Ezüst tekintet, arany szív

Az alábbi történet egy önmagában is kerek egész novella, de valójában része a most megjelent könyvemnek, melynek címe:
A király NEM sötét paraszt

Remélem, tetszeni fog neked is!

A könyvem most megnyerhető! A legalján találod a nyereményjáték linkjét!


Ezüst tekintet, arany szív

Egy nagy, tíz méter sugarú félkörív mentén oszlopok sorakoztak, jelezvén a küzdőtér határát. A túloldalon két hatalmas sátor állt. Itt, a téren, fáklyákkal zsonglőrködő mutatványosok szórakoztatták a gyülekező népet. Mivel engem jobban érdekelt, mi zajlik a színfalak mögött, sietve megkíséreltem a sátrakhoz lopakodni. A kavargó tömegben senki se figyelt rám. Észrevétlenül bújtam át a ponyva alatt. Odabenn, a fáklyák fényei sejtelmesen táncoltatták az árnyékokat. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, mint kezdenek készülődni a harcosok. Köpönyegeiket az állványokra dobták és sietve öltözködtek. Segítők sürgölődtek köröttük, vad ábrákat festve izmos testükre és komor vonású arcukra, még veszedelmesebbnek mutatva őket ezáltal.
– Árlen! Kopasz! Készen vagytok végre? – lépett be kis idő múlva egy zömök, testes fickó. Díszes ruhát viselt. Kegyetlen arcán, fél szemét lefedve, fekete kötés futott át.
– Parancsára uram! – lépett elé egy magas, vállas, tar fejű férfi, teljes fegyverzetben. Sötétbarna szemei szomorúan, de elszántan fénylettek.
– Mi ez a maskara?! – förmedt rá a fickó dühösen. – Azonnal vesd le! Ez már nem gyakorlat. Inget se vegyél! Azt akarom, hogy úgy nézz ki, mint egy barbár. – aztán lehalkította hangját és úgy tette hozzá – Csak a maszkot és a sisakot tedd fel, hogy ne lássák a szemeid. És még véletlenül se szúrd le Árlen–t! Megértetted?
– Igen, uram!
– Most neki kell győznie. – fogta suttogóra a hangját. – Tudod, ahogy megbeszéltük!
– Én állom a szavam! De aztán ön se felejtse el megfizetni érte a pénzt a családomnak.
– Tudhatnád, hogy én mindig betartom az ígéreteimet. Ebben nem ismerek tréfát.
– Köszönöm. – bólintott a Kopasz.
– Na, de most már idő van. Kezdenünk kéne. Hol van az a bitang? – tekintett körbe kérdőn.
– Árlen még nincs itt. – felelte a Kopasz, miközben sietve dobálta le magáról a páncélzatot, majd gyorsan feltette álarcát és rá egy sisakot.
– Magam is látom! – füstölgött a fickó és elszáguldott. Röviddel később, tőlem balra, csupán pár méterrel, megemelkedett kicsit a vászon és egy árnyék bújt át alatta. Sietve szökkent talpra és már rohant is társaihoz, útközben lehajítva köpönyegét.
– Jó, hogy jössz, Árlen! – kiáltották neki oda a többiek és miközben ő kapkodva öltözködött, így folytatták: – Kész hajcsár lett az öregből. Itt dühöngött miattad.
Árlen nem felelt. Látszott rajta, hogy gondolatban mással van elfoglalva. Végre elkészült.
– Mondanék valamit. – jegyezte meg a Kopasz, odalépve hozzá. Árlen rátekintett és ezüstös szemei megcsillantak egy pillanatra a fáklyák fényében. Félrevonultak. Szerencsére éppen arra, amerre én meglapultam, így, bár suttogóra fogták szavukat, mégis jól érthettem.
– Árlen. – kezdte a Kopasz. – Tudod, hogy ezúttal nekem kell veszítenem. De… én még újonc vagyok itt, még sosem harcoltam élesben, és…
– Térj a lényegre! – vágott közbe ridegen Árlen.
– Tudnál úgy szúrni, hogy… szóval gyorsan és… pontosan a szívembe, hogy ne szenvedjek?
– A szenvedéstől lesz igazán látványos. – jelentette ki Árlen közömbösen. – Egyébként ne aggódj! Lehetek gyors és váratlan, mivel szenvedni most úgyis én fogok. A parancs szerint ugyanis meglepő módon kell a végén győznöm, miután már esélytelennek tűnik a helyzetem. De jól tudod. Ezerszer elpróbáltuk már.
– Köszönöm. – hangzott az egyszerű felelet.
Árlen elgondolkodva tekintett végig a nála egy fejjel magasabb, félelmetes külsejű alakon. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a nagy izomkolosszus így siránkozzon.
– Nem értem, miért vállaltad el, ha csak nyavalyogni tudsz a fájdalom miatt. – jegyezte meg rosszallóan, miközben fejébe húzott előbb egy maszkot, majd a sisakját.
– A tízszeresét kapom, ha… – csúszott ki ellenfele száján, de elakadt a szava, mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott.
– Miért kapnál annyit?
– Mert…
– Igen? – emelte rá Árlen kérdőn ezüstös fényben csillogó tekintetét, melyről fel lehetett ismerni az élőholtakat.
– Semmi… semmi különös csak… – dadogta a kérdezett. Szemmel láthatólag azon agyalt, hogy miként térhetne ki az őszinte válasz elől. Aztán így folytatta. – Szerintem azért lehet így, mert a főnök beszélt néhány mavrurg–gal, akik nagy összegeket tesznek fel majd rád, a te győzelmedre a mi kasszánkból. Így amikor végül látszólag váratlanul nyersz, hatalmasat kaszálhat. Mindeközben ugyanis néhány ostoba fickótól eltekintve mindenki rám szavaz majd, hisz kiléted híre elterjedt már, mégpedig oly ügyesen, hogy mindenki abban a hiszemben van, csupán ő tudja ezt egyedül. Az pedig egyértelmű, hogy te sose győzöl végül és hát zombiként ugye, vesztenivalód sincs.
– De hát neked sincs! Hiszen mi mind élőholtak vagyunk.
– Így igaz! – állította határozottan a Kopasz. – Csakhogy rólad mindenki tudja, hogy te folyton át akarod élni a halált, így mindig te veszítesz. Így rád szinte senki se fogad majd. Tehát hatalmas bevételre tehet szert a társulat, amiből könnyen osztogat majd többet.
– Na, de a tízszeresét? – hitetlenkedett Árlen. A válasz azonban már nem hangozhatott el, mert ismételten berontott a kis zömök fickó és elüvöltötte magát:
– Árlen! Kopasz! Mi ez a diskurzus? Kifelé azonnal! Már mind csak rátok várunk! – azzal már ki is viharzott.
Árlen már indult volna, de a Kopasz megragadta a karját!
– Várj! Ugye a pénz miatt nem hiúsítod majd meg a tervet? Neked kell győznöd, különben iszonyúan dühösek lesznek és nem fognak megtűrni többé téged maguk közt, ugye tudod?
– Emiatt ne aggódj! – vonta meg a vállát Árlen. – Én önkéntes vagyok. A pénz engem nem érdekel. Csupán a halál átélése miatt vagyok itt.
– De ugye most az egyszer ezt átengeded nekem?
– Ne aggódj! Lesz még rá alkalmam bőven. Nincs okom arra, hogy ne kövessem a parancsot. A pénz persze jó ha van, de zombiként… – itt elakadt a szava. Talán megsejtett valamit. Nem tudni. Én azonban jól értettem a helyzetet. Élőholtként aligha kellhet neki a pénz. Persze, ahogy mondta, jó ha van, de már nem volt oka a kapzsiságra. Élőholtként már nem lelt örömöt a pénzért megszerezhető javakban. Nem volt szüksége többé ételre és italra se. Bizonyára abban a pillanatban merült fel benne a gondolat, hogy talán a Kopasz nem is halott még. Máskülönben miért érdekelné, hogy tízszer annyi fizetséget kap? De persze az is lehet, hogy valami másra gyűjt. Előfordult már ilyen. Az ugyanis még kevésbé tűnhetett elképzelhetőnek, hogy valaki halandóként feláldozná az életét. Igaz, a tízszeresét kapja, na de ez mérhetetlen ostobaság lenne. Hiszen ha meghal, már nem megy semmire a pénzzel. Árlen tudta jól, hogy nem lesz mindenki zombivá és egyébként se egy kívánt vagy vágyott állapot az efféle lét. Az pedig, hogy ő még mindig az élők közt bolyongott… a kivételes esetek közé tartozott. Annak idején hozott egy rossz döntést, mely azonban akkor és ott még jó ötletnek látszott. Azóta már ezerszer megbánta. Csakhogy számára többé már nem volt kiút. El kellett fogadnia a sorsát. De azért még reménykedett. Ezért állt be a mutatványosok közé és ezért vállalta mindig a vesztes szerepét. Remélte, hogy talán egyszer… egyszer az egyik tőr, pallos vagy szablya, véget vethet majd életének, ha ő is igazán akarja ezt. Mindenki ismerte már jól a történetét, ahogy vágyát is.
– Árlen! – szólt rá leendő ellenfele. – Ugye nem gondoltad meg magad?
– Ne aggódj, tudom a dolgom. Menjünk! – felelte erre ridegen a kérdezett, majd elindult kifelé.
A Kopasz pedig követte.

Visszatérve a mutatványosokra várakozó árnyakhoz, igyekeztem minél előrébb jutni, hogy mindent jól láthassak és megvallom, azon töprengtem közben, hogy miként figyelmeztethetném Árlent. Tudtam jól, hogy milyen fontosak számára az elvei. Ha megtudná, hogy ellenfele halandó… vajon mit tenne akkor? Szembeszállna vajon a paranccsal? Vagy ő is gyűlöli, megveti az élőket? Végül is ő csak egy zombi. Sokan ezt a szót használták rájuk megvetően. Őszintén megvallva én a helyükben már ezért ölni tudtam volna. És ha én megtettem volna, mi mást lehetett volna várni egy agyatlan, emberevő zombitól? Igaz, én nem az a fajta voltam, aki szóbeszéd alapján ítél el másokat. Tudtam tehát jól, hogy meg kell próbálnom tudatni vele valamiképpen az igazságot. Adnom kell neki egy lehetőséget, esélyt arra, hogy jól vagy rosszul, de ő döntsön.

Amikor eljutottam a küzdőtér szélére, a cölöpökig, a harctéren már ott állt Árlen és ellenfele.
– Most pedig, hogy mindenki megtette tétjét, – hangzott az esemény lebonyolítójának monoton hangja. – kezdődjék a küzdelem! – azzal a háttérbe vonult.

Árlen egyszerű, ujjatlan inget és hozzá kissé bő szárú nadrágot és mokaszinszerű lábbelit viselt. Feketére festett bőrén meg–megcsillantak a fáklyák fényei. Fejét a már említett sisak fedte, mely fényes felületével elütött öltözékétől. Csuklóit elöl béklyó rögzítette egymáshoz. Ruházata, egyszerűsége ellenére elegánsnak hatott, de lehet, hogy csak büszke, herceghez illő tartása keltette ezt az érzetet. Dereka köré súlyos láncot kötöttek, mely éppúgy fénylett, miként sisakja és a másik végét, barbár kinézetű ellenfele tartotta kezében. Tényleg elég félelmetesre pingálták ki ezt a rettenetes izomkolosszust. Ében, csontszegecsekkel kirakott bőrruházatot viselt és jobbjában kétélű kardot tartott. Megszólaltak a dobok. Kezdődhetett a küzdelem. Vagy inkább a mészárlás. Hisz Árlen–nek, úgy tűnt esélye se lesz. Ám a mutatványosok főnöke ezúttal másként rendelkezett. Győznie kellett. De miként?

Ellenfele vadul üvöltött egyet és egy villámgyors mozdulattal megrántotta a feszülő láncot. Árlen megkísérelte az ellenállást, de a hatalmas erővel szemben esélye se lehetett. Tehetetlenül hasalt el a porban, ellenfele lábai elé zuhanva. Az, kihasználva az alkalmat, azonnal lesújtott rá. Árlen–nek sikerült még időben balra hemperednie. Derekára azonban közben rátekeredett a lánc és ezáltal megfeszült. Sietve pattant volna fel. Erre azonban már nem maradt ideje. Barbár ellenfele úgy mellkason rúgta, hogy bizonyára méterekkel arrébb repül, ha a lánc ebben meg nem akadályozza. Így azonban csak nagyot üvöltött és visszaomlott a porba. Ellenfele már le is sújtott rá ismét. Árlen azonban nem várta be ezt, hanem sietve perdült az ellenkező irányba. Eközben letekeredett róla a lánc és ő ezt kihasználva, kapkodva pattant fel. Épp csak sikerült elkerülnie a barbár újabb csapását. Sietve hátrált meg, egészen addig, míg a lánc engedte, de ezúttal szilárdabban igyekezett megvetni lábait. Ellenfele ismét megrántotta a súlyos láncot, ám azt ezúttal Árlen is erősen szorongatta. Nem bírt tehát vele. Erre vad dühvel üvöltött rá és tett felé egy lépést, miközben kardjával is lesújtott. A lánc meglazult közben és Árlen-nek ez lehetőséget adott arra, hogy kitérjen. Mégis. Ügyetlen mozdulattal vágódott hanyatt a porban, ismét elterülve a kemény földön. A kopasz erre átkozódva megindult felé, miközben rövidebbre fogta a láncot, izmos karjára csavarva. Árlen gyorsan hasra fordult és sietve pattant fel. Vagyis csak pattant volna, ám egy erős rúgás a lapockái közé és ő ismét elterült. Köhögve igyekezett feltápászkodni miközben ellenfele odalépett mellé és már emelte is kardját, hogy végre befejezze, ezt a küzdelemnek egyáltalán nem nevezhető látványosságot. Árlen hihetetlenül ügyes mozdulattal éppen az utolsó pillanatban hemperedett félre, majd még tovább, hogy lendületével a földre rántsa ellenfelét, ám az, hirtelen erővel rántotta vissza.

Árlen-nek ugyancsak a húsába vághatott a lánc, mert iszonyatosat üvöltött fájdalmában. A barbár erre valami baljós hangzású idegen nyelven káromkodva, vad dühvel csapott le rá ismét a karddal. Árlen ekkor gyorsan visszafelé, ellenfele felé hempergett, ám a penge íve elől nem tudott kitérni. A kard éle mélyen bal karjába vágott. A vér látványára megélénkültek a nézők, bár nem ömlött sokáig, mivel pár másodperc múlva kékes fény tündökölt elő a sebből és az már be is forrt. A nézők kurjongatása messzire visszhangzott a völgyben.
„Öld meg!” „Nyírd ki!” „Csapd már agyon azt a nyomorultat!” „Végezz vele!!!! Úgyis azt szeretné!” Ilyen és efféle kiáltások hangzottak fel a tömegből és számomra is egyértelművé vált, valóban, szinte mindenki a kopaszra fogadott, az pedig, mintha nem akarna csalódást okozni a népnek, ismét lesújtott. Árlen már nem tudott volna semerre félreperdülni.
– Rúgd pofán! Ne hagyd magad! – kiáltott be egy hang. Megfordultam. Desider volt az, a fekete képű, csontszegecsekkel kirakott ruházatú huligán.
– Te kinek drukkolsz? – kérdeztem tőle meglepetten.
– Árlennek. Természetesen.
– Te tudod, hogy ő az?
– Persze. Mindenki tudja. – felelte, megvonva a vállát.
– Hogyhogy mindenki? És te honnét tudod, hogy mindenki?
– Sok mindent tudok. – mosolyodott el. Fekete hajától, mely mélyen az arcába lógott, ezúttal se láthattam szemeit.
– De akkor te nem is az ellenfelére fogadtál?
– Már miért fogadtam volna rá?
– Mert mindenki tudja, hogy Árlen folyton veszít.
– Lehet. De ő a barátom. Még ha mindig veszítek is miatta. Ez elvi kérdés.
– Úgy hallottam, neki is vannak elvei. Zombi léte ellenére se öli az élőket.
– Így igaz. De ne nevezd így! Nem minden élőholt gyűlöletes zombi. A legtöbbjük egyáltalán nem gonosz vagy aljas. Szóval tartózkodj az efféle beszédtől és ne mélyítsd tovább a szakadékot élők és holtak közt!
Erre egy pillanatra elakadt a szavam. Nem tűnt olyannak, mint aki ilyen komolyan is tud gondolkodni.
– És szerinted mennyire fontosak számára az elvei? Mondjuk, ha megparancsolják neki, hogy öljön és ő azt hiszi, hogy az ellenfele is zombi, akkor megtenné, nem? Végül is, az nem lenne gyilkosság, ugye?
– Miket beszélsz? – kapta fejét meglepetten felém Desider. Bár nem láthattam, de szinte éreztem, hogy szemei szikrákat szórnak hajának rejtekében.
– Kihallgattam őket. És láttam, hogy barna a szeme. – suttogtam.
– És ezt csak így… csak most mondod? – hőkölt hátra.

A következő pillanatban fájdalmas üvöltés hangzott fel a küzdőtér felől, mire ismét odakaptuk tekinteteinket. Már csak azt láthattam, amint a kard nagy ívben a levegőbe repül. A barbár óriás a csuklójához kapott, mire Árlen ismét jobbra hempergett és a lánc vége kicsúszott ellenfele kezéből. Ekkor se állt meg azonban. Fordult még párat és csak biztos távolságban pattant talpra. A kard közben visszahullott a porba és a barbár baljós mozdulattal emelte fel ismét. Aztán vérszomjas üvöltést hallatva megiramodott Árlen felé, pallosát két marokra fogva. Az, immár talpon állva, elszántan várta be. Végül, a megfelelőnek tűnő pillanatban villámgyors és pontos mozdulattal rúgta ki ismét ellenfele kezéből a kardot.

Vajon hányszor próbálhatták el a jelenetet? Amaz, erre vad dühvel rontott előre. Úgy tűnt, puszta kézzel akar végezni ellenfelével. Árlen sietve ugrott félre előle, ám a barbár ezúttal nem is őt vette célba. Láncának végét akarta ismét megkaparintani. És ez könnyedén sikerült is neki. Gyorsan megragadta, aztán Árlen–nel mit se törődve, a túloldalt heverő kardhoz indult. Hirtelen fordulata közben, oly nagy erővel és oly váratlanul rántotta meg a láncot, hogy Árlen ismételten elhasalt a földön. Immár karddal a kezében baljósan fordult meg a barbár óriás. Árlen kapkodva hátrált a porban vergődve, míg csak a lánc meg nem feszült. Úgy tűnt, ismételten kilátástalan helyzetbe került.

Sehogy se értettem, miként fog így győzni. Ellenfele erre jobbjával szúrásra emelte kardját, míg baljával ismét megrántotta a láncot. Karján megfeszültek hatalmas izmai. Ereje felrántotta Árlen–t a földről és én már szinte láttam, miként nyársalja fel magát a pengével. Ám az utolsó pillanatban megkötözött kezeivel félreütötte a kardot. Oly ügyes mozdulattal tette mindezt, hogy a penge anélkül vágta át béklyóját, hogy kezében kárt okozott volna. Aztán sietve felpattant és nekirontott az óriásnak. Azt, látszólag meglepte váratlan támadása és hanyatt vágódott. Árlen meg rázuhant, aztán sietve feltápászkodott kissé és gyorsan megkísérelte kicsavarni kezéből a kardot. Közeledett hát a végső pillanat.

Tudtam, ellenfele most már hagyni fogja, hogy végezzen vele, hisz így szólt a megállapodás. Árlen nem is tétovázott soká. Meggondolta volna magát? Pedig mily elszántan állította nemrég, hogy nincs az a pénz, amiért hajlandó lenne másokat megölni. És most mégis. Mégis megöli majd ellenfelét. Az ellenfelét, aki vele ellentétben egyszerű halandó. Persze ezt ő még valószínűleg nem tudja. De mi lenne, ha tudná? Valóban félredobná az elveit, alárendelve magát főnöke akaratának? De mit tegyünk? Mit tehetnénk? Láttam Desider-en, hogy ő is sietve gondolkozik ezen.

Aztán minden pár pillanat volt csupán. Árlen megragadta egyik kezével ellenfele csuklóját, a másikkal pedig markolatánál fogva megpróbálta kicsavarni kezéből a kardját. Ekkor villant fel váratlanul egy aprócska tőr, mely peregve száguldott át kettejük közt, nem túl nagy erővel. Senki se láthatta honnét érkezett. Lendülete épp csak akkora volt, hogy két méterrel a túloldalukon alig észrevehetően felkavarja a port és belefúródjon a földbe. Látszólag, nem történt semmi, de én onnét, ahol ültem észrevettem, hogy felkarcolta Árlen ellenfelének karját és előbuggyant sötétpiros vére. Jól látszott, hogy megdermed a pillanat. Desider-re néztem. Ártatlan, szinte közönyös arccal üldögélt mellettem, de azonnal észrevettem, hogy hiányzik az egyik tőr az övéből. Ismét a küzdőtér felé fordultam. Az ellenfelek úgy tűnt, mintha nem bírnának egymással. Valójában azonban jól látszott a tétovázás. A barbár harcos a parancs szerint nem szúrhatta le Árlent. Arra várt, hogy az, elvegye a kardot, majd végezzen vele. Árlen azonban szemlátomást tétovázott. Egyértelmű volt, hogy meglátta ellenfele vérét és azonnal tudta, hogy jól sejtette. De mit tegyen? Nyilván azt is jól tudta, hogy ha megtagadja a parancsot és nem végez ellenfelével, akkor rettenetesen dühösek lesznek rá és kirúgják majd a mutatványosok közül. Vagy… vagy még ennél is rosszabb sors vár rá, hiszen rengeteg pénzről volt szó. Mégse tétovázott sokáig. Talán két vagy három pillanat lehetett mindössze. Aztán döntött. Pedig már nem akart annyira meghalni. Még nem sejtette senki, de ez lett volna az utolsó alkalom, hogy ilyesmit vállalt. Tudta azonban, hogy ez a helyes. Nem tehet mást.

A következő pillanatban bal karja váratlanul, látszólag akaratlanul megcsuklott és a kétélű penge, mely éppen felé állt abban a pillanatban, könnyedén futott mellkasába.
Nem kiáltott fel, csak oldalra fordult és elterült a porban.
Úgy tűnt, ezúttal végleg.

Egy hosszú, dermedt, döbbent pillanat után felélénkült a nép. Kurjongatva és rikoltozva ünnepeltek. Egyértelművé vált, hogy valóban szinte mindenki a barbárra fogadott.

Árlen közben tágra nyílt ezüst tekintetét az ég feketén kavargó bársonyára vetette. Nem látta már a mélységek árnyait. Elhalt számára a nép ünneplő zsivaja. Ismételten halál után epedő lelkét, egy pillanatra, mint pernyét a szél, úgy kapta fel valami puha, melengető érzés. Fel-fel, egy másik világ felé, mely túl húzódik minden képzeleten. Hosszú percekig tartott ez a jóleső szárnyalás. Érzékeit zsibbasztó révület. Szerette ezt. Ezt a mámorító utazást az ismeretlenbe. Újra és újra átélte, ha tehette, reménytelenül is remélve, hogy egyszer révbe ér.

Vége

(De nem Árlennek!)


Tetszett a történet? Szeretnéd megnyerni a könyvet?

Kattints ide!

Könyvet rendelnél? Gördíts lentebb és nézd meg ajánlatunkat!

Ez a történet része az alábbi két könyvnek:
A király NEM sötét paraszt (regény)
Lélekmelegítő (novelláskötet)
(Ez utóbbi összes történetét ingyenesen küldöm el neked.)


Ezüst tekintet, arany szív |