Kotletti, a megmentőnk!

A Dnyesztermenti Köztársaság, Transznyisztria, lényegét tekintve kommunista kövületnek számít. Bejutni se volt könnyű, ámde egy kis „kenőpénzért”, amely itt valószínűleg teljesen legálisnak számított, végül is sikerült. Most nem részletezem a hosszas huzavonát, mely arról szólt, hogy kihez megyünk, van-e meghívólevelünk és ha nincs, nem mehetünk be vagy mégis, ha egyikőnk felkeresi azt, akihez jöttünk és hoz tőle igazolást. A lényeg, hogy végül továbbengedtek, tíz lejt kellett csupán lefizetnünk nekik ezért. Igaz, azt fejenként. De legalább, bár kissé későn, hisz tíz óra is elmúlt már, de átléphettük a határt. Ez persze azt is jelentette, hogy éjfél előtt kötelességünk volt el is hagyni az „országot”. Benderből, a határállomásról, a „fővárosba”, Tiraszpolba vezetett utunk.
A dnyesztermentiek érdekes, vendégszerető nép. Bár azt tapasztaltam, ugyancsak nehezen engedik maguk közé az érdeklődő utazót, ám ha már betért, még kevésbé bírnak megválni tőle. Kifelé ugyanis, a határon, az eltöltött hosszú órák erről egyértelműen tanúskodtak. Még éppen időben értünk a határhoz, ahhoz, hogy ne kelljen büntetést fizetnünk az időkorlát átlépése miatt.
– Kiszállás! – Szóltak fel a buszra.

 

Átvizsgálnak mindent! Ledermedtem. Hamarosan mindenki elhagyta a buszt, így én is. Felnyíltak a csomagtartó ajtajai mindkét oldalon és ki kellett pakolnunk cuccainkat. Ki-ki a sajátját. Aztán irány az épület. Sorba álltunk és minden csomagot, minden zsákot, bőröndöt és táskát átvilágítottak. Mi még külön papírokat is kaptunk, amit kitöltettek velünk. Egy sor aprólékos kérdés. Semmit se értettem belőle, de ez nem okozott gondot. Egyik társunk perfekt beszélte az orosz nyelvet. Valamennyien lemásoltuk hát az övét, így nemsokára el is készültünk.

 
Azt hittem, szállhatunk is vissza a buszra, ám még korántse értek véget megpróbáltatásaink. Sőt! Még csak akkor kezdődtek. Már kiléptünk az épületből és megindultunk volna a busz felé, amikor odaszóltak nekünk és fordulhattunk vissza. Megrémültem. Vajon mi történhetett? Először tolmácsunk került terítékre. Külön helységbe vitték, ki tudja miért, míg mi az előtérben izzadtunk. Nemcsak én, a társaim is. Nem vallottunk be ugyanis valutát a kitöltendő lapon. Elképzelni se tudtam, mi tart ilyen sokáig odabenn. Tán csak nem vetkőztetik le teljesen? A többieket mindeközben csak a pénz izgatta. Hová rejtsék? Egyikük felhajtotta pólóját és előtűnt a testére tapadó, övtáskaszerű, profi pénztárcája. Valószínűleg – hacsak nem vetkőztetik meztelenre – senkinek se tűnt volna fel, hol rejtegeti valutáját. Sietve pakolta ki, majd kezében tartva a nem kis összeget, épp azon gyötrődött, hogy hová rejthetné el, amikor váratlanul kinyílt mögötte az ajtó. Ijedtében akkorát ugrott, mint egy kőszáli kecske. Kis híja volt bizony, hogy be nem terítette a helyiséget a rengeteg lóvéval. Ennél már csak az lett volna látványosabb, ha egy maréknyi gyémántot szór szét ijedtében. Ám szerencsére, csak tolmácsunk lépett ki az ajtón.
– Túl könnyen elengedtek. – jegyezte meg egyik társunk neki, amikor a teljesen leizzadt tolmács kilépett. – Fizettél nekik?
– Hová gondolsz? – rázta meg fejét a kérdezett. Csak később merte megvallani, hogy igen.

 
Szerencsére, nem kínoztak egyesével végig minket, így fellélegezve léphettem ki az épületből. Pakolás vissza a buszba, felszállás a türelmetlen utasok közé, majd irány tovább, a határ túloldala, Kucsurgán.
Itt, ismét megállt a busz. Vagy félórát várakoztunk, minden különösebb esemény nélkül. Gondoltam, bizonyára sokáig tart a papírmunka. Egyik társam közben bekapcsolta az előttünk lévő, érintőképernyős tévét és filmet választott nekünk. Hamarosan az egész busz érdeklődve nézte a műsort. Aztán egyszer csak megjelent egy tiszt és felszólított minket, fogjuk meg minden holminkat és hagyjuk el a buszt. Csak mi. A többiek maradhattak. Aztán elkezdte tüzetesen sorra venni a felettünk lévő csomagtartókat. Ezen a részen is szembesültünk a bürokráciával, töltögettük szorgalmasan a papírokat és nem maradt el a vallatás sem. Szerencsére ezzel itt is csak a tolmácsunkat kínozták. Az est fénypontjának azonban a motozás számított.

 
Az ukránok egy kis helységbe vezettek minket, ahol kezdetét vette részletes, személyenkénti átvizsgálásunk. Mindent. Még az alsóneműket is kipakoltatták. És végül, találtak is valamit. Legalábbis azt hitték az egyik társam gyógyszereire, hogy megcsinálták a nagy fogást. A kinder-tojás műanyagja, melyben tartotta a pár szem pirulát, kétségkívül látványos darabnak bizonyult a szemükben. El is rohantak vele. Közben társaik, tüzetesen végignéztek sorra minket is. Elsősorban, a be nem vallott pénzt keresték. Mert hiszen az nem létezhet, még ha csóró magyar diákokról van is szó, hogy eljönnek messzi idegenbe, egyetlen grivnya, lej, vagy akár fabatka nélkül.

 

Mint később egy másik történetből megtudtam, ha ilyenkor mégis találnak valamit, azt, mint be nem jelentett, tehát nem létező pénzt, nyugodt szívvel meg is tartják maguknak. Joggal félhettünk tehát, amint sorra motoztak meg minket. Egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb elő fog kerülni a lóvé. Nálam, nem találtak semmit, nem is találhattak, hisz egyetlen petákom se volt. Torkomban dobogó szívvel figyeltem, vajon társaimmal mi lesz. Egyik haver a másik után került sorra, de bármily alaposan is vizsgálták át hátizsákjaikat, és őket, magukat is, egyiknél se leltek pénzt. Már csak a lány volt hátra. Tétován állt az egyik sarokban, várta a sorát. Hirtelen átvillant rajtam a gondolat. Másnál nem lehet.

 

Lassan végeztek velünk és rá került volna a sor, amikor váratlanul közbejött egy mentő fordulat. Az egyik haver ugyanis, – nevén inkább nem nevezném hősünket – kotlettit evett aznap, így ezt követően hálánkba foglalhattuk nemcsak az ő, de eme finom étel nevét is. Az ukránok ugyanis a nem éppen parfümszerű illatot megérezve azonnal abbahagyták részletes motozásunkat és sietve tessékeltek tovább minket.

Így mentett ki bennünket szorult helyzetünkből a kotletti.

Kotletti, a megmentőnk! |
Válassz pénznemet!
EUR euró