A kiváló rependátor

Miután véget ért a látványos küzdelem, eltöprengve néztem, ahogy a mutatványosok segédei sietve rendbe teszik a küzdőteret. Aztán hamarosan felcsendült a vezérük mély hangja, ahogy elkezdte felkonferálni a soron következő eseményt:
– Most pedig, lássuk, akadnak-e bátrak ezen a vidéken is! – szólt fennhangon.
– Ideje indulnunk! – súgta oda nekem ekkor Desider.
– Hová? – lepődtem meg.
– Ne kérdezősködj, csak kelj fel és menjünk! Sok múlik most ezen!
Szavára kételyek nélkül keltem fel és már indultam volna a jelzett irányba. Nem tudom, talán annyira naiv voltam, mint egykor a pilinke, de meg se fordult a fejemben, hogy kételkedhetnék is, az pedig még kevésbé, hogy figyelnem kéne minden mozdulatát.
Az esemény lebonyolítója ekkor mondta ki a kérdést:
– Ki mer kiállni ide, hogy megmutassa erejét, bebizonyítva bátorságát?
– Itt van egy! – hallottam váratlanul Desider hangját, majd egy kéz, nyilván az övé, megtaszított és én máris a téren találtam magam. Na, erre végképp nem számítottam. Hirtelen taps harsant fel. Biztató szavak repkedtek. Körbenéztem és láttam, hogy minden tekintet rám szegeződik. Tudtam, most már nincs visszaút, máskülönben gyávának fognak tartani.
Mire magamhoz tértem a meglepettségtől, már be is öltöztettek a harchoz. Köpönyegemet a derekamnál kötéllel kötötték körbe, melyre bőrtokban ezüstpengéjű tőr került. Bal kezembe bőrrel vont pajzsot, jobbomba nehéz pengéjű kardot nyomtak. Nehezemre esett felemelni. Félelmeim, egyre megalapozottabbnak tűntek. A nagyhangú alak ekkor ismét a porond közepére állt, majd elkiáltotta magát:
– Akad-e még egy vitéz, ki próbára tenné erejét? Ki elég bátor?

 

Őszinte félelemmel szemléltem a tömeget. Ahogy végigjártattam tekintetem a különös és fura alakokon, úgy éreztem, menten elszáll, minden csepp bátorságom. Vajon melyik rémség lép a küzdőtérre? Talán egy barbár demiurg, szemiurg vagy szedonurg, netán egy élőholt vagy egy hárpia? A pteridionok se tűntek túl szelídnek, ahogy így elnéztem őket. Még talán egy pilinkével jártam volna a legjobban, de lángpallosuk ellen ugyan miként vehettem volna fel a küzdelmet? A mágus tanoncokról nem is beszélve, akik ismerték és használták elméjük erejét. Éreztem, hogy teljesen mindegy ki fog előlépni. El vagyok veszve. Tudtam jól, hogy esélyem se lehet.
Nem számítottam rá, hogy az egészet előre kitervelték, ezért hát elmém sietve kutatott megoldás után. Nem telt bele sok idő és már el is mosolyodtam, majd mielőtt még bárki előléphetett volna, már közbe is szóltam:
– Elnézést, de szerintem nem az a kérdés, hogy ki lenne elég bátor, hanem… – itt pillanatnyi hatásszünetet tartottam, majd így folytattam – …hanem hogy Desider-nek lenne-e elég mersze hozzá. – tettem hozzá elmosolyodva.
Erre mindenki felé tekintett. Úgy tűnt meglepte, de aztán sietve elvigyorodott:
– Jó, nagyon jó! – nevetett fel, miközben felpattant – Minden elismerésem a zseniális gondolatért. – folytatta, miközben kijött hozzám a küzdőtérre, majd odaérve suttogóra véve a hangját, hozzátette még – Ne hidd azonban, hogy én kíméletesebb leszek, mint bárki más. – mosolygott gúnyosan.
Miközben beszélt, hozzám hasonlóan őt is ellátták egy tőrrel, melyet az övére erősítettek, valamint pajzzsal és nehéz karddal. Nemsokára ott álltunk, szemtől szemben egymással a porond kellős közepén. Csuklyás köpönyegemet viselve, senki se láthatta arcomat, így nem tudták, hogy ki vagyok. Igaz, akkor és ott még nekem se volt erről túl sok sejtésem. Ellenfelem, pajzsát és kardját még leeresztve, enyhén meghajolt előttem, miközben fennhangon így szólt:
– Desiderátus vagyok, az Irdatlan Rengetegből. A barbár szemiurgok vezére.
Az illendőség úgy kívánta meg, hogy én is bemutatkozzam, de én inkább némán hallgatva csak biccentettem egyet felé. Tudtam, hogy nem fognak kérdezősködni, mert azon a vidéken másokat a nevükről faggatni főbenjáró véteknek számított. A birodalomban mindenkinek alanyi jogon járt az inkognitó, miként a csuklyás köpönyeg is. Nem is értettem, hogy a király miként tudta így garantálni bárki biztonságát. Igaz, ő már régóta nem volt sehol. A nép azonban továbbra is tartotta a hagyományokat és nem engedett a törvényeiből. Annyira tisztelték és kedvelték egykor, hogy nem hagyták veszni mindazt, amit létrehozott. Így történhetett meg, hogy mintha megdermedt volna számukra a világ. Az idő közben múlt, a környező népek változtak, fejlődtek, de ők megmaradtak azon a szinten, ahol királyuk hagyta őket. Mindennek ellenére azonban úgy tűnt, hogy még mindig Yperpérán a legnagyobb, legerősebb birodalom a vidéken. Sokan tartották meg emlékezetükben a királyt, ahogy én is. Érdekes módon, bár semmire se emlékeztem, amióta a feledés vizébe próbáltak belefojtani, de egyet még így se feledtem. Azt, hogy a királyt meg kell találnom és azt, hogy bármire képes lennék érte.

 

Gondolataimból az esemény lebonyolítójának hangja térített magamhoz:
– Lássuk tehát Desiderátus és a Névtelen küzdelmét! Tegye meg mindenki bátran a tétjét! Desiderátus kiváló kardforgató és a legügyesebb harcosok egyike. Az Irdatlan Rengeteg megedzi mindenki érzékeit. Érdemes hát reá szavazni. Bárki is az ellenfele, akit a csuklyás köpönyeg rejt, nem adnék sokat az életéért.
– Én Desiderátusra fogadok! – kiáltotta be hirtelen egy hang. Elfídár volt az, a legjobb barátai egyike. – Száz csontpetákot teszek Desiderátusra! – állította, miközben egy fehér botocskákból fűzött láncot lengetett meg a magasban. „Tíz… húsz peták, ellenében.” „Száz… kétszáz peták, mellette.” Hangzottak el azonnal az első tétek.
– Én is Desiderátusra fogadok! – kiáltotta túl a többieket egy hang a tömegből, majd egy éjszín, csuklyás Árny lépett elő. Földig érő köpönyegének alja baljósan kúszott a fekete porban. A fejére húzott csuklya árnyékából arctalan koromsötétség gomolygott elő. A pokolian forró levegő ellenére is megborzongtam, amint villámként hasított át rajtam a felismerés: a Halál! Nekem akkor végem! Pedig biztos voltam abban, hogy Desider nem akarhat megölni. Hiszen azt hittem róla, hogy ő a… ezért voltam mellette. Lehetséges volna, hogy tévedtem? Ez a gondolat már meg se fordulhatott a fejemben, mert az esemény szervezője már el is rikkantotta magát.
– Kezdődhet a harc! – szavaira megperdültek a dobok, a tekintetek pedig a várva várt küzdelem felé, tehát felénk fordultak.
Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást. Elszántan markoltam kardom. Vártam a támadást. Tudtam, nincs más lehetőségem. Vagy harcolok vagy elveszek. Elmémben még elevenen élt korábbi küzdelmünk emléke. Tudtam, esélyem sincs ellene. Saját bőrömön tapasztaltam, mily kiváló kardforgató. „Talán a kezei még nem jöttek teljesen rendbe. Ez lehet egyetlen esélyem.” – jutott eszembe, de sietve el is hajtottam ezt a gondolatot. – „Inkább öljön meg, minthogy becstelen módon győzzem le. De nem. – ráztam meg a fejemet. – Mért ölne meg? Jobb nálam, de mért akarná a vesztemet? Nem. Biztosan nem fog végezni velem.” – zártam le magamban a kérdést, majd mélyet sóhajtva megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. De aztán röviddel később az is eszembe jutott, hogy ugyan miért ne tehetné meg? Egy senki vagyok. Mégis kinek hiányoznék? Mit számítana a létem? Ráadásul megsejtettem a titkát. Ki is mondtam. Talán ez a lehetőség kapóra is jött neki, hogy törvényesen végezzen velem. Sőt! Hiszen ő lökött be a harctérre. Nyilván kitervelte az egészet. Persze eredetileg valószínűleg nem sajátkezűleg akart végezni velem. De, nem! Miket gondolok róla? Ha tényleg ő az, márpedig így kell lennie, hiszen érzem, akkor…
Nem folytathattam azonban gondolataimat, mert lassan elindult. Igaz, nem támadott rögtön, de tudtam, bármely pillanatban előre lendülhet.

 

Először kerülgetni kezdtük egymást, nehéz kardjainkat magunk mellett húzva a föld fekete porában, hegyükkel körívet rajzolva. A köröttünk állók bátorító szavakat kezdtek bekiabálni, hogy ösztönözzenek minket a harcra. „Talán csak próbára akar tenni? Igen. Bizonyára erről lehet szó csupán.” – gondoltam. Lehetséges, hogy nagy harcos voltam és ő csak ezt akarja előhozni belőlem. Nem sokáig elmélkedhettem azonban, mert váratlanul hevesen dübörögni kezdtek a dobok. Mélyen zengő hangjuk többszörösen verődött vissza a völgyet körülvevő komor hegyekből. Erre Desiderátus megemelve nehéz kardját, vadul sújtott felém. Ijedt meglepettséggel hőköltem hátra. Majdnem elért a pengéje, majd a földre vágódott. „Tévedtem volna? Mégis meg akar ölni?” Igen. Nagyon lehetségesnek tűnt. A harc nyilván törvényessé teszi a gyilkosságot. Közben már újra támadni készült, ismételten magasra emelve pallosát. Úgy tűnt, az se könnyebb az enyémnél. Szándékosan adtak hát a kezünkbe ilyen súlyos és hatalmas acélokat. Védekezőleg kaptam arcom elé pajzsomat. Kardja nagyot csattant rajta, lendületének hevétől pedig hátra tántorodtam. „Ezer ördög és Pokol!” – gondoltam – „Ennek a fele se tréfa!”
Minden erőmet összeszedtem hát és én is megkíséreltem megemelni fegyverem. Nem volt könnyű, de azért sikerült. Desiderátus ügyesen tért ki kardom súlya alól, bár nem rá, csak a pajzsára céloztam. Nem akartam ártani neki.
Jó ideig csépeltük egymást ekképpen. Támadásaink többségét a pajzsok fogták fel, a többi pedig, csak az éjszín port kavarta. Hosszú percekig folyt küzdelmünk, míg végül már megemelni se volt erőm a pallost. Ellenfelem is belefáradhatott, mert elhajítva pajzsát, mindkét kezével kardját markolta meg, hogy ily módon könnyebben emelhesse azt a magasba. Nem számítottam erre, de annyi időm még volt, hogy valamelyest félreugorva, magam elé emeljem a pajzsot. Az erőteljes csapás azonban teljesen kibillentett egyensúlyomból, amitől hanyatt vágódtam a talajt borító pernyén. Pajzsomba recsegve ékelődött bele az acél, félig átvágva azt. Mégis ez jelentette a szerencsémet. Desider egy pillanatra hátrányos helyzetbe került. Feszült csend borult ránk. Még a dobok is elnémultak egy percre. Ma sem értem, miként élhettem túl. Nem sok esélyem volt. Bizonyára a mindenkiben meglévő természetes életösztön vette át irányításom, kimentve szorult helyzetemből.

 

Csak arra emlékszem, valahogy sikerült jobbra kifordulnom pajzsom alól, miközben az, ripityára tört. Ellenfelem vastag pengéje átfutva rajta, mélyen a földbe fúródott. Akkor azonban ezt észre sem vettem, hanem gyors támadásba lendülve a meglepetés erejével fektettem két vállra Desidert. Aztán előrántva övemből tőrömet, mellének szegeztem a fénylő pengét, úgy kiáltottam fel:
– Győztem! Add meg magad!
– Senki se adhatja meg magát. – suttogta.
Nem értettem. Ekkor újra megelevenedett a köröttünk álló nép. Örömükben ujjongani, kurjongatni kezdtek. Legnagyobb döbbenetemre a következőképpen:
– Fejezd be! Végezz vele! Öld meg!
Elképedve emeltem fel pillantásomat, körbe tekintve a jelenlevő fura, démonian pokoli alakokon. Minden oly távolinak tűnt abban a percben.
– Vért! Vért! Vért! … – zúgták a köröttünk állók.
Elborzadtam. Nem akartam hinni a fülemnek. Ez lehetetlen! Hová kerültem? Ez talán a kőkorszak? Miféle primitív népek között vagyok? Ez volt az első alkalom, hogy mindent oly távolinak, magamat pedig, idegennek éreztem.
– Nem! – kiáltottam fel, mire mindenki elcsendesült. – Elég ebből! Miért kéne megölnöm?! Győztem! Legyen ennyi elég!
Már fel akartam tápászkodni, de a küzdelem szervezője elém állva, rám kiáltott:
– Megállj! Végezned kell vele!
– Miért kéne? – tekintettem fel rá.
– Mert a szívbe döfött penge jelenti a küzdelem végét. – hangzott a rideg felelet.
Megborzongtam. Desidernek tudnia kellett ezt. Mégis mit akarhatott, amikor a küzdőtérre lökött? Azt remélte, hogy halott leszek, vagy azt, hogy gyilkos? És mégis mire számított, amikor elfogadta a kihívásomat? Vajon, ha ő győz, gondolkodás nélkül végez velem? De nem. Nem akarhatott győzni. Bizonyára szándékosan hagyta magát. De miért? Ez a helyzet most mért jó? Meg kéne ölnöm. Ha nem teszem, ez a barbár népség, csak azért, hogy vérszomját kielégítse, képes lenne mindkettőnkkel végezni. – gondoltam, az ordibáló tömeget látva, mely körülvett, mint csapdába esett vadat. Hirtelen átvillant rajtam egy gondolat. A jóslat! „Desider vérének hullnia kell.” De miért? Ez őrültség! Kinek lenne jó ez az értelmetlen halál? Mit akarhatott Desider?
– Végezz vele! – ismételte a rideg hang. – Csak így hirdethetünk győztest!
– Akkor nem lesz győztes. – állítottam közönyösen, miközben felálltam.
– Nem szegülhetsz ellen az évezredes hagyománynak! – sziszegte.
– De igen! – állítottam határozottan, miközben megkerülve Desidert, a mutatványosok vezére elé állva, fenyegetően megcsillantva kezemben a tőrt, emígyen folytattam:
– Szavamra mondom, hogy téged szúrlak le menten, ha továbbra is akadékoskodni próbálsz! – igyekeztem minél elszántabbnak tűnni, pedig egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nem lettem volna képes rá. Ennek ellenére tovább folytattam a blöfföt emígyen: – Nem lesz itt semmiféle öldöklés! Mégis mit képzeltek magatokról? Puszta szórakozásból ontani egymás vérét?! Miféle dolog ez? Sem te, sem pedig más, nem érhet hozzá! Megértettétek? Ha támadni próbálnátok, akkor én a végsőkig harcolok. Figyelmeztetlek Titeket! Én akár meg is halok az elveimért!
Nos, azt hiszem, ezt nem kellett volna mondanom. Abban a pillanatban ugyanis erős nyilallás futott át testemen, hátam közepéből kiindulva. A gyötrő fájdalom átjárta egész mellkasomat és már éreztem is számban a vérem ízét.
– A győztes Desiderátus lett, az Irdatlan Rengetegből! – hallottam a kikiáltó hangját, miközben már homály lepte be érzékeimet és én összeroskadtam a porban.

 


Az Árny elgondolkodva nézte végig a jelenetet. Ezúttal nem értett egyet Desider-rel és a módszerével, de jól tudta, hogy ki ő valójában, így aztán általában kérdések nélkül teljesítette a parancsait.
– És most? – kérdezte odalépve hozzá.
– Most várunk. – felelte Desider. – Várunk és reméljük, hogy nem kell megvárnunk a következő éjszakát, hogy visszatérjen.


 

A Tűzisten ünnepe már véget ért a Völgyben, amikor magamhoz tértem a harctér közepén. Addigra a mutatványosok már felszedték sátorfáikat, a többiek pedig az ünnep nyomainak eltüntetésén fáradoztak serényen. Lassan feltápászkodtam, majd feltekintettem a Fogadó épületére, mely nem messze magasodott onnét. Közben lassan derengeni kezdtek bennem a küzdelem emlékei. „Mi történhetett? Hogyhogy még élek?” Gépies mozdulattal kaptam mellkasomhoz. A ruházatomon éktelenkedő hatalmas véres szakadás tanúskodott arról, hogy nem álmodtam. Desider tényleg hátba szúrt. Az a nyomorult, kis alattomos… De… Miként lehetséges ez? Hiszen ő a… Vagy tévedtem volna vele kapcsolatban? De akkor miért ez az ostoba érzés, hogy bármit megtennék érte? És egyébként is… miért nem érzem a fájdalmat? Elemeltem mellkasomról kezemet, majd kérdőn tekintettem rá. Vértől csöpögött. Pedig ez az én vérem. Ekkor átfutott elmémen egy rémisztő gondolat. „Egek!” Már tudtam, mi vagyok. „Nem, ez nem lehet igaz!” – ráztam meg a fejem, miközben már láttam is, hogy testemből kékes fény szűrődik elő és sebem pillanatok alatt beforr. A gondolattól szédelegve tápászkodtam fel.

 

Sietve léptem be a Fogadó nagytermébe, remélve, hogy ott találom Desideréket. Nem csalódtam. Elfídár, az egyik legjobb haverja és Lidaster, a tüzes lidérc, aki szintén folyton mellette volt, békésen üldögéltek a bárpultnál. A triumvirátus harmadik pillérjét azonban nem láttam sehol. Odaléptem hát hozzájuk, azzal az elszánt gondolattal, hogy számonkérem rajtuk a történteket. Biztos voltam abban, hogy ők már előre tudtak Desider ellenem irányuló tervéről.
– Nos? Emlékszel már arra, hogy ki vagy? – mosolygott barátságosan Elfídár.
– Miért nem lehetett egyszerűen csak megmondani nekem, hogy zombi vagyok? – háborogtam. – Mire volt ez jó nektek?
– Te is élvezted, nem? – fordult erre Elfídár a barátjához.
– Én igen. – mosolygott az.
– Én viszont cseppet sem élveztem! – kiabáltam velük.
– Nyugi van már, no! – szólt rám Elfídár. – Miért háborogsz ennyire? Tán csak nem előítéletek töltenek el, ha a necrosokra gondolsz? Hallottam, lezombiztad őket. Mondd csak, hol marad a tisztelet? – mosolygott gúnyosan.
– Ehhh.
– Tehát jól gondoltuk. Előítéleteid vannak, miként minden Ármánynak.
– Egyáltalán nem! – tiltakoztam és fel se merült bennem hirtelen, hogy nem is ismerem még e fogalmat, azt, hogy azok meg vajon miféle lények lehetnek. – Bennem senkivel szemben nincsenek előítéletek! – folytattam – Kikérem magamnak! Én csak szeretem az egyenes beszédet. Mondjátok meg, hogy miért nem lehetett nyíltan a képembe mondani, hogy zombi vagyok? Mire volt jó ez a színjáték?
– Mért szívatjátok? – hangzott fel mögöttem váratlanul a kérdés. Desiderátus volt az. – Ne aggódj, egyáltalán nem vagy zombi!
– Akkor mi vagyok? – lepődtem meg – Mi más lehetnék? Nem haltam meg. A sebeim is éppúgy forrtak be.
– Ez érdekes. – jegyezte meg.
– Na látod! Mi más lehetnék akkor, mint egy közönséges zombi?
Desider erre a barátai felé fordult. Fekete haja még mindig takarta tekintetét és sötét bőre miatt vonásait se igazán lehetett kivenni, de egyértelmű volt, hogy kérdőn fordul feléjük.
– Ne ránk nézz! Mi is jeleztük már neki, hogy nem illendő ez a szóhasználat.
Desider erre ismét felém fordult.
– Már mondtam, hogy nem vagy élőholt. Még. De ha még egyszer kimondod ezt a szót, könnyen az lehetsz. Ha már ezen a vidéken járkálsz, bölcsebb lenne, ha betartanád az itteni szabályokat.
– De ha nem vagyok… élőholt, akkor mégis mi más lehetnék?
– Azt hittem, rájössz. Nem emlékszel arra, mi történt azután, hogy leszúrtalak?
– Éreztem a fájdalmat, majd összeestem és elhomályosult minden.
– És utána?
– Magamhoz tértem és idejöttem, remélve, hogy itt talállak titeket.
– De… a kettő között?
Kicsit elgondolkodtam, majd megráztam a fejem.
– Nem. Semmire se emlékszem.
– Szomorú. – felelte. – Mivelhogy nincs több ötletem.
– Esetleg el is mondhatnád az igazat! – jegyeztem meg gúnyos hangon.
– Nem. – felelte erre határozottan. Erre magadnak kell rájönnöd.


 

Az Árny komoran állt a puszta közepén, öt darab kisebb, alig méteres szikladarab mellett, melyek a föld fekete porában lapultak. A csuklyája árnyékában az arca előtt gomolygó sötétségtől tekintetét látni ezúttal se lehetett, de úgy tűnt, hogy a távoli horizontot figyeli. Ott, ahol a vöröses-sárgán izzó, feketébe vegyülő ég legalja a föld porával találkozik. Szerette ezt a vidéket. Sose vágyott volna el innét. Bármire képes lett volna a birodalomért.
– Visszatért? – kérdezte amikor Desider megérkezve köszöntötte, de meg se fordult.
– Nahát! Ismét magázódunk? – nevetett fel a kérdezett.
Szavára az Árny sötét alakja lassan, baljósan fordult meg.
– Egyáltalán nem vicces a helyzet. – suttogta komoran – Tudja, hogy ki vagy és kihallgatta a tervünket is. Veszélyt jelent.
– Már mondtam, hogy emiatt ne aggódj! Phosphor miatt is folyton rettegtél. Mi lesz, ha ez lesz, mi lesz, ha az… mi lesz, ha emlékezni fog, mi lesz, ha visszatérnek a képességei… és mire mentél az aggodalmaiddal? Te magad, a te cselekedeteid váltották valóra a saját félelmeidet. Azok után, amiket tettél ellene, aligha volt csoda, hogy aztán végül ellenünk fordult. Jó lenne, ha végre megnyugodnál. Azt mondtad, bízol bennem, nem igaz?
– Ez így van, de…
– Nincs de. Próbálj meg bízni azokban, akikben én bízok! Egyébként is, a folyó vize miatt mindent feledett arról, amit hallott. Csak azt kéne kitalálnunk, hogy miként emlékezzen arra, hogy ki ő, anélkül, hogy minden emléke visszatérne.
– Igen. Nagy szükségünk van a képességeire. Most, hogy változott a helyzet, enélkül nem fog működni a terv. De mi lenne, ha egyszerűen csak megmondanánk neki, hogy ő egy Ármány? – tette hozzá, miközben lehalkította a hangját, bár a pusztaság közepén aligha hallhatták volna meg szavait illetéktelen fülek.
– És? Mi lenne akkor? Ez csak egy szó. Mire mennénk vele?
– Elmagyaráznánk neki, hogy mit jelent és hogy milyen képességekkel bír.
– Nem hinném, hogy ettől visszatérnének a szükséges emlékei.
– Akkor viszont marad az Emlékezés tava. Bele kell fojtanunk. Azt mondod, bízol benne. Adjuk vissza az összes emlékét és kockáztassunk. Azt már úgyis kitalálta, hogy ki vagy. A terv pedig… ha úgyis részt kell, hogy vegyen benne, talán jobb is lenne, ha tudná a részleteit, nem?

 

Szavaira Desider nem felelt azonnal.
– Nem jó ez így, sehogy se. – felelte kisvártatva – Én bízom benne, ahogy mondtam, de ez nem bizalom kérdése. Ez nem a legalkalmasabb idő arra, hogy beavassuk minden részletbe. Jól tudod, hogy nincs mindig teljesen a tudatánál. Így pedig akaratlanul is nagyobb bajt okozhat, mint hasznot. Például, ha váratlanul felébred és eltűnik, amikor éppen szükség lenne rá… Csak akkor vehetnénk hasznát, ha végig képes lenne éber maradni. Hiába itatnánk folyamatosan az emlékezés vizével… mi van, ha megszólal az ébresztőórája és eltűnik? Nem. Nem kockáztathatunk. Mindenre emlékeznie kellene és úgy kéne érkeznie, hogy előtte megteremti a megfelelő feltételeket, hogy senki és semmi ne zavarhassa meg az álmát. Csakhogy nincs lehetőségünk ezt kivárni és hozzá igazodni. Jól tudod, hogy sürget az idő. Továbbra is arra kérlek tehát, hogy ne mondj el neki semmit, amíg a tervet valóra nem váltjuk. A szavadat adod?
– Pedig nagy előnyt jelentett volna egy álmodó, aki a képzeletével teremteni tud a világunkban. Ráadásul nem is akárki. Mégiscsak a lányod volt egykor, akit még ki is képeztünk. Hallgatna rád.
– Igen. Volt. És ez itt a lényeg. Azóta újjászületett és mindent feledett. Te is jól tudod, hogy előző életbeli emlékeket még a tó vize se hozhat vissza. Erről nincs miért tovább vitázni. Neki még idő kell… talán évtizedek is, mire mindenre emlékezni fog. Segítjük, ahogy tudjuk, de közben figyelnünk kell rá, hogy akaratlanul nehogy árulónk legyen vagy elrontsa a terveinket.
– Ez igaz. Természetesen elfogadom a döntésed és erre a szavamat adom, de én azért a helyedben még átgondolnám ezt az egészet. Ha ugyanis emlékezne, régi és új képességeivel akár egyedül is véghez vihetné a tervet és nem kéne neked se kockáztatnod az életed.
– Miket beszélsz? – emelte fel hangját Desider – Kockáztassuk inkább az ő életét? Ilyennek ismersz? És különben is… attól még, hogy álmodó, nem lehetünk biztosak abban, hogy nincs mód arra, hogy valaki valamiképpen megölje.

 

Szavára néma csend volt a felelet. Az Árny erre már nem tudott mit mondani. Aztán pedig csak nézett a távozó Desider után, aki többet nem akart vitázni erről a kérdésről. Nem tehetett mást, el kellett ismernie, hogy a királynak ismét igaza van. Ennek ellenére nagyon sajnálta, hogy nem tudta meggyőzni. Igaz, kockázatos lett volna, de tudta, hogy egykor, Asté hercegnőnél jobb és ötletesebb rependátor, azaz kúszó felderítő aligha létezett. Hitte, hogy ezek a tulajdonságok valahol még ott vannak benne. Hiszen nemrég is oly könnyedén kihallgatta őket, anélkül, hogy észrevették volna. Amint eszébe jutott ez a gondolat, sietve fordult meg és tekintett körbe. A pusztaság kellős közepén állva azonban messze el lehetett látni. Biztos lehetett hát abban, hogy senki se közelíthette volna meg őket. Csupán néhány, kicsiny, méternyi kő lapult nem messze tőle a fekete porban. Azok mögé jól be lehetett látni. Aligha bújhatott volna meg köztük valaki. De… mintha…
Mintha eggyel több szikladarab lenne körötte. Sietve fordult meg ismét, hogy alaposan szemügyre vegye mindet és ekkor… ekkor vette észre a föld fekete porában a szabálytalan körvonalat. Az egyik kőtömbnek máris hűlt helye volt. Azaz… Ekkor döbbent rá, hogy valójában nem is igazi szikla hevert ott nemrég. A kontúr közepén ugyanis jól látszott valaki térdeplő nyoma, két kéz, mely a talajra támaszkodott. Döbbenetében zavartan nevetett fel. Szégyenkezése afelett, hogy korábban nem vette észre, büszkeséggel keveredett. Mindig is tudta, hogy Asté kiváló rependátor. Ő képezte ki. Na de miután újjászületett és mindent feledett… őszintén szólva erre nem számított tőle.

A kiváló rependátor |