8. rész – Az erőd

Felkerült: (Május 31. – szerda)

Így történt, hogy az idegen megmentette a demiurg horda asszonyait és gyermekeit. Ám ez még csak a kezdet volt. A sötétségben szavára, ötleteit hallva feléledtek az árnyak és dolgos kezeik elkezdtek felépíteni, vérükkel és verejtékükkel egy monumentális birodalmat, anélkül, hogy sejtették volna ezt. Az idegen ötletei békét és biztonságot hoztak a rettegés és félelem helyére. Jólétet az éhezés, szikrázó gazdagságot, friss levegőt a sötét és dohos, beomló járatok helyett. Ám addig még hosszú és küzdelmes volt az út.

Sok minden történt ezt követően. Először az idegen maga kezdett neki a munkálatoknak, saját két kezével és pengékkel ásva a földet, válogatva a köveket. A pilinke és Cynidor szinte azonnal csatlakozott hozzá és kérték, hogy mondja meg, mit tegyenek, miként segíthetnek. Aztán látva őket, hamarosan beálltak az asszonyok is. A férfi most már minden idegszálával azon dolgozott, hogy helyzetüket mielőbb megoldja, a biztonságot számukra megteremtse.
Nem csoda, hogy mindeközben teljesen megfeledkezett a saját bajáról. Így sikerült kikeverednie a teljes elkeseredettség, a halál utáni vágyódás mély szakadékából. Végre volt célja, értelme az életének. Tudta, hogy csak ő segíthet rajtuk, számítanak rá. Így aztán azzal is tisztában volt, hogy többé már nem adhatja fel. A nehéz munka közepette felüdülést jelentett számára a lány puszta jelenléte, dallamos hangja. Az erőd falaival együtt épült hármójuk barátsága és munka közben megtanulhatták egymás nyelvét is.

Első dolguk az volt, hogy a régi járatok egy részének falait boltívekkel és támasztékokkal megerősítették, a többit pedig betemették és újabbakat is ástak. Kezdetben a puszta kezükkel dolgoztak, körmeikkel, karmaikkal, pengékkel, de aztán az idegen nemsokára megtanította őket a fémek megmunkálására, igazi szerszámok, sőt később dárdák készítésére.
Miután a földalatti részt kiépítették, lakhatóvá és biztonságossá tették, kutakat is vájtak, csatornát is ástak, így az életkörülmények, jelentősen javultak. Aztán miután a mélyben mindent megerősítettek, nekiálltak, hogy a felszínen egy erődöt húzzanak fel. Kezdetben csak körbekerítettek egy nagy területet, majd egy kisebb vár épült, egyetlen toronnyal, a belső udvaron pedig számos, ég felé meredező hegyes rudat ástak a földbe, hogy a szárnyas ragadozóknak se kedvük, se lehetőségük ne legyen ott leszállni.

Amikor mindez elkészült, már nem volt szükség a lila virágok védelmére, így azokat, és velük a veszélyt, melyet illatuk jelenthetett, el tudták távolítani a közelből.
Így épült ki a járatrendszerük és felette az erőd, mely már önmagában is elegendő biztonságot jelenthetett a horda valamennyi tagja számára. Az idegen azonban nem elégedett meg ennyivel. Számos ötlet jutott az eszébe, amivel még jobbá tehette az életüket. Készített nekik például egy érdekes szerkezetet, amit néhányuknak ugyan folyton tekerniük kellett, de az ő izzadtságuk árán a többiek számára szellőssé és levegőssé váltak a korábban dohos járatok.
A falakon belüli téren, ahol a szárnyas lények nem tudtak leszállni az ég felé meredező vasrudaktól, a horda tagjai az idegen útmutatásai nyomán, földet tudtak művelni és elkezdték termeszteni a gyökereket, így azokért többé nem kellett újabb járatokat ásniuk.

Miután az első bástyát ily módon felhúzták, elkezdtek kiépíteni egy külső kört is. Újabb és újabb védelmi vonalak, falak épültek. Aztán az idegen ismét egy ötlettel állt a vén demiurg elé. Oda akarta hívni a szomszédos hordák lakóit, hogy azok segítségét is igénybe vehessék. Ekkor készültek el az első csuklyás köpönyegek, azért, hogy az érkezők majd ne láthassák, hogy itt bizony felnőtt férfi harcos nemigen van. Úgy vélték, ez komoly hátrányuk lehet, ami sebezhetővé tenné őket és esetleg mások erővel megkísérelnék elvenni tőlük mindazt, melyért pedig már oly sokat küzdöttek.

Így aztán fekete köpönyegeket varrtak maguknak és a nők nem beszéltek, amikor a felszínre feljöttek. Helyettük a vén demiurg tárgyalt az érkezőkkel az idegen jelenlétében. Ez a viselet arra is jó volt, hogy így szinte teljesen egyformáknak tűntek, ezáltal pedig senki se állapíthatta meg, hogy valójában hányan is vannak. Így alakult ki az a szokás, hogy később a birodalomlakók mind csuklyás köpönyeget hordhattak.

Miután készen álltak, az idegen tüzet gyújtott a toronyban, mire távoli vidékek hordáinak tagjai indultak meg a lángok hívó szavára. Szükség volt rájuk, mások segítségére is, ahhoz, hogy még gyorsabban épüljön az erődrendszer és még nagyobb lehessen a jólét.

Az érkezők, valamint az átutazók biztonságot kaphattak náluk, nyugodtan kipihenhették magukat a külső körben, miközben cserébe segítettek az újabb és újabb falak építésében. Közben pedig megkezdődött a cserekereskedelem is, így számos, különleges étekhez és növényhez is hozzájuthattak, amiket ráadásul a belső udvaron termeszteni is tudtak. A horda nemrég még éhező asszonyai és gyermekei így aztán hamarosan ismét sokféle, tápláló élelemhez juthattak hozzá. A friss és üde víznek is mindenki a csodájára járt. Ez is egyike volt titkaiknak, melyeket kezdetben senkivel se osztottak meg. Nem mesélték el az érkezőknek, hogy miként ásták ki és erősítették meg kútjaikat, miként szűrték a vizet, miként kezdték el termeszteni a növényeket és miként szárították a húst, hogy ne kelljen oly sokszor a vadakkal megküzdeniük, az életüket kockáztatva. Mindez nem a vendégek szeme láttára történt. Ők csak élvezhették a jólétet és áldást, amit ez a hely nyújtani tudott és cserébe munkával, növényekkel, élelemmel és tárgyakkal fizettek.

Felkerült: (Június 1. – csütörtök)

Az idegen számára eleinte kissé szokatlan volt a demiurgok barbár élete, kiváltképp, hogy ő nem bírta volna megenni a húst vagy megölni az állatokat. Kezdetben éppen ezért minden ételt el is utasított és csak a gyökereket volt hajlandó megenni. Persze rettenetesen le is soványodott emiatt. Már-már mindenki aggódott érte, hiszen közben ennek ellenére a munkát nem csak osztotta, de maga is keményen végezte. Aztán ahogy lassan megismerte őket és a szomszédos hordákból, majd egyre távolabbi vidékekről is érkeztek a legkülönfélébb lények, megismerte e világ növényeit és azok terméseit. Így aztán hamarosan ki tudta választani a neki tetsző étkeket és ennek köszönhetően ismét visszanyerte régi erejét. Tetszett neki az egyszerű élet, a közeli kapcsolat a természettel, a földdel, de azért mindent megtett, hogy az életszínvonalat minél jobban emelje. Megtanította nekik nemcsak a növények termesztését, de azok raktározását is. Így aztán mindig bőséggel volt ételük.
A horda zömét nők alkották. Felnőtt, fiatal férfi egy se maradt az egykori támadás miatt. Talán ezért, talán különleges, a vidékre nem illő külseje miatt a horda nőtagjai különös figyelmet szenteltek neki és hamar elkezdték körülrajongani. Ugyanakkor azonban mutánsnak gondolták, akárcsak a lányt, így egyikük se volt biztos abban, hogy jó lenne-e gyermeket szülni neki. Közelebbi kapcsolatba tehát nem nagyon került egyikükkel se. A lány más volt. Sejtette, hogy nem mutáns, sejtette, hogy valójában ember, aki ki tudja miként keveredett ide bizonyára még csecsemőkorában, de mivel szinte még gyermek volt, nem tudott rá másként tekinteni, mint atyai szemekkel.
Az idegen idővel lassan, de biztosan a horda részévé vált, megtanulta valamennyi szokásukat és sok mindent tanított nekik. Hamarosan megépült az erőd, mely nem sokkal később várrá, majd erődrendszerré bővült. A biztonság volt a legfontosabb érték nemcsak a horda tagjai, de minden lény számára ezen a világon. Ezáltal és a többi tudás és segítség által hamarosan, anélkül, hogy észrevette volna, jelentős tekintélyre tett szert körükben és a környező hordák körében is, bár vezérük nyilván nem lehetett, mert a törzsnek már megvolt a vezetője, mégpedig a régi harcairól és kegyetlenségeiről messze földön is jól ismert és hírhedt vén demiurg vezér, Wellnorán. Igaz, hogy vén volt már, és ezt lehet szó szerint érteni, de szikár teste még mindig erőt sugárzott. Senki se mert volna kikezdeni vele. Mindenki tisztelte. Az idegen is. Mindig, minden alkalommal kikérte tanácsát és az engedélyét, mielőtt egy ötletének megvalósításába kezdett volna.

A demiurgok törzsében az átlagéletkor 30-40 esztendő körül lehetett, de a legrátermettebbek túlélhették ezt a kort. Őket törzsük kiemelten tisztelte, becsülte és óvta, így aztán addig élhettek, amíg az elmúlás meg nem érkezett. Eképpen történhetett meg, hogy bár naponta puszta kézzel kellett ölre menniük a vadakkal és el kellett viselniük a természet kegyetlenségeit, ám aki elég ügyes, rátermett és nem utolsó sorban elég szerencsés is volt ahhoz, hogy a kritikus éveket átvészelje, az akár még négyszáz évig is élhetett. Ilyen bölcs és vén demiurg volt Wellnorán is.

Nap telt nap után, de az égen nem ragyogott semmilyen égitest. A vidék lakói a folyam áradását figyelték és ahhoz igazodott életritmusuk. Volt ár és volt apály és minden második dagálykor nyugovóra tértek, majd az azt követő apálykor ébredtek. Őrséget is létrehoztak, melynek tagjait időről-időre váltották. Ők figyelték a folyó szintjét is és dobszóval jeleztek, ébresztvén a hordát. Gong szava jelzett mindent, megvolt mindennek a maga saját ritmusa, apálynak, dagálynak és az egyes, fontosabb üzeneteknek is. Az időt azonban ennél jobban egyelőre nem mérték, nem volt rá szükségük, így aztán az idegen észre se vette miként múlik el közben egy teljes esztendő, az utolsó esztendő.

Felkerült: (Június 2. – péntek)

A fiatalember eleinte nem törődött az idő múlásával, igaz, kezdetben se ideje, se lehetősége nem lett volna erre. Minden percben a túlélésükért kellett küzdeniük, azért, hogy a biztonságot mielőbb megteremtsék. Ráadásul a föld felszíne alatt nem adódott mód az idő mérésére. Akkoriban az alvással se törődött igazán, mert ennél sokkal fontosabb és sürgetőbb kérdés volt a számára, hogy mielőbb élhető körülményeket teremtsen, így aztán mindig csak akkor dőlt le pihenni kicsit, amikor már ugyancsak elfáradt.
Később, amikor sikerült visszatérniük a felszínre, miután felépült az erőd, majd a vár is, már figyelemmel tudta kísérni a dagály és az apály váltakozását a toronyból, hiszen onnét már jól látszott a folyam felszíne. Ez alapján próbálta utólag kiszámolni, hogy mennyi ideje lehet már azon a vidéken. Mivel tudta, hogy az ő világában naponta kétszer van dagály, így elhatározta, ehhez fogja időzíteni az életritmusát és minden második dagályt követően lepihent, mert szervezete az örök sötétség ellenére is időről-időre megkövetelte a pihenést. Érezte azonban, hogy valami nincs rendben, nem tudta kipihenni magát igazán, egyre hamarabb jött el a perc, amikor elálmosodott és egyre nagyobb nehézséget okozott számára a kitalált ritmus betartása, de azt hitte, az örök éjszaka okozza ezt. Aztán ahogy telt múlt az idő, úgy számolta, lassan már elmúlt a hatszázadik dagály is, azaz lassan kezdett letelni az utolsó esztendő. Bár megtanulta a horda nyelvét és ami még különösebb, annak ellenére, hogy nem sok szükségük lehetett rá, a horda is megtanulta az övét, de múltjáról egy szó nem sok annyit se beszélt nekik. Közben egyre többet gondolt fivéreire, arra, mi minden történt vele azóta, milyen messze jutott, mi mindent élt át, milyen hihetetlen világba került és egyre jobban elkeseredett azon, hogy már soha többé nem fogja látni az övéit.
A vidám fiatal legényből néhány dagály letelte alatt ismét az a csüggedt és életunt, folyton töprengő és meghalni vágyó lélek lett, aki e vidékre érkezett. Feltűnt ez a népnek is és kérlelni kezdték, mondja el mi bántja. Hosszas unszolásra végül beszélni kezdett. Mesélt fivéreiről és világáról, ahonnét érkezett, csak arról nem, hogy milyen fogadást kötöttek.
A demiurg nép, meghallván a történetet ámult egy nagyot azon, hogy csak ennyi a baj. Kiderült ismernek egy utat, vissza a világába és szívesen el is kísérik, de azt is elmondták neki, hogy szeretnék, ha majd visszatérne hozzájuk. Megígérte, hogy így lesz és útra is keltek.

 

Folytatás: 9. rész: A meglepetés (Június 3. – szombat 19 óra)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!

8. rész - Az erőd |