Szinte már nem is emlékszem, mikor születtem. Ezer és ezer év, világok születnek és halnak meg körülöttem, de én maradok. Nem azért, mert nem lehet megölni – hanem mert még nem jött senki, aki tudná, hogyan kell.

Ismerem az örök fiatalság titkát. Ismerem az örök élet csalását. De nem vagyok sérthetetlen. A testem nem porlik el, de az elmémet égeti a vágy: tudni. Mindent. A fénytől is loptam tudást. Igen, tőlük is. Azoktól a ragyogó tekintetű, önelégült mennyei lényektől, akik úgy gondolták, az igazságot csak ők birtokolhatják. Lopni kellett tőlük. És amit elvettem, nem adom vissza.

A fiam… Phosphor. Egy hiba volt. Az anyja átvert. Nem sejtettem, de valójában egy hárpia volt – gyönyörű, romlott, és alattomos. Nem szerettem őt, csak kíváncsi voltam rá. A vére, az ösztönei… érdekeltek. De a gyermek? A gyermek megrémített.

Phosphor már előző életében angyalként is túl erős volt. Valami… nem emberi, nem isteni… valami túl erős akarat ébredt benne. A puszta jelenléte is zavart a tér-idő szövetében. Akkor is féltem tőle. Aztán jött a változás… A szárnyak, a szemek, a bőr, a tűz, a stílus. A démoni gőg és a nevetséges erkölcs. Nem csak rémálommá lett – kellemetlenné is.

Én nem azért létezem, hogy apát játsszak. Én vagyok a végpont, a határ, a lezárás. Ő pedig csak kavart. Kérdezett. Tükröt tartott. És megvetett azért, amiért vagyok, aki vagyok. Nem sejtettem, hogy csak a figyelmemre vágyik, hogy csak őszintén beszélnem kéne vele.

Ádáz ellenségek voltunk sok száz esztendőn át, mindkét életében. És mégis… valahol, talán… tisztelem. Azt, hogy nem adta át magát sem a fénynek, sem a sötétségnek. Hogy önmaga maradt. Hogy engem is kijátszott. Számtalanszor. És ez dühítő. És… érdekes.

Én vagyok Thanathosz. Aki túl sokat látott ahhoz, hogy bármitől is féljen –
kivéve ezt az egy dolgot. Őt.  Pedig azóta már rendeződött a kapcsolatunk. Mégis… szavaival… megdöbbentő tetteivel még mindig meg tudja fagyasztani a vérem.

Egy keveréklény vagyok, akinek a létezése is sért minden szabályt. Az apám Thanathosz, a halál istene… egy távoli galaxisból. Anyám, egy barbár mocsári demiurg leánya, egy hárpia volt – gyönyörű, kegyetlen, szárnyas csábító. Elcsábította apámat, aztán amikor kiderült, hogy fiút szült, egyszerűen… Kidobott, mint egy rossz jóslatot.

Az emberek világában nőttem fel. De nem voltam egyedül. Éos, a hajnal istennője nevelt fel. Ő volt számomra az anyám, aki megtanított látni a világ fényét akkor is, ha bennem sötétség tombolt. Emberként nőttem fel – amíg tizennyolc éves nem lettem. Aznap átváltoztam. A szárnyaim kibomlottak, a szemem hasadt pupilláján keresztül máshogy láttam a világot. Szarvak, karmok, patás lábak, és az a belső tűz, ami soha nem alszik ki bennem.

Ja, a bőröm fekete. Tűzálló. És a vérem? Kék. Mert rezet hordoz – nem vasat. A szívem is kék. Hidegnek tűnik, de nem halott. Csak mély. És nehezen nyíló.

Az emberek már nem fogadtak be, így Zeusz – igen, az a Zeusz – egy ajánlólevelet adott a testvéréhez, Hádészhoz. Azt hitte, alvilági birodalmában a sokféle lény közt megtalálhatom a helyemet. Hát… nem egészen így alakult. Félreértések, és némi hírnév – vagy inkább hírhedtség – után én lettem a Királyság első számú ellensége.

Aztán Hádész – a Király – meglátott bennem valamit. Megmentett. Azóta mellette állok. Nem vakon, de hűséggel. Bármit megtennék érte. Ő az egyetlen, akiben bízhatok. Az egyetlen, aki látja bennem a rendet a káosz mögött. 

Nem vagyok hős. Nem vagyok gyilkos sem. Nem vagyok se angyal, se démon és mégis mindkettő egyszerre. Nem ölök – nem tudnám elviselni. Aki fél tőlem, az nem ismer. Aki ismer, az tudja: csak az igazság érdekel. A logika, a rendszer. És ha valakit a barátomnak tekintek, akkor azért átgázolok bármilyen poklon.

Érintéssel gyógyítok. Néha még a holtat is visszahozom az életbe… valamennyire. Nem szeretem az öleléseket, az érzelmi drámát meg a könnyeket. Inkább blöffölök, megjátszom magam. Nem kell hozzá kard, elég egy félmosoly meg egy gyilkos mondat. Cinikusan mondok ki igazságokat, amiket mások csak suttognak. Mert ha már nem tudok érezni úgy, mint ti, nevetségessé teszek mindent, amit túl komolyan vesztek.

Nem születtem istennek. Nem is örököltem a hatalmat. Én csak… túléltem.

Gyermek voltam, mikor a világ elfelejtett. Egyedül, egy végtelen pusztában – se név, se múlt, csak a hideg és az éhség. Aztán jött ő. A férfi, akit akkor még nem ismertem, de akinek a jelenléte dermesztette a levegőt. Thanathosz. A halál maga. Nem volt gyengéd. Nem ringatott mesékbe. De megtanított látni a világot úgy, ahogy van: kegyetlen, de rendszerezhető. Hideg, de kiismerhető. A világot megérteni kell, nem sajnálni.

Tőle tanultam mindent, amit tudok – de máshogy használom. Ő tudást akart. Én értelmet.

A túlvilágra nem kértem meghívót. Egyszer csak ott voltam. És ott… mindenféle lények éltek. Lángból születettek, csontból faragottak, szárnyas, suttogó rémek – és mind azt kérdezték: ki vagy te, ember?

Nem tudtam válaszolni. Csak azt tudtam, mi nem akarok lenni. Így hát építettem valamit, amiben hinni lehet: egy birodalmat, ahol az őszinteség, a jólét és a biztonság nem díszszavak, hanem alapkövek. Ahol senkit nem sújtanak azért, aki volt – csak az számít, ki lesz belőle.

Nem vagyok isten. Nem vagyok sérthetetlen. Csak tudom, hogyan működnek a dolgok. Ha valami elromlik, megjavítom. Ha nincs, megalkotom. És ha veszély jön – nem hátrálok.

A szemem? Igen, kék. Zavaróan, valószerűtlenül élénkkék. De nem kérkedésből. Nem trükk, nem varázs – csak egy emlék soha meg nem ismert őseimtől.

A múltban Phosphor az ellenségem volt. Egy sötét árny az én világos rendem ellen. De megismertem őt. Láttam benne azt, amit mások nem: a tűz mögötti hűséget, a cinizmus mögötti igazságvágyat. Most ő az őrangyalom. A kard, amit nem kell kirántani – mert elég, hogy ott van.

És Thanathosz? Ő visszatért… de másképp. Álarc mögött, senkiként, porosan, hangtalanul. És mégis… mindig is tudtam, hogy ő az. De hagytam, hadd játssza végig a maga játékát. Felküzdötte magát, udvari varázslóvá lett. És tudod mit? Jó abban, amit csinál. Mint mindig.

Ez a világ, amit építettem – úgy tűnik, nélkülem is megállna a lábán. De amíg itt vagyok, figyelek. Őrzöm.
Mert nem vagyok isten.
Csak egy ember, aki felelősséget vállalt mindenért és mindenkiért, aki birodalmam földjére lép. És az alvilág már nem pokol többé.

A demiurgok közt születtem – a horda sötét szívében, szarvak, paták és karmok között, de azok nélkül. Ők voltak a testvéreim… és én voltam a mutáns. Szőke hajjal, kék szemmel, világos bőrrel, életképtelennek tűnve. Csúfoltak, kinevettek. De soha nem gyűlöltek igazán – mert már akkor látták rajtam, hogy én túl fogok élni mindent.

Mutáns voltam. Furcsa. Más. És emiatt szabadabb is.

Aztán egy nap megjelent egy férfi. Fiatal volt, de a tekintete… olyan volt, mintha világokat látott volna. Hádész volt az. Akkor még nem értettük egymás szavait – de a szívem igen. A kezem nyúlt felé, amikor mindenki más hátralépett.

Megmentettem őt. És azóta is védem.

Nem sokkal később az égből egy különös teremtmény hullt alá. Egy angyal. De mi még sose láttunk angyalt. Fényben égett, de az emlékei szénné lettek benne. A nevére nem emlékezett – mi sem adtunk neki nevet. Csak ő volt a pilinke. Már akkor is olyan volt, mint később Phosphor néven: iróniával védekezett, igazságot keresett, és úgy tett, mintha nem lenne szíve – pedig volt, csak az ellentétes oldalon.

Hárman voltunk. Egy mutáns leány, egy elfeledett ember, és egy bukott angyal.
Együtt harcoltunk. Együtt építettünk. És amikor eljött az idő, mi tettük Hádész fejére a koronát. Nem azért, mert vágyott rá – hanem mert nélküle minden széthullott volna.

És mi lettünk az őrangyalai. Phosphor és én.

Sokan azt hitték, gyenge vagyok, mert nem vagyok olyan, mint a többiek. De én nem félek a gyengeségtől. A szívem nyitva van – de ha kell, acélból van. Én nem születtem hősnek. Csak mindig ott voltam, ahol mások meghátráltak.

Amit sosem mondtam ki: a szívem kettéoszlott.
Hádész volt bennem a fény, a bizalom, az otthon. Akibe először szerettem bele, és akinek minden hallgatása mögött tudtam, hogy én vagyok az első.
Phosphor pedig a vihar. A kérdés. A tiltott érzés, amit sosem mondhattam ki. Megdobogtatta a szívemet és ő érintette meg először ajkával az ajkamat.

Kettejük közt, velük együtt harcoltam, és hallgattam.
A szívem egyiküké sem lehetett teljesen – de bármelyikükért odaadtam volna mindenem.

Volt idő, mikor másként hívtak. Celeszte. A fények leánya. A ragyogásé, melynek nem volt árnyéka. Akkor még hittem abban, hogy minden fény egyenlő, és minden szív tisztán verhet. És akkor jött ő.

Nem tudom már, hogyan történt. Csak arra emlékszem, hogy nevettünk a csillagok alatt, és hogy valami a sötétségből először nem félelmet keltett bennem, hanem vágyat. Életet. És hibát. Egy menekülés. Egy választás. Egy gyermek. Egy… vég.

A múlt elszökik, ha túl sokáig nézünk vissza. Aki egykor velem volt, többé nem jött. Aki belőlem lett, nem maradhatott. A fény követelt. És én engedtem. De a bánat nem kérdezi, hogy helyesen döntöttél-e. A bánat csak marad. Én is elmentem. Vissza a fénybe. De a fény már nem fogadott ugyanúgy. És én… széthullottam.

Valaki más lettem. Éosz.
Már nem emlékeztem, mit veszítettem el. Csak éreztem, hogy valaki hiányzik belőlem. És akkor… anya lettem. Újra. Megszületett egy fiú. Élénkzöld szemekkel, és olyan csenddel a tekintetében, amit csak egy anya ismer fel. Mintha ismerne.

És én szerettem.
Úgy, ahogy azt csak az tudja, aki egyszer már elveszített egy fiút.
És nem sejtettem… hogy ugyanazt a fiút kaptam vissza.

Nem kérdeztem. Nem akartam tudni. Elég volt érezni.
Azt mondják, a hajnal minden nap újjászületik. Így aztán újjászülettem én is.

Virágok, tavasz, zsongás, unalom. Aztán jött ő. A király. A szőke, kék szemű csoda. Hádész.

Azt mondják, elrabolt. Hogy egy nap csak megnyílt alattam a föld, és én eltűntem a mélybe. A valóság? Csak a mostohaleányai mellé  kellettem.

Igen. Ez az igazság. Két leány – emberinek tűntek, de az alvilág bugyrából kerültek elő, a Styx partjánál. És épp akkor, amikor természetesen valami ostoba háború tört ki, és a király nem tudta, kire bízza őket. A jóslat szerint „csak egy emberi nő tudja megmenteni őket” – hát szerzett egyet. Engem.

Amikor megláttam őt, a királyt, a férfit, én… elvesztem benne. Azonnal. És ő? Hát… ő úgy nézett rám, mint egy szükséges rosszra. Mint egy szobanövényre, amit ideiglenesen az íróasztal sarkára tesznek.

De én okosabb voltam, mint hitte.

Amikor eljött a pillanat, és én megmentettem a leányokat – a két különleges gyermeket, akik többet jelentettek neki, mint a birodalom – a király rám nézett, és azt mondta: „Tartozom neked. Kérj bármit!” És én… kértem. Nem bosszút. Nem vagyont. Hanem őt.

A felesége lettem. Királynő. Mert ő adta a szavát, és az ő világában az ígéret kötelez. Részéről nem volt ez egy igaz szerelem. Hogy is lehetett volna? A csel pedig amit alkalmaztam, nem könnyítette meg számomra a szívéhez vezető utat. De mi mást tehettem volna? Máskülönben azonnal visszavisz és véget ért volna ez az álom, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna.

Persze, válaszként, a másik oldalára készíttetett egy trónt Cynidornak – annak a nőnek, akinek a szívét titkon őrizte. Elegáns válasz, nem igaz? De én nem hátráltam. És amit megszereztem, az enyém lett – igaz nem a szíve, de egy korona. Nem vagyok áldozat. Nem vagyok tündérmese. Én vagyok Perszephoné. A nő, akit elraboltak – és aki úgy döntött, marad.

Vörös haj, szeplők, pirospozsgás arc, csillogó mosoly. Megjelenek, ha valaki nagyon akar valamit. És hát… mindig akar valaki valamit.

Én vagyok Lidaster, egy lidérc. Nem, nem olyan rém, mint a mesék mondják. Tűz vagyok. Fény vagyok. Egy csillag, ami elindul érted. Akarod az aranyat? A koronát? A tiltott szerelmet? Egy csésze kávét egy másik galaxisból? Én hozom. És ha nem hozom… meghalok. Mert így vagyok kötve. Így vagyok élő.

A gazdám halála után épp újra lángra kaptam volna, amikor megérkezett a hintó. A király. A feketelángú csoda. Hádész. És ott volt a lány, akit éppen elrabolt. Perszephoné.

Ő kért, én teljesítettem. Gyerekeket mentettünk. Futottam, szikráztam, hoztam, vittem, ragyogtam. Sosem kérdezett, csak nézett, és én mentem. Mert lidérc vagyok. Mert muszáj. Mert kell.

Aztán… elcserélt.

A lelkét nem adta el – engem igen. Thanathosznak. Egy csuklyás alaknak, aki úgy csinált, mintha senki lenne. És megpróbált felfelé mászni a ranglétrán – rajtam keresztül. Mert könnyebb a próbákat úgy teljesíteni, hogy nem te csinálod.

Néha majdnem belehaltam. A tűz kialudt. A csillag megingott. És ha Hádész nem lép közbe… talán már nem lennék. De maradtam.
Égve. Gyalogolva. Kívánságokat cipelve.

Aztán megszületett Phosphor.
És felnőtt. És ellenség lett. A birodalom ellensége és így az én ellenségem is. És felhasználtam ellene a Wellion-szirmokat, az egyetlen növényt, ami hatott rá, ami megbénította, amitől meghalhatott volna. Ma már nem vagyok büszke erre, de akkor azt hittem nincs választásom.

De aztán… sokkal később, ő mégis adott nekem egy lehetőséget, egy választást, egy új életet.

Ő volt az, aki elvágta a láncom. Aki azt mondta: nem kell többé szolgálnom senkit. Csak ha akarok. És megoldotta a lehetetlent. És én… nem tudtam mit kezdeni a szabadsággal. Mert a szabadság félelmetes, ha előtte csak parancsokat ismertél.

Most már szabad lidérc vagyok.
Kívánságot teljesítek – de csak akkor, ha kedvem van.

És most… most épp a Balaton partján jártam. Kicsit nyaraltam, vagy talán kerestem valamit. Aztán jött ő. Lidérclány. Harcias, elutasító, gyanakvó – csupa tűz, de másféle. Lehetetlennek hitt dolgokat kért, hogy megöljön. Én mégis mindent odaadnék neki. Felajánlottam magam, a szolgálataimat. Csak úgy. Nem parancsra. Reméltem, hogy elfogadja. És talán… ez volt életem első valódi kívánsága.

Kobold vagyok. Hegyes fül, nagy szemek. Olyan, akit csak a holtak látnak… vagy azok, akik már túl közel járnak hozzá. Nem túl népszerű tulajdonság, tudom. A legtöbben inkább nem szeretnek tudni rólam. De engem ez nem zavar. Mert van valaki, aki lát.

Ő. Aki apám lett. Phosphor.

Egy nap megtalált az emberek világában, kicsi voltam, koszos, halálra rémült. Akkor még emberként járt. Vagy valami ahhoz hasonlóként.

Hazavitt. Az anyjához, Éoszhoz. De én csak bőgtem, mint egy összegyűrt kendő. De nem azért, mert fájt valami. Csak akkor, ha nem volt ott. Mert amikor nem volt ott, nem volt világ se. Nem volt hang. Nem volt szín. Így aztán végül magával vitt az alvilágba. Akkor már régóta háborút vívott a királlyal. Ádáz ellensége volt – seregei újraélő holtakból és mocsári demiurgokból álltak. És mégis… volt benne hely nekem.

Elfoglalták az Elíziumot. Ott olyan volt a klíma, mint a felszínen. Ott tudtam aludni. Nem fáztam, és nem volt veszélyes se a vidék. Ott lett az új otthonom. Ő lett az apám, pedig nemrég még gyermek volt maga is.

Később békét kötött a királlyal, és én is járhattam a királyi tanodákba. Tanultam. Olvastam. Kézírással másoltam titkos iratokat. A tanárok nem láttak, csak a papír mozgott előttük. Vicces volt. Néha ijesztő is.

Ő viszont lát engem. De csak akkor, ha nagyon akarja. Hőérzékelővel. Vagy ultrahanggal. Vagy csak… érzéssel. De én nem bánom, ha nem lát mindig. A lépteit, a hangját, a hangulatát akkor is érzem. Én mindig vele vagyok. Én kísérem. És ha baj van, én vagyok ott először.

Néha azt kívánom, bárcsak örökké itt lenne velem. De aztán rájöttem… ő örökké itt lesz. Mert ő már nem öregszik. Thanathosz titkát ismeri.

Én nem félek tőle. Csak őbenne bízom. Történjék bármi, én ott ülök az erkélyén. Mellette harcolok az ellenséggel szemben. Mert én vagyok Vvinca. Aki nem tűnik el. Csak csendben figyel és segít, őriz és megóv.

A világ a nevemet suttogja, ha csoda történik. De én nem a fényekért vagy a legendákért létezem. A kezdetektől figyeltem őt. Phosphort. Amikor még más néven hívták. Amikor még nem volt neve. Csak fény és tűz, zűrzavar és rend egyszerre. A világban, ahol minden angyal tiszta és szabályos, ő kivétel volt. És én… kivételesnek láttam.

Amikor először megkérdezték, miért segítem – nem válaszoltam. Mert nem lett volna elég. Hogyan magyarázzam el, hogy egyetlen lény volt valaha, aki nem félt a szemembe nézni? Aki nem akarta, hogy parancsokat teljesítsek, hanem hogy… értsem meg.

Réges-régen, amikor háború dúlt, mellettem harcolt. És én mellette. Nem a mennyek parancsára – a saját döntésem volt. Láttam benne azt, amit mások veszélynek hittek. Én lehetőségnek.

Phosphor nem szelíd lélek. De igaz. És én, Gábriel, az ég legfényesebb harcosa, a törvények őrzője… őt választottam. Mindig őt.

Sokan elfordultak tőlem. A mennyei tanács száműzni akart. De én már régen kiléptem az ítélkezés árnyékából. Én választottam a hűséget egy lélekhez, nem egy rendszerhez.

Még most is követem. Láthatatlanul, távolról. Néha a kardommal védem, mielőtt ő észrevenné. Néha csak egy szellő vagyok a vállánál, amikor egyedül van, és azt hiszi, senki nem figyel.

Nem vagyok a barátja. Nem vagyok a szeretője. Nem kérek tőle semmit. Csak… ott vagyok. Mert tudom, mire képes. Mert tudom, ki ő valójában.

És ha eljön a nap, amikor minden fény kihuny, és mindenki ellene fordulna… akkor majd én leszek az, aki az oldalán áll. A legvégén is.

Mert én vagyok Gábriel.

A hírnök, aki nem üzeneteket hordoz – hanem hitből él. És az én hitem egyetlen névre épül, aki a Hajnal, a remény csillaga: Phosphor.

Egykor az emberi világban éltünk. Repültünk, tüzet leheltünk, bölcsességet őriztünk. Aztán az emberek félni kezdtek tőlünk – és amit félnek, azt üldözik. Így lett a menekülésből száműzetés, az alvilág lett az új égbolt.

A népemmel felmentünk a Fennsíkokra. Magasan, ahol a köd nem kérdez, és a sziklák hallgatnak. Ott rejtőztem el. Ott vártam a végét. Elfáradtam. Túl sok év, túl sok emlék, túl sok halál. Már nem akartam élni. Már nem volt miért.

Aztán eljött ő. A fiú. A szemében vihar, a hangjában két világ. Phosphor. Nem kérdezett. Csak jelen volt. És én… ismertem azt az illatot. A vérem illatát.

Elmondtam neki, hogy sárkányvér csordogál benne. Hogy az apja az én fiam – és hogy mit örökölt tőle, azt még ő sem tudja. Azt hittem, ennyi. Egy titok, egy búcsú. Azt hittem, elenged.

De a kölyök kijátszott. Visszaadta a fiatalságomat. Egy trükkel, egy mozdulattal. Újra élek. Mozgok. Érzek. Morgolódtam, persze. Mert egy öregnek joga van meghalni.

De az igazság? Nem unatkozom. Mióta ő van, nem is lehet.

Most itt vagyok. Figyelek. És ha kell, körbeölelem tüzes szárnyaimmal azt, akit a világ vagy a sors bántani akar.
Mert a sárkányvér nem csak erő – kötelez.

És én Rhazior Darneth vagyok, egy alakváltó sárkány. Az utolsó a régiek közül. És most már – egy nagypapa.

Egykor háborúban születtünk, harcban éltünk, csatában haltunk. A horda harcosai odavesztek, mind – a nőkért, a gyermekekért. Én maradtam. A vezér, akinek már csak tanítani, védeni, túlélni maradt dolga, ereje, hisz annyira öreg voltam. Fekete bőröm, szarvam, patáim – régen félelmet keltettek. Nem vagyok hős. Csak nem haltam meg időben.

Aztán egy nap Cynidor – az a furcsa kis mutáns, világos hajjal, szemekkel, amik nem a horda vérét tükrözték – hazahozott egy félholt idegent. Egy fiút, aki nem tudta, ki ő, de a szemében ott volt a jövő. Ő lett Hádész, a király.

Nem sokkal később egy angyal zuhant közénk. Fényben, feledésben, ironikusan és dacosan. A pilinke. Ő és az idegen fiú, a mutáns leány, meg én – négyen építettük fel az új világot. Nem terveztük. Csak megtörtént. És nekem nem volt több háborús célom – de lett egy új hazám.

A pilinke – Phosphor – visszaadta a fiatalságomat. Én nem kértem. Nem akartam. Csak megtörtént. A fiatal test mellé nem jár új lélek – én maradtam öreg. És ez jól van így. Talán ettől tudott a pilinke, Phosphor úgy bízni bennem, mint senki másban. Nekem mindig igazat mond. Mert nem kell félnie tőlem és nem kell tartania attól, hogy ha olyat mond, elveszíthet.

Phosphor? Ő az én fiam. Nem vér szerint, de szív szerint. Már angyalként is hozzám jött tanácsért, útért, valami apaszerű nyugalomért. És mikor démon lett, még inkább. Mert egy démonnak is kell valaki, aki nem fél tőle, aki sose fordulna ellene.

Én vagyok Wellnoran. Az Öreg, aki újra fiatal. A Vezér, aki már nem parancsol – csak hallgat, lát és megért és aki kész harcolni azokért, akiket szeret.

Egykor én voltam a hajnal első fénye. Az igazság hangja. Az ítélet pengéje. Most már az unokám, Phosphor az. 

A világ még épphogy létezett, amikor én már a rendet őriztem. A fény nem véletlenül választott engem. Én voltam a példája annak, hogy van, ami nem hajlik meg.

Aztán eljött ő. Thanathosz. A halál maszkja mögött megbúvó mohó kíváncsiság. Elragadta a lányomat – a legfényesebb gyermekemet. És az ő méhéből született meg a szégyenfolt. Egy gyermek, akinek nem lett volna szabad léteznie.

Phosphor. Az elfeledni vágyott név.
Megparancsoltam: semmisüljön meg.
De a végzet… illetve az apja csellel más történetet írt. Újjászületett. Újra és újra. Angyalként. Démonként. Mindannyiszor visszajött, mint egy seb, amit nem lehet begyógyítani. A fényem eközben… fakulni kezdett. Mert a harag sötét. Mert a bosszú… árnyékot vet még a legfényesebb lélekre is.

Most a háború ideje jött el. A Fények újra megtámadták az Árnyakat, és én álltam az élen. Mert nem felejtek. Nem bocsátok.
De a csatatéren… ő állt velem szemben. Phosphor. Nem menekült, nem hajolt meg. És nem ellenem harcolt – hanem Thanathoszért. Azért a lényért, aki megfosztott a leányomtól.

És én nem tudom, mit gyűlölök jobban: őt, vagy a saját érzéseimet. Mert akit el akartam törölni… túlélte. Erősebb lett. És már nem tudom, hogy ellenségem-e még, vagy… az egyetlen esélyem megérteni, hol tört el bennem valami.

Elandor vagyok.
A Fény.
A Bűn.
A Nagyapa, aki el akarta pusztítani az unokáját. És aki talán most először… látja, mit vesztett.