Lilien és az effectorok

Lilien fekete, kemény földön térdepelve tért magához. Desider mellette állt és a távolba tekintett, de a leány, a fiatalember kusza, fekete, mélyen arca elé lógó hullámos hajától annak tekintetét ezúttal se láthatta. Nem értette, miként került ismét oda mellé. Egy pillanattal korábban arra gondolt, azt kívánta, hogy bár eljuthatna a királyhoz, de… most… körbe tekintve rajtuk kívül mást nem látott. Eszébe jutott a nyilvánvaló, de akkor és ott még nem merte igazán elhinni, bár a szíve mélyén érezte, hogy mi az igazság.

 

Felkelt. A messzeségben húzódó hegylánc mögül sárgás fény kúszott a tűzszínben kavargó, szurokszerű égboltra. Desider mélyen a gondolataiba merülve szemlélte a különös jelenést.
– Nocsak, ismét itt vagy? – fordult váratlanul a leány felé. Lilien nem tudta, mit feleljen. Hirtelen nem jutott eszébe, hogy hol hagyta félbe a történetet. Azt se értette, hol vannak.
– Mi lett a Tekerccsel? – tette fel az újabb kérdést a férfi.
„Miféle Tekerccsel?” – akarta kérdeni a lány, de aztán eszébe jutott a legutóbbi történet.
– Ahogy kívántad, úgy cselekedtem.
– És hová, rejtetted? – kérdezte lehalkítva hangját Desider, miközben közelebb hajolt.
– Ha elmondom, már nem lesz titok. – felelte Lilien nevetve.

 

Desider ekkor váratlanul felkapta pillantását. A leány ijedten rezzent össze.
Egy magányos, csuklyás árny jelent meg, aki e pillanatban lépett elő a sárgásan derengő ködből. Aranydíszes éjszín köpönyeget viselt és nyakában láncon, fényes medaliont hordott. Arcából fény szűrődött elő, takarva vonásait.
– Egy Effector! – suttogta ijedten Desider.
– Talán van okunk a félelemre? – kérdezte a lány.
– Nem. Tudtommal nincs. Nem bizonyíthatnak ránk semmit, csak nyugalom! – suttogta.
Közben a nagydarab sötét árny elindult feléjük, majd már messziről igazolta magát a medalionnal, miközben így kiáltott:
– Ezennel, a Király nevében őrizetbe veszlek titeket. Felszólítalak, hogy engedjétek megkötözni magatokat! – azzal láncos béklyókat vont elő köpönyege alól.

 

Szavára a leány váratlanul futni kezdett, majd pedig pár lépés után, bevetette magát az oldalt húzódó bozótosba. Desider meglepődött ugyan egy pillanatra, de szinte azonnal felmérte a helyzetet és ő is nekiiramodott, mielőtt még az utánuk hajított szablya eltalálhatta volna őket. Aztán hallották, hogy az árny odakiált társainak. A hangokból ítélve, ugyancsak sokan siethettek a segítségére. Hátra se nézve, egyre inkább kifulladva, folyton irányt váltva rohantak. Aztán az egyik kanyarban Desider, aki addigra már a leány előtt futott, váratlanul beleütközött valakibe.
– Ermíz! – kiáltott fel meglepetten. Kiderült, őt is kergetik. Kifulladva adta tudtukra ezt, majd együtt futottak tovább, mígnem egy fekete vízű tó partjára nem értek, melyen több híd ívelt át. Jobbra tőlük egy nagy bozótos húzódott. Végre már nem hallották üldözőik hangját. Megkerülve a cserjést, a túloldalán kifulladva kuporodtak le.

 

Lilien elterült a talajon, mivel már ülni se volt ereje. Már azt hitték, hogy sikerült lerázniuk üldözőiket, ám nem telt el sok idő és hirtelen megérkezett a nagydarab árny a túloldalra, majd dörgő hangon elkiáltotta magát:
– Látlak benneteket, ahogy ott kuporogtok a bozótosnál! Jobban teszitek, ha feladjátok magatokat!
A leány ijedten ugrott meg e hangra, de Ermíz a kezét nyugtatóan helyezte a vállára. Odalenn nagy lárma támadt. Megérkeztek az árny társai is. Az üldözöttek óvatosan tekintettek ki rejtekükből. Az újonnan érkezők is csuklyás köpönyeget viseltek, de az ő arcaik nem fénylettek úgy, miként vezérüké. Kezeikben vasvillaszerű fegyverek sötétlettek.
– Desider! Használd a medaliont és teleportálj minket! – súgta Ermíz.
– Lilien-nek adtam.
– Akkor elvesztünk. – hangzott a reményvesztett válasz, miközben a leányra tekintett.

 

Lilien jól tudta, hogy érti ezt a fiatalember. Hisz ő csak egy egyszerű álmodó volt. Folyton csak megjelent, gyakran az események közepén, aztán sokszor alaposan össze is kuszálta a dolgokat. Legutóbb pedig… Desider valóban kölcsönadta neki a medalionját. Szüksége volt rá, mert olyan helyre kellett eljutnia, ahol még sose járt és ahol senkit se ismert. Sajnos azonban nem sokkal később felébredt. A medalion pedig… mely ahhoz a világhoz tartozott, nem tartott vele. Eltűnése után a földre hullott, valahol az ellenséges fények virágágyásai közepette. Sajnos túl hamar csöngött az ébresztőórája és így… nos… a küldetését már nem is tudta teljesíteni.

 

Lilien hallotta már nem egyszer, hogy a fények fegyverei rá is képesek lennének halált hozni, bár igazából ezt nem hitte el. Biztos volt abban, hogy pusztán egy egyszerű álom ez az egész, így büntetlenül és következmények nélkül felébredhetne. Jól tudta, hogy amit az ember álmodik, az nem a valóság és az ottani lények mind csupán képzeletének szülöttei. De mi van, ha mégse? Mi van, ha ő felébredhet, míg a többiek nem? Mi van, ha léteznek és számukra ez a rideg valóság? A választ persze nem ismerhette, de úgy vélte jobb és biztonságosabb, ha feltételezi ez utóbbit. Nem akarta ismételten cserben hagyni barátait. Igyekezett tehát nem az ébredésre gondolni, de érezte, hogy ezúttal ismét igen közel áll ahhoz, hogy mindent elrontson. Sokkal könnyebb lett volna felébrednie.

 

Az árnyak vezére közben megindult felfelé a dombon. A viszonylag kiterjedt cserjés elég magasra nőtt ahhoz, hogy elrejtse őket. Óvatosan behúzódtak az ágak és indák közé. Az Effector közben, ahogy felfelé haladt, így kiabált:
– Ha nem akarjátok, hogy belétek álljon a vasvillám, adjátok fel magatokat!
Ahogy közeledett hozzájuk, nagy erővel és elég sűrűn vagdosott a bozótosba. Ijedten húzódtak a közepe felé. Amikor felért oda, ahol először ők is kuporogtak, így folytatta:
– Adjátok fel, különben felgyújtunk mindent!
– Nem lenne jobb, ha előállnánk? – kérdezte Lilien suttogva. – Mi ketten feladnánk magunkat, Desider pedig meglapulhatna és később segítséget tudna hozni. – javasolta.
– Ugyan! – legyintett Ermíz. – Úgyse merik felgyújtani, mert…
Nem fejezhette azonban be, mert ebben a pillanatban fellobbantak a fáklyák fényei.
– Nem! Lehetetlen! – suttogta Ermíz. – Nem lehetnek ilyen aljasak!
– Miért ne lehetnének? – súgta a leány leheletnyi hangon. – Mit számít az Életünk?!
– A bokrok! Nem tehetik ezt a bokrokkal! – sziszegte Desider dühösen. Lilien nem értette, mi oly döbbenetes ebben.

 

Csak sokkal később tudta meg, hogy az Élet, Élet volt azon a vidéken. Úgy tartották, még a Köveknek is van Lelkük, nemhogy a Cserjéknek! Ezek az árnyak azonban már jó ideje szakíthattak hitükkel, mert fáklyáikat az Effector parancsszavára hezitálás nélkül dobták a bokrok közé. Csupán csak egy utat hagytak az üldözötteknek szabadon, ám ott vasvillákkal felszerelkezve vártak rájuk. A bokrok pattogva gyúltak lángra és mintha riadt sikolyok éledtek volna a Tűz nyomában. Mintha a Cserjék síri hangon kiáltoztak volna segítségért fájdalmukban. Kísérteties, sőt hátborzongató volt hallani. Desider nem is bírta soká. Váratlanul felpattant és így kiáltott:
– Elég! Elég ebből! Feladom magam.
Lilien erre, szinte azonnal maga is felpattant. Már terve is volt. Nem tudta, vajon képes-e rá, de azt igen, hogy éppen álmodik. Ha pedig ez így van, akkor bizony bármit elképzelhet. Igaz, ez nem mindig sikerült neki, de akkor és ott egyszerűen nem ért rá arra, hogy hezitáljon. Sietve pattant hát fel, majd felemelte jobbját és elkiáltotta magát:
– Vizet!
Társai legnagyobb meglepetésére elég volt ez a puszta szó és víz hullott a bokrokra a semmiből. A Cserjék megkönnyebbülve sóhajtoztak.
Aztán mielőtt még az effectorok felocsúdtak volna döbbenetükből, Lilien megérintette a két fiatalember karját és a fogadóra gondolt. A helyre, ahová annakidején először érkezett. Nem tudta, hogy képes lesz-e arra, hogy a többieket is magával rántsa, de nem volt ideje a kétkedésre. A következő pillanatban mindhárman eltűntek ellenségeik döbbent tekintetei elől.

 

Vége

Lilien és az effectorok |
Válassz pénznemet!
EUR euró