Dermesztő fordulat

naponta, részletekben kerül fel

Azt hitte, hogy végre megnyugodhat, hogy a tavaszi napsütést követő éjjelen váratlanul reá szakadó havazás és sorozatos veszélyek után végre boldog lehet. Nem sejtette, de kalandjai még nem értek véget. Sőt! Az igazi, lelket próbáló nehézségek még csak ezután kezdődtek.

1. részlet

Nem hitte, hogy ilyen hamar megtapasztalja majd azt, amiről az apja beszélt neki, hogy milyen a szerelem. Erre gondolt, miközben a lány karjai köré fonódtak, vizes arca és teste pedig hozzásimult, ahogy ott álltak a derékig érő vízben. Tétova zavarban viszonozta az ölelést, mert érezte, hogy a leány teljesen mezítelen. Nem mert mozdulni. Nem tudta mit tegyen, mit mondjon. Arra gondolt, vajon a lány beleszeretett-e vagy jobb, ha csak az átélt események hatásának tudja be váratlan érzelmi kitörését. Igen. Felesleges túlgondolnia. Aligha szerethette meg a lány ilyen hamar, de amiket együtt és külön-külön is átéltek kezdve onnan, hogy a hóviharban lezuhant, majd miközben menekülniük kellett… bizony nem gondolta, hogy életben maradnak. Hihetetlennek tűnt, hogy megmenekülhettek. A part felé tekintett. Fivérei ott beszélgettek a fűben heverészve, nevetgélve. Minden oly nyugodtnak, békésnek tűnt. Azt hitte, szépen lezárult a története és ezen az ismeretlen, de csodaszép világon végre boldogan és nyugodtan élhetnek. Azt hitte, végre maguk mögött hagyhatták a múlt sötét árnyait és a rengeteg megpróbáltatás után elérkezett számára a happy-end, de tévedett. Csupán életének egy fejezete zárult le és már közeledett a dermesztően rideg fordulat, hogy ismét elszakítsa őt a boldogságtól, mielőtt még igazán átérezhetné azt.

2. részlet

Azt hitték, ezen a távoli bolygón biztonságban lehetnek és békében élhet a családjuk, de tévedtek. Nem, nem a bolygóval volt a gond. Az érintetlen élővilágban nem portyáztak rájuk veszélyes ragadozók. Mesebeli álomnak tűnt a hely, majdnem oly gyönyörűnek, akár az éden.

Ráadásul senki se sejthette helyét a térben, még ők maguk se, így rájuk se találhattak. Mégse voltak teljesen elszigetelve. Ásté képzeletének telepatikus erejével bárhová elvihette volna őket, külön-külön is, vagy egyszerre, akár az egész kunyhóval együtt és ily módon általa vissza is térhettek volna bármikor.

Ezenfelül volt még náluk, azaz Ylarionnál egy különleges, teleportáló medalion is, ami azzal az egyedi tulajdonsággal bírt, hogy oda teleportálta tulajdonosát, ahol Phosphor tartózkodott épp. Igaz, nem túl pontosan működött, de legfeljebb egy mérföldön belülre érkezhetett vele. Így tudott Ylarion a barátja keresésére indulni. Épp erről mesélt Phosphor édesanyjának, Hajnalnak, miközben a kunyhóban az asztalt terítették. Ylarion ugyan élőholt lévén nem nagyon bírt már enni, ízetlen volt számára minden, még a legfinomabb étek is, de igyekezett részt venni az élők dolgaiban, elhitetve magával, hogy még közéjük tartozik, hogy számít a léte. Nem tudta, hogy Phosphor mit gondol épp róla, hogy barátok-e még egyáltalán, mert elég csúnyán váltak el egymástól egy lány miatt. Most már tudta, hogy félreértés volt az egész. De mégis mit gondolhatott volna? Hisz elmondta a barátjának, hogy megtetszett neki az a leány. Gyönyörű, törékeny tünemény volt Ázimor unokahúga. Amikor megpillantotta és meglátta mily csodaszép, biztos volt abban, hogy mindenki azonnal beleszeret első látásra, aki csak megpillantja őt.

Amikor megtudták, hogy meg kell menteni és elindultak a kiszabadítására, még nem sejtették, hogy milyen komoly viszályt szíthat kettejük közt a féltékenység. Ahogy azonban azt hallgatta a leánytól, hogy mennyire különlegesnek találja Phosphort és milyen kellemes társaság, szívében kezdett feléledni a féltékeny irigység. Amikor pedig azt látta, hogy Phosphor még nevetgél is miközben beszélgetnek és bizalmasan többször hozzá is ér a lányhoz, elpattant benne valami.

Ylarion nem a bátorságáról volt híres. Gyakorlatilag mindentől és mindenkitől félt. Meglepő módon azonban pont Phosphor volt az egyetlen, akivel őszinte mert lenni. Négyszemközt ki is osztotta rendesen, majd szóhoz se engedte jutni, nem érdekelte a magyarázata, elviharzott magára hagyva. Ezt követően sok minden történt. Aztán amikor megtudta az igazat és bocsánatot akart kérni tőle, hallotta, hogy barátja visszaindult az emberek világába. Azonnal indult utána.
Ezekről mesélt éppen Ylarion Hajnalnak, és arról, hogy a lányért még visszamegy majd a medalion segítségével és ha még Phosphor is megbocsájt neki, akkor teljes lehet a boldogsága, már amennyire egy magafajta élőholt boldog lehet.
– Fantasztikus! – jegyezte meg váratlanul egy hang. Ekkor vették észre, hogy az ajtóban már ott áll Phosphor sötét árnya az ajtófélfának támaszkodva, és ekkor meglepettségükkel mit se törődve belépett, így folytatva – komolyan azt hitted, hogy én ilyen kicsinyes vagyok? Én sose haragudtam rád, így tehát nincs is mit megbocsájtanom neked. – ekkor egy félmosoly kíséretében elővillantotta egyik helyes szemfogát, majd hozzátette még. – Hisz olyan jóképű és tökéletes vagyok, nem csoda, hogy rögtön azt feltételezted, hogy én kellek neki. De elhozhatod bátran, tőlem nem kell féltened.
Ezzel le is zárulhatott volna ez a történet, melyben már szinte mindenki megtalálta boldogságát, de Phosphor baljós végzete még ott lapult csendesen a tetőtéri gerendázat egyik sötét szegletében. Véletlenül ugyanis a kunyhóval együtt magukkal teleportálták. Azóta ott várt csendben és türelmesen. Fejvadászként megszokta már, hogy e kettő kell ahhoz, hogy mindig elérje célját. Aztán már csak a megfelelő pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy lecsapjon kiszemelt áldozatára.

3. részlet

A fejvadász gyors, pontos mozdulattal vágódott közéjük. Már rég meg is feledkeztek róla, erre ott volt megint. Sose adott még fel semmit. Ha egyszer valakit kiszemelt prédájául, azt mindig elfogta és bezsebelte a jutalmat. Nem mintha a pénz érdekelte volna őt. Igaz, Phosphor elfogásáért rengeteg aranyat ígértek. Élve, vagy halva gyakorlatilag mindegy volt.

A fejvadászt azonban a pénznél is jobban érdekelte a hírnév. Minden célszemély újabb kihívást jelentett a számára, bár már egyre kevésbé. Képességeit, harcmodorát, kitartását és türelmét olyan szintre fejlesztette, hogy gyakorlatilag már szinte senki se jelentett neki igazi kihívást. Könnyedén becserkészte és ártalmatlanná tette eddig a célszemélyeket.

Kezdte már unni a munkáját, ezért is örült, amikor Phosphor felbukkant. Dermesztő megjelenését látva arra gondolt, hogy ez aztán felettébb izgalmas vadászat lesz. Mindenki, így ő is biztos volt abban, hogy ilyen küllemmel csakis valami rettenetesen vad, agresszív szörnyeteg lehet, így végre ismét érezte ereiben az adrenalin pezsgését, miközben arra gondolt, hogy mégha darabokban adná is át az embereknek, mérhetetlen módon megnövelné vele a hírnevét.

Amikor Phosphor harc nélkül először csúszott ki a kezei közül, mégcsak arra gondolt, hogy véletlen szerencséje volt és egyébként se ismerte még a képességeit, ezért járhatott túl az eszén. Aztán megmentette egy lány, ami rendkívül bosszantó volt. Így ismét megúszta, hogy szemtől-szemben harcoljanak egymással, bár őszintén szólva, megjelenését látva, a fejvadász szándékosan kerülte ezt, mert bármily harcedzett is volt, tartott tőle, ezért inkább alattomos, sunyi módszerekkel próbálta elkapni.

Amikor a hajtóvadászat végén ismét megmenekült, lenyűgözve tekintett utána a sziklaszirtről. Nem hitte, hogy ez a vad küllemű lény nem fizikai erővel, hanem ésszel és szavakkal fog kiutat találni és megszökni előle. Akkor azonban még nem sejtette, hogy Phosphor még sose harcolt és nem is áll szándékában semmilyen agresszió, mert az távol áll neveltetésétől és egész jellemétől. Azt hitte, ezzel csak fölényét érzékelteti, hogy lám csak, neki még a kisujját se kell megmozdítania, könnyedén ki tud fordulni mindig a hurokból.

Azt gondolta, Phosphor csak játszik vele és nevet magában azon, hogy ha el is sikerül fognia, mindig sikerül kicsúsznia a markából. Ebben a hitében erősítette folyamatosan könnyed, laza stílusa is. Már fogalma se volt arról, mit gondoljon róla, mire lehet képes. Ezért aztán jobbnak látta, ha ezúttal nem Phosphorra veti magát.

Amikor tehát közébük vágódott, az édesanyját vette célba, hiszen az addig kihallgatott beszélgetésekből egyértelművé vált a számára, hogy ő az egyetlen személy, aki igazán számít neki, akivel meg lehet zsarolni. Úgy vélte, kicsi a valószínűsége, hogy ez a nő is spártai módon kezdjen el ellene harcolni, mint az a másik. Úgy tűnt hát a számára, hogy ezúttal biztos sikerre viszi.

A kunyhóban senki se látta őket, azt, hogy mi történik, így senki se jöhetett a segítségükre. Ylarionról már tudta, mennyire gyáva és egyébként is mély megvetést érzett iránta, de amikor azt is megtudta, hogy már élőholt, tehát meg se halhat és még mindig retteg… nem tudta elképzelni, hogy még ennél is van lentebb. Amikor tehát egyetlen pillanat alatt az asszony mögé került, megragadta őt, tőrének pengéjét pedig a nyakához szorította, és megfenyegette, hogy megöli, ha nem követik az utasításait, úgy tűnt, Phosphornak esélye sincs.

A kellemes, tavaszi melegben megdermedt a pillanat. A fejvadásznak kétszer is rá kellett szólnia Ylarionra, hogy az elévetett kötéllel kösse meg barátját, mégpedig jó erősen, mert különben elvágja az asszony torkát.
Phoshor nem mozdult. Nem mert semmit se tenni, még a lélegzete is elállt szinte. Csak beleegyezően bólintott Ylarion felé, aki végül, nem látott más módot, engedelmeskedett. Phosphor szinte lélegzetét visszafojtva hagyta, hogy kezét, lábát erősen megkössék. Nem tett ellene semmit. Csak smaragdzöld szemei villogtak. A fejvadász biztos volt abban, hogy ezután még óvatosabbnak kell majd vele lennie, mert ezzel, hogy az édesanyját fenyegette meg, ezzel túllépett nála egy határt és az első adandó alkalommal bosszút fog állni ezért.
Nem töprenghetett azonban ezen sokáig. Sietve lökte félre az asszonyt, miközben letépte Ylarion nyakából a teleportáló medaliont, majd megragadta Phosphort és már száguldottak is minden téren, hegyeken, völgyeken, világokon által.

4. részlet

A következő pillanatban egy havas domboldalra zuhantak mindketten. Egyikük se szokott még hozzá a teleport erejéhez, így térdre rogytak érkezéskor, ráadásul a lejtős talaj miatt bucskáztak párat, miközben a fejvadász kezéből kihullott a medalion. Sietve kezdte keresni a hóban, miközben elengedte Phosphort. Nem aggódott miatta, hisz alaposan megkötöztette. Valóban szorosan, szinte gúzsban tartották a béklyói. Semmi esélye nem lehetett a szabadulásra. Vagy mégis? Egy dologgal nem számolt, de erre maga Phosphor se gondolt, hisz nem ismerte még valamennyi képességét. A teste alapvetően is forróbb volt másokénál, de a tehetetlenség, az aggodalom az édesanyja miatt, és amit át kellett élnie a fejvadász aljassága végett, felforralta sötétkék vérét, amitől a fagyos tavaszi levegő ellenére is kezdett meggyulladni, majd lángra kapni a kötél mindenütt, ahol bőréhez ért. Pár pillanat és mielőtt még ellenfele észbe kaphatott volna, Phosphor már le is vetette béklyóit az olvadó hóba.

5. részlet

Nem sokat tétovázott, amint újra szabad volt, sietve tárta szét a zuhanás közben kibomló szárnyait és már fel is repült. Semmi kedve nem volt megvárni a fejvadászt. Tudta jól, hogy nyílt harcban esélye se lenne ellene. Egyetlen megoldás lehetett. A menekülés. Gyorsan távolodott és csak akkor váltott irányt, amikor már biztos lehetett abban, hogy a fejvadász nem láthatja őt. Ekkor sietve az átjáró felé folytatta az útját, majd gyorsan leszállt a barlangnál és berohant a mélyébe. Odaát se várta valami idilli világ, de az élőholtak legalább nem akarták a vérét. Már. Tudta, egyedül csak tőlük remélhet védelmet, menedéket. Sietett tehát, hogy odalent elérje a sötétfeketén háborgó folyamot, majd pedig fentebb a táborukat. Átérve már nem kellett volna rohannia. Bármilyen jó nyomolvasó volt is a fejvadász, mivel repülve tette meg az út nagy részét, így aligha találhatott rá. Mélyet lélegzett megnyugodva, amikor a fekete porban landolt. Ezúttal oly megnyugtatóan úsztak az égen a vöröslőn kavargó, baljós fellegek. Sietve rugaszkodott el ismét a talajról, széttárva hatalmas bőrszárnyait, és csak jóval arrébb, az élőholtak eldugott táborában szállt le. Meglepve nézett azonban körbe. Sehol senki. Se a sátrak, se egy teremtett lélek. Mintha sose léteztek volna. Semmi nyomuk nem maradt. Befutott a barlangokba is, kiabálta a nevüket, kereste vezérüket, Ázimort, de senki se felelt. Egek! Villant át elméjén a gondolat. Csak nem indult meg a seregük Yperpérán, azaz a király birodalma ellen?! Nem várták volna meg őt? Nem tudta lebeszélni őket a támadásról? Igaz, régóta fűtötte őket a bosszú. Megértette érzéseiket. Ő maga se szívlelte a királyt, igaz, azt hitte, a mindig csuklyásan közlekedő, beképzelt alak az, kinek arca helyén és lábainál fekete füst gomolygott, és aki síri hangon, de tekintélyt parancsolóan szólt és kinek ruházata, ékszerei mindenkinél előkelőbbnek mutatták. A néppel, a mélységi árnyakkal azonban nem volt gondja, bár nem ismerte őket túlságosan, de azt megtapasztalta, hogy mennyire összetartóak és mily fontos számukra a barátság, a hűség, a bátorság, a tekintélyelv. Szeretett volna köztük élni, de nem tudta mit gondoljon róluk, hisz az, akit királyuknak hitt összetépte az ajánlólevelét mellyel érkezett. De azért mindennek ellenére nem akarta, hogy az élőholtak rájuk támadjanak, mert tudta, az számukra esélytelen mészárlást jelentene, így hogy az újraélők halhatatlanok voltak, és már meg tudták fogni a fegyvereket. Sajnos ez miatta történhetett meg, hiszen az ő érintése hozta vissza őket ennyire az életbe a bosszúszomjukkal együtt. Szeretett volna tehát tenni valamit a készülő háború ellen.
Ezen töprengett, miközben épp az utolsó üresen hagyott barlangból lépett ki és ekkor, ahogy felnézett, megpillantotta a fejvadászt. Ott állt vele szemben. Dermesztően hatott ez a váratlan fordulat.

6. részlet

Ahogy a fejvadász zord, markáns vonású arcára nézett, biztos volt abban, hogy az, még mindig nem ismer könyörületet. Tudta jól, hogy mivel nem tanult meg harcolni, esélye se lenne vele szemben és az, hogy még életben van, az is csak a jószerencséjének és a körülményeknek köszönhető. Bár, ahogy a marcona alakot végigmérte… látva erős izomzatát, magas termetét, el kellett ismernie, hogy akkor se lett volna túl sok esélye vele szemben, ha spártai nevelést kap. De semmilyen harci kiképzést nem kapott.

Sőt! Többszörösen hátrányos helyzetből indult. Biztonságban és jólétben nőtt fel. Eladdig fogalma se volt az emberi természet agresszív oldaláról. Az erdei kunyhóban, a természet békés, lágy ölén azt hihette, hogy az édenkertbe született. Édesanyja szerette és óvta, de sajnos ezáltal nem is készítette fel az igazi életre. Nem elég, hogy se tőrt, se semmilyen vágó vagy szúró fegyvert soha még a kezébe nem vett eladdig, ráadásul azt tanította neki, hogy alapvetően mindenki jó, hinni kell és bízni és kitartani minden körülmények közt, mert nincs fontosabb, mint a szeretet, a becsület, a barátság, az összetartás…

Azóta már igen sok mindent átélt, ami megkérdőjelezhette volna ezeket a tanításokat, de Phosphor még mindig kitartott elvei mellett, és remélte, hogy végül minden jóra fordul. Pedig lehet, hogy nem is volt oly esélytelen, mint amilyennek hitte magát, hiszen új küllemével, átváltozva, erős és hegyes szarvaival, fogaival és karmaival talán könnyedén szétszabdalhatott volna bárkit. Csakhogy eszébe se jutott, hogy ilyesmit tegyen. Az ellenfele szerencséjére. Ugyanis arról még nem is beszéltünk, amit akkoriban ő maga még nem is tudott, hogy szükség esetén elővágódó karmai valójában még mérgezettek is voltak. Ha tehát abban a pillanatban inkább támad, a fejvadásznak esélye se lett volna. Igaz, a méreg, nem azonnal végzett volna vele, így esélye lett volna arra, hogy előtte akár többször is leszúrja őt. Egy közelharcba tehát teljes bizonyossággal mindketten belehaltak volna. Ilyesmire azonban ekkor még nem lehetett számítani. Phosphor még kerülte az agresszió minden formáját.

Pedig ez a pillanat is inkább súgta azt neki, hogy jobb lenne megváltozni. A fejvadász még mindig a vérét akarta és úgy látszott, kitartása nem ismer határokat. De egyáltalán hogy talált rá? Egy pillanatra átvillant rajta ez a kérdés, de nem ért rá ezen töprengeni. Azonnal cselekednie kellett és az egyetlen dolog, amit tehetett, az a menekülés volt. Legalábbis ezt hitte. Meg kellett próbálnia. Szerencséjére a fejvadász még vagy száz lépésnyire volt tőle. Igaz ez se jelentett igazán nagy távolságot, de mivel ellenfelének nem volt íja, nyilakkal, mert megvetette, a gyávák fegyverének tartva az ilyesmit, dárdát pedig nem hozott magával, így Phosphor úgy mérte fel, talán elegendő ideje lenne arra, hogy felszálljon. Ezzel azonban volt egy kis gond. A vidék, az egymáshoz túl közel lévő tereptárgyak, cserjék, sziklák, korhadó fák, nem kedveztek a nekifutásnak és szárnyai kibontásának. Márpedig ő álltó helyből aligha tudott volna felemelkedni vagy legfeljebb nagyon erős szárnycsapásokkal, de ahhoz is jóval több hely kellett volna… és persze idő. Merthogy ezúttal ideje se volt sok. A fejvadász kezeiben pedig már ott villogtak a nemcsak vágásra, de szúrásra is alkalmas, félelmetes, kétélű tőrök. Segítségre se számíthatott, hisz senki se tudta, nem is sejthették hol van éppen. Ráadásul egy teremtett lélek, se élő se holt nem volt közel s távol a vidéken. Szinte füleiben hallotta szívének dobbanásait.

7. rész

Aztán eszébe jutott hirtelen, hogy nincs messze a folyó, a gyilkos vizű, fekete áradat. Ha azt elérné és közben fel tudna szállni, megmenekülhetne, mivel azon élő ember még soha nem kelt át, csak a mítoszokban. Már fordult volna, hogy talán gyáván, de menekülni próbáljon, de ekkor a kétélű tőrökről kiderült, hogy hajításra is alkalmasak és már száguldottak is fel. Rohanni kezdett, lefelé a domboldalon, de közben már érezte, hogy szárnyait, testét, szabdalják a pengék.

Nem is gondolta, hogy a fejvadász ennyi tőrt hord magánál. Úgy tűnt, mindig van nála egy újabb és egy újabb, mintha sose fogyna el. Ráadásul mindig pontosan célzott. Mozdulatai nyomán újra és újra fájdalom cikázott át rajta, de nem törődött vele, csak rohant a part felé.

Már le is ért, de ekkor egy penge eltalálta az egyik lábát és előrezuhant. Sietve húzta ki a tőrt az izmából. A fájdalommal nem törődött, a sebről pedig tudta, hogy úgyis gyorsan gyógyul, hiszen átváltozott. Tehát már kelt is fel, futott volna tovább, hogy felszálljon, de egy pillanatra megtorpant és visszatekintett. A fejvadász megdermedt ettől a tekintettől.

Kezében megállt az újabb penge, mielőtt még felemelhette volna, mert Phosphor, a kihúzott pengével a kezében, hirtelen széttárt szárnyakkal, tett felé egy fenyegető lépést. Smaragdzöld, függőlegesen hasadt pupillájú szemei fenyegetően villantak összevont szemöldökei alatt.

Ezúttal nem blöffölni akart. Valóban úgy vélte egy pillanatig, hogy itt az idő, végre támadnia kéne. Hisz miért tűri, meddig tűri már ezt? De aztán fülébe csengett édesanyja tiltó szava. Nem. Amíg van más mód… nem okozhat kárt senkiben. Szándékkal semmiképp.

Sietve rebbentette meg hatalmas bőrszárnyait, miközben megpördült, szélvihart kavarva. Lendülete heve elsöpörte a fejvadászt, aki hátratántorodva elesett a domboldalon. Mielőtt még bármit tehetett volna, Phosphor már felemelkedett, majd eltűnt tekintete elől a folyó felett gomolygó sárgás ködben.

Széles volt az a folyam, és minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen, de végül csak sikerült. Megtépázva, megszaggatva omlott le a partra a nagy víz túloldalán. Nem hitte volna, hogy megmenekülhet üldözője elől. És lám csak, sikerült. A gyilkos folyam ezúttal a megmentője lett.

Négykézláb térdepelve, hálásan tekintett vissza a tintaszerű vízre és a felette vastagon gomolygó ködre. Mindent beborított sötétkék vére, de a sebei nagyrészt már begyógyultak és végre biztonságban érezhette magát. Csakhogy nagyot tévedett.

Mielőtt még megfordulhatott volna, mielőtt még feltápászkodhatott volna, erőteljes rúgás érkezett bordái közé, majd pedig hatalmas erő zuhant a hátára, amitől elhasalt a fekete porban.

Menekülni próbált, de mielőtt még bármit tehetett volna, két gyors, hirtelen, éles vágás és lehullottak a szárnyai, majd pedig kékes csillámokká omolva oszlottak el a térben. Ugyanilyen sziporka szállt ki fekete ajkai közül is, ahogy hegyes agyarai újra emberi fogakká váltak, és hasonló módon tűnt el minden más is, ami nem emberivé tette, miközben kivilágosodott a bőre. Tudta, ezzel megpecsételődött a sorsa. Újra ember lett.

A fejvadász egy könnyed, laza, de erőteljes mozdulattal fordította meg, majd pedig beletérdepelt a gyomrába és a torkának szegezte két arasznyi pengéjét, mely sokkal nagyobb és rémisztőbb volt, mint azok, melyeket korábban utána hajigált. Nyakában ott lógott az Ylariontól elvett medál. A medál, mely mindig Phosphor után teleportálta. Így tudott tehát oly gyorsan és könnyedén a nyomára akadni. Újra és újra.

Phosphor tudta, már nincs hova és talán nincs is miért menekülnie. Azt hitte, ezzel eljött számára a vég. Elkezdett hát számot vetni magában az addigi életével. Nem sejtette még, hogy ezzel nem történetének végéhez, hanem az igazi kezdetéhez értünk.

Nem sejtette még, hogy személyében hamarosan megszületik minden idők legádázabb, legrettegettebb lénye, kinek nevét hosszú évszázadok, sőt évezredek múlva is félik majd a népek. Nem sejtette, mert nem hitte, hogy történhet bármi, ami képes lehet megváltoztatni őt.

Bár hallott már a jóslatról, de nem gondolta, hogy valóra válhat, hogy róla szólhat, hisz ő végletesen hitt az elveiben és biztos volt abban, hogy minden körülmények közt képes jó maradni. Meg is halt volna az elveiért. És ekkor úgy tűnt, el is jött ez a pillanat. Megadón hunyta hát be a szemeit és csak várt.

Shopping Cart
Bevásárlókosár
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0