Az utolsó email

Feladó: AleXandra

Valahol Északon, laptoppal a kézben, tanácstalanul:
„No… hát kedves barátaim! Most hirtelen nem is tudom, mit írjak. Pedig úgy megörültem, amikor kezembe nyomták ezt a laptopot. Örömömnél csupán meglepettségem volt nagyobb.
Mivel nem tudom miként lesz tovább, egyáltalán megérem-e a holnapot, így tehát összefoglalom nektek a velem eddig megtörténteket. Bár jól tudom, úgyse fogjátok elhinni egyetlen szavamat se… de talán… talán… ez az utolsó alkalom, hogy megírhatom.

 

Meg kell vallanom, már nem tudom mi vonzott jobban, a viljandi fesztivál avagy az, hogy bestseller-t írhassak egy igaz, sőt saját történet alapján. Bár, ami igaz, az igaz, az is felettébb kíváncsivá tett, hogy ki lesz az új király. Igen. Jól olvassátok! Nem, ez nem a fantasy sorozat egyik része. A valóságban, éppen abban az esztendőben választottak új uralkodót maguknak a szetuk Észtországban. Elsősorban emiatt indultam útnak. Nagyon kíváncsi lettem és bár nem igazán volt pénzem, mégis rászántam magam az útra. Ostoba ötlet. Az már egyszer igaz. Nade egy király… nem mindennap találkozhat az ember egy igazi királlyal. Ezért csak érdemes kockáztatni akár az életünket is, nemde?

 

Felkészületlenségem, pénztelenségem és az internetről szerzett útitárs úgy tűnt garantálja majd az izgalmakat, melyektől a történet sikerét reméltem. Ám talán még ennél is csábítóbban hatott rám a királyválasztás gondolata és az, hogy akár én is jelen lehetek. Vajon ki lesz az új uralkodó? Vajon hogy nézhet ki? Ki lehet ő? És vajon tényleg találkozhatok vele, ha kiérek? De egyáltalán mért érdekel engem ez ennyire? Egy észt néptörzs leendő királya? És különben is, miként juthatnék el oly messzire? A zsebemben lapuló négyezer forintra gondoltam. Nem sok. Igaz, akadt még egy kis apróm, de tudtam, őrültség ennyivel nekiindulni. De hát mit tegyek? Vonzott valami. Valami megmagyarázhatatlan, érthetetlen erő. Talán ez az, amit úgy neveznek: Végzet.
Ingyen. Ez volt a kulcsszó, mely hatott. Állítólag minden pénz nélkül végig lehet csinálni egy ilyen utat. Legalábbis a srác, akitől a tippet kaptam, ezt állította. Aligha hihettem neki. Minden épeszű, aki előtt felvillantottam az ötletet, óvva intett, hogy nekiinduljak. Vajon mi történhet velem? Tényleg annyira veszélyes egy ilyen út? Tényleg annyira kockázatos pénz nélkül stoppal, sátorral és egy idegennel nekivágni egy ismeretlen vidéknek nő létemre? Gondoltam, csak egy módon tudhatom meg a választ. El kell szánnom magam az útra. Persze hiába lett volna minden bátorságom, a végső lökést egy fogadás adta meg. Pénz nélkül kellett útra kelnem. Ostoba ötlet. Őrült haverok. De önszántamból mentem bele.
Az előzetes tervek a következőképpen néztek ki: A távolság legyőzhető stoppal. Sátrat kérhetek kölcsön. Szállás lesz, mert a srác ismer valakit, aki ismer másokat, akiknél alhatunk, akik vendégül látnak. Kaja, pia is lesz tehát bőven. A srác, akivel útra akartam kelni, hihetetlen kaliberű figura volt. Az indulást megelőzően csupán kétszer találkoztam vele, de afelől megbizonyosodhattam, nem kispályás világjáró, mégis észnél kell lennem, és felkészülni arra, hogy eljöhet a perc, amikor csak magamra számíthatok majd.
A terv szerint két csaj és két srác indult volna el észak felé. Stoppal. A többieket még látásból se ismertem. Mégis hozzájuk akartam csatlakozni. Az egyik lány, az utolsó napokban visszamondta. Ez aggasztott kissé, hiszen ő volt az, aki odakinn állítólag ismerősökkel rendelkezett. De ennél is jobban foglalkoztatott a visszaút. Leendő útitársam ugyanis nem tervezte ezt. Ő Moszkvába készült. Szívem szerint vele tartottam volna, ám tudtam, valódi célom, Oroszhon egy távoli pontjának elérése, a pénzhiány miatt ezúttal még nem válhat valóra. Miként jutok tehát vissza? E kérdésre azt a választ kaptam, hogy a többiekkel, stoppal. Az indulás előtt azonban kiderült, hogy ők vonattal jönnek-mennek. Stoppolnom kell tehát vissza, de egyedül. Ekkor bejelentettem, hogy nem. Így nem megyek.

 

Erre két perc se kellett és leendő útitársam már jelzett is, hogy meg van oldva az ügy, lesznek, akik kocsival hazahoznak. Nem tudtam, mért ilyen fontos neki, hogy menjek, de összepakoltam régi, foszladozó hátizsákomat. Aztán elérkezett az indulás tervezett napja. A srác arra a délelőttre még egy bécsi utat is tervezett az egyik ismerősömmel. Az ottani konzulátuson akartak beszerezni pár vízumot. Aznap reggel azonban elvesztette mobilját, benne az összes szükséges telefonszámmal, aztán ment ki Bécsbe, hogy vízumot intézzen, de a követségről kidobták. Ezt követően kapta meg üzenetemet, hogy úgy döntöttem, mégsem megyek vele. Akkor azt hitte, ez a nap fénypontja, ám hazatért és szembesült egy százezres telefonszámlával, mire a szülei őt a szobájába, a készüléket pedig a szekrénybe zárták, mondván csak akkor engedik el, ha fizet. Az egyetlen, amivel a külvilággal kapcsolatot tarthatott az a számítógép volt. Csak éjjel tudta volna elhagyni a házat.

 

Meg kell tehát szöknie. Így hangzott az újabb terv. Végül, több bonyodalom után, elérkezett az indulás időpontja, amely a vízum megszerzése miatt is egyre tolódott. Közben tovább gyötrődtem azon, hogy talán hiba egy ilyen lehetőséget kihagyni. Tudtam, amíg a srác el nem indul, döntésem addig nem lesz végleges.

 

Szerda délután végre kitűzte indulásának percét, én pedig ahelyett, hogy gondolkodtam volna, bejelentettem, hogy mégis vele tartok és hátamra kaptam málladozó hátizsákomat, kezembe vettem a kölcsönbe szerzett sátrat és nekiindultam. Elhúzta az időt, így már leszállt az éj, mire kiértünk az autópálya kezdeti szakaszához. Ahogy elnéztem a kietlen benzinkutat és a sötétségbe vesző városszéli éjszakát, nem tűnt könnyűnek a kezdés, de hát számítottam erre. Éjjel ugyan ki állna meg, hogy felvegyen két idegent? De hát a srác profinak mondta magát. Sejtettem, hogy nem az, de nem izgatott. Akkor még nem. Akkor még pusztán jót szórakoztam magamban, bármely nehéz helyzeten. Hagytam tehát, vezessen, legyen, amit ő akar.
Hajnali egy. Miskolc határa. Stop.
Stop egyfolytában. Megállás nélkül fáradhatatlanul, bár álmos voltam, rendkívül álmos. Alig bírtam tartani a karom, de muszáj volt, ha azt akartam, felvegyenek minket. Még nem szoktam hozzá az éjszakázáshoz, de még nem is igazán érdekelt. Poénra vettem. Ahogy szoktam. Szó szót követett, poén meg poént. Ám lassan kezdett átjárni minket a hideg. A szél is egyre erősebben fújt, de nem verhettem fel a sátramat. Először azért, mert a srác ellenezte, mondván, bármely percben felvehetnek minket. Ez ment órákon át. Nem hitt nekem, de aztán végül feladta. Elérkezett az idő, hogy sátrat verjünk. Az éjszakai fagy, no meg az egyre erősödő szél is ezt parancsolta. Csakhogy hamar kiderült, a kellő fény, és persze tudás híján, el kell vetnem ezt az ötletet. Három óra felé bedőltünk az út menti árokba.
Irány Kosice, azaz Kassa, majd Presuf, Svidnik, Barwinek, Rzeszow, Lublin, Bialystok. Varsó volt a célunk. Reméltük, ott kaphatunk orosz vízumot. Csütörtök délelőtt kellett megérkeznünk. Éjjel meg is közelítettük, ám aztán, pár órányi sikertelen stoppolás után ismét az árokban kötöttünk ki. Ezúttal az autópálya mellett. A mobilébresztő ellenére elaludtunk. Én meg se hallottam. Ő meg visszaaludt. Nem csoda hát, ha nyomdafestéket nem tűrtek a szavai. Nyolc körül járt már. Siettünk tovább, mégis lekéstük. Szerencsére délután kettőkor újra nyitottak. Még egy óra és megnyugodhattunk. Leadta a szükséges papírokat, befizette a kívánt összeget. Mehettünk tovább. Nagy nehezen kivergődtünk a város szélére, de az igazi türelemjáték csak ekkor kezdődött. Több mint négy órás várakozás az útszélen, heves viharral tarkítva.

 

Mondanom se kell, teljesen eláztunk. De miként stoppolás közben gyakori a helyzet gyors és erőteljes váltakozása, bár nagy sokára, de egy igazán remek kocsi állt meg nekünk. Péntek éjjel tovább folytatódott az értelmetlen rohanás. Ezúttal azért, nehogy lemaradjunk a fesztiválra szóló jegyről. Ezen az éjszakán nem is aludtunk egy percet sem. Kocsiba be, kocsiból ki. Mindaddig, míg a fáradtságtól hányingeremmel küzdve majdhogynem úgy estem ki az egyik kamionból.

 

De a fiú csak nem akart megállni. Pedig nagyon ránk fért volna. Augustów-on át, végre elértük a litván határt. Michail, egy szimpatikus orosz srác vitt át minket, de sajnos egy nem túl előnyös, kivilágítatlan helyen tett ki minket. Alvás helyett stop reggelig. Hiába tiltakoztam. Ki kellett bírnom.

 

A fáradtság és a hideg hihetetlenül vonzott az aszfalt felé. Végül félháromkor egy jóképű fiatalember megállt. Felvett volna, ám előbb aludni akart. Megbeszéltük, hogy az első benzinkútnál találjuk, és Rigáig el tud vinni. Nekünk is pihennünk kellett volna addig, legalábbis bölcsebb lett volna, de társam nem akarta feladni. Tovább stoppoltunk tehát.Persze eredménytelenül.

 

Nagy sokára két rendkívül fura tag állt meg. De legalább megálltak. Nyilván nem akartak elütni. Az első benzinkútnál lekanyarodtunk velük, hogy megnézzük ott van-e a fiatalember. A rendszám alapján hamar beazonosítottam a kocsit. Odafutottunk, és láttuk, miként alussza még mindig az igazak álmát. Pedig már eltelt pár óra. Miután lebeszéltem társamat arról, hogy a fickó kocsiját rugdosva és az ablakát verve ébressze fel, hagytunk hátra a szélvédőjén egy üzenetet, annak a helynek megjelölésével, ahol be akartuk várni.

 

Továbbmentünk a két fickóval. Persze ők is rossz helyen tettek ki minket. Valahol Kaunas környékén jártunk, de egyáltalán nem ott, ahol szerettünk volna. Valaki átvitt egy leágazásig, ahol nagy szerencsénkre egy olyan kocsi vet fel minket, mely Tallinba tartott.

 

Végre alhatok. – gondoltam, majd beájultam a hátsó ülésre. A sofőr nagyon remek embernek tűnt. Meghívott minket ebédelni is. Persze a társam volt oly kedves és nem ébresztett fel. De később, az észt határ előtt, amikor ismét a kaja került szóba, magamhoz tértem, majd olyan jóllaktam, ahogy már ugyancsak régen. Sajnos ő is rossz helyen tett ki minket.

 

Újabb megpróbáltatások után az utolsó pillanatokban érkeztünk meg Viljandiba. Kilenc előtt még épp csak sikerült átvennünk a fesztiválos belépőket. Ingyen. Olyat, amilyen a sajtósoknak járt. Pedig nem voltunk azok. Legalábbis én biztosan nem. Azokkal a magyarokkal is találkoztam, akik velünk együtt indultak volna, de végül vonattal jöttek, így hamarabb megérkeztek. Ekkor szembesültem a helyzettel, nincs ingyen szállás, tehát ingyen kaja sem. És persze visszaút se lesz. Legalábbis a számomra. Kezdett elönteni a pánik.

 

Végtelen nyugalmamból végül az zökkentett ki, amikor a képembe nevettek, hogy ne izguljak. Különben is, mit érdekel engem a holnap? Élvezzem, hogy ott lehetek. Ingyen, egy hatalmas, észt, népzenei fesztiválon.
Közben kezdett megeredni az eső, de én csak álltam ott tehetetlenül a sörsátor előtti forgatagban, csuklómon az élénkpiros ingyen belépővel, kezemben szorongatva a nyakamban lógó névre szóló kártyát és tudtam, eljött a perc, amikor már csak magamra számíthatok. De legalább félig már megnyertem a fogadást. Elmosolyodtam e gondolatra. Tudtam, már csak haza kell jutnom valahogy pénz nélkül. Élve vagy holtan.
Most pedig itt ülök Viljandiban, laptoppal a kezemben. Nem, nem buktam még el a fogadást. Nem fizettem érte egyetlen észt koronát se. Mondjuk nincs is miből. De akkor miként jutottam hozzá? Egyszerűen csak megkérdeztem az egyik rendezvényszervezőt, merre találok internetet, az pedig meglátta nyakamban a sajtós belépőt, aztán már kezembe is nyomták ezt a laptopot. Gondoltam, írok egy helyzetjelentő e-mait, aztán belevetem magam a fesztiváli forgatagba. Ha már itt vagyok, bölcsebbet tényleg aligha tehetnék, minthogy élvezem a percet és nem gondolok arra, hogy:

Egyszer minden fesztivál véget ér.”

Az utolsó email |