Legújabb könyvem!

Legújabb könyvem!

Egy folyó vizében, félig a parti sziklák közt térdepelve, lassan, fuldokolva éledeztem. Hányinger kavarta gyomromat. Éreztem, túl sok vizet nyeltem. Támolyogva másztam ki a nedves fövenyre. A vihar újult erővel támadt fel bennem. Rosszullét környékezett. Hányni szerettem volna, de csak eredménytelenül öklendeztem egy ideig. Aztán nem bírtam tovább. Erőtlenül nyúltam el a puha, nyirkos, de forró talajon. Hanyatt fordultam és feltekintettem az égre.  

„Egek!” Vörös lángtengerrel kavargó ében szurok örvénylett odafenn. Lenyűgözött, de egyben dermesztett is e látvány. Fáradtan hunytam le tekintetem. Mi történt? Hol vagyok? – cikáztak riadt gondolataim. Sietve térdepeltem fel, hogy körültekintsek. „Istenem!” Pillantásom döbbenten futott végig a horizonton. A kavargó, csillagtalan égbolt alatt kietlen, halott, de lángoló világ. Helyenként tüzek égtek, melyek kísértetiesen lobogó fényeikkel a Túlvilág képzetét idézték. Nem messze tőlem, egy különös építmény állt. Egy tákolmány, mely első pillantásra romhalmaznak tűnt. Balra egy ciprus komor árnya sötétlett. Mi történhetett velem? Hol vagyok? Ki vagyok? Hogy kerültem ide? Riadtan cikázó gondolataim tehetetlenül kutattak válaszok után. Miért nem emlékszem semmire? Riadalom rántotta görcsbe gyomromat. Emlékeimnek nyomát se leltem. Háborgó sötétség kívül, háborgó sötétség belül. Megborzongtam, bár forrón perzselt a levegő. Elöntött a tehetetlen, kétségbeesett riadalom. Fura, émelyítő illat lebegett a térben. Megkíséreltem feltápászkodni. Nagy nehezen sikerült csak. Sietve kutattam át zsebeim, de nem találtam semmit. Mit tegyek? Tétován tekintettem fel ismét, a tőlem nem messze magasló építmény monstrumára. Talán ott válaszokat kaphatok. – gondoltam, majd, még kissé támolyogva megindultam.

Rozoga ajtaja nyikorogva tárult ki előttem. Beléptem. A nagy hőségben addigra már megszáradt rajtam a ruha. A kanyargó folyosó mindkét oldalán, a falakon fáklyák lobogtak. Fényük valósággal életre keltette a sötétséget, mely feketén táncolt mindenütt. Oly ismerősnek tűnt ez a hely. Több ajtó mellett is elhaladtam. Aztán megálltam egy nagyobb és díszesebb előtt, de csak egy pillanatra, majd feltépve kilincsét beléptem.
Kíváncsian tekintettem szét a zajos helyiségben. „Bizonyára ez lehet a helyi Fogadó.” – gondoltam, miközben meglepetten szemléltem az asztalok körül üldögélő, beszélgető, különös, pokoli alakokat. A fogadós, aki ekkor lépett be, egy fiatal, sápadt bőrű alak, egyszerű ruhát viselt. Homlokán széles bőrpánt futott körbe.

Szemei különös, ezüstös színben csillogtak.
– Üdv! – köszöntöttem a pulthoz lépve.
– Herete! – hangzott rideg felelete. Egy pillanatra elhűltem és meglepődtem szaván, de mivel elég jól ismertem e nyelvet, hát erre váltva folytattam tovább:
– Hogy van?
– Köszönöm, megvagyok. – hangzott mogorva felelete. Éreztem, zavara okozza, hogy közben nem tekint rám.
– Mi a gond?
– Semmi.
– Hallom, a királyt keresi. – szólt váratlanul egy dörgedelmes hang. Megfordultam. Egy sötétlő alak emelkedett fel éppen az egyik asztaltól, majd lassan megindult felém. Éjszín köpönyege a talajt seperte. A fejére húzott csuklya árnyékából feketén gomolygott elő a mély sötétség, így arcvonásait egyáltalán nem lehetett látni. Baljós érzésem támadt.
– Igen? Kitől? – kérdeztem meglepetten. Nem akartam felfedni előtte, hogy semmire sem emlékszem.
– Mindenki ezt beszéli már. – felelte – És én, ha óhajtja, odakísérem. Persze, nem ingyen.
Ajánlata elgondolkoztatott. Végre valami… egy nyom. Ám akadt egy kis bökkenő.
– De… nincs mivel fizetnem… – vallottam meg.
– Nem gond. – vágta rá. – Később is fizethet. De akkor írásba kell ezt adnia, mert az adott szónak nálam nemigen van súlya.
– Rendben. – bólintottam rá. – Megegyeztünk.
– Íme, ezt írja alá! – azzal egy fekete pergament nyújtott át nekem. Cifra, vérvörös betűkből álló, ódon, díszes sorok táncoltak szemeim előtt a lobogó fáklyafényben.
– Mit jelentsen ez? Szerződésszegés esetén elvesztem a lelkemet?!? – kiáltottam fel, amint tekintetem a lap alján lévő apró betűkre esett.
– Ó! Tehát, jól érti a nyelvünket? – éreztem, csuklyájának mélye halvány mosolyt rejt.
– Pech, mi? – vigyorodtam el. – Ilyet én alá nem írok.
– Ugyan! Ez csak a szokásos elrettentő szöveg. Nem kell aggódni miatta. Az összeg, amit kérek, pusztán hetvenöt csontpeták. És van rá három esztendeje, hogy megadja. Ez nem jelenthetne különösebb gondot senkinek, mégis sokan próbáltak átverni már, és fizetés nélkül meglépni. Ezért biztosítanom kell magamat. Gondolom, ezt ön is megérti.
– Persze. Megértem. De mit jelent az, hogy egy esztendőre elvesztem a lelkemet?
– Mit nem ért ezen? Minden szerződésben ez van. Ez a törvény.
– Ne beszéljen félre! Magyarázza ezt meg! – sziszegtem és szikrázó szemekkel tettem előre egy határozott lépést, anélkül, hogy tekintetem levettem volna az arca helyén gomolygó sötétségről.
– Természetesen azt jelenti, hogy ha vérével pecsételi a szerződést és megszegi azt, vagyis három esztendő leteltével sem fizet nekem, akkor nem rendelkezhet a lelkével egy esztendőn át, vagyis a törvény szerint átok fogja kötni hozzám, és szolgálattal tartozik nekem.
Elgondolkodva bámultam magam elé a keményre döngölt, fekete talajra. Talán lenne más, aki olcsóbban is segítene. – jutott eszembe kis idő múlva, majd feltekintve, körülpillantottam a jelenlevőkön és elkiáltottam magam.
– Figyelem! Elkísérne valaki a királyhoz?
E szóra minden tekintet felém fordult. El kellett ismernem magamban, hogy egyikükre se bíztam volna szívesen az életem. Ráadásul hamarosan szembesülnöm kellett azzal, hogy jobb ajánlatot aligha kaphatok. Az történt ugyanis, hogy senki, egyetlen lélek sem szólalt meg felhívásomra. Bele kellett hát törődnöm.
– Jól van. – fordultam végül az Árnyhoz. – Ha leírja, mindazt, amit korábban elmondott, azt aláírom.
– Rendben. Írjunk egyedi szerződést. – bólintott rá. – Zsántár! – fordult a fogadóshoz. – Pergamenre és íróeszközre van szükségünk. Na, meg tintára is.
A fogadós erre kotorászni kezdett a fiókokban, majd csakhamar előkerültek a kívánt eszközök.
– Mennyi?
– Két fapeták a penna és a pergamen, valamint egy csontpeták a vér. – hangzott a felelet.
– Nesze! – azzal az Árny, az asztalra hajított három faragott rudacskát. Két sötétet, meg egy hófehéret. A fogadós zsebre tette, majd hátrébb lépett ugyan, de titkon továbbra is kíváncsian figyelt.
– Távozhatsz! – tette hozzá rideg nyomatékkal az Árny.
– Lehetnék tanú. – jegyezte meg bátortalanul.
– Nincs szükségünk rá. Kotródj innét! – förmedt rá az Árny.
– Én csak azt gondoltam…
– Te csak ne gondolkodj, mert teszek róla, hogy ne legyen mivel.
– Egy pillanat! – szóltam közbe. – Maradjon! Nem árt, ha van tanú.
– Rendben. – egyezett bele, meglepően könnyen az Árny, de éreztem, cikázik köröttünk a feszültség a levegőben. Fogta a pennát és írt.
– Egy kis frissítő. – tolt elém kis idő múlva egy ében korsót Zsántár.
– Mutasd csak! – szólt közbe gyanakvón az Árny és elrántotta előlem.
– Csak… friss víz… a folyóból. – dadogta a fogadós.
– Jól van. Ihatja! – lökte elém az Árny, miután meggyőződött róla.
Meglepve fogtam kezembe a korsót és belekóstoltam. Tényleg víz volt csupán. Színtiszta, friss víz. A szinte fojtogató hőség miatt nem bírtam neki ellenállni. Sietve hajtottam fel. Meglepetésemre egy papiros lapult az aljára tapadva. Jól olvasható betűkkel a következő állt rajta: „Játszik veled! Ne írd alá!”

Érdekel az egész történet?
Már megvehető a Webshop menüben!