában! Ijedten húzódtam hátrébb, pedig tudtam, nem sejtheti, hogy ott állunk. Rólam azt hihette, még javában intézkedem, hiszen igen sok teendőm volt még. A terem pedig túlragyogta a pilinke fényét, így az se lehetett árulónk. Ráadásul félig háttal ült a hangszer mellett. Tehát aligha vehetett észre minket. Mégis… arról kezdett énekelni, hogy többé már nem adja fel, mert rátalált valakire, akinek zafír szemeiben látja, mennyire fontos az ő élete… és hogy életben tartja, hogy ez a lány szereti. Éreztem miként nyílik tágra tekintetem a döbbenettől. Kétségkívül hozzám szóltak a sorai.
Erre félrevontam a pilinkét és úgy suttogtam:
– Üzentél neki gondolatban rólam?
“Nem! Dehogy! Mégis, hogy képzelhetsz rólam ilyesmit? – felelte gondolatban – Mondtam már, hogy ilyenformán nem avatkozok közbe. Mások elhangzó szavait és gondolatait titokként kezelem. És amióta megkíséreltem többeknek üzenni egyszerre és Thanathosz is meghallotta, azóta mindig csak eggyel beszélek gondolatban és azt se sűrűn teszem.”
“Akkor hát nem tudja most, hogy jelen vagyunk?” – kérdeztem.
A pilinke hallgatott pár pillanatig. Tudtam, most a király gondolatait figyeli. Aztán így felelt:
“Szerintem nem sejti.”
Ekkor váratlanul a dallam ismét nagy lendületet vett és szívszaggatóan, kérlelőn emígyen szólt: „Tudod, hogy mennem kell, de kérlek, ne engedj el!” A lélegzetem is elakadt és átfutott szívemen a keserű fájdalom e szavakra. Sehogy se értettem, miért így kell megtudnom, hogy miként érez. Miért nem tudta mindezt elmondani nekem addig, a szemembe nézve? Tehát azt várja, hogy megállítsam, hogy lebeszéljem arról, hogy elhagyjon minket. De… nem ismer még ennyire engem? Hiszen tudhatná, hogy sosem kérnék ilyet, mert fontos nekem. Még ha a szívem szakad is meg, én bármit megtennék azért, bármiről lemondanék, hogy ő boldog legyen. Ha nem mondja el, hogy csak arra vár, arra vágyik, hogy marasztaljam, mégis, hogy mondhatnék ki egy ilyen önző kérést?

Felkerült: (Július 9. – vasárnap)

Miközben ezeken töprengtem, tovább szállt a zene és a férfi párszor még elismételte az ének egyes részeit. Nem tudtam mit tegyek. „Előlépjek és szembesítsem azzal, hogy mindent hallottam? – ezen töprengtem. – Hiszen ez ostobaság lenne. Még ha szívesen maradna is, jobb helye lesz a saját világában. – döntöttem el magamban.
„Biztos ez?” – kérdezte gondolatban a pilinke.
„Igen. Idővel el fogja feledni ezt az egészet és maga is látni fogja, hogy jobb élete lesz ott. Egyébként is te magad mondtad, hogy ne avatkozzak közbe!” – intettem le.
„Igen, de nem erre gondoltam. Tudod jól, hogy hallom mindenki gondolatait. Egy valamit azonban nagyon nem értek, mégpedig azt, hogy miért nem mondjátok ki ezeket. Sokkal egyszerűbb lenne az élet. Tudod te, hogy már hány félreértésnek voltam emiatt a tanúja? Nagyon nem értem ezt a fajta viselkedéseteket. Ez egyáltalán nem logikus. Pedig látszólag nagyon értelmes lények vagytok. Mégis hagyjátok, hogy ilyesmiken múljon akár az életetek. Ha most hagyod és elmegy, talán soha többé nem láthatod.”
„Magad mondtad, jobb nem avatkozni közbe, mert akkor romlik az eredmény értéke. Megvárom a döntését. Talán igazad lesz, és még ha nem is miattam, de talán a többiek miatt marad annak ellenére, hogy nem lehet többé király. Ne is vesztegessünk erre több szót.”
„Hát ne is! – felelte a pilinke – Főleg mivel közeleg az idő. Megkért, hogy szóljak neki úgy, hogy még legyen ideje letenni a koronát és a fáklyák színeit átváltani.”
„Mennyi idő van még hátra?” – kérdeztem.
„Szívdobbanásban mérve… nyolcszáztizen… nyolc… hét… hat.”
„Az nem túl sok. – jegyeztem meg mélyet sóhajtva. – És mikor kell szólnod?”
„Most már lassan szólnom kéne.”
„Hagyjuk még kicsit.” – feleltem, miközben ismét az ajtó félfájához léptem és óvatosan benéztem hozzá. Félig láthattam csak az arcát, mert a hangszer a szemközti fal felé volt fordítva, hogy kevesebb helyet foglaljon. A végtelenségig képes lettem volna hallgatni őt.
Ekkor váratlanul új dallamra váltott. Szenvedélyesen szállt fel a zeneszó, betöltve a teret. Szinte rezonált a sok apró kristály mely a csillárokat alkotta. „Kérlek, rejts a szívedbe! Ne, még ne engedj el!” – énekelte. Aztán mintha… mintha utalgatni kezdett volna. Vagy talán csak én akartam belelátni ezt, nem tudom. Mindenesetre arról kezdett énekelni, hogy érzi, most már nem jövök el és nem fogom rávenni arra, hogy ezen a világon maradjon, és hogy ő már hazatér… mert nincs miért maradnia, hiszen itt már nincs reá többé szükség. Aztán egyszer csak így folytatta: „Mikor tükörbe nézek, még mindig azt érzem…” – e szavakra felkaptam tekintetem, mert körös-körül számtalan keretezett, fényes felület sorakozott. Aztán észrevettem egy fénysugarat és döbbenten fordultam meg. A pilinke a kezében tartott egy tükröt, amit bizonyára a folyosó faláról akasztott le közben. Csillogó felülete visszaverte képmásomat, melyet aztán a tükrök sorra adtak tovább, egyik a másik után. Nem láthattam, de tudtam, mert éreztem, a dal szövegei már egyértelműen hozzám szólnak, mégpedig úgy, hogy tudja, ott vagyok és mindent hallok.
Közelebb léptem hát addig, míg meg nem pillantottam arcát a hangszertől jobbra a falra erősített hatalmas tükörben. Tekintetünk találkozott, miközben láttam, hogy mosolyog. Az éneklést azonban nem fejezte be, nem hőkölt hátra attól, hogy jelen vagyok. A dal továbbra is energikusan és nagy lendülettel hömpölygött, de nem szerelemről szólt, nem vágyról, nem arról, amit én éreztem, hanem valami másról, valamiről, aminek sokkal jobban örültem. Barátságról, végtelen szeretetről, odaadásról énekelt, arról, hogy nélkülem semmit se ér az élete, arról, hogy mennyire hálás és mennyire szeret és nem hagyna el soha. Odaléptem hozzá és megérintettem a vállát, mire elhallgatott a dal és kezébe vette kezem.
– Szeretném, ha maradnál. – suttogtam. Nehezemre esett kimondani.
– Nem hiszem, hogy maradni fogok. – felelte – Hacsak nem kérik. De, ha lenne hozzá kedved… velem tarthatnál.
– Hová? – lepődtem meg, pedig jól tudtam, mire gondol.
Erre lassan felkelt, majd mélyen a szemembe nézett és így folytatta:
– Mióta állsz itt? Mennyit hallottál?
– Eleget, de ne aggódj, nem hittem el. – próbáltam mosolyogni.
– Pedig kellene. – felelte komoran – Nem akartam erről beszélni neked, de… talán jobb így, hogy megtudtad. Fontos vagy nekem. Mindennél fontosabb, még az életemnél is. Bár azt hiszem, az eddigi tetteim magukért beszélnek. Valójában csak ezért vagyok még életben, azért mert megismertelek téged… és persze ezt az átkozott pilinkét, aki nem hagyott meghalni. – tette hozzá nevetve, miközben elnézett a vállam felett.
– Fantasztikus! És persze köszönöm, de véletlen volt. – jegyezte meg mögöttem egy jókedvű hang.
Megfordultam és a pilinke ott állt, hátát a szemközti ajtófélfának vetve, lazán tartott szárnyakkal, keresztbe tett lábakkal, karba tett kezekkel. Jobbjában még mindig ott fénylett a tükör.
– Cynidor! – szólt a fiatalember és én ismét ráemeltem tekintetem. Közben még mindig szorongatta a kezemet. – Én segíteni akartam neked, hogy jobb életed legyen. Láttam, hogy milyen jó vagy és hogy sokkal boldogabb és szebb életet érdemelnél. Mindent ezért tettem eddig. Mostanra sikerült felépíteni ezt a várkastélyt, ahol jólétben, boldogságban és biztonságban élhetsz. Aztán megtudtam, hogy hazatérhetek, van visszaút. Azt terveztem, felteszem majd neked a kérdést, hogy velem tartanál-e, de aztán jött ez a lehetőség és nem hagyhattam ki. Annyira szerettem volna megélni, hogy milyen királynak lenni. Most már tudom.
– Fantasztikus, nemde? – szólt közbe a pilinke.
– Jó, de kérlek, ne szólj közbe, mert nem erről szeretnék beszélni. Tehát lassan letelik a három nap és elindulunk a vendégekkel. Ha elhangzik, hogy szeretnék, ha maradnék, még ha király nem is lehetek, én maradni fogok, mert fontosak lettek a számomra az itt élők. Szeretném viszont, ha erről nem szólnátok nekik. Ha nem kérik, én nem fogok visszatérni és ott is maradok az enyémekkel. Szeretném viszont, ha te, velem maradnál. Nem kell most felelned. És semmi se végleges. Ha vissza szeretnél térni később, akkor én visszakísérlek. Van azonban valami, amit tudnod kell, mielőtt meghozod a döntésed. Nem lehetnek bizonyos jellegű reményeid velem kapcsolatban. Én nagyon szeretlek, de ennél több sohasem lehet köztünk. Még akkor se, ha eltelik még egy esztendő és tényleg teljesen felnősz. Van egy titkom, amit csak az enyémek tudnak, amiről senkinek nem beszélhetünk… de… elmondom, mert megérdemled, hogy tudd és mert hiszem, hogy bízhatok benned és nem mondod tovább senkinek. Idősebb vagyok annál, mint amennyinek kinézek. Sokkal idősebb. Több száz esztendős vagyok már. Thanathosz, a mesterünk elárulta nekem is a titkot, az örök élet titkát, népe egyik titkát. Így aztán én is, miként ők, a halhatatlanságot választottam a testi szerelem helyett. De ez nem jelenti azt, hogy nem tennék meg érted bármit. Ha kell, az életem is hajlandó vagyok feláldozni, ha arról van szó, hogy megmenthetem vele a tiédet. Nem tudom ez elég-e neked. Ha nem, persze azt is megértem és elfogadom, de az érzéseimen nem változtathatsz. Ezért is beszéltem veled úgy pár napja, amikor rákérdeztem, hogy belém szerettél-e. Azt hittem, ha megbántalak, majd másképp gondolsz rám. De te azóta is ott voltál nekem és segítettél. Többet és jobbat érdemelsz nálam, de vágyom rá, hogy mellettem maradj. Nem tudom, mit mondhatnék még. Elfogadom, bárhogy is döntesz.
– Százhatvan… négy… három…! – szólt közbe a pilinke és közelebb lépett hozzánk.
– Most mennem kell. – szólt a fiatalember elengedve kezem. – Tudom, mindez sok volt így egyszerre és talán másként fogsz nézni rám emiatt. Talán még meg is gyűlölsz, de tudnod kellett ezt, hogy ne magadban keresd a hibát, mert te egy nagyon különleges lány vagy.
– Jó, most már tényleg elég az érzelgősségből! – szólt közbe ekkor a pilinke és megérintette mindkettőnket. A következő pillanatban már mindhárman ott álltunk a várfalaknál. Már alig volt ideje, de a király még gyorsan le tudta tenni fejéről a koronát, majd még időben meg tudta fordítani a falba épített szerkezetet. A lángok fénye pár pillanat alatt sorra megváltozott, hirdetve, hogy a fiatalember uralkodásának ideje lejárt.
– Öt… négy… három… kettő… egy. – mondta ki az utolsó számokat a pilinke. Aztán végtelen csend és üresség telepedett szíveinkre. Csak álltunk ott dermedten. Éreztük, hogy egy csodaszép történet ezzel véget ért.

Felkerült: (Július 10. – hétfő)

A férfi égszín, most szomorú tekintete a távolt fürkészte. Kezem közben kezét kereste, majd ujjai közé fonva ujjaim, bátorítón megszorítottam.
– Szeretnék örökké veled maradni. – suttogtam.
– Örökké? – lepődött meg – Sajnálom, de nem tudlak beavatni. Az örök fiatalság titka ennél sokkal több dologból áll. Szabályokból, melyeket be kell tartani. És még ha képes is lennél rá… Thanathosz dönti el, hogy ki érdemli meg. A titok néhány elemét, a mágikus italok összetevőit és a végső szertartást csak ő ismeri. Száz esztendő alatt, ha négy olyat talál, akit érdemesnek ítél meg erre. Nem érzelmi alapon dönt. Nem tudom semmivel se megzsarolni, vagy hatni rá. Nem érdekli, ki, kit szeret. Ő dönt és ezt nekünk el kell fogadnunk.
– Értem. – suttogtam – De legalább míg élek, hadd maradjak veled!
Éreztem, hogy rám néz, de nem mertem ráemelni pillantásomat, csak odabújtam hozzá a karját átölelve.
– Rendben. – felelte. Aztán hozzátette: – Azért még gondold át ezt, és aludjál rá egyet! Egyébként is késő van már. Vonuljunk vissza pihenni, mert hamarosan indulnunk kell. Ha úgy könnyebb, nem kell velünk jönnöd a hintóval. – jegyezte meg, majd kibontakozott ölelésemből és elindult, de nem a lakosztálya felé. Tudtam, hogy abba a helyiségbe vonul vissza, ahol először feküdt, miután megtaláltuk. Hiába volt a gyönyörű palota, a csillogás, ő továbbra is ott tért nyugovóra minden alkalommal.
Elgondolkozva tekintettem utána. Nem értettem, miért távolságtartó ismét velem.
– Engem még szerethetsz! – szólt közbe a pilinke.
Mosolygott a hangja.
– Tudod, hogy szeretlek. De őt… ez más…
– Néha annyira nem értelek.
– Van, hogy én se értem magam. Lehet, hogy csak addig kéne vele tartanom, amíg felérünk. Talán az emberek közt boldog lehetnék. Talán lenne olyan, aki viszonozni is tudja az érzéseim.
– Én megtenném, de… vannak némi hiányosságaim. – nevetett.
– Jó! Ne is beszéljünk erről. Megyek aludni. – jelentettem be.
A gong messze zengő szavára ébredtem. Kissé álmosan emeltem fel fejem a pilinke szárnyáról. Nagyon kifárasztott az elmúlt napok rengeteg izgalma, de tudtam, még koránt sincs vége. Nem tudtam mi vár rám. Csak egyet tudtam. Azt, hogy mit szeretnék. Sietve tisztálkodtam le, majd felvettem az egyik legszebb ruhámat és fölébe ismét egy aranydíszes köpönyeget. Fekete, egyszerű csuklyáját mélyen a fejembe húzva érkeztem. Nem akartam, hogy lássák arcomat, kisírt szemeimet. Odakint már indulásra készen állt a kocsi.
– Hogyhogy ezzel a díszes hintóval megyünk? – kérdezte éppen az egyik bátyja a fiatalembert. – Hisz már nem vagy király, vagy mégis?
– Nem, nem vagyok. De ilyen kocsiból több száz van. Mindenki ezzel jár, nem a király kiváltsága, csak eltettük a többit, hogy úgy tűnjön.
– Minden elismerésünk, bárhogy is történt. – hangzott erre a felelet.
A fiatalember nem szólt semmit. Csuklyáját ő is mélyen a szemébe húzta, majd odalépett hozzám.
– Döntöttél? – kérdezte.
– Nem marasztalt senki? – suttogtam a kérdést.
– Nem, senki. De őszintén nem is csodálom. Azokután, hogy visszaéltem a helyzettel és megparancsoltam foglyaik szabadon bocsátását, akik közt nyilván számos halálos ellenségük is lehetett…
– Veled tarthatok? – kérdeztem. – Csak, hogy valaki vissza tudja hozni a hintót. – tettem hozzá.
„Már megint bolond vagy.” – suttogta gondolatban a pilinke, de erre nem feleltem neki. Aztán már indultunk, hogy a vendégek mellé mi is beszálljunk. A demiurg vezér megüzente, nem kíséri visszafelé a vendégeket. Ő már elköszönt tőlük korábban. Úgy tűnt hát, hogy lesz még egy hely a hintóban.
– Te is jössz? – fordultam kisvártatva a pilinke felé.
– Ha mehetek, akkor örömmel. Szeretnék segíteni, amíg lehet.
– Rendben, gyere te is! – intett a fiatalember.
Még be se szálltunk, váratlanul futva érkezett egy küldönc.
– Felség! Felség! – kiabálta már messziről.

Felkerült: (Július 11. – kedd)

Láttam, hogy erre megrebben a férfi csuklyája, majd hirtelen visszafordult, de aztán nyugalmat erőltetett magára, úgy várta be.
– Már nem vagyok király. – jelentette ki, amikor a demiurg odaért.
Szavaival a küldönc mit se törődve így folytatta:
– Van egy komoly gond! Akiket szabadon kellett engedni… egy részük idejött és Önnel akar beszélni.
– Mit akarnak tőlem?
– A szolgálataikat akarják felajánlani.
– De… nem tudják, hogy csak három napig voltam király?
– De igen. Szabadon bocsátásukkor közöltük velük, hogy mennyi idejük van a menekülésre.
– És mégis idejöttek? Ezek megőrültek? – hőkölt hátra a fiatalember.
– Nem hiszem. Csak elszántak.
– De, hogyhogy nem öltétek meg még őket? Miért hozzám jössz?
– Mert szeretnének beszélni önnel, és mi nem vagyunk barbárok. Az utolsó kívánságát mindenkinek teljesítjük, felség!
– Már mondtam, hogy nem vagyok többé király. Ne hívj így!
– Dehogynem! Ön még a királyunk!
– Tessék? Nem számolhattuk el ismét!
– Nem, nem erről van szó. Az idő valóban letelt, de nézze a falakat és a tornyokat! Nézze a fáklyák színeit!
A küldönc szavára a fiatalember hátra vetette csuklyáját és tekintetét, melyet addig szinte egyfolytában a padlóra és a lába előtti kövekre vetett, most felemelte. Szerintem még a lélegzete is elállt egy pillanatra. A száját mindenesetre nyitva feledte. Én is kíváncsian követtem pillantását.
– De… de én… én amint letelt az idő, átváltottam a színüket. Tanúm is volt. A pilinke és Cynidor is látta.
– Igen, igen! Nyugodjon meg felséged, nincs semmi gond. Tudjuk. Sokan látták még. Amíg azonban mindenki nyugovóra tért, a tanács összeült és átbeszélték az elmúlt napok eseményeit, valamint az ön döntéseit, törvényeit. Nagyon elégedettek voltak Önnel és mindennel, ami történt. Szerették volna megkérni, hogy legyen továbbra is a királyunk. De az az utolsó parancs… elbizonytalanította őket. Amikor azonban megtudták, hogy a foglyok nagy része menekülés helyett ide jött önhöz, hogy felajánlja szolgálatait… már nem volt többé kérdés, hogy érdemes bízni önben és a parancsaiban. Rájöttünk, hogy ön képes még olyan dolgokra is, amiket mi lehetetlennek tartanánk. Megértettük, hogy valóban érdemes kérdések nélkül teljesíteni a kéréseit. Ön tehát kétségkívül kiváló király. Még arra is képes, amiről mindenki azt hitte, hogy lehetetlen. Tárgyalással le tudja fegyverezni az ellenséget és össze tudja fogja a legkülönfélébb lényeket. Visszaállítottuk hát a fáklyák színeit és a tanács már alig várja, hogy ezt közölje önnel és visszaadja a koronát. Reméljük, elfogadja.
A király csak néma döbbenettel hallgatta e szavakat, aztán rám, majd a pilinke felé nézett. Ő azonban már a hintóban várt ránk.
– Ugye ez most csak valami rossz tréfa? – kérdezte aztán ismét a küldöncre tekintve. – Most csak próbára akartok tenni, igaz?
– Nem, dehogy! – rázta meg fejét a küldönc. – Ön pontosan tudja, mikor hazudik valaki. Tudja tehát, hogy őszinte vagyok.
– Igen. És így még ijesztőbb.
– Nos? Akkor jön?
A fiatalember mélyet sóhajtott. Ez volt legnagyobb vágya, de nem hitte, hogy teljesülhet, ezért már beletörődött abba, hogy vissza kell térnie az övéihez. És most… most ott állt előtte ez a küldönc és egyetlen pillanat alatt megperdült körötte a világ. Világos arcbőre még jobban elhalványult. Úgy láttam meg is inog egy pillanatra.
– Menj és mondd meg, várjanak! – feleltem helyette a küldöncnek.
A demiurg csak bólintott, majd elsietett.
– Jól van? – kérdeztem megragadva a karját.
– Igen, csak…
– De hiszen erre vágyott, nem? – kérdeztem – Most mi a baj?
Ekkor vettem észre a köveken az apró vércseppeket.
– Egek! – kiáltottam fel és már bontottam is le róla köpönyegét.
Egyszerű, fekete ruhát viselt, mely egy foltban véresen csillogott.

Felkerült: (Július 12. – szerda)

A következő pillanatban, mielőtt még összeeshetett volna, a pilinke már ott is termett mellettünk és elkapta, majd teleportált vele. Mivel fogtam a karját így engem is velük rántott az erő. Még egy pillanat és a bálterem márványlapokkal borított padlózatára omlottunk. A pilinke sietve bontotta szét a király ingét.
– Ez, hogy lehet? Ezt én már…! – kiáltott fel meglepetten.
– De hát mit tettél? Hol sérültél meg és mikor? – kérdeztem döbbenten.
Nem felelt. Szemei le-lecsukódtak, ájulás környékezte.
– Felség! – kiáltott rá a pilinke – Hall engem? Hol van a tőr?
– A szobámban. – suttogta a fiatalember. Erre a pilinke azonnal eltűnt.
– Miféle tőr? – lepődtem meg. – Ugye nem? Már megint végezni akartál magaddal?
Még egy pillanat és a pilinke visszatért.
– Jól gondoltam hát! Nézd! – szólt és kezembe nyomta a tőrt.
A különös alakú, fogazott pengéből egy nagy darab hiányzott. Rögtön megértettem. A penge tehát beletört, aztán pedig nyilván elmozdulhatott és.. bármilyen létfontosságú részt átvághatott. Nagyon dühös lettem rá.
– Hogy tehetted ezt? – kérdeztem, megrázva őt, mire rám tekintett gyönyörű zafírkék szemeivel. Pillantásától mindig elakadt a lélegzetem, de ezúttal igencsak haragudtam rá, így hát tovább kiabáltam vele. – Megint végezni akartál magaddal, csak mert azt hitted, nem lehetsz király? Mégis milyen viselkedés ez? Persze ez a legegyszerűbb, igaz? Gyáván a halálba menekülni. Hiszen nemrég azt mondtad, fontos vagyok neked és magaddal akarsz vinni. Hazudtál nekem?
Nem felelt azonnal, csak nézett rám mélyen eltöprengve.
– Nem. – suttogta kisvártatva, majd elvesztette az eszméletét.
– Mi ez az egész? – fordultam erre támadóan a pilinkéhez – Te tudod, mi történt, ugye?
– Félreérted. Később megbeszéljük, de most legyél csendben, mert így nem tudok összpontosítani és elvérzik!
Azzal sietve emelte kezét újra a seb fölé és koncentrált. Bizonyára teleportálni akarta a pengét, hogy ne okozzon vele további sérüléseket, de ez nem sikerült. A fémdarab nagy erővel vágódott ki a sebből, egyenest a pilinke tenyerébe.
Erre fájdalmasan jajdult fel. Bizonyára mélyen a húsába vágódott. Sietve rántotta ki. Erre azonnal eltűnt a lényét körülvevő fény, mintha soha nem is lett volna. Mintha minden erejét a saját sebe begyógyítására fordította volna. Még heg se látszott a tenyerén. Sietve folytatta volna a gyógyítást, de keze nem izzott fel újra. Mindketten jól tudtuk, hogy bár a pengét sikerült eltávolítania, de hacsak nem lesz képes gyorsan begyógyítani a sebet, csak azt érte el, hogy a király hamarabb fog elvérezni. És éppen most haljon meg? Most, amikor végre valóra vált a legnagyobb álma és ténylegesen elfogadták királyuknak? Pedig oly szépen is végződhetett volna ez a történet…
De mégis mit tehetnénk most érte így hirtelen?

Felkerült: (Július 13. – Csütörtök)

A következő pillanatban azonban váratlanul megjelent Thanathosz. Miként azt később megtudtam, a pilinke hívta őt gondolatban, mivel úgy vélte, ez az egyetlen, az utolsó esélyünk. A mester megérkezve nem késlekedett. Látta a sok vért mindenütt és azonnal felmérte a helyzetet, majd sietve érintette meg a király mellkasát. Kezéből felizzott a fény, majd a seb pillanatok alatt begyógyult, de a férfi még nem tért magához. Tudtam, hogy most újra kell termelődnie a vérének, amihez még sok idő kell, de reméltem, a mester segít neki ebben is, hogy mielőbb ismét teljesen egészséges legyen.
Thanathosz figyelmét azonban ekkor váratlanul elterelte a pilinke vergődése, aki a háttérben négykézláb, bukdácsolva próbált feltápászkodni és valószínűleg menekülni, mert sejthette, hogy a mestertől nem sok jóra számíthat.
– Nocsak, nocsak! – pattant fel Thanathosz, amikor ezt meglátta. Aztán már fel is ragadta a pilinkét a márványlapokról és a falhoz szorítva így folytatta: – Lám csak, milyen szerencsém van, mit fogtam! Csak nem vesztetted el az erőd? – gúnyolódott.
A pilinke közben bágyatagon kapkodta a levegőt és úgy nézett ki, mint aki már fel se fogja, hogy mi történik körülötte.
– Most végre könnyen végezhetnék veled. – szólt hozzá kimért hangon a mester – Úgy nézem, most nem lenne ellenvetésed, de még ha lenne is, nem tudnál tenni semmit. És a király se védhetne meg. – nevetett fölényesen.
– Nem ölheti meg! – kiáltottam rá.
– Ugyan, miért ne tehetném? – fordult erre félig felém.
– Mert tett a királyunknak egy ígéretet.
– Igen. Megígértem, hogy amíg ő a király, addig nem ártok ennek az átkozott pilinkének. És ezt három napig, az utolsó pillanatig be is tartottam, még akkor is, amikor már tudtam, hogy az egész királyság csak egy szánalmas színjáték.
– Ez nem igaz. Valóban király volt.
– Nézőpont kérdése. – vonta meg erre a vállát. – Egyébként is csak volt, nemde? És ez itt a lényeg. – mosolygott, miközben a pilinke egyre jobban szenvedett.
– Nem, mert még mindig ő a király! A tanács összeült és már jelezték, hogy szeretnék, ha továbbra is király maradna. Nézze a lángok színét a falakon! Azok is jelzik, hogy igazat mondok. Az ön ígérete tehát még mindig érvényben van.
– Jól van, na. – intett le a mester elkedvetlenedve – Én is tudom, de miért kell elrontani a szórakozásom? Igazából nem is akartam megölni, csak gondoltam, elbeszélgetek vele egy kicsit. – azzal elengedte, mire a pilinke erőtlenül hullott a márványlapokra. Próbált felállni, hogy meneküljön, de kezei, lábai összecsuklottak. Nem értettem. Egy egyszerű vágástól nem kellett volna ilyen rosszul lennie. Felpattantam a király mellől és már ott is voltam a pilinke mellett, hogy jobban megnézzem. Addigra már nem érezte egyáltalán a végtagjait és egyre nehezebben kapott levegőt.
– Mi lehet vele? Mi történhetett? Kérem segítsen! – kiáltottam oda Thanathosznak, aki közben egykedvűen álldogált mellettünk és úgy nézte szenvtelenül a jelenetet, szemmel láthatóan a pilinke halálára várva. Azt hittem, arra gondol, hogyha már nem ölheti meg az ígérete miatt, akkor kivárja amíg a sors bevégzi helyette.
Nem sejtettem, hogy csak szórakozik, mert meg akarja figyelni a helyzetet. Akkor még nem ismertem őt annyira, hogy tudjam, a kíváncsisága és tudásszomja nagyobb, mint bármilyen érzelme. Ezért tűnt úgy sokszor, hogy kegyetlen és nem ismer kíméletet. Valójában azonban egyszerűen arról volt szó, hogy pontosan tudta mennyi van még hátra, meddig várhat. Mivel képes volt arra, hogy belelásson egy test belsejébe anélkül, hogy felvágná, így aztán akkor és ott nem mozdult azonnal, csak nézte, figyelte és elemezte a helyzetet. Mivel azonban erről nekem fogalmam se volt, ezért megpróbáltam hatni rá.
– Azt hittem, hogy az Ön tudása igen nagy. De úgy látom, ez meghaladja a képességeit és fogalma sincs arról, hogy mi lehet most a gond. – jegyeztem meg.
– Túlérzékenységi reakciónak nézem. – jegyezte meg kis idő múlva, mintha észre se vette volna, hogy én csak provokálni próbálom. – Különös. – tette hozzá még lenézően – Én meg azt hittem, hogy egy tökéletes lényt teremtettem.
– De mitől lehet? Csak a tenyerét vágta meg egy pengével. Sokszor megsérült már, de ilyesmi még sohasem történt.
– Ez az a penge? – kérdezte a mester, miközben csizmás lábával belerúgott a földön heverő fémdarabba.
– Igen. – bólintottam kérdésére.
A mester pár pillanatig csak nézte a fémet, de nem érintette meg. Még csak le se hajolt hozzá. Akkor még nem tudtam, de képes volt arra, hogy bármit ránézéssel kielemezzen és az alkotó részecskéket beazonosítsa.
– Érdekes. – jelentette be. – Van rajta valami, amiről nem tudom, mi lehet. – Aztán a király felé tekintett, nézte őt is egy ideig, majd letérdepelt a pilinkéhez, hogy szemügyre vegye a tenyereit, de a sebnek már nyomát se találta. Teremtménye azonban már úgy kapkodott levegő után, mint akinek leállni készül a tüdeje. A mester hosszan nézte őt.
– Van a vérében valami… nem tudom, mi, de nem kéne benne lennie… ráadásul a pengén is ott van, de a királyon nyoma sincs. Mindenesetre azonnal el kell távolítani, mert úgy látom, bénító a hatása és ha leáll a szíve is… sok munka volt a megteremtése. Ha nem muszáj, nem igazán lenne kedvem mindent elölről kezdeni. – tette még hozzá kissé érzéketlenül.
Aztán alig mondta ki, már teleportált is mindhármónkat.

Felkerült: (Július 14. – péntek)

A következő pillanatban a lány egy különös barlang talaján térdepelt. A király ott feküdt mellette. Lélegzett, de még mindig nem tért magához. Cynidor feltekintett és látta, amint a mester a helyiség közepére húzza a pilinkét, majd a falon elfordít valamit, mire a talajból kiemelkedik egy asztalszerű emelvény, éppen a már-már élettelennek tűnő test alatt, melyet így megemelt. Igen sok különös berendezés és műszer vette őket körül. Aztán Thanathosz valamiféle érdekes szerkezetet helyezett a pilinke mellkasára, mire ismét lélegezni kezdett, de nem tért magához. Úgy tűnt, már csak ez a gépezet tartja életben. Thanathosz időt akart nyerni, hogy kitalálhassa, mit tegyen. Aztán elővett egy másik, kisebb szerkezetet, amit a lény csuklójára csatolt. Végül állítgatott valamit a fal melletti készüléken, mire az asztal egyik oldalából kiemelkedett egy kupola, majd a pilinkére záródott, eltakarva az egész testét, még a szárnyait is. A mester közben tovább folytatta a szerkezet beállításait. A leány sokáig nem mert megszólalni, nehogy megzavarja. Aztán végül felizzott a pilinke körül a gépezet, Thanathosz pedig felé fordult. Nézte és várt.
– Meg tudja menteni? – suttogta ekkor a lány.
– Igen. Megtisztítom a testét az idegen anyagtól. A gép felismeri és teleportálja a szervezetéből mindazt, ami nem odavaló. Mivel pedig könnyedén regenerálódik, ezt követően igen hamar rendbe fog jönni. De továbbra se értem, hogy mégis mi lehet ez. – jegyezte meg, mintha csak magában beszélne. – A királyon egyáltalán nem láttam nyomát. A pengének is jobbára csupán az élén van, míg az ő tenyerét teljesen elborítja. De a pengét a király testéből távolította el, nem?
– Igen. – felelte Cynidor, majd felkelt és odalépett az emelvényhez.
– Akkor teljességgel érthetetlen, hogy a királyon miért nincs nyoma.

Nemsokára felnyílt a szerkezet, majd visszahúzódott az asztalba. Miközben a pilinke felnyitotta smaragdzöld, irreálisan élénk tekintetét, a mester már vette is le róla a gépet, mely a légzésben segítette. Köhögött párat, de úgy tűnt, már jól van. Tekintete az első pillanatban a kopár plafonra szegeződött, majd sietve nézett körbe, miközben arcán átfutott a felismerés. Azonnal tudta, hogy hol van. Ez volt az a hely. A hely, ahol elsőként dobbant a szíve. A hely, ahol megteremtették.
Aztán még egy pillanat és fénye visszatért, majd sietve pattant le az ágyszerű emelvényről, mert első gondolata a király volt. Gyorsan letérdepelt mellé. Nem késlekedett. Megérintette és a kezéből sugárzó erő pillanatok alatt elvégezte a még hátralévő gyógyítást, a király pedig máris magához tért és lassan felült.
– Hol vagyunk? – lepődött meg.
– Most már minden rendben lesz. – felelte a mester. – Eltávolítottuk a beletört pengét. Csak azt nem értem, hogy a pilinke mitől lett közben rosszul. Jó lenne tudni, mert meg kéne találnom az ellenszert. Nem szeretnék ugyanis folyton ott lenni mellette, hogy pesztráljam. – tette hozzá gúnyosan, majd így folytatta: – Valami idegen anyag került a testébe, bizonyára a tenyerén lévő seben át, amit a penge okozott.
– Nem a pengével volt a gond. – jegyezte meg a pilinke – Addigra már bekerült a méreg, éreztem. Az az átkozott növekvő lény tehet róla.
– Miféle lény?
– Az, ami nemrég még a tanácsterem sarkában állt. Nem véletlenül tetettem oda, mert tele van tövisekkel. Mindig elkerültem. Nem értem, ki vihette át a király asztala mellé. Mindenesetre amikor teleportáltam, hogy elhozzam a tőrt, nem számítottam arra, hogy ott van és átestem rajta, miközben bele is tenyereltem. Fel is sértettek alaposan a tövisei, éreztem, de nem törődtem vele, mert tudtam, hogy úgyis pillanatok alatt meggyógyulok. Ezek szerint nem elég, hogy szúrós az az átkozott, de még mérgező is. A penge nyilván csak rontott a helyzeten és elősegítette, hogy még több jusson be belőle a szervezetembe.
– Egyáltalán nem lehet mérgező. – szólt közbe a lány. – Különleges, gyógyító ereje van és igen sokat is ér. Ínyencségként isszák a lehullott leveleiből készült italt, csak sajnos igen kevés ilyen lény van.
– De, ha nem az volt mérgező, akkor mi más lett volna? – kérdezte a pilinke.
– Könnyen megtudhatjuk. Megyek, megnézem. – szólt a mester és már teleportált is, de kisvártatva ismét megjelent és közölte, hogy nem látta sehol.
– De ott volt. – döbbent meg a pilinke. – Nem hazudok. – tette hozzá.
– Jól tudom. De ki rendezkedik a szobámban? – lepődött meg a király.
– Na jó! – szólt ekkor a mester közelebb lépve – Azt a növekvő lényt majd később megkeressük és elhozom, hogy tanulmányozzam. Most azonban már ideje visszatérnünk, hisz mindenki jól van és már várnak ránk. A fivéreid is és a néped is.
– Igaz. – szólt a király, miközben feltápászkodott.
– Várj! – kiáltotta a lány megragadva a karját. – Mielőtt visszamegyünk, tudni akarom, hogy mi volt ez az egész. Te tényleg képes voltál arra, hogy leszúrd magad?
– Igen. – felelte a fiatalember rezzenéstelen tekintettel – Csakhogy nem akartam meghalni. Véletlenül történt.
– Tessék? Most komolyan azt az ostobaságot akarod velem elhitetni, hogy véletlenül estél bele a saját tőrödbe?
– Pedig nagyjából így történt. – mosolygott a fiatalember, de a pilinke felnevetve közbe szólt:
– Igen, beleestél, mert valaki ki akarta csavarni a kezedből, nem igaz?
– Most mi van? – kerekedtek el a lány nagy, kék szemei. – Innét egy tapodtat se megyünk sehová, amíg el nem mondasz nekem mindent.
– Később. Hallottad, várnak ránk, mennünk kell. – próbált kitérni a válasz elől a király, de a mester gúnyosan elmosolyodva, magázására váltva közbeszólt:
– Emiatt ugyan nem kell aggódnia, felség! Én majd mindent elintézek. Visszateleportálom őket. – tette még hozzá, majd el is tűnt meglepett tekinteteik elől. Néma csend telepedett rájuk.
– Nos? – kérdezte kisvártatva türelmetlenül a lány és a férfi érezte, hogy szemei már most is szikrákat vetnek.
– Jó… de nem fogsz örülni neki. – felelte a király, miközben tétován szőke hajába túrt. Érezte, hogy viharfelhők közelednek.
– Tehát jól sejtettem még mindig meg akartál halni? Mindazok után is, amiken már átmentünk? Tudod milyen fontos lettél nekem. Ennyit se érek, hogy legalább miattam akarj élni? Minden szavad hazugság volt?
– Cynidor! – próbált közbeszólni a király, de a lány csak tovább hadarta dühösen a mondandóját.
– Na persze, gondolhattam volna. Végül is mi vagyok én? Egy senki. Egy mutáns, aki nem számít. Mit érdekelnek téged az érzéseim? Önző vagy és csak magaddal törődsz. Te is csak semmibe veszel és…
– Cynidor! – szólt rá újra a király, de ezúttal megfogta a karját is.
– Mi az? – kiáltott rá dühösen a lány – Mi lehet a mentséged?
– Mentségem az nem nagyon van. Viszont nem ez a vétkem. Nem akartam megölni magam. Ahogy mondtam, azt terveztem, hogy visszatérek az enyémekkel és reméltem, hogy te is velem tartasz.
– De akkor mégis mi történt? – illetődött meg a leány.
A király erre felemelte róla tekintetét és elnézett a távolba, miközben mélyet sóhajtott.
– Nem értem mi ezen a nehéz. – szólt közbe a pilinke – Mondd el neki és haladjunk. Egyébként is sokkal okosabban is eltölthetnénk az időt, mielőtt Thanathosz visszatér.
– Hé! Mit csinálsz! Ne nyúlj semmihez! – kapta felé tekintetét a király.
A pilinkének szemmel láthatóan nem tetszett ez, de azért megtorpant.
– Gyere ide, kérlek! – folytatta a király – Most már nem szeretnék újabb bonyodalmakat. Örüljünk, hogy szépen rendeződtek a dolgok és Thanathosz már nem akar megölni téged. Most már akár jól is végződhet ez a történet. Kérlek, próbáld nem elrontani az egészet!
– Rendben. Ha nagyon muszáj…
– Nos? – szólt közbe ismét a lány. – Mi történt?
– Jó, de nem fogsz neki örülni. – felelte a fiatalember.
– Igen, ezt már tudom. Ezt már hallottam. – felelte ingerülten a lány.
– Volt egy párbaj. – mondta ki végül a király.
– Tessék? Kit öltél meg?
– Miért öltem volna meg bárkit is? – lepődött meg a férfi.
– Mert a párbajok élethalál-harcok. Csak az egyik fél halálával érhetnek véget és te még életben vagy. Ugye… ugye nem? Wellnorán?
– Nyugalom! Nincs semmi baja. De igen. Ő hívott ki párbajra. Hiába mondtam neki, hogy felesleges, hogy én úgyis távozom és nekem különben se kellenek a nők.
– Miféle nők?
– A demiurg asszonyok, mint tudod nagyon megkedveltek, én pedig… tudod, hogy kedves voltam velük. Tudod, mert te is szóvá tetted, hogy ha valóban nem akarok tőlük semmit, akkor miért vagyok velük olyan közvetlen és miért szórakoztatom őket. És még figyelmeztettél is rá, hogy rossz vége lehet, de nem vettelek komolyan. Azt gondoltam, hogy ez csak valami gyerekes féltékenység a részedről. Szóval igen jól éreztem magam velük. Ez tény. Sokat nevettünk ez is tény. És sajnos megfeledkeztem arról, azaz valójában eszembe se jutott, hogy mindez a vezérnek nem eshet jól. Főleg azóta zavarhatta, amióta újra visszakapta a fiatalságát. Csakhogy én még mindig annak a vénséges vén demiurgnak láttam, aki korábban volt. Nem jutott eszembe, hogy már ismét számíthatnak neki a nők. Miután elköszöntünk, nyugovóra akartam térni, de alig fordultam be a torony mögött, ott állt előttem Wellnorán a demiurg asszonyok gyűrűjében és párbajra hívott. Szerinte megsértettem a becsületét. Nem nézte jó szemmel, hogy olyan kedves vagyok az asszonyaival. Merthogy mindet a sajátjának gondolta. Hiába mondtam, hogy én csak hálás voltam és vagyok azért, hogy befogadtak. Ez egyáltalán nem érdekelte. Ráadásul az asszonyok úgy vélték, hogy én vagyok a jobb… – itt elakadt a szava.
– Mondd tovább! – parancsolta a lány.
– De te még szinte gyerek vagy. És ráadásul mintha a lányom lennél. Kellemetlen ilyesmikről beszélnem előtted.
– Jó lenne, ha nem idegesítenél többé ezzel! Lassan már egyáltalán nem vagyok gyerek. Mifelénk ennyi idősen már sokan párba állnak.
– Lehet. De akkor is… na, mindegy. A lényeg, hogy az asszonyok azt mondták neki, én jobb férfi vagyok. Olyan, aki erősebb, ügyesebb is nála és hogy szerintük felette már eljárt az idő. Ezért hívott párbajra, hogy bizonyítsa ennek az ellenkezőjét, visszanyerje tekintélyét. Hiába mondtam, hogy én úgyis elmegyek innét, megtarthatja az összes nőt, de ez nem érdekelte. Bizonyítani akart az asszonyoknak. Először arra gondoltam, hogy hagyom győzni, de aztán kiderült, hogy akkor meg kéne halnom, ami már nem lett volna kedvemre. Nem tehettem mást, bele kellett mennem a párbajba. Kis híja volt. Mint látod, eléggé meg is sérültem, de végül legyőztem.
– És hogyhogy nem ölted meg? Ezzel súlyosan megsértetted.
– Igen. Tudom. Ő is ezt mondta. Aztán dühösen távozott, mondván, hogy neki többé itt már nincs helye. Nem voltam abban az állapotban, hogy megpróbáljam megállítani. A sebemet aztán az asszonyok bekötözték. Nemsokkal később pedig jött a pilinke és begyógyította a sérülésem. Azt hittem, minden rendben, de… a többit már tudod.
A lány nem felelt, csak hallgatott. A férfi jól tudta, hogy nem esik neki túl jól ez az egész, hiszen szereti őt. Ezzel a párbajjal azonban, azzal, hogy legyőzte Wellnoránt, a demiurg vezért, közelebb került a horda asszonyainak szívéhez… tehát még távolabb került őtőle.
– Tudod, hogy nincs miért aggódnod. A szívem sosem lesz másé.
– De az enyém se lesz.
– Ez nem igaz. Szinte minden tettem és gondolatom körötted forog. De ezt az egészet már megbeszéltük. Az azonban szerintem nem lehet bűn, ha valaki jól érzi magát. Én pedig végső soron férfi vagyok. Miért ne élvezhetném a hölgyek társaságát? Egyébként is, most már király vagyok. Miért baj, ha élvezem, hogy körül vesznek a nők és odavannak értem? Hadd ne kelljen emiatt rosszul éreznem magam! Egyébként megbeszéltem ezt velük a párbaj után. Muszáj volt megvallanom nekik, hogy fogadalmat tettem és végül megértették és elfogadták. Azt mondták, támogatnak ebben és segítenek, hogy titkom ne derüljön ki. Szóval most van egy csupa nőkből álló testőrségem és mindig ott lesznek köröttem, hogy folyton védelmezzenek. Megvallom ez egyáltalán nincs ellenemre, de nem tudom élvezni, mert nagyon rossz érzés, hogy ez neked fájdalmat okoz.
A lány nem felelt. Tekintetét a barlang földjére vetette.
– Meg fogom szokni. – felelte aztán felnézve a férfira. – Tudom, hogy nem sajátíthatlak ki. Kiváltképp így, hogy most már végleg te lettél a király. Azt is tudom, milyen fontos ez neked. Én pedig szeretném, ha boldog lennél. Továbbra is számíthatsz rám. Miattam nem kell aggódnod.
A férfi hitetlenkedve nézett rá.
A pilinke szava törte meg a csendet.
– Szerintem ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak. – jegyezte meg.
– Mégis mi? – fordult felé a lány.
– Például megtudni, hogy valójában honnét származol. Itt ez a sok szerkezet és a mester nagy tudása. Még arra is képes volt, hogy engem megteremtsen. Szerintetek nem tudná könnyedén megadni erre a kérdésre is a választ?

 

Folytatás: 15. rész: Kételyek nélkül (Július 15. – szombat 19 óra)

Többször is megoszthatod! Köszönöm!

14. rész - A próbatétel |
Válassz pénznemet!
EUR euró