*A ki nem mondott szó

– Nem hittem, hogy lesz olyan ostoba és eljön! – kezdte a nő lágyan csengő hangján, enyhén gúnyosan. A férfi úgy érezte, hogy közben gyöngysorfényű fogsora csábítón villant elő ajkai rejtekéből.
– Ha bízni valakiben ostobaság, akkor igen, ostoba vagyok. – felelte rezzenéstelen tekintettel a férfi.
Igyekezett uralkodni magán, de mióta utoljára látta a lányt, az annyira megváltozott. Valódi nő lett. Pillantása folyton, lágyan hullámzó keblei felé kalandozott.
– Ugyan! Csak nem várja el, hogy elhiggyem, megbízik bennem? Hiszen átálltam az ellenséghez. – nevetett a lány.
– Te elsősorban egy vagy népem tagjai közül és csak másodsorban ellenségünk vezérének asszonya. Erről nem fogok megfeledkezni egyetlen pillanatra sem. – állította határozott hangon a férfi. Ridegnek akart látszani, ám szíve hevesebben vert, mióta újra megpillantotta a lányt. Szerette volna örömében átölelni, szorosan karjaiba zárni és többé el se engedni, de tudta, hogy ez nem lenne helyénvaló.
– Térjünk a lényegre! – hessegette el gyorsan egyéb gondolatait. – Miért akartál itt találkozni velem?
– Én? Hiszen Ön jelölte ki ezt az időpontot és helyszínt, amikor közöltem, hogy miként döntöttem. Nem emlékszik?
– Csak ezért jöttél volna vissza? – kérdezte gyanakvón a férfi.
– Mi másért jöttem volna? – bosszankodott a nő, miközben tekintetében vadul lángolt a szenvedélyes szeretet. A férfi látta ezt és megijedt. Nem felelt rögtön. Hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna. Tulajdonképpen semmi oka nem volt arra, hogy akkor, ezt az időpontot találkozóul jelölje ki.

Hallgatott a férfi, hallgatott hát a nő is.

„Vajon mire gondolhat?” – töprengett magában a lány. – „Arca ezúttal egyáltalán nem tükrözi érzelmeit, gondolatait. Uralkodóként gyakran oly ridegen és kimérten viselkedik. Vajon, miért kérte tőlem ezt a találkozót? Mit akarhatott? És… miért nem mondja már? Miért játszik velem?”

Nem hitte komolyan a férfi, hogy a lány visszatér. Miután átköltözött az ellenséghez, aztán pedig újra kitört a háború, azt hitte, soha többé nem látja majd.

És most?

„Ismét itt áll előttem. Igaz, csak a megbeszélt találkozó miatt, ám mégis megjelent. Átjött a tűzvonalon, életét kockáztatva. Vagy talán mégse szakadt el az ellenséges csapatoktól? Lehet, hogy itt vannak mind? Talán itt lapulnak a közelben? Talán ez az egész egyszerűen csak egy csapda, amibe én könnyelműen belesétáltam?” – suhant át a férfi elméjén a gondolat és akaratlanul vetett egy pillantást a környező, kétesen sötétlő cserjésre.
– Ez hát a bizalom? – vetette oda erre a leány gúnyosan.

„Nem bízik tehát bennem és megvet. – gondolta közben – Csak, mert népünk ellenségei közt találtam rá a szerelemre. És már gyűlöl is. Azt hittem, ha meglát, átölel. De, nem. Olyan rideg. Miért? Lehetséges? Tényleg lehetséges, hogy gyűlöl engem?” – töprengett magában.
– Ne is tagadja! – tette még hozzá. – Azt hiszi, itt lapulnak társaim a közelben. – szándékosan használta ezt a szót.
– Társaid?
– Igen. Hisz közéjük tartozom. Miért hivatott? Nincs sok időm. Vissza kell térnem.
– Parancs?
– Visszavágyok.

Újra hallgattak. Mindketten vártak.

A férfi érezte, a leány egy szóra vár. Talán egy mondatra. Érezte, ha azt kimondaná, maradna. De vajon, mit szeretne hallani? “Talán elég lenne, ha annyit mondanék, maradj! De mi van, ha ennyi tényleg elég? Mi van, ha parancsnak veszi és azért marad?” – töprengett a férfi. – “Nem. Ezt nem mondhatom ki. Nem szakíthatom el attól, akit szeret. Még akkor se, ha az a férfi az ellenségünk. Népem ellensége. Még akkor se, ha én jobban szeretem.”

A leány is hallgatott. A férfi jól érezte. Várt egy szóra. Arra, hogy a férfi kimondja: – „Maradj!” Csak ennyi kellett volna. Úgy érezte, ez elég lenne. Ez, és egy ölelés. És nem térne vissza az ellenség karjai közé.
Ám a férfi hallgatott. A leány megfordult tehát, hogy távozzon.
– Várj! – kiáltott rá a férfi.
A leány erre megdermedt. „Talán most… Talán most majd kimondja…” – futott át rajta a reménykedő gondolat. Csak egy szóra, egy ölelésre vágyott. Arra, hogy valaki visszafogja, összefogja. Szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni, ezért nem fordult a férfi felé. Csak várt.
– Szeretném, ha maradnál. – szólt a férfi halkan. Hangja mégis határozottan csengett, de a leány bizonytalannak érezte. Hallgatott tehát és nem fordult meg.
Még mindig a férfi kezében volt tehát a döntés. A leány csak várt. Várt és hallgatott, mert azt remélte, a férfi mindjárt kimondja: „Maradj!”

De, nem tette.
Sőt! Már azt is bánta, hogy egyáltalán ennyit is mondott. Nem kellett volna.

“Hogy lehettem ilyen ostoba?” – gondolta magában. – “Mi lesz, ha beleegyezik? Mi lesz, ha marad??”
– Persze, nincs jogom, hogy visszatartsalak. – szabadkozott sietve.

„Lehetetlen, hogy ne értse, mit szeretnék!” – töprengett magában a lány. – “Mégse mondja ki. Miért? Talán mégis dühös azért, ahogy döntöttem? Azért, hogy eljöttem? Talán már nem bízik bennem? Talán soha többé nem hisz már nekem?” – töprengett a leány.

„Amikor utoljára láttuk egymást, parancsba kellett volna adnom, hogy maradjon.” – gondolta a férfi. – „Akkor nem tettem meg. Azt hittem, ez a helyes. Tudtam, erős vágyat érez arra, hogy avval a férfival legyen. A parancsom csak szenvedést okozott volna neki. Volt idő, mikor még felrúgta a szabályokat és figyelmen kívül hagyta parancsaim, ám mióta majdnem belehaltam ebbe, azóta minden szavam komolyan veszi. Túl komolyan. Azóta nincs az a rendelkezésem, melyet megszegne. Csakhogy… mi jogon parancsolhatnám neki a maradást? Önző kérés lenne ez a részemről. Nagyon önző.” – gondolta a férfi és hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna.

„Talán azzal ellentétben, amiket eddig állított, mégis gyűlöl engem?” – töprengett magában eközben a lány. – „És talán fél? Fél, hogy megölöm? Igen. A régi jóslat. Az az ostoba jóslat! Biztosan ismét eszébe jutott. Pár szó és mégis mily eltörölhetetlenül áll közénk. Hát valóban azt hiszi képes lennék ártani neki? Éppen neki?! Miért nem adja parancsba, hogy maradjak? Miért tétovázik? Talán attól fél, hogy ha a közelében leszek könnyebben végezhetek vele? Nem! Nem lehet ennyire gyáva! Talán csak gyűlöl engem… azért, hogy itt hagytam. Igen. Csak ez lehet az igazság.”
– Ennek semmi értelme! – csattant fel hirtelen a lány, majd tehetetlen dühvel perdült hátra. Tekintete szinte szikrázott, amint a férfi égszínkék szemeibe nézett. – Mennem kell, de maradnék. Ön kibillenthetné a mérleget, mégse teszi. Tétovázik. Jobb, ha most megyek. Ön nyilvánvalóan nem akarja igazán, hogy maradjak. Bizonyára gyűlöl engem.
– Nem. Dehogy!
– De nem is szeret! Pedig az imént mondta, hogy elsősorban e nép egy tagja vagyok, hogy elsősorban ide tartozok.
– Igen. Így van, de nem számít. Menj vissza nyugodtan!
– Jogom van tudni mi a helyzet! – villámlott a leány. – Ön is mindig elvárta tőlem, hogy nyílt és őszinte legyek. Sokszor ez egyáltalán nem volt könnyű. Mégis megtettem. Kérem!

Egy hosszú pillanatig rezzenéstelen tekinteteik egymásba forrtak.
Végül, megszólalt a férfi:
– Elsősorban a lányom vagy…nem szerethetsz… és én se…
A leány e szavakra úgy érezte, hogy hirtelen nagyot perdül köröttük a világ. Szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Nem bírt megszólalni. Még a lélegzete is elakadt. A férfi tekintetét a föld porába fúrta. Már föl se mert nézni a lányra.
– Ezért mondom, jobb, ha elmész. – suttogta kisvártatva, megtörve a csendet.
Szavaira a lány nevetése volt a felelet és érezte, két kar gyengéden öleli át, miközben az annyira kívánt test hozzásimult.
– Ne! – próbált tiltakozni és erőteljes mozdulattal tolta el magától a lányt. Az, nevetve nézett fel rá:
– Ne játssz velem! – tiltakozott dühösen a férfi.
– De… anyám Önnek nem mondta el? – kérdezte nevetve a lány.
– Mit? – vonta össze szemöldökét a férfi.
– Hogy Ön mégse az igazi apám. Csak azért hazudta ezt, hogy általam megszerezhesse a hatalmat és a birodalmát.
A férfi elhűlten hallgatta e szavakat és közben a lány arcát nézte. Olyan szép volt, akár az édesanyja. És… annyira hasonlított rá. Talán éppen olyan… olyan nagyravágyó, önző és aljas is… Ezt miért nem vette észre eddig?
Hirtelen lelohadt a vágya. Nem érzett a leány iránt többé mást, csak színtiszta gyűlöletet és megvetést.

*A ki nem mondott szó |