9. rész – A meglepetés

Felkerült: (Június 3. – szombat)

A fiatalember közel egy esztendő múlva így jutott fel ismét a világba, ahonnét érkezett, ahová azt hitte, hogy számára már nincs visszaút. A barlangból kilépve erősen hunyorgott. Fájón hasogatta szemeit a fény. Amint azonban körbe tudott tekinteni, egy csodálatos világ tárult elé. Ismét tavaszra járt már az idő, éppúgy, miként hajdanán, amikor végső elkeseredésében levetette magát a tengerparti sziklákról. A fák ágai most is roskadoztak a virágoktól, a zöldellő rét felett pedig színes pillangók tucatjai repdestek.

Cynidor felé tekintett. A lány még nem lépett ki a barlangból, de száját már eltátotta és nagy, zafír szemeivel ámulva nézte az ezerféle szín kavalkádját, amilyet még soha életében nem látott. A férfi erre elmosolyodott és arra gondolt, hogy máris megérte életben maradnia, küzdeni és visszatérni. Igaz, hiába harcolt a demiurgokért, hiába mentette meg az életüket, hiába teremtette meg biztonságukat és hiába épült fel a tervei és részben saját két keze munkájával egy szikrázón szép várerőd, közepén egy csillogó palotával, őt még mindig idegennek tekintették. Befogadták ugyan, de nem érezte, hogy egyenlő félként tekintenének rá. Mutánsnak tartották még mindig, és mint ilyen, mindig ő volt az utolsó. Persze, nem zavarta ez, mert így legalább többé nem a leány volt az, aki mindig a végére maradt, akinek az élete a legkevésbé számított, hanem ő. Tudta, hogy a lánynak sokat számít ez, hogy többé már nincs egyedül.

Ahogy elnézte Cynidor sápatag, hófehér arcát, arra gondolt, lehet, hogy nem lett király, lehet, hogy nem ért el semmit és még a demiurgok közt is csak egy utolsó, feláldozható senki maradt és lehet, hogy ugyanúgy tért vissza e világba, nincstelenül, egy szál ruhában, ahogy érkezett és nyilván így nem nyerheti meg a fogadást, de mindez már nem is számított neki. Mindennél értékesebb volt számára ez a pillanat, az, hogy elhozhatta ide a lányt és megmutathatta neki ezt a világot.

Arra gondolt, hogy most ezzel, lezárul életének egy fejezete. Odaát már megtette, amit tudott. Sok mindenre megtanította a barbár demiurgokat, akik így már biztonságban és jólétben élhetnek, felesleges hát visszatérnie. Arra gondolt, hogy a leány is maradhatna vele. Megérdemelné, hogy végre egy olyan helyen élhessen, ahová valójában tartozik. Elhatározta tehát, hogy magával viszi a találkozóra, miközben megismerteti ezzel a világgal, majd pedig felajánlja neki a maradást. Úgy tervezte, hogy majd letelepednek az egyik kis faluban, ahol földművelésbe kezd. Arra gondolt, hogy ha egy olyan sötét és kegyetlen világban sikerült annyi mindent megvalósítania, akkor itt is sikerülhet, talán itt is bármit felépíthet és méltó körülményeket, jólétet teremthet a lánynak.

Ketten indultak tehát a találkozóra. Már beletörődött abba, hogy elvesztette a fogadást. Úgy gondolta, hogy már nem zavarja ez. Az elmúlt év megtanította arra, hogy sokkal fontosabb dolog is van a győzelemnél, mégpedig az élet, a barátok és nem utolsó sorban a testvérek, azaz mindazok, akiknek az ember számít. Csak látni akarta a fivéreit, váltani velük pár szót. Hiányoztak már neki. Jól ismerte a testvéreit és hitt abban, hogy nem fogják lenézni és megértik majd. Azt gondolta, azok után, amit átélt, már nem kell semmit szégyellenie és büszkén, mégis szerényen mesélheti majd nekik mindazt, ami vele eladdig történt.

Arra gondolt, hogy bár nem nyerte meg a fogadást, de nyert valami sokkal különlegesebbet és értékesebbet. A lányra nézett és megérintette a kezét, mire az, ráemelte tekintetét és elmosolyodott. “Lassan már kész nő lesz.” Gondolta a fiatalember, de még mindig csak úgy tudott rá tekinteni, mintha a gyermeke lenne. Egy gyermek, akiért felelősséggel tartozik.

Aztán beértek az egyik faluba. Úgy tervezték, hogy megpihennek egy fogadóban, lefürödnek, átöltöznek és aztán másnap elmennek a találkozóra. Néhány apróbb aranyrögöt hoztak magukkal, így szállást, ruhát és élelmet is kaptak. Úgy tűnt, minden jól alakul, mint a mesékben. A történet hőse, miután igen sokat szenvedett és majdnem meg is halt, végre boldog gondtalanságban élhet. Vidáman nevetgéltek és jól érezték magukat aznap este a tengerparton sétálva, mielőtt nyugovóra tértek.

Másnap azonban, az emberek közt valami egészen meglepő dologgal kellett szembesülnie, mégpedig azzal, hogy a vidék lakói különleges lényeket tisztelnek, akiket isteneknek neveznek. Varázslatos képességeikről, természetfeletti tulajdonságaikról beszéltek, arról, hogy halhatatlanok, sérthetetlenek és bármire képesek, még arra is, hogy a jövőbe lássanak. Segítették az embereket a csatákban is. Hozzájuk imádkozott már mindenki. Templomokat is építettek nekik és ünnepeket tartottak a tiszteletükre, áldozatokat hozva. A fiatalember nagyon kíváncsi lett arra, hogy kik lehetnek ezek a különleges lények. A találkozó helyszíne nem volt messze, az időpontja pedig úgyis csak estére esett, így hát még bőven volt idejük. Elindultak tehát a hegyhez, ami az emberek szerint az istenek lakhelye volt. A nép valóságos ódákat zengett a gyönyörűséges, virágos ligetekről, szökőkutakról.

Amikor odaértek, a fiatalember döbbenten torpant meg. A hatalmas, díszes templom lenyűgöző, óriási oszlopcsarnokához felvezető lépcsősoron megpillantotta fivéreit, akik aranyszegélyes, hófehér, előkelő ruhát viseltek és éppen néhány emberrel beszélgettek. Aztán tekintete a több méter magas, róluk készült szobrokra tévedt és azonnal megértett mindent. Elállt a lélegzete és elakadt a szava, arcából pedig kiszökött a vér. Sietve és döbbenten hátrált meg, hogy ne vegyék észre. Persze tudta, hogy fivérei sokra vitték és hogy messze földön kedvelik és tisztelik őket az emberek, de azt… azt, hogy hatalmuk azóta akkorára nőtt, hogy már imádkoznak is hozzájuk és isteneknek tartják őket, hogy így uralkodnak a világon, azt legmerészebb álmában se gondolta volna.

Felkerült: (Június 4. – vasárnap)

A fiatalember nem szólt egyetlen szót se, csak megfordult és sietve elindult visszafelé. Fejfájás tört rá és szédülés, no meg hányinger környékezte, miközben szíve erősen kalapálni kezdett, de csak egy dolog járt az eszében, hogy mielőbb, minél messzebb kell kerülnie ettől a helytől. A lány hiába beszélt hozzá, egyáltalán nem hallotta, nem értette szavait az erős fülzúgástól. Úgy érezte, mintha minden vére a fejébe szállt volna. Pár száz méter után a lánynak végre sikerült megállítania és leroskadt egy sziklára, tenyerébe temetve arcát. Cynidor hiába kérlelte, hogy mondja el, mi történt, mi a baj, nem akart felelni. Nem bírta kimondani, bár jól tudta, a helyzet nyilvánvaló. A következő gondolata már ismét a halál volt és azt vette sorra, miként végezhetne magával. Most azonban már tudta, hogy ennek semmi értelme nem lenne. Azt gondolhatnánk, hogy a lány miatt választotta végül ismét az életet, erőt véve magán, de nem. Arra gondolt ugyanis, hogy a lánynak már nincs szüksége rá. Érte már megtett mindent. Odaát már készen állt a palota, csillogó termeivel, ahol a vén demiurg vezér uralkodhatott és ahol Cynidor jólétben, biztonságban élhetett, szebbnél szebb ruhákat hordva, finomabbnál finomabb étkeken élve. Most már az utat is ismerte ebbe a világba és bármikor eljöhetett ide, ha erre vágyott. A pilinke pedig elkísérhette volna helyette, hogy biztonságban legyen. Tudta, rá már nincs szükség, nyugodtan végezhetne magával. Csakhogy, volt egy kis bökkenő. Már tudta azt is, hová kerülnek a holtak. Legalábbis egy részüket látta odaát. Tudta, ha meg is halna, még ha sikerülne is, előfordulhat, hogy csak ott bolyongana velük, anélkül, hogy bármit meg tudna érinteni. Csak tehetetlen szemlélője lenne a világnak. Persze nyilván sejtette, hogy nem minden lélek kerülhet oda, de úgy érezte, hogy amilyen a szerencséje…
Nem tudta, mit tegyen, de azt igen, hogy itt, a föld színén neki már nincs helye. Talán, ha messze, nagyon messze menne… gondolta, miközben a távolba tekintett. A leány csak térdepelt mellette és arra gondolt, hogy ezen a világon milyen gyönyörű, zafírszínű az égbolt. Éppolyan, mint a férfi tekintete. Eszébe jutottak a vén Wellnorán szavai, melyek akkor hangzottak el, miután a rengetegből a súlyosan sérült, vérző férfival együtt megérkeztek. Azzal vádolta a vezér, hogy tán szerelmes a férfiba és csak azért akarja megmenteni őt, de akkor még hevesen tagadta ezt. Most azonban, ahogy elnézte a férfi arcát, nyílt tekintetét, el kellett ismernie, hogy az, amit iránta érez, már kezd több lenni, mint egyszerű hála vagy barátság. Nem tudta még pontosan, hogy mi az a szerelem, de azt igen, hogy bármit megtett volna érte és azt is, hogy nem lenne képes élni nélküle. Tisztelte és becsülte őt mindazért, amit népéért, a demiurgokért tett. Felnézett rá a tudásáért és rendkívül hálás volt azért, hogy azt meg is osztotta velük.
Amikor ránézett, már-már a tökéletes férfit látta maga előtt, akihez szeretett volna tartozni, de mivel a barbár demiurgok rideg gondolkodású és racionális népe nevelte fel, így sosem választott volna magának olyat, aki ilyen könnyen feladja és összeomlik. Pedig az elmúlt esztendőben mennyire más volt! Látta nem is egyszer elszántan küzdeni és nekimenni a vadaknak, amikor valaki bajba került. Velük ellentétben ő sose hagyott volna hátra sebesültet. Igazi vezéregyéniségnek hitte, olyannak, aki tele van ötletekkel és aki a terveit keresztül is viszi, akire hallgatnak a népek. Még a demiurg asszonyok is elkezdték csodálni és már arról suttogtak és vitatkoztak titkon, hogy melyiküké lehetne, melyikük lenne képes elérni azt, hogy viszontszeresse. Maguk közt már azt is kezdték latolgatni, hogy talán mégis érdemes lenne gyermeket is szülni neki. Cynidor kezei mindig ökölbe szorultak e szavakra és sietve távozott. Igen féltékeny lett rájuk, mert attól tartott, hogy a férfi előbb-utóbb választ közülük. A nők pedig egyre többet sürögtek-forogtak körötte, hogy figyelmét felkeltsék és mindenféle jóval halmozták el, egymással versengve.
A lány egyre nehezebben bírta ezt, mert közben jól tudta, hogy neki esélye sincs. A férfi egyszer világosan ki is mondta, hogy úgy szereti, mintha a lánya lenne. Kedveskedni akart ezzel neki, nem sejtve, hogy mennyire felidegesíti. Ráadásul folyton megjegyezte, hogy ő még csak egy gyermek és óvni próbálta mindentől. Hiába akart jót, ezzel is sikerült folyton vérig sértenie. Méghogy gyermek? Méghogy védeni kell? Mégis ki volt az, aki bátran járta a vadaktól hemzsegő rengeteget annakidején és ki volt az, aki vele ellentétben folyton csak kesergett és meg akart halni, ahelyett, hogy küzdött volna? Ő már évek óta járt a rengetegbe és azon is túlra vadászni és gyűjtögetni, hogy gondoskodjon a horda többi tagjáról, hiszen a körülmények miatt korán fel kellett nőnie. Bosszantotta, hogy a férfi mindennek ellenére még mindig csak gyermeknek nézi és már alig várta, hogy múljon az idő és őt is észre vegye végre. Nem sejtette közben, hogy a férfi számára az egész világon nincs senki más, aki oly fontos lenne, akiért bármit megtenne és hogy csak miatta van még életben, miatta küzdött annyit és tett meg mindent, az ő biztonságáért, az ő jólétének megteremtéséért harcolt egy teljes esztendőn át.
A lány igen sokra tartotta őt és már szinte meg is feledkezett arról, hogy egykor milyen elesetten talált rá. Miután felépült, olyan bátran küzdött értük. Elszántnak és vakmerőnek tűnt. Azt hitte nincs nála tökéletesebb, erősebb, ügyesebb, kitartóbb férfi az egész világon. Erre most azt kell látnia, hogy ilyen könnyen összeomlik, mintha egyáltalán nem lenne önbizalma és emiatt ismét nekikeseredik. Arcán ugyanazt látta, amit egy esztendeje. Azt, hogy már nem akar élni.
A lány csalódottan nézte. Az ő világában, ha valaki csak egy pillanatra így viselkedett volna, azt a vadak azonnal elkapták volna. Aggódva tekintett körbe, de errefelé nem kellett tartaniuk ilyesmitől. Cynidor szavak nélkül is tudta, hisz a jelenetből egyértelműen kiderült számára, hogy mi a helyzet, hogy a férfi túl sokra tartja a fivéreit és nem mer odamenni, de azt akarta, hogy a férfi ki is mondja ezt, hogy erre ő szembesíthesse azzal, mekkorát téved, felsorolva mindazt, amit addig elért és tett. Ám hiába unszolta, a fiatalember jó ideig semmit se felelt. Aztán egyszer csak felállt és így szólt:
– Hazaviszlek. – azzal elindult.
– Várj! – perdült elé a lány. – És ha én nem akarok visszamenni?
– Nyugalom. Ez lenne a következő kérdésem, de csak a többiek előtt akartam megkérdezni. Ők jelen pillanatban visszavárnak téged.
– Téged is.
– Igen. Ezért megyünk vissza ma éjjel, ahogy megbeszéltük. Aztán majd eldöntheted, mit szeretnél. Odaát már biztonságban és jólétben élhetsz. Ideát viszont láttad, hogy milyen szép a világ.
– Nekem mindegy, csak veled lehessek! – szaladt ki a lány száján a meggondolatlan szó, mire a férfi hátra hőkölt, mert úgy érezte, Cynidor talán többet érez iránta, mint kéne.
– Ugye nem szerettél belém? – szegezte neki a kérdést nyíltan a férfi, mert már kitapasztalta, hogy ha kérdez és választ kap, akkor teljes biztonsággal meg tudja állapítani, hogy az illető hazudik-e. Most pedig tudni akarta az igazságot, azt, hogy hányadán állnak. Igen fontos volt neki a lány, de semmiképpen nem akarta, hogy bonyolódjanak köztük a dolgok. Ahhoz még túl fiatalnak látta. Bár… egy esztendő, és tudta, hogy Cynidor már valóban felnőtt nővé cseperedik. Elgondolkozva mérte végig a lányt. Az nem felelt, csak zavartan sütötte le sietve a tekintetét, miközben szívében különös fájdalmat érzett, amit a kérdés okozott.

Felkerült: (Június 5. – hétfő)

A férfi még várt a feleletre, miközben tekintetével kutatón nézte Cynidor sápadt arcát, de hallgatásával a lány mindent elmondott.
– Induljunk! – szólt erre a férfi és már tudta, hogy a legjobb az lesz, ha elhagyja a demiurg népet, akkor a lány is elfeledi majd idővel. Tehát hozzátette még: – A pilinke majd vigyáz rád, ha itt akarnál élni.
A lány döbbenten hallgatta ezeket a rideg szavakat, de szólni már nem bírt. Régóta tudta, hogy a férfi nem úgy érez iránta, mint ő, de azért erre a ridegségre nem számított. Nem értette, hogy mi szükség volt arra, hogy most ennyire megbántsa. Éppen őt, aki bármit megtett volna érte.
Mégse adta fel még.
Amint hangját visszanyerte, sietve ismét a férfi elé perdült.
– És veled mi lesz? Ugye nem akarsz megint meghalni?
– Nem lenne értelme. – vonta meg vállát a férfi – Jobb, ha inkább elindulok valamerre.
Némán haladtak tovább. A férfinek nem volt kedve a beszédhez, a lány pedig azt latolgatta, hogy mit tehette. Úgy érezte, nem bírná ki, ha az idegen elhagyná őt. Annyi mindenen keresztülmentek már.
Még délelőttre járt az idő, amikor visszaértek, de aznap már nem sokat beszéltek. A fiatalember azonnal visszavonult a szobájába és csak várta az idő múlását, azt, hogy leszálljon a sötétség és az éj leple alatt visszatérhessenek a barlanghoz, ahol majd a megbeszéltek szerint várnak rájuk a demiurgok. Cynidor vitt neki ételt, de hozzá se nyúlt, csak nézett maga elé és folyton arra gondolt, hogy mindjárt eljön a találkozó időpontja és ő nem lesz ott, mert nem teheti ki magát ekkora szégyennek. Hiába ismerte a fivéreit és hitte korábban, hogy nem nevetnék ki és nem gúnyolnák, mégse tudott szabadulni attól a félelmétől, hogy ha találkozna velük és látnák őt, tekintetük tele lenne sajnálkozással. Ha pedig még azt is megtudnák, hogy mi történt vele addig… Nem akarta, hogy szánják. Biztos volt abban, hogy a fivérei nagy felhajtást rendeznek majd, míg úgy érezte, hogy neki még hozzájuk méltó öltözete sincs. Szeretett volna kifutni a világból. Már alig várta az éjszakát, hogy a lányt visszakísérhesse, majd a sötétség leple alatt olyan messzire mehessen, amennyire csak lehet. Úgy gondolta, el kell felednie a múltat, mindent, ami eladdig történt. Remélte, hogy ha elég messzire jutna, akkor ez sikerülne. Valahol mélyen, legbelül azonban tudta, hogy ez se lehet megoldás. Fogalma se volt arról, hogy mit kezdhetne magával, hogy miként élhetne ő is boldogan. Nem talált semmi örömöt az életben. Az elmúlt esztendőben is csak azért nem siránkozott, mert nem volt ideje rá a sok küzdelem és sürgősen megoldandó feladat közepette. De most, hogy megtett minden tőle telhetőt…
Tudta, hogy ott már nincs szükség rá többé. Elvannak nélküle is. Persze hallotta Wellnorán szavait, amikor útnak engedték őket és emlékezett is arra, hogy azt mondták mind, hogy visszavárják, ám ezt csak egyszerű formaságnak tartotta.

Az elmúlt időkben hiába tett meg oly sokmindent a demiurgokért, nem érezte, hogy ettől megszerették volna, vagy számítana nekik az élete. De ugyan mit is várhatott volna egy ilyen rideg és racionális néptől? A holt-lelkek pedig… hiába szerezte meg nekik az emlékezés tavának vízét és hiába hozta vissza sokukat az életbe a pilinke egyetlen érintésével, ennek ellenére, bár már nem öntudatlanul, de továbbra is reményvesztetten kóboroltak. Nem volt kedvük semmihez. Egyáltalán nem örültek annak, amit értük tett, sőt úgy tűnt gyűlölik érte. Pedig már visszatérhettek volna az élők világába is, hiszen már teljesen eltűntek róluk a halál nyomai, ám ez nekik mégse számított.

A fiatalember arra gondolt, bár ő még nem halt meg, de már nem sokban különbözik tőlük. Az ő létének sincs se célja, se értelme. Arról se volt fogalma, hogy mit szeretne igazán, mi tehetné boldoggá ebben az életben. Mármint olyan dolog, ami meg is valósítható. Igaz, a demiurgok közt már-már mintha jól érezte volna magát, de ez se volt neki elég. Valami többre vágyott. Szerette volna megnyerni a fogadást, de már jó ideje elhitte, hogy ez lehetetlen. Belenyugodni azonban még mindig nem tudott. Mégse tett semmit. Nem tudta, mit tehetne. Azt remélte, ha elmúlik az időpont, akkor könnyebb lesz.

Csak bámult maga elé és várta az idő múlását. Azt hitte, most már tudja, hogy mi fog történni. A lánnyal megígértette, hogy nem mondja el a demiurgoknak és senki másnak se, hogy nem ment el a találkozóra. Azt gondolta, ezzel megelőzheti az újabb szégyent. Azt gondolta, másnap este már messze jár majd.
Egy dologra azonban nem számított.

Nem gondolta, hogy közben a végzete és még valaki, már szervezkedik ellene, vagy inkább érte.

Végre eljött a perc. A lány már útra készen várta. Elindultak. Szótlanul haladtak a barlang felé. Azt ugyan észrevette, hogy közben a leány egy kissé lemaradt, de úgy vélte, biztos, csak azért, mert megharagudott rá a kimondott szavakért. Nem sejtette, hogy a lány terve már készen áll és háta mögött a kezében valami fényes, fémes tárgyat forgat izgatottan.
Amikor megérkeztek, meglepődött azon, hogy senki se várja őket, de ezt megmagyarázta azzal, hogy bizonyára az egyik mélyebben lévő üregben lapultak meg, nehogy az emberek észrevegyék őket. Továbbmentek tehát. És valóban. Pár száz méter után, néhány szűk folyosót követően egyszer csak megpillanthatta őket. Fáklyákkal a kezükben várakoztak. Csakhogy… jóval többen voltak. Négyen kísérték őket odáig, most viszont több tucatnyian álltak előtte. Ráadásul nem csak a Zortran törzs tagjai közül, hanem a szomszédos hordákból, mindből jelen volt valaki. Jól ismerte már őket, személyesen is. Minden demiurg törzsnek, melyről már hallott, ott volt a vezére. Rajtuk kívül pedig megjelentek még mavrurgok, szemiurgok, mavrikurgok, újraélő holtak, pteridionok sőt még a férfigyűlölő hárpiák képviselői is. Mind-mind fáklyát tartottak a kezükben és valamennyien a legjobb ruhájukat viselték, azt, melynek szövésére és díszítésére még ő maga tanította meg őket. Aranyszálakból kanyarított minták, ízlésesen elhelyezett drágakövek fénylettek rajtuk. Valamennyien fekete, aranyló szegélymintás köpönyeget is viseltek, de csuklyáikat hátravetették, elől pedig nem fogták össze, így jól látszottak az alatta lévő előkelő ingek.
Még mielőtt az idegen bármit szólhatott volna meglepetésében, már féltérdre is ereszkedett mindenki.
– Felség! – köszöntötték őt az elképzelhető legnagyobb tisztelettel.

Felkerült: (Június 6. – kedd)

A fiatalember hirtelen meglepetésében és zavarában nem értette mi ez az egész. Bár egyértelműnek tűnt, hogy neki szól mindez, de nem tudta felfogni, hogy miként lehetséges ez, hiszen ő soha, senkinek nem beszélt a fogadásról, arról se, hogy mire vágyik. Nem tudta, nem merte elhinni, hogy neki szól ez a köszöntés. Ösztönös mozdulattal ereszkedett tehát ő is azonnal féltérdre. Cynidor ekkor lépett elő a háta mögül és váratlanul a fejére tette a koronát, melyet addig a kezében szorongatott és melyet csak nemrég kovácsoltak a tiszteletére, aranyból, zafírral, gyémánttal, topázzal, citrinnel és smaragddal ékesítve. Aztán a lány is letérdepelt mellé és így szólt:
– Mindenki beleegyezett abba, hogy három napig a királyunk legyél, hogy büszkén odaállhass fivéreid elé és ne kelljen szégyenkezned.
– Egyébként enélkül se kéne szégyenkezned semmiért – szólalt meg ekkor a demiurg vezér, majd így folytatta – Mi mindannyian igen sokat köszönhetünk neked. Tovább is a királyunk lehetnél, de jól tudod, hogy nem véletlenül élünk kis létszámú hordákban. Elképzelhetetlen lenne az, hogy bárki hosszútávon össze tudjon fogni ilyen sokféle lényt. Mind eltérő szabályok és elvek szerint élünk, nagyon különbözünk. De te igen fontos lettél a számunkra, sokat tettél értünk, így aztán úgy döntöttünk, eljátszuk, hogy a királyunk vagy, hogy uralkodsz minden felett, amerre a szem ellát és így, meg fogod tudni nyerni a fogadást. Te csak mondd el mit és hogyan tegyünk, mert eddig nem sokat tudunk arról, hogy milyen egy királyság és miként kell viselkedniük az alattvalóknak. Csak a féltérdre ereszkedésről hallottunk, de bármi mást is megteszünk, amit parancsolsz.
A fiatalember döbbent álmélkodással hallgatta e szavakat.
– Ez most csak valami tréfa? – ennyit tudott csupán kérdezni végül.
– Nem. Nem az. Biztosíthatunk. – hangzott az egyöntetű felelet.
– Akkor álljatok fel mind! Azonnal. – szólt erre, a szemöldökeit összevonva. Szavára mindenki engedelmeskedett és valamennyien felkeltek.

Igaz, hogy miközben a demiurg vezér beszélt, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy mi lenne, ha elfogadná, ha valóban ő lehetne a királyuk. Hiszen, bár még önmaga előtt is szégyellte, de valójában egyáltalán nem véletlenül építette a palotát és nem véletlenül küzdött annyit. Eleinte csak a lányért akart megtenni mindent, a biztonságáért és jólétéért. De ahogy az idő múlt, azt tapasztalta, hogy az ötletei megvalósításában egyre nagyobb örömét leli. Aztán eljátszott azzal a gondolattal, hogy akár király is lehetne és elérhetné azt, hogy fivérei büszkék legyenek rá és ne kelljen miatta szégyenkezniük. Bár akkor még azt hitte, hogy a találkozó idejére nem érne oda, hiszen nem ismerte a visszautat, de azt remélte, azért egy nap megtalálja és mégha késve is és a fogadást elveszítve, mégis emelt fővel találkozhat velük. Mindennek ellenére sose mert volna mondani vagy tenni semmit, amiből akárcsak megsejthették volna, hogy mi a legtitkosabb vágya. Bár igen kedvére lett volna az a gondolat, hogy uralkodhat hét határ népe felett, semmi másra nem vágyott ennyire, de jól tudta, hogy nem helyes ezt elfogadnia. Nem szerette a hazugságokat. Igaz, csábító volt a gondolat, hogy – bár csak három napig, de – átélhetné milyen királynak lenni. De odaállni a testvérei elé és azt hazudni, hogy király lett…? Csak azért, hogy győzhessen? Igaz, úgy néz ki, hogy örömmel eljátszanák ezt neki. De mégis miféle győzelem lenne az? Persze, kedves gesztus volt ez tőlük, de nem akart hazudni vagy bármit megjátszani.

Miután tehát mindannyian felkeltek, levette fejéről az éket és így szólt:
– Mindenekelőtt szeretném megköszönni. Ez egy nagyon különleges és szép felajánlás, de nem fogadhatom el. – azzal a demiurg vezér felé nyújtotta a fejéket.

Wellnorán nem nyúlt a koronáért, hanem így felelt:
– Miért ne fogadhatnád el? Praktikus okaink vannak. Te segítettél rajtunk. Most pedig mi segítünk rajtad. Ez ilyen egyszerű. Hiszen jól jönne most, ha király lehetnél, nem? Azonkívül mindannyian jót is szórakoznánk.
A fiatalember szíve elfacsarodott e szavakra, hiszen ez többet jelentett volna a számára holmi szórakozásnál. Ez jelentette számára az életet. Mindig is erre vágyott, arra, hogy egy nap egy nép majd királyának válassza. Erre vágyott attól a perctől kezdve, amióta kihúzta a rövidebbet. Mélyet sóhajtott, mert ólomsúlyként nehezedett most rá ez a gondolat. Úgy érezte, a demiurgok nem értik őt. De ugyan, hogy is érthetnék? Józan és számító népség volt mind, rideg logikával.

Jól tudta, hogy nem képesek még elképzelni se, hogy létezhet olyan vezér, aki bármit megtenne azért, hogy vezessen egy népet, de nem azért, hogy uralkodhasson felettük, hanem hogy szolgálja őket. Végignézett rajtuk, és tudta, nem is sejtik, mert felfogni se tudnák, hisz még sose tapasztaltak hasonlót.

Arra gondolt, hogy pedig ő bármit megtenne értük, hiszen nekik köszönhette az életét, annak, hogy befogadták, hogy tartozhatott valahová és célja lett az életének, hasznos volt, még ha csak átmenetileg is. Semmi másra nem vágyott hát, mint arra, hogy értük dolgozhasson és küzdhessen, mint a vezetőjük, a királyuk, akit tisztelnek, szeretnek és akire büszkék. Szerette volna ezt átélni, de tudta jól, hogy ez lehetetlen. Minden horda rendelkezett saját, önfejű vezérrel, aki parancsolót nem tűrt volna meg maga felett. Az imént a demiurg vezér is kimondta ezt. Három nap. Tovább nem működhetne. Menjen bele a játékba pusztán három napra? Annak mégis mi értelme lenne? Három napnyi szórakozásért és azért, hogy a fogadást megnyerje, hazudjon a fivéreinek? Milyen győzelem lenne az ilyen?
– Játssz egyet velünk! – szólt közbe a lány – Mégis mit veszíthetsz? Utána mehetsz tovább, amerre gondolod, ha még mindig azt szeretnéd.
– És mi is megmutathatnánk a tieidnek, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan barbárok, mint hiszik. – jegyezte meg az egyik robusztus demiurg.
– És addig is lenne miért velünk maradnod. – mosolygott közbe Cynidor.
A fiatalember a lányra nézett. Sokatmondó pillantásából azonnal rájött, hogy az egészet ő szervezte meg, remélve, hogy így talán még maradásra bírhatja. Nyilván ügyes szavakkal és ehhez hasonló észérvekkel vette rá őket erre. De azt mégis honnét tudhatta, hogy király szeretne lenni? És ki beszélhetett neki a fogadásról? Talán az emberektől hallotta? Lehet, hogy fivérei már mindenkinek elmondták? Arra gondolt, hogy akkor még kellemetlenebb lenne velük a találkozás. Bár… az valóban felemelő érzés lenne, ha büszkén odaállhatna elébük. Képzelete már meg is lódult és száguldott a drabárok vontatta fekete hintó a találkozóra. Már szinte látta gondolatban, hogy miként érkezne meg és hallotta, miket mondana nekik. Aztán a hintón elvihetné őket a birodalmába, megmutathatná nekik hét határ vidékét és a csodálatosan káprázatos palotát. Szinte látta gondolatban, hogy milyen arcot vágnának, ha meglátnák azt a számtalan különös lényt és azt a lenyűgözően rettenetes, tiszteletet parancsoló vidéket.
De, nem. Nem lehet. Hiszen a számára mindig is, amióta élt, igen fontos volt az őszinteség és soha, semmiért nem hazudott volna senkinek, mégha az élete múlt is volna ezen.
Nem, nem hazudhat nekik. – döntötte el, lerázva magáról a kísértést és már szóra nyitotta száját, hogy egyértelműen és határozottan, véglegesen visszautasítsa ezt a túl szép, mesébe illő ajánlatot.
– Várj! – szólt közbe váratlanul a pilinke. – Mielőtt még azt mondanád, hogy ez így hazugság, megjegyzem, hogy ez, egyáltalán nem lenne az. Nem hazudnál, hiszen valóban király lennél a találkozó ideje alatt.
A fiatalembert meglepte, hogy a pilinke ismét milyen ügyesen forgatja a szót, bár már megszokhatta volna tőle az eltelt egy esztendő alatt. Most is, mint mindig, logikusan érvelt, és kétségkívül igaza volt, bár továbbra is úgy tűnt, nem tud igazán különbséget tenni még jó és rossz között. A fiatalember esze egyetértett vele, de valahol mélyen a szívében érezte, hogy ez akkor se lenne így helyes.
Nem tudta hirtelen, hogy mit mondhatna.
Aztán rövid hallgatás után csak ennyit suttogott:
– Már nem számít mindez, mert lekéstem a találkozót.
– Ugyan! Emiatt ne aggódj! – mosolygott közbe Cynidor – Én odamentem, és…
– Mit tettél??? – kiáltott közbe döbbenten a férfi.

Felkerült: (Június 7. – szerda)

Kérdésére Cynidor lesütötte a tekintetét.
– Mi az? Mondd el! El kell mondanod, hogy mi történt, még ha dühös is leszek rád, mert tudnom kell az igazságot. Nem kell váratlan meglepetés. Tudod, hogy nem győzöm hangoztatni, hogy az őszinteség milyen fontos.
A lány nem felelt azonnal, de tudta, hogy ezen túl kell esnie.
– Beszéltem mindkét fivéreddel… ott voltak.
– Te jó ég! Valóban odamentél és beszéltél is velük? És miket mondtál? – suttogta a férfi elhűlten.
– Nyugalom. Én csak annyit mondtam, hogy jól vagy és az üdvözletedet küldöd, de nem tudsz megjelenni ma, mert halaszthatatlan birodalmi ügy miatt fontos találkozód van a vezéreiddel. Ami, mint látjuk, igaz is. De mondtam, hogy nagyon vártad a találkozót és sajnálod, hogy nem tudsz ott lenni, én pedig csak azért jöttem, hogy új időpontot kérjek. Dzíosz bátyád először nem akarta elhinni, hogy valóban a te nevedben beszélek. De aztán megkérdezte, hogy honnét veszem, hogy éppen ez a nap a találkozó napja. Én erre mondtam neki, hogy persze tévedhettél, mert, ahonnét jöttünk csak az árapály alapján számolhattad a napokat, de te pontosan tudod, hogy egy nap mennyivel rövidebb két árapálynál, és figyelembe vetted a luniszoláris naptárat is, sőt még annak periodikus változását is, így nekem azt mondtad, hogy teljes bizonyossággal ez lesz az a nap. Erre elnevették magukat, amin kicsit meg is illetődtem, de aztán a másik fivéred, aki Poszeidannak nevezi magát, vagy valahogy így ejtik, szóval ő bejelentette, hogy ezek szerint kétségkívül te vagy az, mert rajtad kívül senkiről még nem hallott, aki ennyire precíz lenne. Azt mondta, hogy ő a tengerek istene és nála jobban senki se ismeri a vizeket és az ár-apály jelenségét és a naphoz viszonyított hosszát. Ki is számolta, hogy ez alapján pontosan mikorra esik az időpont és azt is gondolta, hogy a luniszoláris naptárat fogod alapul venni. Ellenben bármennyire is tudták, hogy milyen precíz vagy és hogy semmi se kerüli el a figyelmed, abban nem voltak biztosak, hogy évi hány nappal fogsz számolni, hogy nem feledkezel-e meg annak változásáról. Mivel pedig a két eset közt közel egy hónapnyi különbség van, ezért aztán úgy döntöttek, hogy ők ezt az időpont dolgot nem veszik olyan komolyan, hanem inkább nagyjából plusz-mínusz egy hónappal kalkulálnak és ezt a teljes időszakot már a helyszínen töltik. Fel is építtettek tehát oda egy szép nagy templomot. Így aztán bármikor mehetsz, ott találod őket. Már nagyon várnak egyébként. Most pedig, hogy király lettél, még mindig megnyerheted a fogadást.
A fiatalember tágra nyílt szemekkel hallgatta e szavakat. Aztán rövid gondolkodás után így felelt.
– Mégis hazugság lenne ez az egész, hiszen így akkor már az időpont után került a fejemre a korona, tehát már hiába fogadnám azt el. A három esztendő letelt a mai napon.
– Ja, igen. – felelte erre a lány felnevetve – Még a legfontosabbat nem is tudod. Azt mondták, hogy ha már annyira precíz akarsz lenni, akkor arról se feledkezz meg, hogy közben bizonyára megkerülted a földet a három esztendő alatt, mert az ő számításuk szerint, még ha az általad vett kalkulációt veszik is alapul, akkor is még egy nap van addig.
– Ezt most nem értem. Nyilván észrevettem volna, ha annyit gyalogolok, hogy megkerülöm az egész bolygót.
– Elnézést, de nem teljesen mindegy, hogy ki számolta el? – szólt közbe a demiurg vezér – Azt mondták, hogy nem nézik ilyen pontosan és várnak. Miért számít akkor ennyire, hogy mikor telik le a három esztendő?
– Nekem számít. – felelte erre a fiatalember és összevont szemöldökei alól vetett egy pillantást felé – Ha nem számítana a pontosság, akkor az erőd és a palota se állna sziklaszilárdan és beomlanának az alagutak.
– De mégis, mi más magyarázat lehet? – szólt közbe a lány – És komolyan ezen akarunk gondolkodni, lekésve a holnapi találkozót?
Erre megszólalt a pilinke:
– Én mondtam, hogy a fény rezgését az idő alapjául véve nem stimmel ez az egész. De akár vehetnénk a lélegzeteim vagy a szívverésem számát is. Bármivel is számolok, aszerint még nem telhetett el az egy esztendő, de csak kinevettetek.
E szavakra a háttérben ismét többen felröhögtek. Kivéve persze az újraélő holtakat. Nem mintha ők értették volna miket hord össze a pilinke. Azonban őket senki se lett volna képes kizökkenteni a teljes letargiából. A pilinke most is értetlenül nézett körbe. Sehogy se bírta felfogni, hogy mi olyan mulatságos azon, amit mond. Bár már megszokhatta volna, hogy szavai gyakran keltenek általános derültséget.
– Nade nem lehet viszonyítási alapod, – felelte erre a fiatalember – hiszen te végig ott éltél velünk, korábbról pedig semmire se emlékszel. Még ha el is hinném, hogy képes vagy arra, hogy egy esztendeje számold ezek bármelyikét is, és tegyük fel még azt is elhiszem, hogy ezek egyenletesek, mert ezt még ki is nézném belőled, de azt honnét tudhatnád, hogy mennyit verne a szíved egy esztendő alatt?
– Onnét, – hangzott a teljesen komoly felelet – hogy miután megérkeztünk, láttam az árnyékok változását, amiből már könnyű volt kiszámolni. Tehát csak egy válasz lehet erre. Mondtam is nektek, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, hogy kissé szédülök, mert mintha másként mozogna a föld a talpam alatt, de csak nevettetek rajtam.
E szavakra a jókedv újabb hulláma futott végig a jelenlévőkön. A pilinke már kezdte azt hinni, hogy csak mulatságból tartják őt, azért, hogy legyen kin jót derülni. A fiatalember azonban elkomolyodva és döbbenten nézett rá.
– Te ezt így értetted? De… ha legalább egy esztendő kell, amíg összejön az egy napnyi különbség, azt mégis, hogy érezheted? Mi még azt se érezzük, hogy forog a bolygó! – lepődött meg.
– De ti a szívveréseteket se számoljátok. Pedig az is legalább ilyen fontos. – jegyezte meg mosolyogva a pilinke.
– Igen. Egyébként igazad lehet. – felelte elgondolkozva a fiatalember, miközben figyelmen kívül hagyta a gúnyos választ. – Igen. Csak ez lehet a magyarázat. Ezek szerint a mélyben a föld más ütemben forog, mint itt. Ebből jöhetett ki az eltérés. Furcsállottam is, hogy miként értünk fel éppen itt, ily közel a találkozóhoz, amikor jóval arrébb… – itt elakadt a szava, mert majdnem kimondta, hogy arrébb a hely, ahonnét a tengerbe vetette magát. Tudta azonban, hogy ez szégyen lenne, ezért erről nem beszélt nekik és soha nem is akart. Így folytatta hát: – Tehát közel egy napot tévedtem…
– Már megbocsáss – szólt közbe ekkor újra a demiurg vezér. – Szó, ami szó, ez valóban egy igazán érdekes eszmefuttatás volt, de nem értem, mire várunk még és miért téblábolunk itt. Tedd a fejedre azt a koronát, vegyél magad mellé kíséretet, és menj, mielőtt még ezt az időpontot is lekésed. Persze, ha szándékosan akarsz lemaradni, mert félsz odamenni… az már más kérdés. – jegyezte meg gúnyosan – De a határidő még nem telt le, te pedig már király vagy. Nem lehet több kifogásod. Hallottad, hogy mit mondtak. Várnak rád. Üzenték bármikor mehetsz.
– Igazad van. De mielőtt odamegyek, még tudnom kell, hogy mi hangzott el pontosan. Mit mondtál még nekik rólam? – kérdezte a férfi ismét a lány felé fordulva.
– Elmondtam nekik mindent… – fogta ismét suttogóra a lány.
– Mi mindent? – kiáltott fel a férfi ijedten.
– Nyugalom, annyi eszem volt, hogy azt nem meséltem el, hogy milyen állapotban találtunk rád, de azt igen, hogy miként mentettél meg minket – emelte fel ekkor a férfira ragyogó, hálás tekintetét Cynidor, majd így folytatta – és azt is elmondtam, miként számoltál le a vadakkal, miként teremtetted meg a biztonságot és jólétet, miként épült fel a palota és…
– És???
– Azt is mondtam, hogy most már te uralkodsz nálunk az egész vidéken, amerre a szem ellát és még azon is túl. És a királya vagy mindenféle rendű és rangú lénynek, olyanoknak, akiket ők még valószínűleg sohasem láttak és ráadásként még a holt-lelkeknek is te parancsolsz. Mindenki tisztel és szeret és áldjuk a Tűzszellemet, hogy hozzánk vezette lépteid.
– Döbbenet. – suttogta kisvártatva a férfi. – Te hazudtál! Tudod, te milyen helyzetbe hoztál ezzel engem?
– Úgy látom, – szólt közbe a demiurg vezér nevetve – hogy most már nem hátrálhatsz meg, találkoznod kell velük.
– És tőlünk se tagadhatod meg ezt a mulatságot. Szeretnénk látni az elképedt arcukat. – jegyezte meg egy másik.
– Dehogy! Még csak az kéne! – torkolta le a fiatalember – Épp ellenkezőleg. Ezek után ugyan, hogy kerülhetnék a szemük elé? Nem vagyok képes hazudni. Hogy játszhatnék meg ilyesmit?
– Csakhogy ebben semmi hazugság nincs. – szólt közbe a lány – Szín igaz lesz minden! Nem csak megjátszuk, hanem valóban megteszünk mindent, amit parancsolsz és valóban tiéd minden, te vagy a király három teljes napig. Csak mondanod kell, hogy mit szeretnél. Igaz, én hazudtam, mert csak később beszéltem a többiekkel, így akkor még nem tudhattam, hogy ebbe belemennek. Azonban már átadtam a koronát, így mostantól kezdve három napig, amíg vendégségben lesznek nálunk, nem kell hazudnod, mert valóban király leszel.
– Vendégség? – lepődött meg ismét a fiatalember.
– Igen. – sütötte le tekintetét tétován a lány, mert félt attól, hogy a férfi megint dühös lesz. Nem bírta volna elviselni, ha végleg megharagszik rá és esetleg soha többé nem akarná látni, mégis megtette és odament és beszélt velük, mert segíteni akart.
– Mondd hát! – parancsolta a férfi, mire a lány mély lélegzetet vett és ismét felemelte tekintetét, majd így folytatta:
– Azt mondták, hogy látni szeretnék a birodalmad, és ha csak a fele igaz annak, amiket mondtam, akkor megnyerted a fogadást. Megkérdeztem, hogy mi ez a fogadás pontosan és elmondták, hogy te húztad a rövidebbet és neked kellett elindulnod a legkietlenebb irányba és hogy már oly régóta nem jelentkeztél, kezdtek aggódni érted, hogy valami bajod történt és…
– És?
A lány tétovázva tekintett körbe.
– Mondd már! Ne kelljen folyton könyörögni neked!
– És… mindent tűvé tettek érted, végig járták azt az útvonalat is, amerre mentél és… volt szemtanúja annak, hogy a tengerbe ugrottál.
A leány szavaira az idegen ijedten tekintett körbe és érezte, amint nagyot perdül körötte a világ. Zavartan pislogott. Már bánta, hogy annyira tudni akarta az igazat. Pedig az imént már kezdett arra hajlani, hogy belemegy ebbe az egészbe, mivel kifogyott az észérvekből. A találkozó időpontja nem múlt még el, ő pedig, ha elfogadja a koronát, akkor máris király lehet. Bármit megtesznek neki, amit csak parancsol. A palota is felépült már. Minden adott. Mi kellhet még?
De most… most váratlanul megértette, hogy miről is szól ez az egész. Mélyet sóhajtott és behunyta a szemét, mert legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Ekkor döbbent rá, hogy a jelenlevők mindent tudnak róla. Mindent. Cynidor már elmondta nekik. Ismerik tehát a szégyenét is, hogy nem véletlenül esett a tengerbe.
Kisvártatva kinyitotta a szemét és ahogy végignézett rajtuk, szinte érezte tekintetükben a szánakozó együttérzést. „Ezért hát! Ezért akarják, hogy a királyuk legyek. Csak megszántak.” – gondolta, miközben sietve támaszkodott meg a barlang nyirkos falában, mert érezte, amint kiszökik arcából a vér és megszédült egy pillanatra. Hányinger környékezte. Szerette volna hinni, hogy csak a barlang dohos levegője kavarta fel a gyomrát, de valójában a múlt tört rá teljes erejével.
– Elnézést. – suttogta – De ez nekem nem megy… Nem lehetek király. – tette még hozzá, miközben kezéből kiesett a fejék, majd néhányszor nagyot csendült, miközben a kemény talajra érve egyik kő után a másiknak ütődött és közben le is hullott róla néhány drágakő.
A fiatalember sietve fordult ki a barlangból, de nem jutott messzire. Pár méter után, ahol már nem láthatták, megállt és nekidöntötte homlokát a nyirkos falnak. Közben eszébe jutott egykori álma, a barlang és a folyam, a kicsiny, zafírszínű tó vize és az utolsó fénysugár, majd a különös lények, és a holtak, akik körül vették… és felismerte, hogy mindez, lépésenként észrevétlenül valóra vált.
Minden jól is alakulhatott volna. Egy ilyen felajánlás hallatán boldognak és elégedettnek kellett volna lennie, de úgy érezte nem képes elviselni a szégyent és a sajnálatot… nem, ezt nem bírta volna ki. Bármit könnyedén elviselt volna, ahogy el is viselt, egészen kiskora óta, hiszen amióta az eszét tudta, egyedül küzdött az életben, árvaként, a kietlen sztyeppére születve. Elege volt már a sajnálkozó pillantásokból. Egész életében azért harcolt, hogy elérjen valamit, ezért próbált erős lenni, hogy ne szánakozzon rajta senki. Ezért hagyta el egykor azt a zord vidéket is, hogy múltjával szakítson. Ezért szegődött egy görög kereskedő mellé, aki vándortanító is volt. Feledni akart mindent. Így lett belőle egykor Thanathosz inasa és később tőle tudta meg az örök fiatalság titkát. Megtanulta a mestere által beszélt nyelvet, és anyanyelvén soha többé egyetlen szó se hagyta el ajkait. Soha senkinek nem beszélt arról, hogy valójában honnét származik. Persze a mestere tudta, de ő se adta ki a titkát. Amikor Cynidor megmentette és a rengetegből kihozta, lázálmában vergődve ismét a kietlen sztyeppéken járt. Képzelete akkor visszarepítette feledni vágyott múltjába és a lány hallott néhány oly régóta ki nem mondott szót, de akkoriban még nem ismerte az idegen nyelvét, így nem tűnt neki fel, hogy egyébként teljesen más kiejtéssel beszél. Egykor mesterével bejárta az egész kerek világot, miközben sokan csatlakoztak is hozzájuk és elméjükben igen nagy tudást is felhalmoztak útjaik során. Valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélték, mesterük nyelvét, aki hellénnek vallotta magát. Útközben persze sok más nép beszédét is megtanulták, hogy ismereteiket könnyebben bővíthessék. A fiatalember, bár a származásáról nem beszélt senkinek, hisz nem akart hazudni, de mire a többi tanítvány csatlakozott, már folyékonyan használta a mesterétől eltanult nyelvet. Sőt! A látszat kedvéért még az ellentétes fejmozdulatokra is áttért. Nem csoda tehát, ha mindenki azt hitte róla, ugyanonnan származik. Ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, így tett szert végül arra, amire mindig is vágyott, egy igazi családra. Igaz nem vér szerint voltak egymásnak fivérei, nővérei, de úgy tűnt, nem történhet semmi olyan, ami közébük állhatna. Mindig és mindenben számíthattak egymásra.
Aztán egy nap, amikor már bátran hihette, hogy igen sok mindent elért, amikor már szembesült azzal, hogy az örök fiatalság valóban létezik és ez számára se elérhetetlen, amikor már oly sok év eltelt, de még mindig nem öregedett és már mindenki tisztelte és becsülte, bármerre is járt, mert mesterüket leszámítva az ő tudása volt a legnagyobb és senki se ismert nála jobb gyógyítót kerek-e világon, és csodálták őt az ötleteiért, teremtő gondolataiért… egyszer csak jött Thanathosz ezzel az ostoba ötlettel, hogy ők hárman húzzanak sorsot és tegyenek próbát.
Ezzel váratlanul hatalmas teher került a vállaira. Tudta, hogy mindenki természetesnek tartja, hogy ő lesz a legjobb, belőle lesz a leghatalmasabb uralkodó. Nem csoda hát, hogy rettenetesen elkeseredett, amikor azzal szembesült, hogy előbb az egyikük, aztán pedig a másikuk is hamarabb teljesítette a feladatot… miközben pedig ő… még semmire se vitte…

 

Folytatás: 10. rész: A kísértés (Június 8. – csütörtök 19 óra)

Tetszett? Oszd meg bátran! Köszönöm!

9. rész - A meglepetés |
Válassz pénznemet!
EUR euró