Amikor egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé, megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Körötte a hamuval borított, sziklás tájból csoportokba rendeződve, méternyi magasra emelkedtek ki az Aszfodélosz bánatos fürtjei, levéltelen száraik végein. Elmerengve nézte, ahogy az enyhe szellőben borúsan bólogattak az emlékezés hófehér liliomai. Óriási virágzataik jellegzetes illatát jól ismerte már. Ez volt az a növény, melyet minden állat megvetett és került, pedig mily méltóságteljesen ringtak megfáradt tekintete előtt. Akkoriban még nem ismerte az ógörög mítoszok világát, így hiába ismerte fel a virágokat, nem tudta, nem sejtette, hogy ez a hamuval borított, sziklás vidék nem más, mint az Aszfodélosz, a túlvilág mezeje, és ez a baljós, fekete víztömeg, partján valami lilás virágtengerrel nem más, mint maga a gyilkos Styx, a legsötétebb alvilági folyam. A látvány azonban lenyűgözte, ahogy a gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett és ahogy a különös, sárgás-fekete égboltozat adta fény beragyogta a völgyet borús, földöntúli derengésbe vonva mindent, az alkony képzetét keltve.

Nem tudta, hogy az alvilág földjére vetette a sorsa, azt pedig még kevésbé sejtette, hogy ezzel az ógörög mitológia egy újabb fejezetét nyitja meg és legvadabb álmában se gondolta volna, hogy egy napon még, ezen a földön, ahol a madár se jár, ő maga lesz majd örök időkre a király.

Ruhája közben megszáradt rajta a meleg levegőben, mely a völgyben szerteáradt. Elindult a folyó partján és csak ment, mendegélt, míg végül egy erdőhöz ért. Más volt azonban ez az erdő, mint amiket korábban látott. Mintha a halál, kiszáradt erdeje lett volna, levéltelen ágaival, bozótszerű kuszaságot képezve a magasban. Sötét mélyéből különös hangok szűrődtek ki. Hangok, melyekhez hasonlót, még sohasem hallott.

       Ismét eszébe jutott, hogy meg akar halni és elszánt léptekkel indult meg a rengeteg mélye felé. Odabent a teljes sötétben végképp nem láthatott semmit. Kezeit maga előtt tartva botorkált, de pár lépés után már tudta, ha a vészjósló hangok gazdái nem végeznek vele, akkor az éhség vagy a szomjúság fog, mert többé már nem tudta merre a hátra és merre az előre. Megállt, és várt.

       Az arcát csíkozó és ruháját is átitató vérének illatát messzire vitte a forró szellő. Nem kellett sok és már érezte is, amint egy hatalmas erő a földre löki és puha mancsok nehezednek rá, nyomukban pedig éles fájdalom vágódott testébe, mert a vadállat csak akkor engedte ki hegyes karmait.

       Felordított a fájdalomtól, de hangja köhögésbe fúlt, mivel a predátor egyik karma, bordái közt átfutva, sikeresen átszúrta a tüdejét. Átvillant rajta egy pillanatra, hogy ez nem a legkellemesebb módja a halálnak és jobb lett volna, ha a sziklák zúzzák szét, mint ennek az állatnak a fogai. Ráadásul élve. Csak abban reménykedhetett, hogy vérvesztesége előbb lesz oly nagy, hogy elveszíti tőle az eszméletét.

       Természetes életösztöne ekkor a gondolat okozta rémület hatására feltámadt. Kezeivel valami fegyverszerű tárgy után kutatott a csalitosban.

Sikerült is megragadnia egy fadarabot, majd teljes erejével odavágott vele. A sötétség miatt nem látta hová üt, de a vad ordítása jelezte, célba talált. Mozdulata azonban nem volt elég pontos, csak feldühítette vele a szörnyű bestiát. Nem látta, de forró leheletéből érezte, kitátotta száját, hogy harapjon. A pillanat törtrészén múlt, hogy maga elé tudta kapni a botot, megakadályozva ezzel a végzetes állkapcsok összezáródását. Minden erejét összeszedve, két kézzel próbálta távol tartani magától az állat busa fejét, de az olyan erős volt, hogy alig bírt vele. Ráadásul a neszekből és a morgásokból érezte, ellenfele nincs egyedül. Reménytelennek tűnt a küzdelem. Már annyira nem is akart meghalni, de ez már nem rajta múlt. Fájdalmas üvöltése jelezte, amikor hirtelen pozdorjává omlott kezei közt a vastag ág, mellyel az állat állkapcsait igyekezett magától távol tartani. A pillanatot kihasználva megpróbálta ellenfelét egyensúlyából kibillentve jobbra lökni, és a másik irányban kifordulni alóla, ami sikerült is. Támadója azonban a hirtelen mozdulat közben visszarántotta karmait, aminek nyomán patakokban indult meg a vére.

       Saját fájdalmas üvöltése akadályozta meg abban, hogy ettől azonnal elveszítse az eszméletét. Sietve próbált menekülni, kúszva a csalitos indái közt, véres nyomot húzva a sötétségben. Ekkor újra felhangzott a vadállat hangja. Dühödt, acsargó morgása baljósan közeledett. Tudta, annyira feldühítette, hogy most már végképp nem sok jóra számíthat. Azt is sejtette, hogy mivel a vadállat itt él, nyilván lát a sötétben, de még ha nem is így lenne, valószínűleg hiába menekül előle, ha másról nem, a tömény vér szagáról tudni fogja hol van és bizonyára az újabb támadást végzetesre tervezi. Valószínűleg úgy, mint az általa ismert ragadozók, azaz a nyakát fogja átharapni, egyetlen gyors mozdulattal eltépve az aortát vagy eltörve a csigolyáit. A vadállat félelmetes morgása ekkor mintha visszhangot vert volna. A körülötte várakozó társai hallatták hangjukat, tudatva, hogy ők is a sorukra várnak, remélve, hogy ők is kiszaggathatnak majd pár falatot a prédából. Vérvesztesége ekkor érte el a kritikus szintet, így azt már nem hallhatta, hogy futó léptek zaja közeleg felé.

Velőtrázó sikolyra riadt fel. Feltekintve, az égbolt beszűrődő fényében látta, amint két lény vicsorog felette egymással fakasszemet nézve. Egy pár hatalmas, világító szem meredt az emberi zafírkék tekintetekbe. Egy fura lény visított magas hangján. A másik, – bár jól láthatóan egy fiatal, szőke leány volt – nem ijedt meg tőle. Bár se agyarakkal, se félelmetes külsővel nem rendelkezett, elszánt fellépéssel, morgással és vészjósló vicsorgással felelt. Rettenetes pofájú, ocsmány ellenfele úgy látszott szebb, mint amilyen bátor, mert erre azonnal futva rohant el. A következő pillanatban megmentője lefordult róla. Fájdalmában behunyta szemeit, így már nem látta, de érezte ezt.

Amikor felgyúlt a fáklya fénye, már teljesen magához tért, fájdalma is realizálódott, így ismét felkiáltott. Borzasztó kínok gyötörték. Ismét úgy érezte, meg akar halni. Lehunyta szemeit, próbált uralkodni a testében cikázó fájdalmon, miközben lélegzet után kapkodva fuldokolt. Aztán eszébe jutott valami. Kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében térdepelt mellette. Bőre fehér volt, mint a hó, nagy, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Aztán meglátta a lány kezében a véres tőrt, melyet addig a vadak ellen használt.

– Kérlek… – suttogta. Azzal megpróbált a tőr felé nyúlni, hogy jelezze szándékát. A lány erre megrázta fejét, oldalirányban, helyeslően, de nem tett semmit. A férfi nem értette ezt.

– Kérlek! – ismételte esengve a fiatalember.

Nem tudta mit felelt erre a lány, nem értette szavait, de azt látta, hosszasan magyaráz. Tán csak nem hiszi, hogy még lehet rajta segíteni? Vagy ez csak az illendőségi vigasz, mely a haldoklóknak jár? Akárhogy is volt, az már nem számított. Érezte, amint pupillája tágra nyílik és az erő utolsó cseppjei is elszállnak testéből, miközben feje oldalra fordult. Tudta, eljött a vég.

Mégis magához tért. Újra. Teste ugyanis nem volt hajlandó feladni még. Mintha már meg lett volna írva a Végzete, a kegyetlen és megdöbbentő fordulatokkal teli Sorsa nem hagyta meghalni.

Egy emelvényen feküdt és rémisztő alakok vették körül. Pokoli, fekete, fejükön szarvakat viselő, ijesztően nagy szemű asszonyok. Meglepő módon azonban sebeit kötözgették, fura főzetekkel átitatott rongyokat téve testére. Bár úgy érezte, ettől valamelyest enyhül a fájdalma, de igen nehezen vette a levegőt és köhögés gyötörte. Már bánta, hogy nem halt meg. Bánta, mert ahogy arcaikat, lemondó fejmozdulataikat elnézte, már tudta, nem lesznek képesek arra, hogy megmentsék az életét, elkönyvelték már a halálát és csak szánják amiatt, hogy mennyit kell még szenvednie. Ezt anélkül értette, hogy megértette volna szavaikat.

Ezt látva ismét feltámadt benne a halál utáni vágy. Nem akart élni. Nem akarta, hogy megmentsék. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy ilyen világban éljen és tudta, haza se térhet többé. Egyrészt nem ismerte a visszautat, másrészt nem akart szégyenkezni amiatt, hogy nem vitte semmire. Ráadásul fájdalma is egyre elviselhetetlenebbé vált. Köhögése se akart szűnni. Jól tudta, érezte, hogy a sérülései elég súlyosak. Nem akart küzdeni az életben maradásért, nem akart már szenvedni. Tekintete a megoldást kereste és hamarosan meg is találta. Nem messze egy asztalon különféle tárgyak sorakoztak, csontokból készült eszközök, pengék. Arra gondolt, jobb lenne egy tőr, de tán valami más éles tárgy is megteszi. Behunyta szemeit és elhatározta, amint teheti, önnön kezével végez magával. Egy ideig ezen elmélkedett, küzdve fájdalmaival, köhögésével. Közben észre se vette és az asszonyok elhagyták a helyiséget.

Aztán egyszer csak ismét megpillantotta a lányt, azt, aki megmentette. Nagy, zafír szemeivel érdeklődve nézte őt. Teljesen emberinek tűnt. Egyáltalán nem illett erre a vidékre.

       A többiek is emberszerűek voltak, de fekete bőrük, hasadt pupillájuk, karmaik és fejükön a szarvak, vad megjelenést kölcsönöztek nekik. Ez a lány azonban olyan volt, mint egy törékeny hercegnő az ő világából, bár fehér bőrét sár és vér piszkolta be. Lágyan zengő hangján beszélni kezdett, és csak beszélt és beszélt. Nem zavarta, hogy a férfi nem érti egyetlen szavát sem.

Aztán végül megtorpant, talán csak hogy lélegzetet vegyen és tovább folytassa, de aztán mintha kérdést tett volna fel. A férfi nem értette, de összeszedte minden erejét és köhögéssel küzdve így felelt:

– Nem értem… sajnálom.

       A lány erre ismét elmosolyodott, de aztán csak tovább folytatta és csak beszélt és beszélt, könnyedén, bizakodón, mint tavasszal a virágok felett futó lágy szellő. A férfi sokáig hallgatta volna a dallamát, de köhögése nem bírt csillapodni és ez egyre jobban idegesítette. Aztán a lány egyszer csak elnémult és aggódva nézte őt egy ideig, majd felkelt és elindult kifelé, hogy magára hagyja.

       A fiatalember elmerengve tekintett utána. A leány hangja és megjelenése pár pillanatra valamelyest elterelte figyelmét fájdalmáról, mely azonban ekkor kezdett ismét felerősödni. Újra eszébe jutott terve és az asztal felé tekintett.

Amint a lány távozott, minden erejét, utolsó erejét is összeszedte, hogy felkeljen, de csak annyira futotta, hogy lefordult az ágyról. Kúszva, mászva érte el az asztalt.

       A feszítő szúró fájdalom, mely már a vállába és a hasába is kisugárzott, a folyamatos száraz köhögés, a nehézlégzés és a hasogató légvétel alapján jól tudta, hogy az állat karma átszakíthatta a tüdejét. Jól ismerte az emberi szervezet anatómiáját és a belső szervek elhelyezkedését, valamint a gyógyítás tudományát. Fontosnak tartotta ennek kitanulását, miután megismerte az örök fiatalság titkát, hiszen az nem jelentett számára egyúttal sérthetetlenséget is.

Szeretett volna halhatatlan lenni, örökké élni, ehhez azonban meg kellett tanulnia a gyógyítás és a túlélés minden módszerét, amit csak lehetett. Hosszú esztendőkön át járta hát a világot, sokfelé megfordult, számos nép tudását megismerte. A legjobb gyógyítók mellett inaskodott, míg végül maga is azzá vált és képes lett akár a harctéri sérülteket is ellátni. Arra gondolt, ezúttal talán azért nem halt még meg, mert szerencséje volt, komolyabb eret nem ért az állat karma és javarészt eszméletlenül hevert, tehát alig lélegzett, így alig keringett, azaz lassabban folyt ki a vére. A sérülésen át a mellkasába bejuthatott ugyan a levegő, az egyik tüdeje pedig azóta összeeshetett, de a seb bizonyára akkor még nem záródott el, különben már rég halott lenne. Sejtette, a problémát az okozhatta, hogy ellátták és bekötözték, így azóta minden lélegzettel egyre több és több levegő halmozódik fel mellkasában, mert a seben át nem tud távozni. Ezáltal lassan mindinkább az ellenkező oldalra nyomódik a másik tüdeje és a szíve is. Érezte, nem lehet sok ideje, mielőtt összeomlik a keringése. Sietve fogta kezébe az egyik csontpengét és levágta magáról a kötéseket, hogy szabaddá tegye a sebét. Hiába távolította azonban el a fekete gyolcsot, ez se segített. Tekintete riadtan kutatott valami alkalmas eszköz után. Egy tőrre lett volna szüksége vagy valami hasonlóra, amivel átszúrhatta volna mellkasát, hogy a már-már elviselhetetlenségig fokozódó nyomást enyhítse, de csak apró, hasznavehetetlen pengéket talált. Tudásának hála, most megmenthette volna önmagát, de a helyiségben sehol nem látott ehhez alkalmas eszközt. Legnagyobb bosszúságára segíteni akartak rajta, megmenteni az életét, de nem tudták helyesen megítélni az állapotát, ő pedig nem tudta elmagyarázni, hogy nem arra kell a tőr, hogy végezzen magával. A legjobb persze az lett volna, ha valaki leszívta volna a levegőt, de ehhez végképp nem rendelkezett semmilyen eszközzel és mivel nem beszélte a nyelvüket, segítséget se kérhetett. Nem sok esélyt látott hát arra, hogy így életben maradjon. Aztán eszébe jutott, hogy milyen ostoba, hogy megint élni akar. Mégis minek? Egy ilyen helyen? Azzal végső elhatározásra jutott. „Micsoda szégyen… – gondolta – így meghalni… de ennek véget kell vetnem.” – határozta el magát. A jobbjába vette a csontpengét és átvágta másik csuklóján az ereket. Jól tudta, miként kell, hogy rövid idő alatt elveszíthesse az eszméletét. Arra azonban nem számított, hogy ily kegyetlenül fog fájni az ereket körülvevő idegek miatt. Aztán több erős sugárban megindult a vére.

Azt hitte, ezzel története a végéhez ért, de a lány… még két szempillantás se telt el és váratlanul visszatért egy fekete alak kíséretében. Pillanatok alatt ott voltak mellette és bármily erősen, görcsösen is szorongatta a pengét, annyira, hogy az már vért fakasztott tenyeréből is, a fickó kicsavarta azt a kezéből. A lány pedig közben már kötözte is a másik csuklóján ejtett mély vágású sebet. A férfi meglepetten tekintett fel rájuk. Sehogy se értette, hogy lehet ennyire fontos az ő élete bárkinek, kiváltképp ezeknek az idegeneknek. Hisz még csak nem is ismerik őt. Nem tudnak róla semmit. Dühös volt rájuk, mert tudta, megmenteni őt úgyse lesznek képesek és azzal, hogy nem hagyják békében meghalni, csak a szenvedéseit hosszabbítják.

Közben csak nézte a lányt és arra gondolt, bár életben maradhatna és segíthetne neki. Megérdemelné, hiszen annyira próbálja megmenteni az életét. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fontos lett volna bárkinek. Igaz, tudta, hogy ez nem a személyének szól, hiszen a lány még nem ismeri őt. Nem szeretheti. Tudta, hogy csak a küllemével keltette fel a figyelmét. Azzal, hogy hasonló a bőrük, a hajuk és a szemük színe. Jól látta korábban, hogy mennyire örül neki és annak, hogy találkoztak. Látta rajta, hogy kérdései lennének, mert bizonyára nem is sejti, honnét származik. Szerette volna megtudni, hogy egy ember lánya miként kerülhetett erre a rettenetes vidékre. Szerette volna elvinni abba a világba, ahonnét érkezett. Megmutatni neki, hogy milyen a napfény, milyenek a virágos rétek. „Igen. – gondolta – Tavasz van. Most kellene látnia a mezőket és hallania a madarak csivitelését. Élhetné a fiatal lányok gondtalan életét. Kár, hogy fogalmam sincs a visszaútról.” – aztán ismét rátört a köhögés, eszébe juttatva állapotát.

Ekkor váratlanul hatalmas robaj rázott meg mindent és leomlott a helyiség szemközti fala és teteje, tőlük balra a közvetlen közelükben. Mindenki döbbenten kapta arra tekintetét.

A fiatalember ezt a pillanatot használta ki. Minden erejét összeszedve, sietve kapott a lány tőre után, kivonva azt az övéből. Mire észrevette, mielőtt megakadályozhatta volna, már sikerült sebet ejtenie magán a válla alatti részen, a bordák között. Igaz, a kapkodás miatt nem tudhatta, nem lett-e túl mély a szúrás és nem rontott-e ezzel az állapotán. A lány amint észrevette ezt, sietve csavarta ki kezéből a tőrt. Nem sejtette, hogy az idegen ezúttal nem akart meghalni.

       A fiatalember mélyen és lassan sóhajtott fel. Megeredtek könnyei a megkönnyebbüléstől, mert végre szűnni kezdett mellkasában a kegyetlen nyomás.

A leányra tekintett, aki aggódva térdepelt mellette. Ismét rácsodálkozott arra, mennyire nem illik erre a zord, sötét, lángoló világra. A bőre fehér volt, mint a hó, haja aranyló, mint a búzakalász, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint az Égei-tenger egy nyári napon. Sehogy se tudta elképzelni, miként kerülhetett erre a rettenetes és kegyetlen vidékre egy ilyen csodás teremtés. Arra gondolt, hogy ez a lány éppolyan, mint egy törékeny hercegnő az ő világából. Egy hercegnő, aki oly csodaszép, hogy versengenének érte a kérők, egy hercegnő, aki egy nap akár uralkodhatna is és fényűzően élhetne, ha nem egy ilyen rettenetes és barbár világba vetette volna a végzete.

       Nem volt kétsége afelől, hogy a leány jobb sorsot érdemelne annál, mint amit az élettől addig kapott. Segíteni akart rajta. Szerette volna kiragadni abból a barbár világból. Elvitte volna oda, ahonnét érkezett, oda, ahol süt a Nap, virágoznak a fák és ezer pillangó száll a rétek felett, de tudta, hacsak valami csoda nem történik, erre már nem maradt ideje. Valótlanul kék szemei, melyekben a leány elveszett egy hosszú pillanatig, könnyekkel teltek meg a reménytelen gondolatra.

A fiatalember akkor még nem sejtette, hogy a csoda már megérkezett az iménti váratlan robajjal és nemcsak a mennyezet zuhant le akkor hozzájuk, hanem egy feketévé égett különös lény is, aki hamarosan megváltoztatja majd mindannyiójuk sorsát, életét.

Még nem sejtette, hogy lesz nemsokára egy olyan őrangyala, akivel majd folyton és kölcsönösen mentik meg egymás életét és akivel versengenie kell a leány figyelméért, szeretetéért rengeteg kaland közepette, küzdve a túlélésért. És nem sejtette még azt se, hogy milyen nagyszabású ötletei és tervei lesznek, amikor kimerészkednek a felszínre és meglátja, hogy odafenn, nem messze a drágakövek miriádjai hevernek a fekete porban, szikla is van bőven és az ércek is bőséggel állnak rendelkezésre.

Akkor még azt hitte, hogy neki hamarosan vége. Nem gondolta, hogy nemsokára két puszta kezével segít majd alagutakat ásni a mélységi demiurg törzsnek és tudása révén várerődök emelkednek a magasba. Nem is sejtette, hogy eljön az idő, amikor kőműves tudása mellett a kovácsinasként tanultakat is fogja kamatoztatni és ércet nemcsak azért olvaszt majd, hogy megerősíthesse az általa, a leány köré épülő palotát és nem is csak azért, hogy fegyverekkel védhesse a törzset, hanem azért is, hogy elkészítse a saját koronáját.