Ízelítők

Jelenetek:

-Egek! – suttogtam. – Hiszen az ott Levártes Főmágus! Nézd csak!
Lilien tekintete követte pillantásomat, majd arcából hirtelen kifutott a vér, amint felismerte régi ellenségünket.
– Most mit tegyünk? – fordítottam el gyorsan a tekintetemet
– Lelépni már késő. – felelte. – Ha éppen akkor vesz minket észre, mikor távozunk, még gyávának gondol.
– Érdekel is engem!? – vontam meg a vállam, s fel akartam kelni, de Lilien megragadva karom, visszatartott.
– Nyugalom. – suttogta.
– Ugyan, mi közöm nekem a ti ellenségeskedéstekhez?!
– Semmi. Csakhogy, éppúgy nézel ki, mint én.
Ez a válasz hatott. Dermedten ültem vissza a székre. Tényleg. Erre nem is gondoltam. Nemcsak hasonlítunk. Semmi különbség nincs látszólag köztünk. Persze, a ruhánk eltérő, ám mit számít az? Különös! Hogy-hogy Lilien még sose akarta ezt kihasználni? Pedig számtalanszor mutogathatott volna rám, hogy mentse magát. És mégse tette. Most, hogy mindez átfutott az elmémen, el kellett ismernem, Lilien igazán tisztességes.

Jelenet a 12. kötetből:
Mársztuff herceg-nél:
– Ugyan! Ez nem Mese! Itt nincsenek jók és rosszak! Csupán érdekek ütköznek. Mi sötétségben élnénk, ők a fényt kívánják. Sajnos azonban e kettő egyszerre nem megvalósítható.
– Akkor tehát az egyik félnek szükségszerűen el kell buknia?
– Igen. És ezek, mi leszünk. – jelentette ki ridegen.
– Nem értem Éppen Ön beszél így, mikor a vezérük? Önnek lelkesítenie kéne őket!
– Miért tagadjam a tényt? Mindenki tisztában van vele. Jól tudjuk, hogy a Fények ellen nem győzhetünk. Öngyilkosság lázadozni.
– Akkor Ön a biztos Halálba vezeti a Népet?
– Igen. De csak azokat, akik csatlakoztak hozzám.
– És ezt csak ilyen közönyösen mondja?
– A fény számunkra hosszú távon mindenképpen a véget jelenti. Az viszont nem fér össze sokunk elveivel, hogy ezt ki is várjuk. Inkább elébe megyünk Végzetünknek. Ez méltó hozzánk. Tenni valamit, mégha kilátástalan is a helyzet.
– Nem tűnik túl optimistának.
– Pedig az vagyok. – szólt és szemei valóban felragyogtak. – Bizakodó vagyok, mert hiszem, hogy tehetünk még valami hasznosat, mielőtt a Fények végleg eltörölnek
– Mire gondol?
– Azon túlmenően, hogy példát mutatunk bátorság és elszántság terén, talán… elrejthetünk pár dolgot a későbbi korok számára. Ha hamarabb nem is, legalább akkor rájönnek majd, bármily primitív volt is Népünk, intelligenciának és tudásnak azért, cseppet se voltunk híján.
– Igen. – szólt közbe a másik. – Bár, még ti, Ármányok is lenéztek minket, ám azért még, mert legtöbben rettentően nézünk ki, s a szokásaink is barbárok, nemcsak mi magunk, azért még, mert nem készítünk fémeket, s nem építünk városokat, nincsenek széles, jól járható útjaink, nem ismerjük a lámpát, s nem használunk elektromosságot, nincsenek járműveink, autóink, nincs net és mobil… azért még nekünk is jogunk van az Élethez. – rövid szünetet tartott, majd így folytatta: – Tudod mit? Én, ha választhatnék, akkor is ezt a létet választanám. Te odaát élsz. Látod a mi Világunkat is. Össze tudod hasonlítani e kettőt. Érteni fogod tehát, miről beszélek. Mégha, nem is osztod majd a véleményemet, hiszen Te nyilván a túlnani Világhoz szoktál. Ám, én, szintén jártam már odaát. Odaát éltem, míg meg nem haltam, mégis… ideát értettem csak meg, holtan, hogy mit jelent igazán élni. Szeretem ezt a Világot a maga egyszerűségével, és ében sokszínűségével. Lámpák helyett kellemesebb, ha Fáklyák lobognak a falakon. Kályha helyett, ha közvetlenül érezhetjük a Tűz lángjainak éltető melegét. Üdítőbb mezítláb járni a föld porában, mint betonozott utakon, vagy akár macskaköveken. Szárnyalók hátáról szemlélni a Világot, miközben hajunkba és ruhánkba kap a szél, mámorítóbb, mint repülőt használni. Igen. Én nemrégen éltem odaát. Alig pár esztendeje, hogy átköltöztem ide, az Árnyékvilágba.

Ha a Sors úgy akarná, hogy legyen 12. kötet is:

– Hogyan? – lepődött meg Sánel Táner Joradim.
– Igen. Jól hallotta. Kastélyom az Önöké lehet, s porig rombolhatják, ha most a harcokban a mi oldalunkon küzdenek.
– Ez sértés! Tán úgy véli, önerőnkből nem lennénk képesek bevenni a Várat, hogy aztán a földdel tegyük egyenlővé?
– Nézze! Sértegetni nem állt szándékomban. Sokkal komolyabb most annál a helyzet, semmint, hogy efféle könnyelműséget megengedhetnék magamnak. Csak egyezkedni próbálok. Kérhet azonban bármi mást is. Kívánságuk ez alkalommal könnyen teljesülhet.
– A Zombik közös ellenségeink. Természetes, hogy segítünk. Nem fogadunk el hát semmit cserébe.
– Semmit???
– Semmit. Míg velük nem végeztünk, míg jelenlétük vészként nyomasztja e Vidéket, legyen hát béke az én Népem, s az Öné közt!
– Köszönöm. Pecsételjük hát meg vérünkkel ezt a Szövetséget!

A Vár hatalmas, súlyos kapuja szélesre tárult a Vandálok vezére és hordája előtt. A Vár védői meghökkenve nézték, amint büszkén bevonulnak az ősidők óta rettegett harcosok. Villogó tekintetek követték a bevonuló had lépteit, s feszülten szorongatták fegyvereiket a tettre kész kezek. Vártak a parancsra. Elég lett volna egyetlen szó, sőt, csupán egyetlen jel is, s ők vadul rárontanak az érkezőkre. Hamarosan felhangzott Mársztuff Herceg hangja.
– Fegyvereket a földre!
E szóra csörömpölve hullottak le a pallosok, lándzsák, tőrök, buzogányok, s mindenfajta egyéb fegyverek.
– Sánel Táner Joradim és harcosai a mi oldalunkon küzdenek majd az ostrom során! – jelentette be Mársztuff Herceg. – Nem a Várat védik majd, hanem az alagúton át támadják a Zombik állásait, s megrongálják majd harci gépeiket. Parancsolom, hogy Sánel Táner Joradim seregének minden tagjával vendéghez méltó tisztelettel és megbecsüléssel bánjatok! A harcok során tekintsétek őket közénk tartozónak, ha kell, életeteket is áldozván értük! Gyógyítóink pedig fokozott figyelemmel segítsék őket! Ne feledjétek! Szívességet tesznek nekünk!

Cserjék kusza dzsungelében tértem magamhoz. Nem messze tőlem egy gyászkaraván rótta útját. Komor méltósággal, lassan lépkedtek az éjszín csuklyákat viselő árnyak az izzó kövek borította síkságon át. A menet elején néhányan egy egyszerű, ében koporsót cipeltek vállaikon. Lilien, fejére húzva a Mársztuff Hercegtől kapott díszes köpönyegének csuklyáját, sietve futott a karaván elejéhez. Gyorsan követtem őt.
– Elnézést! – perdült a menet élén haladó Árnyakhoz. – Látnom kell, kit visznek a koporsóban!
– Állj félre! – parancsolta az egyik csuklyás Alak.
– Nem! Amíg nem láttam ki fekszik benne.
Az egyik árny erre csak intett, s mozdulata könnyedén félresöpört mindkettőnket az útjukból. Lilien dühösen pattant fel, hogy ismét elébük álljon, ám megragadva karját visszatartottam.
– Várj! – suttogtam. – Ketten ennyi ellen esélyünk sincs! Hívjunk segítséget!
– Hogyan? Nincs Medalionom!
– Talán Hyugin vagy Georg segíthet. – jegyeztem meg.

A gyászkaraván közben lassan elhaladt mellettünk.

– Üdv! Miben segíthetünk?
– Azt gyanítom, hogy abban a koporsóban az egyik barátom fekszik. Látni akarom, de mi ketten túl gyengék vagyunk ellenük.
Hyugin erre a koporsó felé emelte tekintetét. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
– ‘Ádisz… Istenem… ne hagyj el! – suttogta Hyugin.
– Mi az?! Mit látsz?!
– Ilyen nincs!… Ez lehetetlen!
– Hyugin!!! – szólt rá a barátja méltatlankodó hangon. – Mondd már, mit látsz!
– Él… – suttogta. – Látom. Egy férfi az. Fekete hullámos haj, megszaggatott, csontszegecsekkel kivert ruházat. Még lélegzik. Nagyon lassan bár, de még lélegzik.
– Desiré. – suttogta Lilien.

– Mit tudunk tenni ennyi Árny ellen?
– Ármányok. – javította ki barátját Hyugin.
– Álmodók? – hőkölt hátra meglepetten Lilien.
– Akkor te el tudnád söpörni őket, ugye? – tekintettem kérdőn Hyugin-ra.
– Nem. – hangzott meglepő felelete. – Túl sokan vannak. Az én erőm ehhez már nem elég.
– Akkor megosztjuk őket és úgy végzel velük.

– Koporsót! – hallottam Lilien hangját, s amint felé pillantottam, láttam, hogy jobbját a menet felé nyújtja. Vártam a hatást, ám elmaradt. Lilien még kétszer ismételte meg, de semmi se történt.
– Francba! – bosszankodott. – Hol a pokolban vagy Phosphor, amikor szükségem lenne rád!

Egy következő kötetből… ha úgy hozná a sors…

– Ez lehetetlen! – suttogta döbbenten Evander. – Én őszintén szerettelek, és Te visszaéltél ezzel?! Ezért kellett hát nekünk is bűnhődnünk!
– Hiszed-e most már, hogy valóban én vagyok az? – kérdezte Lilien. Evander csak döbbenten állt.
– És ez még nem minden! – folytatta Lilien – Gondolj csak arra, mi másra emlékezhetek még! Nem nehéz az emlékezetvesztést megjátszani. Értékesebb fogoly lennék tehát számotokra, mint bárki más.
– Add meg hát magad! – szólította fel erre Evander.
Lilien erre előrenyújtotta mindkét karját. Evander erre visszahívta társait, majd intett nekik, mire azok hátrakötötték kezeit.
– Meglepő, és kegyetlen a Sors! Tiszta Szerelemből, Őszinte Gyűlölet. Megvetlek. Egy voltál közülünk, s mégis mivé alacsonyítottad magad! – sziszegte visszafojtott dühvel. Kezében fényes tőr villant.
– Tudod, mi ez? – kérdezte. – Az ilyen tőrrel meg lehet ölni az Álmodókat. Ezt a Fények tüzében edzették.
– Nem ölhetsz meg! – tiltakozott riadtan Lilien. – A Fényeknek élve kellek!
– Tévedsz! Élve vagy halva. Már ez van érvényben. – mondta, s azzal Lilien mellének szegezte a tőrt. – Különös. – folytatta egy kis idő elteltével. – Gyűlöllek, és… mégse bírom megtenni. Nem fogom beszennyezni veled a kezem.
Azzal a mellette álló egyik társának adta át fegyverét egy alig észrevehető jel kíséretében. Az, nem tétovázott soká. Már emelte is kezét, hogy a parancsot végrehajtsa. Megvillant a tőr hófehér pengéjén a gyertya lángjának vöröslő fénye. Éreztem, hogy megbénít egy erő, mozdulatlanná téve. Pedig legszívesebben felpattantam volna, hogy odarohanva Lilien segítségére legyek. Legszívesebben félreütöttem volna a gyilkos pengét. Csakhogy teljesen ledermedtem. Képtelen voltam megmozdulni. Csak szoborrá váltan térdepeltem ott, tehetetlenül szemlélve a jelenetet. Gondolatok ezrei rohangáltak fel, s alá az elmémben. Minden erőmet összeszedve küzdöttem az engem fogva tartó erő ellen. Hiába. Semmit se tehettem. Lilien a következő pillanatban aléltan hullott a porba. Evander ekkor jelt adott, és társaival együtt elhagyta a sátrat. A kintről beszűrődő neszek, egyértelműen jelezték, a Pilinkék serege megindult az Erőd bástyái felé.
Ekkor, végre megszűnt bénultságom, s én felpattanva odafuthattam Lilien-hez.
– Lilien! – kiáltottam, miközben térdre rogytam mellette.
– Vége. – suttogta. – Meghalok… Örülhetsz…
– Nem! Nem fogsz! – tiltakoztam, s együttérzően érintettem meg a karját. Lilien jobbját sebére szorította. Arca fehér volt, mint a fal. Lassan lehunyta szemeit.
– Ne! Lilien! – kiáltottam rá. Erre álmatagon rám emelte élénk, zöld tekintetét, és elmosolyodott.
– Fantasztikus! Te… aggódsz értem? – suttogta. – Éppen Te,… aki egész idáig… a vesztemet akartad?
Nem tudtam, mit felelhetnék. Lilien fájdalmasan hunyta le szemeit egy pillanatra, majd ismét kinyitotta őket. Smaragdzöld tekintetét könnyek homályosították el. Merengőn nézett rám egy ideig, majd így folytatta:
– Ne okold magad, semmiért,… ami történt… Nem tehetsz róla… A Fények játékszere vagy… Ők irányítanak…
– Nem! Az lehetetlen! – kiáltottam fel döbbenten. Lilien azonban tovább folytatta:
– Phosphor szerint… egy gép vagy csupán… egy lelketlen teremtmény… egy klón, mely csak azért… hasonlít rám, hogy engem megtévesszen,… hogy megkedveljem, de… – e szónál egy pillanatra behunyta szemeit. Könnyek gördültek alá, pillái rejtekéből. – Nem! Nem érdekel! – suttogta – Tudja csak meg az igazságot. – Azzal újra reám nézett. Tekintete elszántan fénylett, miközben így folytatta: – Én… ezt nem hiszem el… Nem akarom hinni… Clair!… Küzdened kell!… Harcolj ellenük!
– Lilien! – kiáltottam fel, mert e szavakat követően behunyta szemeit, s nem szólt többet. Döbbent dermedtséggel tekintettem rá, ám ezúttal bénultságom nem fizikai volt. Gondolataim fagytak meg. Kételyek ezrei borítottak el. Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy velem szemben, Lilien túloldalán a levegő elsötétült és alakot öltött. Ámulva figyeltem. Még egy pillanat, s Phosphor alakja bontakozott ki előttem. Az eszméletlenül heverő Lilien túloldalán térdepelt. Fejét előrehajtva, rezzenéstelen feketemárvány arccal, szemeit lesütve. Koromszín, göndör hajtincsei mélyen magas homlokába lógtak, szemeit is kissé eltakarva.
– Phosphor! – kiáltottam fel meglepetten. Erre ő felemelte tekintetét. Szemeiben mintha könny csillant volna, úgy nézett reám, mély szomorúsággal, tehetetlen gyásszal.
– Vége. – suttogta keserűen – Elértétek tehát, amit akartatok.
– Hogyan? – kérdeztem értetlenül.
– Hiába ez a színjáték! Mindent tudok! – sziszegte visszafojtott dühvel. – Eddig hagytam, hogy szórakozzatok, de ez most már több a soknál! – itt megállt egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézve, így folytatta: – Fények! Nektek módotokban áll, hogy visszahozzátok Lilien-t az Életbe! Ha nem teszitek meg, Én, a Styx szent vizére esküszöm – tönkreteszlek titeket, s átkozzátok majd Sorsotok, mely Világunkba vezérelte lépteiteket!
Döbbenten hallgattam szavait. Nem értettem. Hogy állnék én a Fények mellett? Nem emlékeztem rá, hogy valaha is beszéltem volna velük. Értetlenül tekintettem rá. „Nem értem.” – akartam felelni. Szóra nyitottam a szám, csakhogy legnagyobb meglepetésemre a következőt feleltem:
– Lilien újra élhet, ha mellénk állsz, és minket segítesz csupán a későbbiekben. Amíg Én élek, Lilien is életben maradhat. Ő azonban nem térhet vissza e Világba többé. Azt akarjuk, hogy eztán engem tekints Lilien-nek, vagyis Astarté hercegnő reinkarnációjának! Azt akarom, segíts, hogy megtéveszthessük az Árnyakat, a király népét, a mélységi világot és végre felszámolhassuk őket!
Phosphor, e szavaimra összevonta sötét szemöldökeit. Smaragd tekintetében a felháborodás fényei gyúltak:
– Zsarolni próbáltok? – sziszegte.
– Nincs sok időd! – vetettem oda neki közönyös hangon – Ha sokat késlekedsz, Lilien-t csak zombiként hozhatod vissza.
– Az is jobb, mint… – folytatta felháborodva, de elakadt a szava. Lilien-re tekintett. – Rendben. – suttogta megadóan – Hozzátok vissza! Szavamat adom, hogy segítek nektek.

1. rész
#szilankok

Későn ébredt és dühösen. Pedig többször próbálkozott, mégse sikerült eljutnia a királyhoz. Újra és újra felébredt, majd ismét lehunyta szemeit és koncentrált. Letérdepelt és csak mondta és mondta a király nevét, mígnem az a különös erő meg nem ragadta és meg nem rántotta hátrafelé és csak vitte és vitte mindenen, téren és tán időn által.

Utoljára végre úgy tűnt sikerül megérkeznie, ám váratlan csilingelő csattanás járta át a vár sötét, komor folyosóját. Hirtelen nem is érezte a fájdalmat. Csak amikor felkelt, akkor vette észre, hogy mindent üvegszilánkok borítanak, még kezeit is. Mélyen átfúrták ujjait, beleékelődtek kézfejébe is. Ahogy az íves oszlopsorhoz ért és fény vetült az arcára, meglátta magát az egyik ódon tükörben és elborzadt a látványtól.

Nem, nem a csavart szarvak, és mégcsak nem is a hatalmas bőrszárnyak töltötték el iszonyattal szívét. Ezekről már régóta tudott. És nem is a fekete bőre sokkolta, melyből smaragdszínű, hasadt pupillájú szemei világítottak felé. Valami még ennél is riasztóbb, rettenetesebb csillogott a vérvörös színben úszó örök éjszakában álló palota sötét folyosóján.

Ezernyi kisebb-nagyobb üvegszilánk szóródott szerteszét, de nagy részük fekete arcába ékelődött, mégpedig igen sűrűn. “Még szerencse, hogy be voltak hunyva a szemeim.” – gondolta, miközben már érezte is a rettenetes fájdalmat és arra gondolt, ezt igen sok időbe tellik majd mire valaki mind kiszedi. Ájulás környékezte. Közelgő lépteket hallott, de aztán az erő hirtelen elragadta és a Nap ragyogó fénye hamarosan magához térítette.

Megkönnyebbülve nézte tükörképét a fürdőszobában, miközben magában konstatálta, hogy az egész csak egy rettenetesen rossz álom volt. Pedig tudta, hogy ez nem igaz.

Bosszankodott is emiatt rendesen és hangosan. Hisz nagyon el akart jutni a királyhoz. Igen fontos mondandója lett volna… a király biztonsága múlhatott rajta. És most várnia kell a következő éjszakáig. Persze megpróbálhatná még egyszer, de tudta, hajnal óta oly sokszor kísérelte meg, hogy elfogyott minden energiája. Tudta, aznap már aligha sikerülhetne. Megmerítette kezeit a csap hűs vizével és úgy oltotta bőrének heves fájdalmát, melyet még mindig érzett. Pedig ez a bőr már világos volt és nyoma se látszott az üvegszilánkoknak. Szarvainak, szárnyainak se. Minden a múlt homályába veszett, melyre bárki azt mondaná, nyugalom, csak egy rossz álom volt. De mi lesz most így a királlyal?….

#szilankok
2. rész

De mi lesz most így a királlyal? Erre gondolt, miközben dühösen nézte tükörképét és villogtak zöld szemei. Csak ezek maradtak meg neki odaátról. Aztán indult, hogy a napjára, erre az életére koncentráljon, hisz jól tudta, minden más csak képzelete szülötte. Hisz ő is csak egy ember. Éppúgy álmodik, mint mindenki más.

Amikor megpillantotta, dühöngve és bosszankodva kezdte magyarázni neki, hogy milyen hülyeséget álmodott.
– Nem értem. Valami csillár lehetett, vagy nem tudom minek mehettem neki álmomban. Lehet, hogy csakúgy leesett, nem tudom, de a szilánkokkal tele volt a bőröm, az arcom. Átfúrták az ujjaim. Kegyetlen volt. Rögtön fel is ébredtem. Most mondd meg! Az ember aludna, pihenne, erre ilyen hülyeségeket álmodik.
– Akkor ezért volt az a temérdek üvegszilánk. – hangzott a meglepő megjegyzés.
– Mi? Hol? – kapta fel döbbenten a tekintetét.
– Álmomban. Rengeteg üvegszilánkot láttam.
E szavakra nem tudott mit felelni. Csak nézett döbbenten zöld szemeivel, mert tudta, ez csak egy dolgot jelenthet… az a világ mégis létezik… és a király… a király már biztonságban van. Itt vele. De vajon mire emlékszik még?

Phosphor vs. Asté – Vajon, ha összeeresztjük őket, ki fog győzni? Hamarosan közeleg a perc… Asté a király lánya… a folyón találták a kosárkáját és egy jóslat miatt került a palotába… a jóslat szerint a király vérét ontja majd egy napon… ezért aztán a király úgy dönt, hogy ő neveli fel, így kisebb valószínűséggel lesz belőle az ellensége. Asté megzabolázhatatlan és lázadó természetű. Sok a gond vele, de bármit megtenne a királyért és a birodalomért. Jól képzett harcossá válik. Aztán megérkezik erre a világra Phosphor, aki sosem harcolt és még arra se volt szüksége addig, hogy megvédje magát, hisz mindenki szerette, rajongtak érte… de aztán átváltozott és rémálommá vált az élete… miután a palotában nincs helye, bosszút akar állni a királyon. Mellé állnak a mélységi árnyak ősi ellenségei, a mocsári demiurgok, a megvetett hárpiák nagy része és az újraélő holtak serege… hamarosan a birodalom legádázabb ellenségévé válik. Vajon mi fog történni, amikor Asté, aki a király seregében harcol, szemben találja magát vele?

Amikor Phosphor megperdítette ujjaival a tőrt és a hegye önnön maga felé fordult, Thanathosz egy pillanatra elhitte, hogy meg fogja tenni és már emelte volna jobbját, hogy kezét megragadva megállítsa, de minden lelkierejét összeszedve uralkodott magán. Várt. Biztos volt abba, hogy nem fogja megtenni. Nem hitte, hogy megteszi. Nem sejtette azonban azt, hogy Phosphor mennyire elszánt és mennyire nem lát már más kiutat, ahogy azt se, hogy mennyire meg akar felelni neki és mily nagyon vágyik már arra, hogy kettejük viszályának vége legyen.

Egy következő kötetből… ha úgy hozná a sors…

– Ez lehetetlen! – suttogta döbbenten Evander. – Én őszintén szerettelek, és Te visszaéltél ezzel?! Ezért kellett hát nekünk is bűnhődnünk!
– Hiszed-e most már, hogy valóban én vagyok az? – kérdezte Lilien. Evander csak döbbenten állt.
– És ez még nem minden! – folytatta Lilien – Gondolj csak arra, mi másra emlékezhetek még! Nem nehéz az emlékezetvesztést megjátszani. Értékesebb fogoly lennék tehát számotokra, mint bárki más.
– Add meg hát magad! – szólította fel erre Evander.
Lilien erre előrenyújtotta mindkét karját. Evander erre visszahívta társait, majd intett nekik, mire azok hátrakötötték kezeit.
– Meglepő, és kegyetlen a Sors! Tiszta Szerelemből, Őszinte Gyűlölet. Megvetlek. Egy voltál közülünk, s mégis mivé alacsonyítottad magad! – sziszegte visszafojtott dühvel. Kezében fényes tőr villant.
– Tudod, mi ez? – kérdezte. – Az ilyen tőrrel meg lehet ölni az Álmodókat. Ezt a Fények tüzében edzették.
– Nem ölhetsz meg! – tiltakozott riadtan Lilien. – A Fényeknek élve kellek!
– Tévedsz! Élve vagy halva. Már ez van érvényben. – mondta, s azzal Lilien mellének szegezte a tőrt. – Különös. – folytatta egy kis idő elteltével. – Gyűlöllek, és… mégse bírom megtenni. Nem fogom beszennyezni veled a kezem.
Azzal a mellette álló egyik társának adta át fegyverét egy alig észrevehető jel kíséretében. Az, nem tétovázott soká. Már emelte is kezét, hogy a parancsot végrehajtsa. Megvillant a tőr hófehér pengéjén a gyertya lángjának vöröslő fénye. Éreztem, hogy megbénít egy erő, mozdulatlanná téve. Pedig legszívesebben felpattantam volna, hogy odarohanva Lilien segítségére legyek. Legszívesebben félreütöttem volna a gyilkos pengét. Csakhogy teljesen ledermedtem. Képtelen voltam megmozdulni. Csak szoborrá váltan térdepeltem ott, tehetetlenül szemlélve a jelenetet. Gondolatok ezrei rohangáltak fel, s alá az elmémben. Minden erőmet összeszedve küzdöttem az engem fogva tartó erő ellen. Hiába. Semmit se tehettem. Lilien a következő pillanatban aléltan hullott a porba. Evander ekkor jelt adott, és társaival együtt elhagyta a sátrat. A kintről beszűrődő neszek, egyértelműen jelezték, a Pilinkék serege megindult az Erőd bástyái felé.
Ekkor, végre megszűnt bénultságom, s én felpattanva odafuthattam Lilien-hez.
– Lilien! – kiáltottam, miközben térdre rogytam mellette.
– Vége. – suttogta. – Meghalok… Örülhetsz…
– Nem! Nem fogsz! – tiltakoztam, s együttérzően érintettem meg a karját. Lilien jobbját sebére szorította. Arca fehér volt, mint a fal. Lassan lehunyta szemeit.
– Ne! Lilien! – kiáltottam rá. Erre álmatagon rám emelte élénk, zöld tekintetét, és elmosolyodott.
– Fantasztikus! Te… aggódsz értem? – suttogta. – Éppen Te,… aki egész idáig… a vesztemet akartad?
Nem tudtam, mit felelhetnék. Lilien fájdalmasan hunyta le szemeit egy pillanatra, majd ismét kinyitotta őket. Smaragdzöld tekintetét könnyek homályosították el. Merengőn nézett rám egy ideig, majd így folytatta:
– Ne okold magad, semmiért,… ami történt… Nem tehetsz róla… A Fények játékszere vagy… Ők irányítanak…
– Nem! Az lehetetlen! – kiáltottam fel döbbenten. Lilien azonban tovább folytatta:
– Phosphor szerint… egy gép vagy csupán… egy lelketlen teremtmény… egy klón, mely csak azért… hasonlít rám, hogy engem megtévesszen,… hogy megkedveljem, de… – e szónál egy pillanatra behunyta szemeit. Könnyek gördültek alá, pillái rejtekéből. – Nem! Nem érdekel! – suttogta – Tudja csak meg az igazságot. – Azzal újra reám nézett. Tekintete elszántan fénylett, miközben így folytatta: – Én… ezt nem hiszem el… Nem akarom hinni… Clair!… Küzdened kell!… Harcolj ellenük!
– Lilien! – kiáltottam fel, mert e szavakat követően behunyta szemeit, s nem szólt többet. Döbbent dermedtséggel tekintettem rá, ám ezúttal bénultságom nem fizikai volt. Gondolataim fagytak meg. Kételyek ezrei borítottak el. Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy velem szemben, Lilien túloldalán a levegő elsötétült és alakot öltött. Ámulva figyeltem. Még egy pillanat, s Phosphor alakja bontakozott ki előttem. Az eszméletlenül heverő Lilien túloldalán térdepelt. Fejét előrehajtva, rezzenéstelen feketemárvány arccal, szemeit lesütve. Koromszín, göndör hajtincsei mélyen magas homlokába lógtak, szemeit is kissé eltakarva.
– Phosphor! – kiáltottam fel meglepetten. Erre ő felemelte tekintetét. Szemeiben mintha könny csillant volna, úgy nézett reám, mély szomorúsággal, tehetetlen gyásszal.
– Vége. – suttogta keserűen – Elértétek tehát, amit akartatok.
– Hogyan? – kérdeztem értetlenül.
– Hiába ez a színjáték! Mindent tudok! – sziszegte visszafojtott dühvel. – Eddig hagytam, hogy szórakozzatok, de ez most már több a soknál! – itt megállt egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézve, így folytatta: – Fények! Nektek módotokban áll, hogy visszahozzátok Lilien-t az Életbe! Ha nem teszitek meg, Én, a Styx szent vizére esküszöm – tönkreteszlek titeket, s átkozzátok majd Sorsotok, mely Világunkba vezérelte lépteiteket!
Döbbenten hallgattam szavait. Nem értettem. Hogy állnék én a Fények mellett? Nem emlékeztem rá, hogy valaha is beszéltem volna velük. Értetlenül tekintettem rá. „Nem értem.” – akartam felelni. Szóra nyitottam a szám, csakhogy legnagyobb meglepetésemre a következőt feleltem:
– Lilien újra élhet, ha mellénk állsz, és minket segítesz csupán a későbbiekben. Amíg Én élek, Lilien is életben maradhat. Ő azonban nem térhet vissza e Világba többé. Azt akarjuk, hogy eztán engem tekints Lilien-nek, vagyis Astarté hercegnő reinkarnációjának! Azt akarom, segíts, hogy megtéveszthessük az Árnyakat, a király népét, a mélységi világot és végre felszámolhassuk őket!
Phosphor, e szavaimra összevonta sötét szemöldökeit. Smaragd tekintetében a felháborodás fényei gyúltak:
– Zsarolni próbáltok? – sziszegte.
– Nincs sok időd! – vetettem oda neki közönyös hangon – Ha sokat késlekedsz, Lilien-t csak zombiként hozhatod vissza.
– Az is jobb, mint… – folytatta felháborodva, de elakadt a szava. Lilien-re tekintett. – Rendben. – suttogta megadóan – Hozzátok vissza! Szavamat adom, hogy segítek nektek.

Az egyik kedvenc jelenetem.
Nektek is tetszik? <3

“Dzeosz rájött, drasztikus lépésre van szükség. Előlépett tehát és megragadta Phosphort, majd a torony kőfalához vágta, de nem engedte el. Jól gondolta, Phospor még csak a kezét se emelte fel, nem akart harcolni ellene, tisztelte őt. “Most pedig végig fogsz hallgatni, még, ha nem is tetszik.” “Elengednél, kérlek?!” – méltatlankodott Phosphor. “Nem. amíg el nem mondom, amit akarok. Négyszemközt.” E szóra, Aidóneusz bólintott és magukra hagyta őket. “Mi ütött beléd, fiam? Amióta ideküldtelek, teljesen megvadultál. Már régóta jól tudod, hogy Aidóneusz nem tudott arról, hogy itt jártál. Az ajánlólevelet nem ő tépte szét. Amikor megtudta, hogy mi történt, azonnal kerestetni kezdett.” – “Na, igen. – nevette el magát Phosphor – És amikor megtudta hol vagyok, hogy az életem múlik egy kis semmi földdarabon, akkor egy pillanatig se hezitált, nem igaz?” “Te gyűlölöd őt?” “Nem, ne hidd! Csak nem értem. Az első esetet kimagyarázhattátok, hogy nem ő volt, hogy valaki, valamilyen titokzatos alak tépte szét, persze semmi konkrétum. Ma se tudom ki volt az illető. De mi van ezzel a másik esettel? Nem, ne akard elhitetni velem, hogy számítok. Neked talán igen, te megmentetted annak idején az életem. Nem is fogok ellened harcolni, de a királyt nem fogom békén hagyni és nem nyugszom, amíg nem végzek vele. Csak egyetlen módon akadályozhatod meg, ha most végzel velem.” – hosszú néma csend következett.

Dzeosz mélyen Phosphor smaragdzöld szemeibe nézett, az pedig állta tekintetét. Nem tudta elhinni róla, hogy gonosz lenne. Persze, ha a többiek tudtak volna minderről, azok, akik már külleme alapján elítélték, akkor most csak bólogattak volna, hogy ők megmondták, hagyni kellett volna a Taigethoszon. Dzeosz ekkor elengedte Phosphor grabancát, amit szorítva a falhoz nyomta őt, majd hátrébb lépett. “Nem azért mentettelek meg, hogy megöljelek. Azt se fogom hagyni, hogy más megtegye. Amíg én élek – és még sokáig élni fogok hiszen halhatatlan vagyok – mindent megteszek érted. Azt hiszed, már tudod milyen az élet? Hát szólok, hogy még nem. Még sokat kell tanulnod. Persze ezt a vidéket már nálam biztosan jobban ismered, de túl gyorsan ítélsz és elítélsz, mielőtt még egy történetet teljesen ismernél. Tudom, hogy szörnyű kínokat állhattál ki, nyilván fogalmam se lehet róla milyeneket, de tudnod kell, hogy amint üzentek a mocsáriak, az öcsém azonnal kiadta a parancsot, aminek nyomán azonnal, hangsúlyozom azonnal kivonult a nép a határvidékről.” “Az… az lehetetlen…” – dadogta Phosphor értetlenül. – “Kételkedsz a szavamban?” – “De, ha te… ha neked igazad van – megtántorodott és émelygés fogta el -… nem az nem lehet, hogy a mocsáriak hazudtak nekem! Elkezdték volna a kínzást anélkül, hogy a királynak üzentek volna?… dehát… nem, az nem lehet… ott voltak a foglyok, a mélységiek akik a megmentésemre jöttek, akiket elfogtak…” “Az öcsém senkit se küldött a megmentésedre. Azonnal, tárgyalás és alkudozás nélkül engedett a mocsáriak követelésének.” “Ez biztos?” “Igen. Itt voltam, amikor érkezett a mocsári demiurg küldönc. Az öcsém senkit nem kérdezett meg, azonnal döntött és intézkedett, hogy az ott lakók és a határőrség a határvidéket elhagyja. Mielőtt kérdeznéd, mondom, hogy azonnal oda is utaztunk és felügyeltük, hogy teljesül a parancsa. A mocsári demiurgok pedig ezt követően minden gond nélkül állták a szavukat és kiadtak nekünk.” –

Phosphor smaragdzöld szemei elkerekedtek, függőlegesen hasadt pupillája tágra nyílt. – “Ez… ez teljes képtelenség… ha mindez így történt…. mégis hogy lehet… mi történt azalatt, amikor engem… – elakadt, majd suttogóra vette a hangját – engem megkorbácsoltak… szegecses korbáccsal…. nemegyszer….kitépték a karmaimat… egyesével… szétszabdalták a szárnyaim… és végül… egy dárdával átfúrva a kulcscsontom alatt kitűztek a szikláknál…aztán még egy dárda a másik oldalra és aztán…. – ismét elakadt a szava, nyelt egyet és tekintetét a várbástya kőlapjaira engedte, melyek egyenetlenül terültek el lábai előtt.

Sorra peregtek lelki szemei előtt a múlt eseményei, de a többit már nem volt képes kimondani. Mennyi mindent kibírt és miért? Egy hazug népért, akik átverték? Milyen más, ha minket vernek át… ez így kevésbé szórakoztató….

“Minden rendben?” – kérdezte egy hang. Olyan távolinak tűnt. Aidóneusz érkezett, sokallta az eltelt időt, visszajött hát. “Igen. Ne aggódj!” – hallotta Dzeosz válaszát, miközben tudta, még mindig üveges tekintettel nézi a köveket.”

#vegsoleszamolas

Ami eddig történt:
Phosphor egy félreértés miatt elkezdte támadni a birodalmat, Yperpéránt, a kitagadott mocsári demiurgokkal és az újraélő holtakkal. Ádáz ellenség lett. Sok-sok esztendőn át folytak a harcok. Eleinte azt hitte, hogy az Árny a király, de miután megtudta az igazságot… leállhatott volna, de nem tette. Úgy tűnt, nem lehet legyőzni. Hét esztendőn át folytak a harcok.
Aztán végül a királynak merész gondolata támadt. Mindent egy lapra tett fel. Még önnön életét is. Pedig nem volt halhatatlan.

1. rész
Nem ez volt az első alkalom. Ismét elszántan, elsöprő hévvel támadt a királyra. Rejtélynek tűnt, hogy miként jutott át ismét védelmének sorain. Sőt! Phosphor ezúttal váratlanul a király lakosztályában jelent meg. Nem csoda, hogy vérfagyasztó meglepetésként hatott, egyébként is ijesztő küllemével, fekete bőrével, hatalmas bőrszárnyaival előlépve a sötétségből. És mintha ez még nem lenne elég, hegyes szemfogait is megvillantotta a gyertyák fényében, miközben fölényesen elmosolyodva köszönt. Nem csoda, hogy a királyt ugyancsak váratlanul érte megjelenése és azonnali támadása. Még szerencse, hogy lakosztályának falait különleges kardokkal díszítette, így gyorsan le tudott kapni egyet, hogy kivédje a halálosnak ígérkező csapást. Phosphor akkor már esztendők óta támadta a birodalmát. Nem titkolt szándéka volt az, hogy leigázza a vidéket és végez a királlyal. Újra és újra ezzel próbálkozott, de addig szerencsére nem járt sikerrel. Ezúttal is elszánt hévvel támadt a királyra. Ő azonban még éppen időben hárította az egyébként végzetesnek tűnő kardcsapást. Reflex-szerű mozdulat volt ez a részéről, hogy védje az életét, pedig már elhatározta, hogy ha újra támad, nem tesz ellene semmit. Oly sokszor harcoltak már egymás ellen, ám még nem sikerült legyőznie vad ellenfelét, aki újra és újra, időről időre a legváratlanabb alkalmakkor rontott rá. Eddig még nem sikerült megállítania, pedig folyton fejlesztette tudását, remélve, hogy ha ismételten harcra kerül a sor, egyszer majd le tudja állítani ádáz ellenségét, aki nemcsak az ő életét, de birodalmának jövőjét is veszélyeztette. Csakhogy ez sosem sikerült. Pedig számos módszert kipróbált már ellene. És most mégis, itt volt újra. Itt állt vele szemben kivont karddal ismét. És ez a kard, lángpallosként szelte a teret, miközben ellenfele vészjóslón pergette jobbjában.

2. rész
#vegsoleszamolas
Eddig azonban a király bármennyire is igyekezett, Phosphor több alkalommal is igen váratlanul tört rá és kis híján mindig majdhogynem megölte őt. Azt, hogy eddig túlélte, azt nem önnön erejének, hanem mindig a véletlennek vagy jószerencséjének, azaz a körülményeknek köszönhette. Már tudta, hogy valószínűleg sohasem győzheti le. Legalábbis karddal, nyers erővel biztosan nem, de még logikával vagy csellel se. Kezdett igaznak tűnni az Árny baljós szava. Már az elején végezni kellett volna vele. Ő azonban mégse akarta ezt az egyre nyilvánvalóbbnak tűnő tényt elfogadni. Sokat gondolkozott hát azon, hogy mit tegyen. Végül új ötlete támadt, de erről nem szólt senkinek. Ostobának gondolták volna és nem járultak volna hozzá egy ilyen kockázatos tervhez, mely sikerének ők szemernyi esélyét se látták volna. A király viszont titkon már csak az alkalomra várt, hogy ismét találkozzanak. Igaz, tudta jól, hogy csak egy próbát tehet. Egyetlen egyet, melyet nem is biztos, hogy túlélhet, de bízott megérzéseiben, abban, hogy képes Phosphort is jól megítélni, mint másokat. Nem véletlenül ő volt a király. Képesnek kellett lennie arra, hogy mégha idővel is, de végül megoldjon bármilyen gondot.

3. rész
#vegsoleszamolas
Tudta, ha ezt megkísérli, mindenképpen vége lesz a harcnak. Vagy azért, mert sikerrel jár, vagy pedig azért, mert ő meghal és Phosphor nem tud többé harcolni ellene. Bár… ez utóbbi esetben népe aligha hódolna be. És talán még bosszút is akarnának állni érte és szó szerint elszabadulna a pokol. De mi mást tehetett volna? Hitt a tervében, bármilyen kockázatos is volt. Pedig igen sokat veszíthetett. Már több évszázada élt. Csakhogy nem volt halhatatlan, hiszen nem volt sérthetetlen. A támadáskor első mozdulatával ugyan még időben kardja után kapott és maga elé emelve kivédte a végzetesnek ígérkező csapást, de aztán figyelmeztette magát döntésére és egy erőteljes mozdulattal ellökte magától ellenfelét. Aztán kihasználva az így felszabaduló pillanatokat, mielőtt még Phosphor újra támadásba lendülhetett volna, így szólt:
– Én nem harcolok tovább!
Hangja elszántan csengett, majd pedig kardja megcsörrent a márványlapokon, miközben Phosphor elé dobta, ezzel mintegy nyomatékot adva szavának.
A király, immáron védtelenül állt addigi legádázabb ellensége előtt. Illetve nem volt teljesen fegyvertelen. Egyetlen esélyében még bízhatott. A szavaiban.

4. rész
#vegsoleszamolas
Kattints a linkre és kezdd az olvasást az 1. résszel!

– Mert? – hőkölt hátra Phosphor, aki már majdnem ismét előrelendült.
– Mert te jó vagy és nem akarsz megölni.
– Fantasztikus! – kiáltott fel Phosphor nevetve, majd lenézően mérte végig a királyt. – Ezek szerint felséged nem csak szánalmas, de még bolond is?
– Ha szánalmas és bolond az, aki bízik valakiben, akkor igen, az vagyok. – felelte a király szilárdan.
A nyugodt, egyenes szemöldökök alatt csillogó tengerkék tekintet állta Phosphor mindenre elszántnak tűnő, smaragd pillantását.
– Miért provokál? – kérdezte erre barátunk és közelebb lépve kardjának hegyét a király mellkasának szegezve mélyen a szemébe nézett. Szinte izzott köztük a levegő.
Meglepetésére azonban a király, annak ellenére, hogy fegyvertelenül állt előtte, mégis… e kérdésére könnyedén elmosolyodott, mint aki valóban hiszi, hogy nincs vesztenivalója és így szólt:
– Szánalmas és bolond? E szavakat hallva nekem úgy tűnt, hogy inkább te próbálsz provokálni engem.
Erre még erősebben feszült mellkasának a kard hegye, de nem törődött vele. Továbbra is elszántan nézett Phosphor függőlegesen hasadt pupillájú szemeibe. Mintha lelkének mélyére akart volna látni. Valójában azonban teljes bizonyossággal hitte, hogy már jól ismeri őt. Még nem volt ugyan tisztában a pontos okokkal, azzal, hogy miért is lett a birodalom ádáz ellensége, de biztosra vette, hogy képes helyesen megítélni jellemét és csakis valamiféle félreértés lehet a háttérben. Biztos volt abba, hogy mindent meg lehetne beszélni. Hiszen pár esztendeje, amikor álruhában a közelébe férkőzött, egészen jól összebarátkoztak. Igaz, Phosphor nem tudta, hogy ő a király és amikor ez kiderült, nem vette túl jó néven a hazugságot, az alattomos cselt. Csakhogy éppen amiatt, hogy semmit se sejtett, biztos, hogy nem is játszotta meg magát. Miért is tette volna? A király tehát jól tudta, hogy abban az időszakban Phosphor igazi jellemét ismerhette meg. Mégis… azóta újabb esztendők teltek el háborúskodással. A király sok mindennel próbálkozott, hogy megoldja a helyzetet, de semmi se vezetett eddig eredményre. Ezúttal tehát elszánta magát a legvégsőkre. Hitt Phosphorban és hitt saját magában. Feltette hát a legnagyobb kincsét, a saját életét arra, hogy nem téved. Elhatározta, megajándékozza feltétlen bizalmával. Hitt abban, hogy ez elég lesz, de ha nem… készen állt a halálra.
– Most azonnal leszúrhatnám. – suttogta Phosphor.
– Igen. Tudom. De nem teszed meg.
– Azt hiszi csak mert fegyvertelen…
– Nem. Én sose folyamodnék ilyesmihez.
– Akkor meg? Miért ne tenném?
– Mert nem ez az igazi célod.
– Na persze. – nevetett fel Phosphor kényszeredetten, egyik szemfogát elővillantva – Mégis mi más lenne a célom? – kérdezte, de már tudta, a király nagyon közel jár az igazsághoz.
– Ha meg akartál volna ölni, már rég megtetted volna.
– Ezt úgy mondja, mintha nem küzdöttem volna eddig elég veszettük. Hiszen gyakran igen kis híja volt. Az utóbbi időben már csak a véletlennek és a szerencséjének köszönhette, hogy túlélte.
– Nem hiszek se a véletlenben, se a szerencsében.
– Azt igen jól teszi, mert mostanra mindkettő elfogyott. – mosolyodott el Phosphor ismét és kardja pengéjével enyhén meglökte a király mellkasát, érzékeltetve vele, hogy itt az idő, ezt már aligha élheti túl.
– Félreértesz! Én úgy értettem, hogy semmi se a véletlenen vagy a szerencsén múlt. Megrendezted az egészet. Valahányszor úgy alakult volna, hogy megölhettél volna, szándékosan intézted úgy, hogy ez ne történhessen meg.
– Fantasztikus! – nevetett fel Phosphor. – Ezek szerint zseniálisabb vagyok, mint hittem! Nade mielőtt még halálra nevetem magam, vessünk véget ennek a komédiának.
– Már mondtam, hogy nem fogod megtenni. – állította határozottan a király.
– Na, persze, és úgy ismer engem, mint aki hallgat önre?
– Nem. De úgy ismerlek, mint aki hallgat a saját józan értelmére. Úgy ismerlek, mint akinek számít az igazság. Ezért aztán biztos vagyok benne, hogy nem fogsz megölni. És hogy miért nem? Mert teljesen más a célod. Nem véletlenül beszélgetünk már lassan egy kvadrátnyi ideje.
– Csak gondoltam, eljátszadozom kicsit önnel. Ennyi az egész. Nem kell semmit túlmisztifikálni.
– Nem-nem. Megölhettél volna. Nemcsak múltkor, de itt és most is. Már bőven lett volna rá időd. Te ehelyett csak beszélgetsz. Miért? Mert ez volt a célod. Nem az én megölésem, hanem a beszéd.
– Fantasztikus! Most azt hiszi, ha őrültet játszik, majd megkegyelmezek?
– Nevethetsz és gúnyolhatsz is. Nem számít. Már pontosan ismerlek. Ne feledd, ott voltam veled éveken át Desiderként. Én akkor megjátszottam magam, hogy ne ismerj rám, de te nem. Te végig önmagadat adtad. Felesleges tehát tovább harcolnom ellened. Pontosan tudom, hogy célod, hogy kiderüljön az igazság, az, hogy megbeszéljünk mindent. Valamiért azonban nem mersz vagy inkább nem akarsz kezdeményezni. És tudod mit? Azt hiszem tudom is, hogy miért.
– Na, erre már én is kíváncsi vagyok. – mosolygott gúnyosan Phosphor – Hadd halljam, mégis miért?
– Mert azt akartad, hogy én magam jöjjek rá. De ez önmagában még nem lett volna elég. Hiszen, ha én rájövök, az ugye még nem megoldás. Az egész népnek szembesülnie kell az igazsággal, nem igaz? Hiszen jól tudtad, én csak egy ember vagyok. De idővel azt is megtudtad, hogy milyen erős az igazságérzetem. Nyilvánvaló volt, hogy ha megtudom mi minden történt a hátam mögött, akkor szembe megyek bárkivel és az szinte teljes bizonyossággal a vesztemet okozná. Ezért látványosan jeleket adtál, célozgattál, bizonyítékokat kerestél, hogy népem minden tagja egyszerre tudja meg az igazságot. Azt, hogy van valaki a birodalmamban, aki visszaél a helyzetével… és hogy miatta folynak a harcok. Ő pedig nem más, mint a Skía Messanichtor, az Árny.
Phosphor észre se vette, hogy e szavakat hallgatva tátva maradt a szája és még a lélegzete is elakadt és szinte észre se vette, amikor kardját teljesen leeresztette. A király pedig emígyen folytatta:
– Először azt hitted ő a király. Erre akkor jöttem rá, amikor lerohantátok a birodalmat és rátámadtatok. Rajta kértél számon mindent. Hiába álltam elébed akkor, nem hitted, hogy tévedsz, hogy valójában én vagyok az uralkodó. Nevettél rajtam, mert se ruházatom, se arcom nem illik e ranghoz. Aztán azt gondoltad, pipogya alak lehetek, hogy az Árny bármilyen aljasságot megtehet a jelenlétemben, de talán még az is az eszedbe juthatott, hogy mindennek én vagyok az értelmi szerzője, netán a cinkosa vagyok. Az igazság azonban ennél jóval egyszerűbb. Ostoba alak vagyok. Nem vettem észre, hogy miben mesterkedik. Semmi se szólhat a mentségemre, de nagyon ügyesen intézte. Tudta jól, hogy észreveszem a hazugságokat, így, ha ilyesmiről volt szó, valamelyik pribékjének hazudott és azt küldte hozzám a hírrel. Nekem pedig meg se fordult a fejemben, hogy ő állhat a háttérben. Annyira fontos volt neki a birodalom. Igen kitartóan küzdött azért, hogy ide tartozhasson és már sokat bizonyított. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba módon kockáztat mindent, majd hibát hibára halmoz azzal, hogy folyamatosan megpróbálja megakadályozni a háttérben ténykedve azt, hogy mindent megbeszélhessünk és az igazság kiderülhessen.
– Ez bizonyára megint csak valamiféle trükk lesz, nem igaz? Ez bizonyára csak egy fondorlat, amivel a figyelmemet megkísérli elvonni, hogy könnyebben végezhessen velem. – tekintett körbe hirtelen Phosphor, miközben ismét felemelte a kardját.
– Nem. Nem az. Megleptél ugyan, de nem teljesen. Számítottam rád és mindent előkészítettem, hogy zavartalanul beszélhessünk. Vagy neked nem gyanús, hogy nincsenek még itt a testőreim? Csapdába csaltalak, csak éppen nem azért, hogy végezzek veled, hanem hogy beszélhessünk.
– Tehát odakint lapulnak az őrei? Értem már. Akkor ezért ily nyugodt. Ha a vérét ontanám, azonnal berontanának, nemde?
– Tévedsz. Senki se tud a tervemről. Az, hogy nincs a palotában senki, az a csapda része, de nem vagy veszélyben. Őszintén mondtam. Ha akarsz, végezhetsz velem azért, amiért olyan ostoba voltam, hogy nem vettem észre hamarabb a Skía Messanichtor mesterkedéseit, – jelentette ki és megadón tárta szét karjait, miközben így folytatta – Vagy… van egy másik lehetőséged. Átbeszéled velem, beszámolsz minden részletről és bízol bennem. Akkor megvárhatjuk, míg mindenki visszaér és kiállunk a tanács elé és számon kérjük az Árnyat. Én már most is hiszek az ártatlanságodban. Ki fogok állni melletted. A kérdés, csak annyi, te tudsz-e bízni bennem. Látod, én az életemet is rá merem tenni hitemre. – tette még hozzá, miközben közelebb lépett a pengéhez, úgy, hogy az ismét mellkasának feszülhessen.

Mit tennétek Phosphor helyében?

5. rész
#vegsoleszamolas
Kattints a linkre és kezdd az olvasást az 1. résszel!

Phosphor erre sietve kapta vissza és engedte le a kardját.
– Mégha igaz is lenne mindaz, amiket mondott az Árnyról… ön miért nekem hinne? Mint mondta, ő már bizonyított és bármit megtenne a népért. Miért vallaná be akár egyetlen tettét is? Semmi bizonyíték nincs ellene és ráadásul…
– Ráadásul?
– Nem számít. Csak az számít, hogy van-e bármiféle bizonyítéka ellene. … Nincs, igaz? Látom, jól gondoltam. Az egész csak blöff volt. Kikövetkeztette.
– Nagyrészt igen. Nem tagadom. De ez nem változtat a helyzeten. Én szembe fogok fordulni vele. Eddig tűrtem, mert azt gondoltam, jobb, ha a látókörömben marad az ellenség, így az utóbbi időben már sok mindent meg is tudtam akadályozni. De, amit legutóbb tett, azt már nem nézhetem el neki.
– Mire gondol?
– Arra, hogy téged elásatott.
– Ezt az őrültséget meg ki mondta önnek?
– Te magad.
– Én? Mikor?
– Amikor fuldokolva vergődtél, miután a földet a légutadból és nyelőcsövedből eltávolítottuk.
– De… pteridionok mentettek meg.
– Rám nem is emlékszel, pedig közben úgy tűnt, magadhoz tértél pár pillanatra, mielőtt végeztem. A pteridionok üzentek nekem, mert nem tudták, mit tegyenek, hogy segíthetnének. Tehát tőled hallottam az igazságot.
– És? – nevette el magát zavartan Phosphor – Emiatt igazán kár szólni. Egészen megszoktam már.
– Tessék? Ugye nem azt akarod mondani, hogy már máskor is tett ilyet?
– Miért? Ön mégis mit gondolt, mi történt, amikor sárosan, mocskosan, megszaggatva állítottam be a palotába? Játszadoztam a Cerberusz-szal, vagy mi? – nevetett könnyedséget színlelve Phosphor.
A király azonban erre összevonta szemöldökeit, aztán mint aki teljesen megfeledkezett Phosphor-ról és a kardjáról, határozott léptekkel indult meg az ajtó irányába.
– Várjon! – lépett elé Phosphor – Mégis mit akar tenni?
– Ahogy mondtam, ezt tovább nem tűrhetem.
– De igen. Én nem vagyok senkije se önnek. Pontosabban az ellensége vagyok. Ön pedig egy király. Egy király, akinek elsősorban népe érdekeit kell néznie. Az Árny bármit megtenne a birodalomért. Én pedig támadtam. Nem egyszer, nem kétszer. Érthető az ő nézőpontja. Ráadásul különleges képességekkel bír. Nem hiányozhat se önnek, se a népének egy ilyen ellenség. Egyébként pedig az Árny csak nekem ártott. Csak a birodalmat akarta védeni. Tőlem. És mi tagadás… – nevette el magát Phosphor – minden oka megvolt arra, hogy ellenem legyen. Én azonban most visszavonulok. Leállítom a harcokat, és eztán minden rendben lesz. Ennyi. Legyen vége itt és most ennek a történetnek.
– Nem. Azt hiszem, még mindig nem értesz. Az Árny nem ott van, ahol lennie kéne. De te se. Ezt a hibát sürgősen orvosolnom kell. Már réges-régen szembe kellett volna fordulnom vele.
– Még nincs itt az ideje! Felség, kérem higgyen nekem! Sajnos ön már tudja, én is tudom. De ez nem elég. Sokat tettem a birodalom ellen, a nép ellen. Ha kicsit átgondolja, rájön, hogy jelenleg minden az Árny mellett szól, az ő védelmében. Nincs bizonyítékunk. Hacsak ő maga meg nem vallja, de nem fogja megtenni. Miért tenné? És mégha meg is tenné… a nép helyeselné minden tettét. És tudja, miért? Mert igaza volt. Az Árny csak a birodalmat védte.
– De nem mondtad el a részleteket. Azt, hogy mi történt. A kezdeteket is beleértve.
– Mert mindez, már nem számít. Legyen elég, hogy leállítom a harcokat és többé nem támadunk. – Azzal a kezét nyújtotta. Félt attól, hogy a király nekimegy az Árnynak. Tudta, hogy ez akár az életébe is kerülhet. Szerette volna ezt megakadályozni. A király egy ideig csak nézte fekete, kesztyűs jobbját, de nem fogadta el. Csak ráemelte a tekintetét, majd így szólt.
– Nekem ennyi nem elég. – felelte szigorúan – Mint már mondtam, nekem már réges-régen fel kell volna lépnem ellene. De ezt nem neked kéne magyaráznom, hiszen te is pontosan tudod, milyen fontos az igazság. A harcok, a támadásaid is erről szóltak, nem igaz? A figyelmet akartad felhívni a magad módján. És sikerült. Elgondolkodtattál és én jobban figyeltem. Sajnálom, hogy azonnal, amint megtudtam, nem tettem semmit, de eddig azt hittem, elegendő, ha szemmel-tartom. Nem fogom hát megígérni neked, hogy ha leállítod a harcokat, akkor részemről is vége ennek az ügynek.
– Akkor legalább… egy kis időt kérek. Jobb lenne, ha én is jelen lehetnék, de előtte … alaposan át kell gondolnom ezt az egészet.
– Nem. Ez az én ügyem.
– De akkor se fordulhat ellene. Könnyedén végezhet önnel.
– Azt hiszem félreértesz. Nem azért akartam ezt a találkozót, hogy az engedélyed kérjem, hanem hogy többet tudjak meg és jelezzem neked, hogy nincs értelme a további harcoknak, hiszen már tudom, ki az igazi ellenségem. A birodalom ellensége. Csak jelezni akartam, hogy intézkedni fogok. – jelentette be elszántan. – Sem a jelenlétedre, se az engedélyedre nincs szükségem. Csak ismerni szeretném a részleteket a te szemszögedből, mielőtt beszélek vele. De, ha beszélsz nekem, ha nem, én akkor is elé fogok állni.
– Jól van… rendben. – bólintott Phosphor – Látom hibáztam azzal, hogy őszinte voltam. Biztos nem beszélhetem le erről az öngyilkos akcióról?
– Látod, eléd is elébed álltam. – mosolyodott el erre a király – Úgy nézek ki, mint aki nem bízik magában vagy fél a haláltól?
– Nyilván nem. De azért, jobb lenne kicsit megfontoltabban.
– Csak nem kezdesz el aggódni értem? – mosolyodott el erre a király – Éppen te, amikor nemrég még meg akartál volna ölni?
– Éppen ez az! – nevetett fel Phosphor – Én akarom felségedet megölni. Aggódok kicsit, hogy más megelőzhet. De komolyra fordítva a szót. Időt kérek. Megyek és leállítom a harcokat. Aztán visszatérek. Sietek. A tanács elé fogok állni, történjék bármi. Vállalok mindent, mert bízom önben, ahogy ön is bízott bennem.
Azzal meg se várta a király válaszát. Csak széttárta hatalmas bőrszárnyait és elrugaszkodott, fel a sötéten lángoló ég felé, hogy mielőbb értesítse a kitagadott mocsáriakból és élőholtakból álló seregét arról, hogy vége a háborúskodásnak, vonuljanak vissza.

Vége
(Csak ennek a történetnek van vége.)

– Beszélnünk kell! – lépett Phosphor a helyiségbe, kopogás nélkül, nagy lendülettel. Thanathosz az íróasztala mögött ült. Zordan tekintett fel rá. Nem örült jöttének.
– Úgy járkálsz itt, mintha tiéd lenne a palota. – jegyezte meg, miközben szürke szemei felé villantak. Nem nevetett. Phosphor se. Figyelmen kívül hagyta Thanathosz szavait, miközben közelebb lépett és így folytatta:
– Ez nem mehet tovább. Meg kell beszélnünk, hogy mi a baja velem és hogy mit tehetek azért, hogy végre béke legyen köztünk.
– Mi lehet a bajom? Nem is tudom. Talán az, hogy oly sokszor támadtad és feldúltad a birodalmat?
– Már vállaltam mindenért a büntetést. Ítéletet mondtak felettem és hagytam, hogy végrehajtsák. Nem is egyszer. Már nincs több bűnöm, melyért vezekelhetnék. A király felmentett. A nép bocsánatát is elnyertem. A birodalom szövetségese lettem. Számtalan helyzetben bizonyítottam hűségem, lojalitásom. Mit tehetnék még?

Thanathosz erre nem sokat tétovázott. Csak elővonta tőrét, az asztalra tette, megperdítette és markolatával Phosphor felé fordítva előre tolta. Egyértelmű volt a válasza. Egyértelmű és rideg.

Thanathosz nem hitte, hogy Phosphor meg fogja tenni. Tudta, hogy vannak igen kiszámíthatatlan és őrültnek tűnő tettei, amihez ráadásként még cinikus, könnyed stílus is társult az idők folyamán. Az azonban még tőle is meglepő lett volna, ha ennyi elég ahhoz, hogy felkapja a tőrt és végezzen magával. Oly sok minden történt már. Számtalan megpróbáltatást kibírt, túlélt és mindig felkelt a porból. Dacosan, lázadón. Történhetett bármi, nem volt szokása, hogy hagyja magát. Kivéve azt a pár esetet, amikor Phosphor maga is önnön halálában látta az egyetlen megoldást. Azóta azonban már esküt tett a királynak arra, hogy soha többé nem próbál meg végezni magával. Úgy tűnt, azoknak az időknek már vége. Másrészről viszont ezúttal nagyon elszántnak tűnt. Mi van, ha mégis megteszi? Mi van, ha elhiszi, hogy nincs más megoldás? Ezen töprengett Thanathosz, de nem volt biztos a válaszban. Ki kellett várnia tehát, miként dönt a fia. Kíváncsi volt rá, mégpedig nagyon. Amikor aztán szavára Phosphor gondolkodás nélkül előre lépett, majd az asztalon heverő tőr felé nyúlt, egy pillanatra csalódottságot érzett. Nem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz rávennie. Másrészről viszont átjárta a reményteli várakozás. Talán most végre vége lesz folyamatos rettegésének és aggodalmainak, melyet Phosphor miatt szinte szüntelenül érzett. Aztán fia megragadta a tőr ezüstös markolatát fekete kesztyűs kezével és végtelenségbe dermedt a pillanat.

Eljön még ez az idő is:
“Így történt meg, hogy végül Phosphor sok nehézség és az élet kegyetlen próbatételei után teljesjogú birodalomlakóvá válhatott. Most már nemcsak a király, de a nép is bízni tudott benne. Feltételek nélkül. Sőt! Még apja, az Árny is belátta, felesleges volt minden félelme, mert Phosphor igen is jó és történjék bármi, akárcsak ő, a fia is mindig az árnyak oldalán fog állni, akár élete kockáztatásával is.”

– Békével jöttünk! – kezdte a fények vezetője. A korábban érkezett fények közül egy, akit Leandernek neveztek el a helyiek, fordította szavát.
– Mi is békét szeretnénk. – felelte erre a király. Tanácsosai ott álltak mellette, nem messze tőle, figyelve a jelenetet, készen arra, hogy ha kell közbelépjenek. Ők mind legszívesebben a harcot választották volna az érkezők ellen, de a királyuk békés megoldást akart. Tárgyalni. Mindig ez az ostoba tárgyalás. Igaz, eladdig gyakran bevált.

Elég lett volna egyetlen szavuk és a király leteszi a koronát, de addig minden döntése helyesnek bizonyult. Igaz, nem mind azonnal. Volt olyan, melyet csak az idő igazolt. Tudták, hogy nála jobb királyuk aligha lehetne. Belementek hát abba, hogy békével fogadják az érkezőket, annak ellenére, hogy tudták róluk, hogy nem barátsággal érkeznek. Le akarták rombolni világukat, hogy újat építsenek a helyére kedvük szerint. A király is tudta ezt. Sőt! Még többet is. Ő ugyanis igen könnyen átlátott a hazugságokon. Nem értette ugyan az idegen lény szavát, míg azt le nem fordították neki, de elég volt megszólalnia, már tudta, hogy hazudik. Dehogy jöttek ők békével! Egyszerűen csak valami megtorpanásra késztette őket és most bizonytalanok. Nem tudják, mire képes ez a nép, mire számíthatnak tőlük. De vajon ki vagy mi volt az, aki vagy ami elég erőteljesnek és meglepőnek hatott ahhoz, hogy elgondolkoztassa és óvatosságra késztesse őket? A király pontosan tudta, hogy kik állnak mindennek hátterében. Tudta jól, hogy nem mindenki állt mellé, a béke oldalára. Tudta, hogy vannak engedetlenek, akik hadsereget szerveznek az érkezők ellen. És persze ki más lett volna a vezetőjük, mint a folyton lázadó Phosphor?

18. rész
#pilinkek

A pilinke azonban igen rosszul gondolta ezt. Hiába állt eléjük nyíltan és mondta el nekik, hogy mit tett. Pedig még azt se várta meg, hogy a kérdést feltegyék. De mit ért az őszinteség? Igaz, sokan egyetértettek vele és melléálltak, de mások félték az új vezért és azt, hogy mi lesz az ellenszegülés következménye. A vita efölött egyre hevesebbé kezdett válni.

Persze az új vezér alaposan meglepődött amikor szembesült a helyzettel, de fénye eltakarta döbbent arcát. Szerencsére képes volt arra, hogy igen gyorsan átgondolja mit érdemes tennie. Hamar rájött arra, hogy a legbölcsebb az adott helyzetben, ha úgy tesz, mintha a történtek megegyeztek volna az ő akaratával.

Amint azonban alkalom adódott rá, elkapta főhősünket és négyszemközt a tudtára adta, mégpedig nem épp túl kedvesen, hogy mennyire nem volt kedvére az, hogy tudta és engedélye nélkül cselekedett. Azt gondolta, hogy ha a fájdalom mellé egy kis vér is folyik, akkor az elég hatásos lesz. Nos, ebben nem is tévedett. Csakhogy épp ellenkezőképpen, mint ahogy azt ő képzelte.

A pilinkét ugyan váratlanul érte durva támadása, de aztán… aztán feltámadt a szél… majd baljós fellegek kezdtek gyülekezni, miközben ő is felemelte jobbját és lámcsak, képes volt viszonozni egy igen fájdalmas energianyalábbal. Ő maga is meglepődött ezen, de aztán még nagyobb hévvel folytatta a viszonttámadást.

Hiába akarta tehát titokban megfenyíteni a pilinkét. Annak fénye egyre jobban ragyogott. Mielőtt pedig még hármat pislogott volna, leomlott köröttük minden és mások is tanúi lettek a történteknek.

19. rész
#pilinkek

Így kezdődött ez a történet, a történetük és mielőtt még észbekaphattak volna, már lángolt a harc és az egész vidék. Háromfelé szakadt a világ. Egy részük támadta őt, vezérük mellé állva, míg másik részük a segítségére sietett, mert jogosnak érezte kérdését, azt, hogy ha az ő fénye is lehet akkora, vajon miért ne lehetne ő a vezér. A többi teremtmény csak nézte őket, nem tudta mit tegyen. Ők nem akartak harcolni és döbbenten nézték az eseményeket, azt hogy miként szabadult el a pokol ezen az idilli világon, ahogy gondolataik erejével feltámasztották a háborgó szeleket, zivatar és villámok dúlták fel a világot. Mindenütt hullottak szárnyaik hófehér pelyhei, véresen. Halhatatlanoknak teremtették ugyan őket, mégis sorra hullottak… aztán új erőre kapva tértek vissza a harcokba. Ávhriol eleinte kíváncsian figyelte őket. Igaz, nem mind az ő teremtménye volt, de ezt nem kellett tudniuk. Elhatározta, hogy a csata végén előlép majd és a győztesek elé áll, mondván, hogy milyen büszke rájuk. Azt remélte, így kiválasztódnak majd a legjobbak, legrátermettebbek. Mert mi is volt a célja? Sereget akart magának, mégpedig nem is akármilyet. Olyat akart, mely nemcsak kész harcolni érte, de tud is harcolni, sőt akár győzni is, ha a bosszúra szomjas fények rátalálnak.

20. rész
#pilinkek

Alig telt el pár nap főhősünk magára eszmélése óta és már túl késő volt ahhoz, hogy bárki leállítsa. Ávhriol persze ezt még nem sejtette, de azt már látta, hogy túl nagy a baj. Azt hitte csak egy egyszerű csata lesz, de a harc hamarosan valóságos háborúvá nőtte ki magát és a halhatatlan lények nem törődtek semmi és senki mással. Lángolni kezdett a világ, miközben a vihar beborította az eget. Aztán vér és sár lepett el mindent. Az ádáz küzdelem egyre jobban kiterjedt. Félő volt már, hogy tönkretesznek mindent.
Ávhriol ekkor döntött úgy, hogy végez a két vezérrel és előáll majd egyféle igazsággal, a saját igazságával, hogy magához ragadva a hatalmat, lecsillapítsa a kedélyeket.
Akkor még azt hitte könnyű dolga lesz. Bízott magában, képességeiben, tudásában, hisz annak többségét a hatalmas fényeknél sajátította el, illetve tőlük lopta. Főhősünk azonban nem adta könnyen az életét. Igaz, azt se tudta, hogy Ávhriol azt akarja elvenni tőle. Nem emlékezett még. Nem ismerte tehát még a halált. Küzdött, de csak az igazáért. És már így is míly félelmetesnek tűnt. Ávhriol sehogy se bírt vele. Pedig álcázta is magát, hogy még félelmetesebb legyen. Ekkor vett fel először fekete köpönyeget és hozzá csuklyát. Arcát pedig sötéten gomolygó köddel fedte el. Nem akarta ő végleg megölni a fiát. Akkor még nem. Csak ismét csapdába akarta ejteni a lelkét. Nem tudta még, hogy majd mit tesz vele, de nem akarta végleg elveszíteni a térben. Nem sejtette, hogy a megoldás jóval egyszerűbb lett volna. Elég lett volna az őszinteség, az, ha nyíltan a fia elé áll, vállalva kilétét és az addig történteket. Azonnal megnyerhette volna szövetségesének és véget vethetett volna a harcoknak.
Sajnos azonban Ávhriolt már akkor is a jövőtől való félelmei és a bizalmatlanság irányította. Nem gondolta hát egyetlen pillanatra se, hogy létezhet más megoldás is, mint a váratlan, meglepetésszerű támadás.

21. rész
#pilinkek

Ávhriol hamar rájött, mekkora hiba volt nekimenni. Nem telt bele sok idő és úgy érezte, már nem az a kérdés, hogy mennyi idő alatt győzi le, sőt, mégcsak nem is az, hogy legyőzi-e egyáltalán. Átfutott rajta a gondolat, hogy valójában már a túlélésért, a saját életéért küzd. Hiba volt megtámadnia. Ezt érezte. Végzetesnek ígérkező hiba. De azért Ávhriol nem akarta feladni. Több ezer éve élt. Érthető hát, hogy semmi kedve nem volt ahhoz, hogy meghaljon. Főleg így nem.
Teremtménye, a fia, igazán különlegesnek tűnt. Más körülmények közt még büszke is lett volna rá, de most nem ért rá ilyesmire. Ahogy a beszédre se. Nem is sejtette, hogy pedig az mindent megoldott volna. Ehelyett valamennyi tudását bevetette ellene. Záporoztak a tüzesen izzó golyóbisok és lángcsóvák mindkét fél részéről, miközben pillanatok alatt ide-oda teleportálták magukat, sorra védve ki egymás csapásait. Úgy tűnt, sehogyse bírnak egymással. Közben azonban köröttük a világ még nagyobb ütemben pusztult. Hegyek omlottak össze. Folyók léptek ki a medrükből, tajtékzó hullámokat vetve, miközben a zuhogó esőben, a cikázó villámok közepette, csak még jobban ragyogott, csillámlott a pilinke fénye. Ávhriol közben egyre jobban érezte, hogy nem bír vele és hamarosan örökléte a végéhez ér. Teremtménye oly gyors volt. Bár pillanatokkal ugyan, de valahogy mindig megelőzte őt. Eleinte azt hitte, hogy csak a szerencsén múlik, de hamar rá kellett jönnie, hogy van még valami különleges képessége. Nem sejtette, hogy ez a gondolatolvasás, ahogy azt se sejtette, hogy ennek köszönhetően a pilinke hamarosan megsejtette legféltettebb titkait is. Kár, hogy nem mondta ki. És kár, hogy Ávhriol harc közben nem tudott összefüggően gondolkozni. Kár, hogy a múlt miatt csak önmagát vádló gondolatok cikáztak fel időnként elméjében. Ez pedig így… töredékeiben sajnos épp az ellenkezőjére volt csak elég. Arra, hogy a pilinke ellenségnek gondolja, félreértse az apját és még hevesebben harcoljon ellene.

22. rész
#pilinkek

Ávhriol hamar belátta, hogy nincs túl könnyű dolga a pilinkével szemben. Az első adandó alkalommal tehát sietve teleportált, mégpedig jó messzire. Aztán várt. Kellett neki nem kevés idő ahhoz, hogy megnyugodjon és felfogja, hogy teremtménye egyelőre nem képes követni őt. Ijesztő volt azonban a gondolat, hogy hová fajulhat még ez az egész. Tudta, amilyen gyorsan csak lehet, tovább kell fejlesztenie magát, hogy mielőbb meg tudja állítani őt. Az ellenfeléről nem is beszélve. Aztán később megpróbálkozott még pár módszerrel, de végül elege lett belőlük és belátta, nem tehet semmit. Hátrahagyta hát őket és nem érdekelte többé, hogy mit tesznek. Az se érdekelte már, ha tönkreteszik az egész bolygót. Átköltözött inkább máshová, vitte magával az űrhajót és minden tudását. Még a kis szakállas fickót is, majd teremtett mellé egy asszonyt. Olyat, akivel képesek voltak kölcsönösen élvezni egymás társaságát. Eme másik bolygón ismét megteremtette az idillt és ő maga is új életet kezdett. Így telt-múlt az idő és figyelmét új lények, az emberek felé fordította. Közben persze sok időt töltött új barlangjában is és tovább fejlesztette a tudását. Kezdetben másfajta lényeket is próbált teremteni, de ezek a kísérletei nem sok sikerrel jártak. Aztán eljött a pillanat, amikor eszébe jutott, hogy akár az ember is lehet új szövetségese. Arra gondolt, ha már nem tud megfelelően tökéletes lényt teremteni, olyat, aki biztosan őmellé áll majd, talán érdemes lenne fordítva gondolkoznia. Arra gondolt, mi lenne, ha előbb megismerne alaposan egy már létező lényt és aztán, ha méltó rá, akkor az örök élet ajándékával maga mellé állítaná. Sajnos akkoriban még nem ismerte a halhatatlanság titkát, de az örök fiatalságét már igen. Úgy vélte azonban, hogy az embereknek ennyi is elég lesz. Végülis neki nem legyőzhetetlen harcosokra volt szüksége. Csak olyanokra, akik kiállnak érte, ha kell és akik időt nyernek neki, hogy megszökhessen titkon, ha a bosszúszomjas fények utolérik és végezni akarnak vele.

23. rész
#pilinkek

Telt-múlt az idő… Ávhriol pedig egyre népszerűbb lett az emberek közt, ahol csuklyás vándorszerzetesként járkált. Alaposan megválogatta kit avat be a titokba, ki méltó az örök fiatalságra. Így gyűltek egyre többen és többen köréje. Felnéztek rá, tisztelték őt. Ő pedig megosztotta velük tudását, a fények tudását, hogy mielőbb minél magasabb szintre fejlessze őket. Volt aki erre, más arra a képességre volt fogékonyabb. Volt, aki képes lett az érintéssel gyógyításra, mások harcolni tudtak. Volt, aki villámokat is tudott szórni, és olyan is volt, aki mintha a jövőbe látott volna. Emígyen gyülekeztek egyre többen és többen olyanok, akik érte bármire képesek lettek volna. Mindez persze igen sok időbe került… mire kiismerte valaki jellemét és mire kiderült, hogy az illető képes-e arra, hogy az örök fiatalság minden szabályát betartsa. És aztán, ha valaki idáig eljutott, részt vehetett beavatási szertartásán, melyről mind azt gondolták, enélkül nem élhetnének örökké. Pedig valójában ez már csak a látszatról szólt. Arról, hogy azt gondolják, szükségük van Ávhriolra, mert nélküle ez az egész nem működne. Eme módszernek köszönhetően huszonöt esztendős kora előtt senki esetében nem történt meg a beavatás. Ávhriol, akit akkoriban fekete csuklyája és baljós külleme miatt egyszerűen csak halálként, azaz Thanathoszként emlegettek, alaposan megválogatta, hogy kivel osztja meg tudását.
Persze egyszerűbb lett volna, ha árvákat gyűjt össze és azokat a maga elképzelései szerint alakítja, neveli, de két oka is volt arra, hogy ezt nem tette. Egyrészt utálta a gyerekeket, mert saját, elvesztett fiára emlékeztették, arra, hogy milyen boldogok voltak és arra, hogy mit tett vele. Másrészt úgy érezte, türelme se lenne a nevelgetésükhöz. És az idő is fontos tényező volt. Tudta, ahogy múlik, egyre nagyobb az esélye annak, hogy a fények bármely pillanatban rátalálhatnak. Mielőbb minél több szövetségesre volt tehát szüksége. Egyszerűbb volt hát és gyorsabb is, ha a felnőtt, kifejlett egyedek közül válogatja ki a megfelelőket.

24. rész
#pilinkek

Amikor szánjával áthajtott a sztyeppéken, látta a gyermeket, de nem érdekelte. Nem volt szokása, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amik nem állnak közvetlenül az érdekében. Miután azonban továbbhajtott, nem bírt szabadulni az emléktől. Folyton ott lebegett előtte a gyermek nagy, kék tekintete, mellyel csak nézte őt. A saját fiára emlékeztette, pedig az nem volt sose íly piszkos és sáros és nem volt íly szőke se. És az ő fia… ekkor jutott eszébe újra, oly sok idő után… igen. Eszébe jutott az a távoli bolygó. Eszébe jutott a fények vezére és az, amit tett. Ökölbe szorult a keze a dühtől. Ha nem oly gyáva egykoron, ha nem teszi meg, akkor vele végzett volna a vezér és akkor… az ő fia… éppígy üldögélt volna ott a semmi közepén, elhagyatottan. Felrémlett előtte tündöklően smaragdzöld tekintete, bájos kis orcája. Oly naív volt még és oly ártatlan…
Összeszorult a szíve az emléktől. Attól, amit vele tett. Igaz, később új életet adott neki. Nem tudta, miként nézett volna ki, ha felnő… de az a tekintet… ahogy a barlangban felnyitotta pillantását… azonnal tudta, bár előtte még kételkedett… de nem lehetett más, mint a fia. Valami különös csoda folytán, hiába született újjá, hiába kapott új testet, a szemei éppoly élénk smaragdszínben ragyogtak. Mintha a múlt nem engedte volna, hogy Ávhriol egykori tettét feledje.
Erre gondolt, miközben megállította a lovakat, majd visszateleportált a gyermekért.

27. rész
#pilinkek

Ez volt az a bizonyos fogadás, melyről Az utolsó fénysugár című regényemben már meséltem. Nade ez a történet most nem róla szól. Engedjük hát útjára, hogy sok nehézség és megpróbáltatás után eljuthasson egy másik világba és nézzük meg, mit tett Thanathosz. Egy ideig figyelte őt. Szorosan, de észrevétlenül haladt a nyomában, mint egy éjszín, sötét árny. Amikor meglátta, hogy a sziklák szélére lép… hogy végső elkeseredésében, mivel nem vitte semmire, a tengerbe akarja vetni magát… döbbenten nézte és őszintén szólva igen nagy csalódást érzett. Nem gondolta, hogy képes feladni. Többre tartotta. Sokkal többre. Persze akkor és ott abban a pillanatban még megállíthatta volna, megakadályozhatta volna, hogy végezzen önmagával, de minek tette volna? Úgy gondolta, hogy a továbbiakban egy ilyen alakra úgysincs szüksége, aki ily hamar feladja. Miután tehát Aidóneusz a tengerbe vetette magát, nem várt tovább, csak csalódottan legyintett és ment tovább. Így aztán akkor és ott még nem tudta meg, hogy milyel különleges világba érkezett nem sokkal később és milyen kalandokat élt át ezt követően.

25. rész
#pilinkek

Nem akarta ő felnevelni. Egyáltalán foglalkozni se akart vele. Egyszerűen csak el akarta vinni a legközelebbi lakott helyig. És így is tett. Ott átadta az előljárónak, gondolván, hogy jó helye lesz. Közben beesteledett. Az éjszakát tehát ott töltötte és csak másnap indult tovább. Úgy ült vissza a szekérre, mint aki jól végezte dolgát és a lovak már vágtattak is tovább. Már messze járt, ismét a sztyeppe kellős közepén, amikor megállt egy kicsit. Úgy vélte, elérkezett az evés ideje. Számára és a lovak számára egyaránt. Aztán megfordult és félrehajtotta a ponyvát. És akkor… akkor a gyümölcsök közt megpillantotta a koszos kis arcocskát. A nagy, kék tekintet bizakodón nézett rá. Akkor is és aztán sok-sok éven át hitt benne. Benne, akiben soha senki nem bízott és hitt még ennyire. Már késő lett volna ahhoz, hogy visszaforduljon, bár teleportálhatott volna, de aztán nem volt szíve visszavinni. Tovább folytatta hát útját. A gyermek attól a naptól apjaként tekintett fel rá és kész volt megtenni bármit azért, nehogy elzavarja magától. Tudta, nincs senki más e világon rajta kívül, akire számíthatna.
Sokáig hallgatott. Ávhriol már azt hitte róla, hogy néma. De aztán egyszer meghallotta álmában kiabálni. Sokszor felriadt. Szinte minden éjjelen. Ávhriol pedig gyakran hallotta őt, amint rémálmai közepette a nyugati sztyeppék nyelvén a szüleit szólítgatja. Nappal azonban egy szó nem sok, annyi se hagyta el a száját. Csak tette, amit Ávhriol kért tőle, csendesen és alázatosan. Közben pedig mélyen a gondolataiba merült. Bármily kicsiny volt is még, igen sokat töprengett. Volt ideje erre már a sztyeppe közepén üldögélve is… és nem sok egyebet tehetett a szófukar Ávhriol mellett se. Egyikük se igazán igényelte a beszédet az út során. Ahogy azonban az évek múltak, a fiú figyelt és tanult. Amikor pedig végül megszólalt, az Ávhriol által beszélt nyelven tette és addigra eltanulta gesztusait is…. és többé, mintha a múltja sose létezett volna, ő is hellénnek vallotta magát. Az ellentétes fejmozgást is eltanulta. Egy idő után már tudta, hogy a nem jelenti az igent. Ávhriol azt gondolhatta volna, hogy már elfelejtette mindazt, ami egykor történt, de az éjszakai sikolyai egyértelműen jelezték, hogy ez nem így van és talán sose lesz így.
Aztán Ávhriol azt is hamar észrevette, hogy a gyermek személyében a leghűségesebb követőre akadt. Olyanra, aki kérdések és kételyek nélkül kész arra is, hogy akár meg is haljon érte.

26. rész
#pilinkek

Bizony hosszú történet az övék. Több külön kötetre is elég volna. Lényeg a lényeg, sok-sok esztendő eltelt addig a bizonyos napig, amikor Ávhriol a leghűségesebb és legrátermettebb hívei közt a fogadás ötletével előállt. Akkoriban őt már Thanathosznak nevezték és senki se sejtette még se az igazi nevét, se azt, hogy honnét jött. Tisztelték és becsülték őt hatalmas tudása miatt és követték, mert folyamatosan osztotta meg velük azt. A fogadással valójában a kékszemű ifjút akarta próbára tenni, de kellett ehhez a körítés. Így aztán odahívatta magához rajta kívül még a két másik legtöbbre hivatott fiatalembert is és úgy adta elő ötletét. Egy verseny, mely eldönti, ki a legjobb hármójuk közül. Aidóneusz, mert így hívták főhősünket, ő volt a legidősebb közülük, hisz ő élt a legrégebb óta. Valójában azonban ő nézett ki a legfiatalabbnak, mivel már gyermekkora óta követte mestere életvitelét. Még akkor se nézett ki huszonötnél többnek, ha igen komoly arcot vágott, összevonva szemöldökeit. Fívérei, merthogy testvérként emlegették egymást, harminc, harmincöt esztendős küllemmel rendelkeztek. Aidóneus komolytalan kölyöknek nézett ki az erejük teljében lévő, szakállas bátyjai mellett. Amikor elhangzott a fogadás ötlete, nem igazán örült neki, de eladdig még nem mondott ellent mesterének és azt gondolta, soha nem is lenne képes erre, hisz nem lehet ennyire hálátlan.

28. rész
#pilinkek

Ávhriol így ment-mendegélt tovább, miközben a fiatalemberen töprengett és azon, hogy mekkorát tévedett vele kapcsolatban. Aztán eszébe jutott a fia. Vajon mi lehet vele? Vajon életben van még? Valószínűleg, hisz úgy tervezte, hogy teste mindent kibírjon. Arra gondolt, hogy talán rosszul kezdett hozzá a dologhoz és talán vissza kéne mennie. Ha még életben van, akkor megkísérelhetné megbeszélni vele a helyzetet. Talán sikerülne. Ezen töprengett és nem is sejtette magáról, hogy miközben egyre többet tanult, tudása egyre jobban növekedett, képességei egyre erősebbé váltak és gondolatai ereje képes volt már arra is, hogy befolyásolja jövőjét. Mivel tehát a pilinkékre gondolt… nem volt véletlen, hogy váratlanul szinte leszakadt az ég és a rég feledett háború egy része éppen oda zuhant elébe. A pilinke, akit persze ekkor még nem így hívtak, mocskosan és porosan állt fel előtte. Ezer sebből vérzett és egyik lábára nem is tudott ráállni, de teste szemlátomást gyorsan regenerálódott. Ekkor vette észre őt. Élénkzöld szemei szikrákat vetettek. Fejük felett két pillanat alatt eltakarták a Napot a rettenetesen fekete fellegek. Villámok kezdtek cikázni és csapkodtak le köröttük. Mielőtt még Ávhriol bármit tehetett vagy mondhatott volna, teremtménye puszta kézzel megragadott egy cikázó nyalábot és már el is térítette, éppen felé. Hatalmas képességeit látva Ávhriol lábai a földbe gyökereztek. Mozdulni se bírt. Ha nincs ott az új vezér, hogy félrelökje őt, akkor bizony ott fejezte volna be létét. Ő ugyanis nem volt halhatatlan, mint teremtményei. A következő pillanatban sietve és gyáván teleportált jó messzire, de aztán rájött, nem hagyhatja annyiban. Most, amíg támadják, most talán van esélye végezni vele. Igaz, ez alattomos és sunyi módja volt annak, hogy leszámoljon vele, de látva rettenetes képességeit… és ki tudja még mennyit fejlődött az eltelt igen sok esztendő alatt… szóval kétség se férhetett hozzá… tudta jól, hogy mielőbb, amíg még tud, végeznie kell vele.

29. rész
#pilinkek
Vigyázat! Nagyon durva lesz!
Csak saját felelősségre olvasd!

Ávhriol tehát a következő pillanatban már vissza is tért, de csak a háttérben jelent meg, hogy a meglepetés erejét kihasználhassa. Döbbenten látta, hogy már ennyi idő alatt tönkretették a vidéket. Felderengett gondolataiban a jövő baljós képe. Ha így folytatják hamarosan elpusztítják az egész bolygót. Tudta, ezt nem hagyhatja. Szerencséjére addigra már egész szépen kikészítették egymást. Ekkor könnyedén végezhetett volna vele, de nem akart kockáztatni. Minden tudását, képességét latba vetette tehát és úgy támadott, kegyetlenül rájuk rántva az eget. Előtte még épp csak arra volt idő, hogy tekintetük találkozzon, de ez se akadályozta meg abban, hogy kíméletlenül végezzen a fiával. Sőt! Nemcsak vele, hanem minden jelenlévővel. Egyetlen pillanat alatt kitépte magát a földből az egész vidék, majd perdült egy nagyot és viharostól, villámostól, pilinkéstől, mindenestől maga alá temetett mindent a duplán megpördülő táj, amint nagy erővel csapódott be az önnön helyén létrejött kráterbe. Még két pillanat és nem maradt más hátra, mint a hatalmas füst és por. Aztán az is lecsendesült és már csak Ávhriol emlékében élt a soha véget nem érőnek tűnő harc. Aztán várt még és figyelt. Attól tartott, mindjárt előmásznak majd a föld alól, de nem így történt. Közelebb lépett hát és lehajolva megérintette a talajt, majd behunyta szemeit, hogy a mélyére nézzen. Fekete, megszenesedett testeket látott odalent. Megnyugodva egyenesedett fel és indult is tovább. Nem így akarta, nem ezt akarta. De arra gondolt, hogy nem volt más választása. Nem hagyhatta, hogy tönkretegyék az egész világot.

30. rész
#pilinkek

Ávhriol nem sejtette, hogy még ez se lehetett elég ahhoz, hogy végezzen teremtményeivel. A pilinke így zuhant egy másik, különös világba. Megégve, félholtan, ám a szíve még, bár a szokásosnál is lassabban és alig észrevehetően, de még dobogott. Nem mesélem most el, hogy miként állt ki mellette egy mutánsnak gúnyolt demiurg leány, ahogy azt se, hogy barátkozott össze a kékszemű fiatalemberrel, aki miután bánatában a tengerbe vetette magát, szintén odakerült. Sorsaik így keresztezték egymást.
A pilinke a zuhanástól mindent feledett. Így élt át sok kalandot velük, mely idő alatt igaz barátság alakult ki köztük. Sokminden történt. Most nem mesélem el, miként szembesült Ávhriol azzal, hogy Áidóneusz életben van és birodalmat épített fel és azt se, hogy miként tudta meg, hogy teremtménye, a pilinke is életben van még. Mondanom se kell, hogy találkozásuk ezúttal is igen viharosra sikeredett, de végül… végül Ávhriol úgy hagyta hátra ezt a világot, hogy hitt a királynak. Elhitte, hogy létezhet béke és le lehet csillapítani a pilinkét. Elhitte, hogy a király tud parancsolni neki, mert látta a saját szemével, hogy ez így is van. Hallgatott reá. Úgy tűnt tehát, hogy minden jóra fordult és senkinek se kell meghalnia. Csakhogy Ávhriol tévedett. Ahogy a király is. Hamarosan ugyanis nem várt fordulat következett.

26
Ávhriol nem tudta azonnal, hogy mit tegyen, miként állíthatná le, de aztán eszébe jutott a fegyencjárat, mely az épület tetején várakozott az indulásra. Arra gondolt, hogy talán arrafelé terelhetné, majd amikor az űrhajó fedélzetére kerülne, lezárhatná mögötte a zsilipajtókat és megoldódna a gond. Aztán már csak el kell indítani a járművet. Kicsit korábban, mint ahogy tervezték. Az űrhajó pedig hypersebességre kapcsolva, pillanatok alatt megszabadítaná népüket legújabb gondjaiktól. Tudta, hogy a jármű belsejének felépítése, a folyosók elhelyezkedése és struktúrája teljesen megegyezik a központ belsejével. Ez a nép nem éppen a szépérzékéről és a kreativitásáról volt híres. Ez azonban akkor és ott éppen kapóra jöhetett volna. Ávhriol úgy vélte, hogy egy komolyabb hajtóvadászat elterelné Vhalenien figyelmét és észre se venné, ha közben az űrhajó folyosóira lép.

2. rész

– Persze, hogy hamisítjuk. Csak nem fogunk fizetni érte! – méltatlankodott Mob. – Ráadásul, amit az idegenek kapnak drága pénzen, az nem elég, hogy valami ócskaság, de még a tornyokba se lehet bejutni vele. Gró! Hé! Mutasd a köpenyed ujját! – kiáltott fel, miközben hirtelen megperdült. Arra fordultam én is. A durva pokróccal leterített ágyon egy fickó heverészett. Előtte kitárt könyv, melynek sárga, antik hatású lapjait végtelen közönnyel forgatta. Anélkül, hogy feltekintett volna, odanyújtotta nekünk a balját. Valódi, díszes köpönyeget viselt, akárcsak én és a többi várlakó. Zombi és élő közt nem mindig lehetett első ránézésre könnyedén különbséget tenni, hacsak nem rendelkezett az illető egészen látványos és végzetes sérüléssel. Gro tehát, közönséges demiurgnak tűnt, fején arasznyi szarvaival és sötét bőrével. Mob közelebb lépett hozzá, és hosszasan vizsgálgatta köpönyegének hímzését.
– Mire jó ez nektek? – kérdeztem, miközben néztem serény munkájukat. – Mért akartok mindenáron bejut-ni?
– Szórakozni akarunk kicsit. – hangzott a felelet.
– Tehát, bontanátok a rendet.
– Nem nyírunk ki senkit, ha ez aggaszt.
– Csak téged, ha beköpsz minket. – vetette oda Boo végtelenül ridegen. – Szerinted ez így jó? – kérdezte Mob, és elém tartotta az első kész darabot. Hosszasan szemléltem.
– Egész ügyes. – ismertem el. – Csakhogy közelebbről nézve… ez nagyon amatőr.
– Nincs túl sok fény, hogy ezt észre vegyék. – szólt közbe Boo.
– Lehet… de az anyaga… teljesen más.
– Ááá, nem lesz gond. Simán bejutunk vele. – vonta meg a vállát Mob.
– Majd meglátjuk. Kíváncsi vagyok mindenesetre. – jegyeztem meg, majd magukra hagytam őket. A vigadozva kavargó csuklyás árnyak között átvágva, felkapaszkodtam a várkastély elülső bástyájára. A pártázatra könyökölve letekintettem a völgy sötétlő mélyébe. Minden oly nyugodtnak, oly békésnek tűnt. Odafenn az égen, mintha szurok kavargott volna, elvegyülni igyekezvén a parázsló lávával. Fénye, vereslő homályba vonta a levegőt. Sötétség uralta a vidéket. A várfalat övező falközön túl izzó tüzesárok, majd széles ívben cserjés húzódott. A két szélen, részben a sziklás hegyoldalba építve egy-egy nagyobb, elöl pedig három kisebb torony sorakozott. A középső szögletes bástyára nyílt. Két hatalmas kapu sötétlett, fényes acélpán-tokkal díszítve kétoldalt a várfalon. A bal oldaliból széles kőhíd vezetett egy barbakánhoz. Eme előretolt kapuerődből pedig jobbra nyílt kijárat, melyet egy egyszerű híd kötött össze a tűzfolyam túlpartjával. A barbakán bástyájának szögletes tetején és a tornyokban is őrszemek pásztázták a vidéket. Folyamatosan szállingózott befelé a nép a kapukon át. Akinek nem volt, az belépéskor vehetett az ünnepségre készített csuklyát. Aki pedig várlakó révén már rendelkezett ilyennel, az a sor mellett szabadon bejuthatott. Sokáig nézegettem a kapuk körül kavargó árnyakat.
Váratlanul Mársztuff herceg lépett mellém. – Üdv! – szólt, de nem nézett rám. Sötét szemeivel, összevont szemöldökei alól kitekintve a távolt fürkész-te.
– Fura. – suttogta. – Te látsz valami gyanúsat?

Arra gondoltam, hogy ezután egy olyan kötetet teszek közzé ingyen, ami jó pár száz évvel később történik, amikor már több szereplő is hiányzik, nincs Árny, nincs király és a Fények uralják a Határhegyen túlnani vidéket, azon fáradozva, hogy felszámolják a Mélységi árnyak világát, de a birodalom több szereplője még életben van, mint például Phosphor, Lidaszter… sőt még a jós is, akiről most épp azt hisszük, hogy halott. A történet középpontjában pedig éppen az egyik jóslata áll majd, aminek a beteljesülése ellen többen küzdenek. Hogy sikerül-e kicselezniük a Végzetet vagy a Jóslatoknak mindig valóra kell válniuk, majd kiderül ebből a regényből, ha titeket is érdekel.

Részlet: “Miközben éledezett, lassan eljutott tudatáig a gyomrában kavargó vihar érzete. Sötét, émelyítő éjszaka vette körül. Szemét kinyitva nem látott mást, csak a végtelenbe nyúló sötétséget. Mielőtt még teljesen eszméletéhez tért volna, ösztönösen el is hányta magát, majd minden erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni, de sikertelen. A végtelenbe nyúló tér látszat volt csupán. Riadtan eszmélt rá az őt körülvevő gyilkos nejlonra. “Állj! Nyugalom!” – intette le magát sietve, miközben mozdulatlanná dermedt. “Hol vagyok? Mi történt?” Cikáztak villámsebesen rémült gondolatai, majd hirtelen átvillant elméjén egy hullazsák képe. “Nem! Az lehetetlen! Hé! Nyugalom!” Igen, tudta, mindennél fontosabb e percekben a nyugalom. Hirtelen mégis elöntötte a veríték. Bármilyen Halált szívesebben vett volna… Pánikszerűen kapott lélegzet után. Fülledt, émelyítő levegőtlenség áramlott tüdejébe. Önnön vérének tócsájában hevert és a vas illata bódító rémülettel járta át minden sejtjét.”

Ez nem a 6. regényből van, hanem egy másikból, de mint látjátok, itt is szerepel Desider.

“Hirtelen nagy lárma támadt mögöttünk a helyiségben. Kíváncsian kaptuk arra tekinteteinket. Az ajtó közelében az egyik Árny éppen megragadta egy másik grabancát, s kicsavart kezéből egy tőrt, majd a vendégek közé lökte, immár fegyvertelenül.
– Hitvány Ármány! Alattomosan le akartál szúrni? Te nyomorult! Különben is, hogy merészelsz ismét eljönni közénk?
A vendégek erre meglepetten fordultak feléjük.
– Hát a múltkori nem volt elég, hogy megtanuld, nem tűrjük a fajtádat errefelé? – mennydörögte az Árny dühödten. – Most megemlegeted, hogy idesompolyogtál!
Azzal felkapott egy széket, s nagy erővel hajította felé. Az Ármány azonban csak gúnyosan felkacagott, s váratlanul eltűnt, csak a köpönyegét hagyva hátra. A szék ripityára tört a kemény földön.
– Olyanok, mint a piaci legyek. – jegyezte meg Jantar. – Megjelennek meg eltűnnek, ahogy a kedvük tartja. Nézd!
És valóban! Az Ármány épp akkor jelent meg az Árny háta mögött, s mielőtt még az megfordulhatott volna, úgy rúgta hátba, hogy elhasalt a padlón. Erre aztán minden jelenlevő dühödten pattant fel, hogy leszámoljon az elviselhetetlen ellenséggel. Néhányan azonban hamarabb és gyorsabban ugrottak fel, s meglepő módon az Ármány mellé állva szembefordultak a többiekkel. Kezeikben rugóskések pattantak fel. Pengéik sárgán villantak. Az Árnyak erre tanácstalanul torpantak meg.
– A Fények mérgezett fegyverei! – suttogta Jantar rémülten.
– Mocskos pokollakó férgek! – kiabálta az Ármányok vezetője haraggal telten. – Hitvány, álnok démonok! Gyertek csak! Most végzünk veletek! – azzal társaival együtt lassan megindult az Árnyak felé. Azok tétován hátrálni kezdtek.
– Nocsak! Már támadni se mertek? Gyáva férgek vagytok csak? – kacagtak az Ármányok.
Lilien közben megfordult, és így suttogott Jantar-nak:
– Ideje, hogy cselekedj végre! Te már nem Jantar vagy, a gyáva, hanem Jantar a Vezérük! Szedd össze magad! Semmit se veszíthetsz! Állj ki értük! Hívd ide az ypiretis-eket!
Hiába beszélt azonban neki. Jantar, arcát tenyerébe temetve, reszketve csúszott a pult mögé.
– Hé ! Ti ott a pultnál!!! – mennydörögte váratlanul az egyik Ármány felénk. Elhűlten fordultuk meg.
– Á! Téged már láttalak korábban! – kiáltotta Lilien-re, aki velem ellentétben, éppen nem viselte csuklyáját.
– Méghogy nem nyomorult démon vagy?
Ekkor kitárult az ajtó, és Desiré lépett be rajta Elfídár társaságában. Gondtalanul jöttek el a fenyegető Ármányok mellett, s felénk, a pult felé tartottak. A randalírozókat meglepte ez a nemtörődömség, így csak szótlanul bámultak az érkezőkre.
Desiré mellénk érve megfordult és hátával a pultnak támaszkodva jobb bokáját a balon átvetve, kezeit lazán a zsebében tartva egykedvűen állt meg.
– Hát ti meg kik vagytok, hogy ilyen nyugodtan sétafikáltok itt? – mennydörögte az Ármányok vezetője.
– Nocsak! – szólt Desiré, unott hangon Elfídár-hoz intézve szavait. – Ezek itt helyettünk bontják a rendet. Mit gondolsz? Hagyjuk, hogy kedvükre szórakozzanak?
– Mit ugatsz? Te koszos eb!!! – üvöltötte az egyik Ármány. – Még a hajad se vagy képes megnyíratni?!
Desiré azonban ezúttal is figyelmen kívül hagyva a dühödt szavakat, így folytatta:
– Végülis vendégek ők a mi vidékünkön. – jegyezte meg barátságosan mosolyogva. – Szerintem illő lenne, hogy figyelmeztessük őket, nem?
– Megőrültél tán? – kiabálta az Ármány haragtól tajtékozva. – Vagy nem látod a hajadtól, hogy mérgezett bicskákkal vagyunk felfegyverkezve ellenetek? Egy karcolás is elég! Pár perc alatt könnyedén végzünk veletek!
– Szerintem Te dühös vagy! – jegyezte meg Desiré egykedvűen.
– Hát ennek tényleg elment az esze! – kiáltott fel hitetlenkedve az Ármány.
– Lehet! – felelte Desiré továbbra is végtelen egykedvűséggel. – De a tiétekkel is lehet egy kis gond, hogy bedőltetek a Fehér Fényeknek!
– Kiknek?
– Ugyan! Hisz látom, hogy az ő pengéikkel hadonásztok itt!
– Mégse rémiszt a gondolat? – hökkent meg az Ármány – Hisz ez a méreg azonnali halál a számotokra!
Desiré erre felnevetett.
– Nem vagyunk ezzel egyedül! Az Álmodók számára is halált hoz az általa vágott seb. Támadhattok, de Ti éppúgy megsérülhettek közben. Akarsz tenni egy próbát? – kérdezte, miközben tett előre két határozott lépést, de kezeit továbbra is zsebeiben rejtegette. Az Ármányok erre holtsápadt arccal, döbbenten hátráltak meg. Bicskáikat a padlóra ejtették, majd eltűntek, köpönyegeiket hagyva csupán hátra, melyek a fekete talajra omlottak. Desiré jókedvűen nevetett fel. A teremben lassan oldódni kezdett a fagyott levegő.
– Lilien! Összeszednéd a bicskákat? –lépett hozzánk az egyik Árny egy tálkával a kezében.
– Eszemben sincs! Még megvágom magam! – tiltakozott a lány.
– Ugyan! – nevetett fel Desiré. – Csak blöff volt! Az Álmodóknak nem árt.
– Ez biztos? – kérdezte gyanakodva Lilien.
– Szerintem csak el akar veszejteni téged. – vetettem közbe.
– A Styx szent vizére esküszöm, ha kell. – jelentette ki a férfi.
Ez elégnek bizonyult. Lilien nekiállt, s összeszedegette a tálkába az elejtett bicskákat, majd az utasításokat követve gondosan eltakarította a méreg nyomait. Elfídár közben játékosan összevonva szemöldökeit, a pultra csapott:
– Hé! Kocsmáros! Egy italt mindenkinek a nagy ijedelemre! – kiáltotta, majd nevetve hajolt át a pulton, s jókedvűen bekiáltott mögé: – Hé! Jantar! Előjöhetsz! Vége a veszedelemnek!
Erre én is a söntés mögé tekintettem. Jantar ott ült a földön, tenyerébe temetve arcát, s remegett a félelemtől. Desiré megkerülve a pultot, megértést színlelve hajolt le hozzá:
– Nem gyáva kissé Felséged? – kérdezte tőle csípősen.
– Elég ebből! – kiáltott oda Lilien. – Mért gúnyolod már megint!?
– Nyugi! Én csak fel akarom rázni! – felelte Desiré, miközben visszatért a pult innenső oldalára. – Végülis Vezérünknek választottuk meg! Mit gondolsz, miért szavaztam rá, ha nem azért, mert hiszek benne? – nevetett, majd hanyagul leült mellém a pulthoz, háttal a bejáratnak.”

A fantasy regényemben ez a kérdés, hogy ki a király, alaposan megosztotta a véleményeket, az olvasóimat. Vannak, akik szerint olyan jól leírtam az Árny méltóságteljes megjelenését, hogy sokkal inkább el tudják róla képzelni még korona nélkül is, hogy ő a király, hiszen sokkal megfelelőbbnek látszik, mint a fiatalember, akiről utána írtam, aki valójában a király. Főhősünk is elhitte az Árnyról, mégpedig első ránézésre, hogy ő az uralkodó. Talán igazuk van azoknak az olvasóimnak, akik szerint az Árnynak el kéne ezen gondolkoznia és meg kéne próbálnia átvenni a hatalmat. Végül is halhatatlan és mivel egy másik galaxisból való, számos különleges képessége van. Te mit gondolsz erről? Szerinted is sokkal méltóbb lenne a trónra? Megpróbálja? Csak egy a gond. Ott van még az Árny fia, aki hamarosan bosszút akar majd állni. Vajon az igazi király külleme ellenére is, annak ellenére, hogy nincsenek természetfeletti képességei és nem halhatatlan, meg tudja őrizni hatalmát? Vajon meg tudja védeni birodalmát vagy az Árny és a fia tönkreteszik azt az egymás ellen indított harcok során? Most az egész regényt ingyen olvashatod, a véleményeket pedig örömmel fogadom:

A kirakós egy darabkája:

“Amikor megtudták az igazságot, fogalmuk se volt arról, hogy mit tegyenek. Csak döbbenten nézték és teljesen ledermedtek. Persze az Árny szinte azonnal megjelent és már sorolta is borús gondolatait, rémisztően rettenetes jövőképet festve elébük. Ő mindig az egyszerű és gyors megoldások híve volt. Minek bajlódni bármivel, bárkivel? Ezt vallotta. Szerette még csírájában eltörölni a problémákat, megölni mindenkit, aki nem volt kedvére. Vhalenien Lüxfrim már jóideje a király balkeze volt. Mindenki bízott benne. Nem sejtették, hogy ki ő valójában, de most… ott a szemük láttára omlott a porba és testéből, a bőrén át sűrű, fekete köd kezdett előgomolyogni. A belőle kiszivárgó rettenetes sötétség pár pillanatra már-már teljesen beborította, de aztán újra és újra visszahúzódott. Mintha küzdött volna az átváltozás ellen. Az Árny közben egyre csak azt hangoztatta, hogy most kellene végezni vele, de senki se mozdult. Ő se tett semmit. Pedig mindannyian tudták, érezték, hogy ha várnak, hamarosan egy megállíthatatlan, legyőzhetetlen rettenet szabadul el világukban. Még soha senki nem látott közülük eladdig fekete lidércet, de a régi kódexek, az ősi tudás említést tett róluk és az alapján pont így képzelték el.”