Tétovázás nélkül iramodtunk neki. Talán segíthetünk. Recsegtek az ágak a talpaink alatt, de nem törődtünk azzal, mily zajt csapunk.

Sietve száguldottunk az ismétlődő kiáltások felé, melyeket dühödt, acsargó morgás kísért a távolban.

Jaj, csak időben érkezzünk!

Még pár pillanat és már ott is voltunk. Bátyám a futás lendületével már előre is vetette magát és a következő pillanatban a földön hempergett, harcolva valami nagy rémmel, melynek én csupán az árnyát láthattam. Én mindeközben a cserjék közt elbotoltam valamiben és elvágódtam a talajon. Egy testre zuhantam. Felemeltem fejem és már pattantam volna fel, amikor szembe találtam magam a legalattomosabb lények egyikével, egy yiper-rel, mely a predátorok által hátrahagyott maradékkal táplálkozik. Ezúttal azonban, látván, hogy rátámadtunk a zsákmányt ejtő vadakra, megkísérelte sunyin elorozni az egész prédát. Azon a részen a rengeteg fáinak ágai közt átjutott valamelyest az égbolt aranyló fénye, így jól láthattam ábrázatát. A pillanat törtrészéig dermedten néztük egymást. Én, szörnyű pofájának ily közeli látványától döbbentem le, melyet izzó szemei vadul világítottak be, míg ő nyilván a meglepetéstől, melyet váratlan bezuhanásom keltett. Aztán hirtelen nagyot üvöltött, hogy elijesszen, ám én tudtam a yiper-ek sose bátorságból, csak félelemből adnak ki efféle hangokat és az elszántság legkisebb jelére elkotródnak. Nem ijedtem hát meg, hanem rávicsorogtam. Igaz nem rendelkeztem oly félelmetes fogsorral, mint demiurg testvéreim, de határozottságom megtette hatását. A yiper nagyot rebbent ijedtében és rémült sikolyt hallatott, majd elszáguldott. A velőtrázóan magas hangra hirtelen megmozdult alattam a holtnak hitt test.

Előkaptam tűzszerszámaim. A fellobbanó fáklyafényben jobban szemügyre vettem az áldozatot. Tágra nyílt szemem az ámulattól és megdobbant a szívem.

Az előttem heverő, éledező férfi haja éppoly élénk színű volt, mint a kén, mint az enyém. Tekintetem megszaggatott ruhájára esett. Nem láthattam, pontosan hol sérült meg, mert csupa vér lett minden. De ennek a színe más volt, mint demiurg testvéreimé. Vörös volt, akárcsak az enyém.

Hirtelen tért magához és nyitotta tágra vakítóan zafír tekintetét, miközben fájdalmasan kiáltott fel. Borzasztó kínok gyötörhették. Aztán lehunyva szemeit, fogait összeszorítva hánykolódott keserves fájdalmában. Segíteni szerettem volna rajta, de nem rendelkeztem az ehhez szükséges tudással. Váratlanul reám emelte tekintetét. Ajkairól suttogva szálltak fel a könyörgő szavak. Valami idegen nyelven beszélt, de amikor a tőröm felé nyúlt, megértettem. A halálért könyörgött szörnyűséges kínjai miatt. Elborzasztott e kérés. Tudtam, nemsokára vége. Tudtam, semmit se tehetek már érte. Mégse lettem volna képes arra, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, hiába kért ily esdeklőn. Tagadón ráztam meg fejem.

– Szászpárákálo…! – ismételgette esengve.

– Nem! – tiltakoztam – Nem fog meghalni! Nem engedem! Itt van már közel a falunk. Tartson ki! Csak még egy kicsit!

Aztán még pár pillanat, lélegzete elakadt, zafír tekintete tágra nyílt, kénfürtű feje oldalra hanyatlott. Nem mozdult többé.

Már nem tehettem semmit. A fáklya parázsló fényében vértől csepegő kezemre, majd a ruházatomra tekintettem. Bátyám közben odalépve hozzám átölelte vállam.

– Már vége. Mennünk kell, mielőtt még többen jönnek!

– Az idegen, akit megtámadtak meghalt – feleltem könnyekkel küzdve. – Szeretném kivinni innét és tisztességgel eltemetni.

– Tudod, hogy nem lehet. Pillanatok alatt még több vad érkezik erre a tömény vérszagra. Nem kockáztathatjuk az életünket. Gyorsan le kell vágnunk annyi húst, amennyit elbírunk és rohannunk kell. – Tudtam, igaza van, de támadt egy ötletem.

– A múltkor megígértétek, hogy lehet egy kívánságom.

– Na jó! – adta meg magát erre – Hozom, csak siessünk!

Így értünk ki végül rohanva a rengeteg sötétjéből, véresen, megszaggatva, gyászos hangulatban. De legalább éltünk. Legalább mi hárman életben voltunk még. Előttünk terült el az a terjedelmes tisztás, mely a Zortran törzs, vagyis törzsünk otthona volt. Sűrű, kusza növényzet borította, mely megannyi, földbe vájt nyílást rejtett. Igen. Népünk odalent élt a mélyben azóta, amióta egy végzetes támadás után törzsünk valamennyi felnőtt harcosa meghalt. Több esztendeje volt már annak. Az egyetlen megmaradt vénséges demiurg, a néhány fiatalabb asszony és a gyermekek számára egyetlen esély maradt a túlélésre, ha beássák magukat a földbe, szégyenszemre, mint a gyáva gunellik. Azóta ugyan már többen felnőttünk, de még nem merészkedett volna egyikőnk se fel a föld színére lakni.

Kiérve a rengetegből, egy pillanatra megtorpantunk a lejtő szélén és elgondolkozva tekintettünk végig a tájon. Az erdő vadjaitól ugyan már nem kellett tartanunk, mert a sárgás fény miatt csak ritkán merészkedtek ki, de az égen cikázó szárnyas lények bármikor támadhattak.

– Futnunk kell, ha élve be akarunk ugrani valamelyik üregbe, tehát jobb, ha itt ássátok el. Ezt a sziklát fölé gördíthetjük, hogy a vadak ne vigyék el – tanácsolta a bátyám. Bólintottam. Közben a másikuk nem túl óvatosan a földre hajította a testet. Tettére váratlan ordítás volt a felelet. Az idegen magához tért és óriási fájdalmában üvölteni kezdett.

– Ide fogja hívni a vadakat! Futnunk kell, ha élni akarunk! – kiáltottak fel és már neki is akartak iramodni. Nem volt időm hosszan elmélkedni, hanem azonnal cselekednem kell, hiszen meg akartam menteni az idegent.

– Várj! Átengednéd a húst a vadaknak?

– Tessék? Miről beszélsz? Van már elég hús mindhármónknál.

– De ez a fickó előbb-utóbb úgyis meghal. Így aztán ha magunkkal visszük, később is lesz friss hús.

– Rendben hát, vigyük, de siessünk! – azzal gyorsan bekötötte az idegen száját, majd ismét a vállára kapta. Nekiiramodtunk.

– Elterelem a figyelmüket! – kiáltottam még oda, mert amint kiértünk a nyílt síkságra, az égbolton fel-alá szálló ragadozók szinte azonnal észre is vettek minket és megindultak felénk.

Szerencsére elég sok alagutat ástunk a talajba, sok kijárattal, így nem kellett messzire futni a teherrel. Hamarosan biztonságban lehettünk a felszín alatt. A hozott étel felett nagy volt az öröm, nem törődtek az idegennel, aki újra magához tért. Sietve kaptam ki a szájából a rongyot, hogy levegőhöz jusson. Nem telt sok idő és már ott állt mellettem vénséges vezérünk.

– Ez meg miféle szerzet? – kérdezte és lábával belerúgott az idegenbe. Aztán megvetően hozzátette még: – Kár, hogy nincs rajta túl sok hús, de egy ideig megteszi.

– Nem azért, hoztam, hogy megegyük.

– Akkor minek? – lepődött meg.

– Segítenünk kéne rajta!

– Segíteni? És rajtunk ki segít? Ennek mindjárt vége. Ránézésre látom, hogy olyan sérülései vannak, amiket nem élhet túl.

– Mégis… tenni kéne valamit érte. Ha túléli, esküszöm, mindig vállalom az utat a rengetegbe. Most se kevés élelmet hoztam.

– Nocsak? Aztán mitől ilyen fontos neked ez az idegen?

– Nem tudjuk ki ő, honnét jött és mit tudhat. Nem úgy néz ki, mint egy átlagos demiurg. Mutánsnak tűnik, olyannak, mint amilyen én vagyok. Az, hogy felnőtt, hogy még életben van, hogy egyedül járta a rengeteget, azt mutatja, nagy harcos és tudhat valamit. Tán rajtunk is segíthet, hogy ne kelljen itt rettegnünk az üregekben. – Vezérünk összevonta szemöldökeit.

– És még ha túl is éli… alig van élelmünk. Egy éhes szájjal több minek nekünk? Kockáztatnád népünk életét?

– Megfelezem vele a saját részem és bármit megteszek, csak kérem, próbáljuk meg, hátha lehet tenni érte valamit!

A vezér erre elgondolkozott, majd felelet helyett már hívta is a horda asszonyait. Engem kitessékeltek a szűk kis helyiségből. Kint várakoztam, miközben kihallatszott az idegen rettenetes ordítása. Végül csend lett. Véglegesnek tűnő, ijesztő csend.

Bementem hozzá. Elgondolkozva néztem halovány arcát, kénszínű fürtjeit. Alig tűnt idősebbnek nálam. Még sose láttam senkit, aki hozzám hasonlatos lett volna. És most itt ez a férfi. Ez az idegen. Vajon honnan jött? Lehet, hogy valahol, távol élnek még hozzám hasonlatosak? Avagy ő is csupán egy mutáns, egy selejtes demiurg, valami távoli törzsből? Vagy lehet…

…

Váratlanul nagy robajjal omlott le a helyiség szemközti fala és teteje a közvetlen közelünkben. Döbbenten néztem arra. Egy különös, fekete lény zuhant a helyiségbe. A nagy zajra megérkezett a vezér és vele még páran. A beomlott földhalom tetején egy megszenesedett, füstölgő holttest hevert, nagy, feketére égett szárnyakkal. Még sose láttunk ilyet. Vezérünk, közelebb lépett és belerúgott. Az nem mozdult. Halottnak tűnt. A vezér erre megfordult és ennyit mondott:

– Jól megégett, de talán lesz még rajta ehető hús. Hozzátok!

– Nem eszünk meg senkit! – jelentettem ki elszántan.

– Te minden jöttmentet meg akarsz menteni?

– Én csak…

– Hisz ez már halott. Nem látod? Ezen nincs mit megmenteni.

– De elég sok húst hoztam. Mindenki jóllakhatott. Ígéretemhez hűen pedig, minden alkalommal bemegyek a rengetegbe és gondoskodom a hordáról. Legyen ennyi elég!

– Na persze! És ha legközelebb meghalsz? Nem! Minden falat számít. Vagy inkább a kis kedvencedet együk meg?

A fiatalember meglepve figyelt. Még nem volt jól, de az események elterelték gondolatait a saját bajáról. A különös lény felé tekintett. Látta, ahogy a vén demiurg odamegy, majd belerúg. Nem értette, mit mond, de látva, hogy én szembeszállok a többiekkel és elébük állok, sejthette, hogy valami baljós dolgot terveznek. Ekkor a test váratlanul hanyatt fordult, miközben lentebb csúszott a halom oldalán közvetlenül őmellé. „Talán még él? Vagy csak a fekete föld mozdult meg alatta?” – A fiatalember minden erejét összeszedve kúszott oda. A különös lény oly emberinek tűnt, bár az arca a felismerhetetlenségig összeégett és roncsolódott. Hiába nézte, semmi jel nem utalt arra, hogy még életben lehet. Nem tudta kitapintani a nyaki ütőerét. A mellkasa se mozgott. Úgy tűnt, nem lélegzik. Már egyértelmű volt, hogy csak a föld mozdult meg és így fordult meg a teste. Félreálltam, utat engedve a hordának. Az idegen ekkor minden erejét összeszedve feltápászkodott. Bár teljesen fegyvertelen volt és cseppet se nézett ki túl jól, a köhögés is gyötörte még, mégis elszántan állt a horda tagjai elé. Egyértelmű volt, hogy nem akar senkit közelebb engedni. Nem értettem pontosan, hogy miről van szó, de a segítségére siettem. A férfi ezt látva, gyorsan újra a holtnak tűnő test mellé térdepelt és egy tollpihét tartott a lény arca elé, mutatva, hogy mi a helyzet. Szavak nélkül is azonnal megértettem őt.

– Még él! – suttogtam, nehogy a vadak észrevegyenek minket.

– Hogyan? – fordult hátra a vezér.

– Még életben van. Még lélegzik. Nem ehetjük meg!

– Biztos? – Erre letérdepeltem a lény mellé, hogy a tollpihe segítségével megmutassam, még lélegzik. Az idegen férfi, bízva bennem, látva, hogy már értem őt és tolmácsolni tudom a helyzetet, ekkor hátrébb húzódott, hogy a vezérünk közelebb léphessen és maga is meggyőződhessen az igazunkról.

A vénséges vezérünk elgondolkozva állt meg mellettünk és figyelt.

– Tényleg él – jelentette be. Erre megnyugodtam, de épp csak a pillanat törtrészéig. Ami ekkor következett, attól megfagyott a vérem. A vezér ugyanis a dárdát, melyet mindig jobbjában tartott, hogy legyen mire támaszkodnia, váratlanul a lény mellkasába döfte és meg is forgatta. Aztán rám tekintve rideg közönnyel így suttogott: – Van még valami problémád vagy indulhatunk végre, mielőtt a vadak észrevesznek? – Az idegen ezt látva, önnön fájdalmáról megfeledkezve dühösen pattant fel, hogy nekimenjen, de az, a dárdával könnyed mozdulattal vitte a földre. Aztán odalépett és a lándzsát a mellének szegezve, összevont szemöldökkel megfenyegette. Az, annak ellenére, hogy nem beszélte a nyelvünket, a mozdulatokból és a hangsúlyból, no meg a villámló tekintetből megérthette, mégis, a saját életével, halálával nem törődve ütötte félre a dárdát, majd kicsavarta a vezér kezéből és felpattant, hogy újra nekimenjen, de a többiek megragadták és erővel lefogták, ő pedig végül a fájdalom miatt hamar elvesztette az eszméletét.

– Na… – jegyezte meg a vezér felém fordulva – Úgy látom, már lesz bőven élelmünk. Induljunk, mielőtt a vadak megtámadnak. Hozzátok mindkettőt és a bejáratot alaposan temessétek be!

A horda tagjai szó nélkül teljesítették parancsait. A széles barlangi járatokon egymás után vonultunk. Aztán egyszer csak váratlan dolog történt. A megszenesedett holttest nagyot rúgott, kitépte magát a demiurgok kezéből és a talaj fekete porába zuhant, majd felugrott és nekiiramodott. Amint mellettem elfutott, engem is fellökött, majd pedig nekirohant azoknak, akik az idegent cipelték. Lendületétől mindenki elvágódott. Amikor a szárnyas lény előreesett, ösztönösen kapta maga elé a kezeit és épp a fiatalember mellkasán támaszkodott meg, tenyerei pedig amint hozzáértek, felizzottak és a belőlük sugárzó erő elkezdte begyógyítani sebeit. Mindez pár röpke pillanatig tartott. Mielőtt a fiatalember magához tért volna, mielőtt teljesen felépülhetett volna az érintésétől, a szárnyas lény, aki még mindig meg volt zavarodva, már felpattant és rohant tovább. Nem jutott azonban messze, mert összeesett. Kíváncsian gyűltünk köré. Aztán megtámaszkodott a talajon és a testét borító fekete kéreg töredezni kezdett. A repedéseken át fény tűnt elő, aztán a szenes részek leomlottak. Tekinteteink előtt egyszer csak ott térdepelt egy különlegesen ragyogó, fehér lény, puha, óriási szárnyakkal.

A fény arasznyi vastagságban vonta körül és oly erősen sugárzott mezítelen testéből, hogy arcát nem láthattuk. Megjelent a vezér is mindeközben és így ő is szemtanúja lett a jelenetnek. Amikor a lény feltekintett, mind felemeltük és rászegeztük a dárdáinkat, de ő meg se mozdult, csak tétován nézett ránk.

– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes – szólt végül a vezérünk – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.

Erre a lény váratlanul felé fordult és lassan, baljósan felemelkedett, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy vezérünk dárdájának hegye éppen mezítelen mellkasához érjen.

– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – szólt legnagyobb döbbenetünkre az általunk beszélt nyelven. Hangja rideg volt és nyugodt, de érződött a cinikus gúny.

Riadtan hátráltunk, mert ekkor ismertük fel, hogy ez a lény… ez a lény, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott! Lehet, hogy könnyen el tudna törölni minket az élők sorából? Ahogy felidéztük, ami addig elhangzott, növekedett a riadalmunk.

– Elég! Nyugalom! – szólt sietve a bátyám és kezével lentebb nyomta a lándzsát. Nem volt nehéz dolga, mert a vezérünk döbbenetében alig tartotta – Nem fog senki, senkinek ártani.

– Igen! – szóltam én is – Mi csak még soha nem láttunk ilyen lényt és megijedtünk egy kicsit, ezért emeltük fel a lándzsákat.

– Én ugyan nem ijedtem meg! – szólalt meg újra a vezérünk, miután hangját visszanyerte. Dárdáját már teljesen leeresztette és ekkor arra támaszkodva elszántan közelebb lépett a lényhez, miközben összevont szemöldökei alól szikrákat vetettek szemei, de az nem hátrált meg szavaira.

– Mindenki nyugodjon meg és lépjen egyet hátra! – kérte a bátyám, de úgy tűnt, egyikük se akar hallgatni rá. Csak nézték egymást és szinte izzott köztük a feszültség.

– Igen, így van! Rosszul mondtam, nem ijedt meg mindenki! – helyesbítettem – De ártani egyikőnk se akar!

– Akkor te mégis minek neveznéd azt, hogy ez az alak átdöfött ezzel a bottal? – kérdezte a lény téve felém egy támadó lépést, de aztán reám tekintve elakadt a szava. Akkoriban még nem tudtam, hogy létezhet első látásra szerelem.

– Én csak segíteni akartam – törte meg a vezér a rideg csendet.

– Segíteni? – lepődött meg a lény, ismét felé kapva tekintetét.

– Igen. Szinte már halott voltál és biztos nagy fájdalmaid lehettek. Én csak segíteni akartam, hogy ne szenvedj sokáig. Gondoltam, megszüntetem a fájdalmaid. Nem sejtettem, hogy képes vagy ilyen gyorsan meggyógyulni. Hidd el, ha sejtem, nem teszem meg!

Szavára a lény elgondolkozott. Megdermedt a pillanat. A legrosszabbra készültünk, de aztán csak így felelt:

– Ebben az esetben azt hiszem, köszönettel tartozok – hangja naivan, szelíden csengett. Nem tűnt se gúnyosnak, se cinikusnak, miközben hozzátette: – De ha kérhetem, ne forduljon elő még egyszer ilyen, mert ezzel egyáltalán nem sikerült megszüntetni a fájdalmaim. Sőt! Még rettenetesebb kínt okozott, mint amit már éreztem.

Összenéztünk.

Már akkor lenyűgözött pedig fényétől még nem is láttam igéző, zöld szemeit, aranyként vállaira omló haját, arányosan szép arcát. Mégis éreztem, hogy különleges kapcsolat fog kialakulni köztünk, melyet se idő, se tér nem semmisíthet meg. Azt azonban nem sejtettem, hogy addigra a szőke idegen már belopta magát a szívembe, ahol már virágozni kezdett egy számomra még új érzés.

A szerelem.