15. rész – Kételyek nélkül


Még nem olvastad az eddigieket? Kattints ide, kezdd az elejéről!

Felkerült: (Július 15. – szombat)

A pilinke szavai elgondolkodtatták őket.
Aztán nemsokára visszatért a mester a különös növekvő lénnyel és máris megérthette mindenki, hogy miként bukkanhatott fel az, a király szobájában, majd miként tűnt el onnét. Kissé meg volt tépázva és hangosan sivított, miközben a kilógó, vastag gyökereire támaszkodva próbálta cseréptányérját kiszabadítani Thanathosz szorításából. Tehát képes volt arra, hogy saját maga is változtasson helyzetén. A pilinke ijedten tárta szét szárnyait és rebbent hátrébb, amikor megpillantotta.
– Megvan ez a bitang. – jelentette be a mester, majd láncot vetett a cserépre, melyben a növekvő lény gyökeret vert. Ennek ellenére a pilinke felpattant az emelvényre, hogy véletlenül se érhessen hozzá.
Közben Thanathosz így folytatta:
– Semmi kétség nem férhet hozzá, ez okozta a bajt. Azt mondják, Wellion a neve és amikor virágzik, gyönyörű. Lehet, hogy a nedve mindenkire gyógyhatással van, de a pilinkét valahogy mégis képes megbénítani. A teremtményem tehát nem olyan tökéletes, mint hittem. Pedig alaposan elemeztem az embereket. Azt gondoltam, ez alapján létrehoztam az eszményi lényt, melynél kiküszöböltem minden hibát. Nyelőcsöve, gyomra, emésztőszervei sincsenek, hisz úgyis felesleges. Fényből energiát tud felvenni, így táplálkoznia se kell, tehát éhen, szomjan se halhat. Szárnya is van, így könnyen menekülhet, ha kell. Az idegrendszere is jóval kifinomultabb, mint bárkié. Viszont ez utóbbi okozza a bajt. A Wellion nedve képes blokkolni az idegeit, megbénítva őt. Aztán ha a tüdeje és a szíve leáll, bele is hal és nem ért semmit a munkám. De nem kell aggódni, hamar találok ellenszert. Most viszont induljunk. A tanács már nagyon várja a királyt. Fivéreid pedig három nap, három éjjel ünnepelnének veled, viszonozva a vendéglátást.
– Úgy látom, igen nagy a tudása. – szólt közbe a pilinke – De azt bizonyára nem tudná megmondani, hogy Cynidor honnét származik.
– Igen. – töprengett el a mester – Ezt valóban nem tudnám így hirtelen megmondani. Azt azonban igen, hogy talált gyerek-e vagy se.
– Ez valóban lehetséges? – csodálkozott rá a leány.
– Igen. Csak a szüleidre van ehhez szükségem vagy… elég egy csont vagy bőr vagy bármi tőlük.
– Van egy-egy hajtincsem mindkettejüktől. Az jó? – kérdezte Cynidor és elővett egy aprócska bőrtokot, majd átnyújtotta.
– Az tökéletes. – felelte a mester. – Még kell pár szál tőled is.
Aztán Thanathosz beletette az egyik gépezetbe a tincseket és vártak.
Nem telt bele sok idő és így szólt:
– Jó vagy rossz hír, azt nem tudom, de… az ő vérük vagy.
– Igaz hát, hogy mutáns vagyok? – sóhajtott fel megkönnyebbülten a leány, mert ebben reménykedett.
– Nem. Az se vagy. Apád részben ember volt. Nem véletlen a külsőd.
– Akkor mégis vérbeli demiurg vagyok? – ragyogtak fel a leány szemei, miközben lelkendezve így folytatta: – Akkor a nagybátyám valóban nem más, mint Niporan, akinek szerelme, Anidor az unokahúga volt Bracoran-nak, ki a Zortran törzs, vagyis törzsünk híres vezérének, Wellnoran-nak legkisebb fia?
Thanathosz meglepetten nézett rá, majd így felelt:
– Ezt nem tudom, de a szüleid biztos nem hazudtak neked és nem úgy találtak és nem is vettek valamelyik vásárban. Most viszont tényleg ideje indulni. – tette még hozzá, de megfordulva meglepetten kiáltott fel: – A pilinke hova lett?
Teremtményének valóban hűlt helye volt.
– Biztos visszatért a palotába. – jegyezte meg a király.
Ekkor azonban hűvös szél süvített a barlangba. A mesternek hirtelen igen rossz érzése támadt. Aggódva rohant ki a bejárat elé, a többiek pedig követték.
Az égen sötét felhők gyülekeztek, melyekben már villámok cikáztak.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a király, miközben szemeit behunyta és hitetlenkedve csapott homlokára, majd egy mély sóhaj közepette végigsimította arcát és közben megállt egy pillanatra, eltakarva szemeit. Nem messze a völgyben ugyanis meglátta a pilinkét és az éden felett gyülekező viharfelhőket. Persze jól tudta, hogy attól, hogy nem látja, mindez mégis megtörténik. Nyilvánvaló volt, hogy a pilinkét még az ő külön kérése ellenére se érdekli, milyen vége lesz ennek a történetnek.
A király tanácstalanul túrt szőke hajába és arra gondolt, hogy talán a mesternek volt igaza. Mi van, ha tényleg bölcsebb lenne végezni vele, mielőtt nagyobb bajt csinál, mielőtt még megöl valakit? Hiszen, ha ilyesmikre képes, talán valóban el tudná törölni az egész világot.
– Túl veszélyes. Már te is láthatod. Nem hagyhatom életben. – suttogta Thanathosz dermedten nézve a jelenetet. Aztán már emelte is a kezét.
– Ne! Várjon! – kiáltott rá a király megragadva és visszatartva a karját.
– Megőrültél? Láthatod, hogy tévedtél. Én meg ostoba voltam, hogy hittem neked.
– Csak adjon egy kis időt! – kérte a király, miközben elszántan nézett egykori mesterére összevont szemöldökei alól. A leány közben már futott is lefelé a domboldalon. Odalent egy kerítés húzódott végig a tájon, balról jobbra, mindkét irányba, ameddig a szem ellátott. Azon túl mindent beborítottak a gyönyörű, üde színek, virágok, szökőkutak, folyamok, fák és vízesések. Az innenső oldalon azonban egy fűszál nem sok, annyi se látszott. Kopár és kietlen volt minden. Odaát az élet, ideát a halál és a pilinke. Kezeiben szorongatta a rácsokat, melyek bár csak képletesen, de mégiscsak az útját állták. Jól tudta, a túloldalon számára többé már nincs hely. Jobbra és balra újra és újra, jól látható aranyló fényben futottak végig a kezeiből induló, izzó erőhullámok, mígnem váratlanul sorra kezdtek szétpattanni a díszek és az egész kerítés szerteszét vágódott. Thanathosz sietve kapta fel jobbját, hogy a szétrobbanó darabokat még a levegőben, a lány előtt, magukat védve megállítsa.
– Hogy adhatnék még időt? – suttogta aztán.
A király azonban erre már nem felelt. Futott ő is lefelé a domboldalon.

Lágy szellő simogatta a rétet, amikor a pilinke megérkezett. Elszórtan gyümölcsfák lombjai susogtak. Hófedte hegyek keretezték a láthatárt, büszkén törve a mennybolt habos fellegei felé. A kéken szikrázó ég vidám boldogsággal árasztotta el a tájat, érlelte gyümölcseit és csodás fények játszottak a színekkel a pillangók szárnyain.
Jóleső vágyakozással töltötte volna meg bárki szívét a látvány. A pilinke elnézte a könnyedén repdeső madarakat, melyek csivitelése betöltötte érzékeit. Egykor ő is ily gondtalan boldogságban élt. Egykor még ő is hitte, hogy minden tökéletes. E gondolatra még erősebben szorította a kerítés rácsait. A rácsokat, melyek számára már a határt jelentették. Bárki irigykedve nézte volna a tarka lepkéket, melyeknek nem jelentettek akadályt a rideg vasak. Ki-be röpködtek játszi könnyedséggel virágról-virágra, de sosem távolodtak el nagyon a kerttől. Talán féltek az ismeretlen, kietlen világtól, mely, mint a Halál úgy ölelte az Életet. A pilinke elgondolkodón követte tekintetével az egyik szivárványszínekben játszó pillangót, ahogy az kiszökve a kertből megpihent egy virágon. Egy virágon, mely az édenen kívül a rácsoknak dőlve bontotta ki bársonyos, lila szirmait.
A pillangó kiterjesztette díszes szárnyait, de váratlanul egy lehulló csepp megtörte az idilli varázst. Riadtan repült tova, menekülve vissza a zöldellő rétre. A csepp nyomában újabbak kezdtek záporozni az árvácska szirmaira, pedig az ég odafent derült volt és kéklő. Igaz, már nem sokáig. A pilinke lerogyott a kopár, száraz talajra. Homlokát a rideg rácsoknak döntötte. Emlékei elöntötték érzékeit.
Miközben egyre erősebben szorította a kerítést, megremegett körötte a világ. Sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni felette és bennük villámok cikáztak. Mintha a pilinke érzései keltek volna életre odafent. Aztán hirtelen, a kezeiből kiindulva mindkét irányba pillanatok alatt végigfutott a kerítésen egy különleges, megsemmisítő erő. Ennek nyomán azonnal szétrobbantak, majd ezerfele vágódtak a darabjai. A pilinke egyik kezével megtámaszkodott maga előtt, míg másikkal eltakarta az arcát, de ezzel se tudta megállítani könnyeit. Ahogy pedig egyre jobban záporoztak, az eső is megeredt, mintha dézsából ömlött volna. Mintha csak el akarta volna rejteni a pilinke arcáról alágördülő ezernyi ragyogást, bár azt, az őt körülvevő fény egyébként is takarta.
– Már nem vagy egyedül! – szólt váratlanul egy lágy, női hang és érezte, hogy valaki a vállára teszi a kezét. A pilinke nem felelt. Hallgatott.
– Így igaz. – ért oda ekkor a király is, majd hozzátette: – És ahogy te mondtad nekem egyszer, „Felesleges a múltad rémeivel kínoznod magad!”. Nyugodj meg! Mi veled vagyunk!
A király szava visszarántotta a pilinkét a jelenbe. A viharfelhők pedig azonnal eloszlottak és kitisztult az ég.
– Sajnálom. – szólt a pilinke, miközben lassan felkelt.
A napfényben ragyogó esőcseppek csak még szebbé, káprázatosabbá tették a tájat, amitől azonban elakadt a szava.
– Nézz rám! – szólt rá a király, de mintha meg se hallotta volna. Csak lenyűgözve és döbbenten állt ott.
– Nézz rám, kérlek! – ismételte a fiatalember és megragadva karját, maga felé fordította. A pilinke nem ellenkezett.
– Tudom, hogy szép ez a hely, sőt gyönyörű, de te nem halhatsz bele ebbe! – a pilinke ekkor látta meg a távolban a mestert és megértette.
– Vagy inkább élnél itt, mint velünk? – kérdezte váratlanul a lány.
– Én veletek mennék… Ha még szabad. – felelte suttogva a pilinke.
– Már miért ne szabadna? – lepődött meg a király.
– Talán… kissé ijesztő voltam. De… nem tudom irányítani.
– Mondtam már, hogy bízhatsz bennünk és számíthatsz ránk. Majd segítünk neked. Vagy te talán magamra hagynál egy ilyen helyzetben?
– Ismét meg akar ölni, igaz? – intett fejével a pilinke a mester felé.
– Vele ne törődj! Nem fog ártani. Azt mondd inkább, hogy vagy!
– Jól vagyok. Minden rendben. Csak… látnom kellett még egyszer utoljára, hogy le tudjam zárni magamban a múltat. – tette még hozzá. Az arca a szokottnál is jobban tündökölt, mert a napfény csillogott a lassan alágördülő könnycseppeken. Nem merte letörölni, mert tudta, hogy a mozdulatból azonnal megsejthetnék, hogy sírt.
– Részemről indulhatunk! Jól vagyok. – jelentette be aztán.

Boldog, elégedett, ünnepi hangulat áradt szét a várkastélyban, amikor visszaértek. Már nagyon várták őket. A pilinke kissé hátrébb húzódott, mert nem akart több főszerepet ebben a történetben.
Ezt követően a király bejelentette, hogy minden rendben van, ő is jól van és elfogadja a koronát, de… voltak kikötései. Igaz, nem lehetett biztos abban, hogy feltételeit elfogadják majd, de ezek nélkül nem akart uralkodni. Azt kérte tehát, hogy ennek tudatában gondolják újra, valóban akarják-e őt királynak és majd miután három nap múlva a testvéreitől visszajön, akkor mondják meg mit döntöttek. Korlátlan hatalmat, feltételek nélküli engedelmességet kért ugyanis. Azt mondta, csak így hajlandó uralkodni, csak és kizárólag akkor, ha annyira bíznak benne, hogy ezt a feltételt továbbra is elfogadják és csak addig, amíg elfogadják. Legnagyobb meglepetésére a népnek nem volt ellenvetése. Még annak tudatában se, hogy volt egy olyan képtelen feltétele is, hogy ő választja majd ki birodalma lakóit. Akiket pedig nem nevez meg, azok csak nehéz próbák árán érdemelhetik ki, hogy Mélységi Árnyak legyenek, azaz birodalmának tagjaivá válhassanak. Ez természetesen a gyermekekre nem volt érvényes. Ők az anyjuk vagy az apjuk mellett maradhattak volna. Leszögezte, hogy nem szimpátia alapján választ majd, és hogy azt reméli, azok, akiknek küzdeniük kell, azok lesznek a leghűségesebbek. Jól tudták, ezzel valószínűleg családokat, testvéreket szakít majd el egymástól, mégis azonnal elfogadták ezt a feltételét is. Bejelentették, hogy felesleges napokig várni, mert nincsenek kétségeik. A király meglepve hallgatta őket, aztán úgy döntött, ő se várakoztatja meg a népet. Jól ismert már mindenkit, aki a kastélyerődben élt és sokakat azon túl is. Pontosan tudta, ki érdemelné meg, hogy közéjük tartozzon, de azt is, hogy aki nem érdemli meg és emiatt nem számít rá, azt a megelőlegezett bizalom fogja kötni hozzájuk. Így szólt tehát:
– Mindenekelőtt köszönöm mindenkinek, hogy kiálltatok mellettem, hogy számíthattam rátok és hogy megajándékoztatok a három napos királyság lehetőségével. Ezúton bejelentem hát, hogy mindenki, aki ezen idő alatt birodalmam tagjának nevezte magát, az az is maradhat. Azok pedig, akiket szabadon engedtetek, de eljöttek hozzám felajánlva szolgálataikat, külön és egyedi elbírálásban részesülnek. Nem ígérek semmit, de egyesével meg fogom hallgatni őket és titeket is, hogy eldönthessük, mi legyen a sorsuk. Mivel mind bátran elém járultak, így egyikük se fog meghalni. Vagy elengedjük őket és futhatnak épp annyi ideig, amíg egykor is megtehették volna vagy pedig kegyelmet kapnak. Ügyükkel három nap múlva fogok foglalkozni. Addig senki se árthat nekik. Ha parancsaimmal bárki, bármikor nem ért egyet, az álljon elém és megbeszéljük. Ha viszont törvényeimet nem tartjátok be, leteszem a koronát, mert, ha nincs kölcsönös tisztelet és megbecsülés, akkor az egész nem ér semmit.
Így érte el a király, hogy minden valaha létező birodalom közül az övé lett a legerősebb, legtovább létező, népe pedig a leghűségesebb. Az ősi hagyományokat nem törölte el, de ami nem tetszett neki, azokat megkísérelte kiküszöbölni. Ilyen volt például a fogat fogért elv. Ha valakit megöltek, a rokonainak jogában állt véres bosszút állni, minden ítélethozás vagy bíráskodás nélkül. Többek közt ez is egy olyan erős törvény volt, melyet nem tudott felülírni, ezért elhatározta, átértelmezi és ezzel megakadályozza, hogy bárkit megöljenek a birodalomban. Kijelentette, hogy a fogat fogért elv értelmében továbbra is bosszút állhat mindenki a rokonáért, de azt is hangsúlyozta, hogy az ő népe egy család és ha bárki közülük végez valakivel, azon együttes erővel állnak bosszút. Így mindenki egy egységben érezte magát. Miután biztosította számukra a kellemes életszínvonalat, bárki, aki bizonyított valamilyen téren, az rangban előrébb juthatott. Így többé senki se torzsalkodott a másikkal. A király könnyedén meg tudta ítélni, kinek mik az erősségei, ki miben jó és mindenki az igényeinek, képességeinek megfelelő pozíciót kapta, ahonnét tovább fejlődhetett. Az esetleges agressziót pedig harci játékokban, vérre menő, de többé már nem halálig tartó párbajokban és a környező népekkel vívott csatákban vezették le.
Így jött létre a Mélységi Árnyak Birodalma pár pillanat alatt, három nap emlékére és a feltételek nélküli kölcsönös bizalomra építve.
Természetesen a korlátlan hatalom, a parancsok kérdés nélküli teljesítése nem azt jelentette, hogy többé nem számított a tanács vagy a nép szava. Elmondhatta bárki a véleményét, a király meg is hallgatta azt. A végső szó azonban mindig az övé kellett, hogy legyen és ezt mindenkinek el kellett fogadnia. A királynak ezenkívül volt még egy meglepő feltétele. Csak és kizárólag addig akart uralkodni, míg minden mélységi Árny egyetért ezzel. Azt mondta, elég, ha egy valaki kéri, hogy tegye le a koronát, ő kérdések nélkül leteszi azt.
Senkinek se volt ellenvetése egyetlen feltétele kapcsán se.
Miután megállapodtak mindenben, a király bejelentette, hogy vendégségbe megy fivéreihez és mehet vele bárki, akinek kedve van. Azt hitte, tolongani fognak és sorsot kell húzniuk, hogy ne legyenek túl sokan, de meglepetésére senki se akart vele tartani. Megtudta, hogy réges-rég az őseik már jártak fent és azóta, az igen rossz tapasztalataik miatt inkább kerülik az embereket. Még az újra élő holtakat se lehetett rávenni arra, hogy elkísérjék. Nekik kedvük nem volt hozzá.
Így történt, hogy csak a király és Cynidor tartott a mesterrel.
A pilinke feleslegesnek gondolta, hogy ő is menjen.
Három nap, három éjjel tartott az ünnep a király testvéreinél. Bizony istenekhez méltó volt. Előkelő, hófehér, aranyszegélyes ruhák, gyümölcsökkel gazdagon megrakott arany étkészletek, választékos, kedves beszéd. Annyira más volt minden, mint amihez a lány már hozzászokott. Náluk nem kellett tartani senkitől és semmitől. Élvezni lehetett az életet. Csodálatosan szép templomokban jártak. Csilingelő szökőkutak mellett, zöldellő lugasok árnyékában beszélgettek. A lány ott volt a férfi árnyékában és folyton azon gondolkozott, hogy mikor fogja kimondani, hogy inkább nem menne vissza, inkább nem kell neki a királyság. Olyan gyönyörű volt ez a hely. Nehezen tudta elhinni, hogy létezhet olyan, aki képes lemondani minderről azért a barbár világért.
Aztán lassan elérkezett a harmadik nap is és közelgett az este. A fivérek elkísérték őket a tengerparti barlanghoz, mely szintén egyike volt az átjáróknak.
– Biztos vissza akarsz menni? – tudakolta a legidősebb testvére.
– Ez már nem lehet kérdés – felelte a király – Már közéjük tartozom.
– Nem örülünk annak, hogy elmész. Lényegesen jobb vagy nálunk. Itt is lehetne királyságod. Sokkal szebb életet érdemelnél.
– Talán lehetne itt is. – felelte a király. – De semmi se érhet fel azzal a bizalommal, szeretettel és megbecsüléssel, amit tőlük, köztük kapok. A lány viszont jó lenne, ha maradna. Ő valóban sokkal jobbat érdemel.
– Tessék? – kiáltott fel Cynidor – Még mit nem? Elfogadtam mindent, megértő is voltam, te meg erre el akarnál lökni magadtól?
– Tudod, hogy nem erről van szó. Nézd, én nem nézem le a néped, mely egyébként az én népem is már. Kiállnék értük bárkivel szemben, de az a világ… túl zord és kegyetlen. A három nap alatt tapasztalhattad milyen más itt az élet. Érzelmek és mindenféle hátsó szándék nélkül mondom, hogy sokkal jobb lenne itt neked.
A lány döbbenten nézett rá egy hosszú pillanatig. Még a szája is tátva maradt, de aztán összevonta szépívű szemöldökeit és így felelt:
– Mondd, te semmit se értesz? Komolyan azt hiszed, hogy számít mindez nekem? Ilyennek ismersz? Egyébként is mondtam már, hogy nem kell miattam aggódnod és nem kell magadtól távol tartanod. Nem foglak zaklatni, mert megértettem és elfogadom a fogadalmadat.
– Biztos nem maradsz? – szólt közbe Thanathosz – Még akkor se, ha cserébe felfedem előtted a titkot és örökké fiatalon élhetsz köztünk?
Erre elakadt a lány szava. Szólni se bírt. Nem mintha az ajánlat elbizonytalanította volna. Sőt! Ellenkezőleg. Szemeiben már villámok éledtek, miközben így felelt:
– Ezt ugye most nem mondja komolyan? Inkább azonnal meghalnék. Kinézi belőlem, hogy itt maradnék, cserben hagyva az enyéimet? Az a világ, legyen bármilyen is, nekem az otthonom. Igaza volt a pilinkének. Nem számít a hely, csak azok, akik körül vesznek. – felelte indulattal telten, de észrevette a király rosszalló pillantását, ezért elhalkulva hozzátette: – De persze azért köszönöm a felajánlást. És… elnézést kérek a hangnemért.
A mester bólintott, de nem szólt semmit. Magában azonban mosolygott, mert a lány kiállta a próbát. Már tudta jól, hogy Cynidor is közéjük fog tartozni, mert el fogja árulni neki is a titkot. Látta, hogy benne is megvan minden ahhoz, hogy egy napon kiváló szövetségese legyen. Rendelkezik az ehhez szükséges tűzzel és akarattal, hűséges és becsületes. Ráadásként még kitartó is. Érdemesnek tartotta hát az örök életre, bár tudta, hogy a lánynak addig még sokat kell tanulnia.
Közben lassan elérkezett az idő.
A király a tengerparton állt és tekintetével a gyönyörű, kéken csillogó vizet pásztázta. A barlangi tóra gondolt és arra, hogy miként kezdődött ez a különleges utazás. Visszaemlékezett az álomra, a sötét, nyirkos helyre, amit látott, a kék ragyogásra, a barlangi folyó vizére és a ladikra, arra, hogy miként sodródott a teljes sötétségben. Aztán eszébe jutottak a holtak és a hihetetlenül ijesztő démoni alakok. Azt hitte addig, hogy a túlvilág csupán csak az emberi képzeletben él, no meg persze az ő rémálmaiban. Azt gondolta, hogy saját eljövendő halálát álmodta meg. Sosem hitte volna, hogy valóban létezhet ez a hely, azt pedig még kevésbé tartotta volna valószerűnek, hogy egy nap majd visszavágyik.
Tekintetét a föld porába vetette és eltűnődve nézte azt egy ideig. Arra gondolt, mi minden épült fel általa és arra, hogy többé már nem kell szégyenkeznie senki előtt. Immáron büszkén emelhette fel égszínkék tekintetét. A horizonton lassan lenyugodni készült a Nap. Egy esztendeje még azt hitte, vándorlása a végéhez ért. Most azonban tudta, hogy az igazi kalandok csak eztán kezdődnek, hiszen össze kell tartania oly sok különféle népet. Királyukként a védelmük és jólétük most már az ő felelőssége.
Felnézett a kék égre és mélyet sóhajtott, majd tekintetét ismét a horizontra vetette. Emlékezett még az örvényre, mely egy esztendeje hirtelen lerántotta a mélybe. Arra se volt ideje, hogy levegőt vegyen. Emlékezett még a nyirkos sziklákra, a barlangra, a vér ízére a szájában és a kicsiny, zafírkék tó csillogó vizére.
Várt még. Látni akarta a pillanatot, amikor a Nap teljesen eltűnik a horizont pereme mögött. Nem tudhatta, visszatér-e még valaha. Akár lehetett volna ez is a végső útja. Arra gondolt, hogy talán ez már tényleg az utolsó fénysugár, de a lány váratlanul megérintette kezét és ujjait az ujjai közé fonta, emlékeztetve őt arra, hogy többé már nincs egyedül. A fiatalember a vad, barbár világra gondolt, a sötétben lobogó lángokra és már tudta, hogy nem ez lesz az utolsó fénysugár, amit még életében láthat. Gyengéden megszorította a lány kezét. Hálás volt neki és minden Mélységi Árnynak, mert újra volt miért élnie.

Vége
———————————————

Ha tetszett a történet és te is szeretnél belőle egy példányt a polcodra,
vagy ajándékoznál egyet valamelyik ismerősödnek, barátodnak, akkor írj:
info@regenyeim.hu

Többször is megoszthatod! Köszönöm!

15. rész - Kételyek nélkül |
Válassz pénznemet!
EUR euró