Mársztuff herceg parancsa

Az alábbi történet az Yperpérán legendája című sorozatom egy részlete. Többek kérésére azt a jelenetet szeretném elmesélni, amikor az önjelölt herceg olyan rendelkezést hozott, ami tűrhetetlen, felháborító. Ez a történet egyébként a Király és a sötét paraszt című regényem egy részlete. (Elvileg, ha minden jól megy, akkor jövőre közzéteszem ingyenesen az egész regényt. ) Ez a történet sok száz évvel a Végzetes átváltozás című történet után játszódik. Gyakorlatilag a 21. század legelején. Bár ebben a világban másként számolják az időt. A király már rég nincs sehol és helyét egy önjelölt herceg vette át, aki csak azért nem nevezi magát királynak, mert akkor biztos lehetne abban, hogy végeznének vele. Az árnyak népének ugyanis eddig csak egy királya volt és bár ő már éppen ki tudja hol jár, de helyette nem fogadnának el más királyt.


Ínyencség a rajongóknak a történet előtt:

Az árnyak ellenségei a Fények a Határhegy túloldalán éldegélnek. Miután nem bírtak el az árnyakkal, nem tudtak maguknak több területet foglalni. Felfelé építkeztek tehát, toronyszerűen. Falaik, árnyak felőli oldalait átokporral kenték be, melyet még a királytól kaptak és csak néhol van rajta fényes rész, hogy az árnyak tudják hol magasodik és senki se repüljön neki. Az árnyak látszólag békében élnek a fényekkel, de nem minddel. A fények vezére ugyanis, aki még mindig nem bocsájtotta meg Thanathosz (az Árny) tettét, azaz hogy elcsábította a leányát, még mindig bosszúszomjas, de már nem csak az Árnynak akar keresztbe tenni, hanem Phosphor-nak is, mivel az, a legutóbb egy olyan cselt alkalmazott, melynek eredményeként a fények elzavarták őt, azaz a vezérüket. Néhányan ugyan hűségesen vele tartottak, de éppen nagyon dühös még és minden alkalmat megragad arra, hogy az árnyaknak ártson. Ehhez olyan aljas módszereket is használ, mint például az, hogy az élőholtakat az élőkre uszítja, vagy a fehér pilinkéket bizonytalanítja el afelől, hogy mennyire számít a létük az árnyaknak, azaz hogy érdemes-e az ő oldalukon harcolniuk és a sötétségben élniük annak ellenére, hogy ők a virágos és világos világhoz szoktak. De történetünk idején még ott tartunk, hogy jönnek az élőholtak. Ők nem mind agyatlan zombik. Sőt! Ilyen nem is igazán van köztük, Viszont érdekeik, céljaik alapján különböző csoportjaik vannak.

 


Miután a király eltűnik és “gazdátlanul” marad a birodalom, jön Mársztuff és beköltözik a megüresedett várba. (Ez nem ugyanaz a vár, melyet az elején a király a saját kezével kezdett felépíteni. Később ugyanis épült egy másik vár is, az a Határhegy oldalába. Ebbe költözik be Mársztuff herceg. Magát nevezi ki hercegnek, mert a király szót nem meri használni, mivel tudja, hogy mindenki mennyire odáig volt a királyért. Erős kézzel, határozott fellépéssel átveszi az uralmat anélkül, hogy harc vagy csata lenne. A nép elfogadja, mert ez pillanatnyilag jó ötletnek tűnik.) Mársztuff valójában egy távoli vidékről származó bűnöző. Egy sokat próbált gazember, akit ki akartak végezni, de az utolsó pillanatban a Tűzszellemhez fohászkodik, bár addig nem hitt benne, de ekkor az, megmenti az életét. A Tűzszellem kéri tőle cserébe, hogy foglalja el a várat és uralkodjon. És a Tűzszellem az, aki mögötte áll és az “erejét” adja. A birodalom lakói ugyanis a tűzszellemben hisznek, bár korábban még senki se látta. Hisznek benne, mint istenükben. Amikor meglátják és megtudják, hogy Mársztuff mögött áll, nem lehet kérdés számukra, hogy elfogadják Mársztuff uralkodását, aki természetesen a múltjával senkinek se büszkélkedik el az árnyak közt. Mársztuff erős kézzel és határozottan uralkodik.


 

 

 

A jelenet:

– Ezt nézzétek! – kiáltotta váratlanul valaki.
Tőlünk nem messze egy tűz lángja pattogott, melyet néhány csuklyás alak ült körbe. Éppen kérdőn tekintettek fel a hozzájuk érkezőre, aki odaérve, egy pergament tartott eléjük, dühtől remegő kézzel.
– A Tűzistenit! – kiáltottak fel erre, szinte egyszerre. – Mit képzel ez a fickó?
– Ez lehetetlen! – bámultak tágra nyílt szemekkel az írásra.
– Nem, nem az. Mindenüvé kiszögelték. – magyarázta az érkező. – Törvénybe lépett. Azonnali hatállyal!
– Soha! Én ezt el nem tűröm! – pattant fel egyikük.
– Én se! – ugrott talpra egy másik is. – Nem lett volna szabad eltűrnünk, hogy herceggé nevezze ki magát!
– Minden szavát követtük eddig, de ez már sok! – háborgott egy harmadik. – Azt hiszi, most már bármit megtehet?
– Mégis mit képzel ez az átkozott?
– Ősi törvényünket tiporná sárba!?
– Bármit parancsolt, eddig ugrottunk rögvest.
– Ja. És elnéztük minden hóbortját.
– Szembefordultunk miatta még Levártes mágus népével is. És miért? Hogy Floránus, a talpnyalója az irháját menthesse.
– Ja. És a mavrurgokat meg beengedtük a völgybe. Csak, mert nem volt bátorsága szembeszállni velük.
– Emlékeztek? Parancsára, egyszer még meg is futamodtunk a csatában. Milyen vezér az ilyen?
– Gyalázatos!
– De hát, a Tűzistenre! Mi történt? – szólt közbe Lidaster, a lidérc, aki réges-régen miként egy szolga, kívánságokat teljesített, de történetünk idején már szabad mélységi árny volt, teljes jogú birodalomlakó.
– Mársztuff hercegnek van pofája azt parancsolni, hogy csuklyáinkat dobjuk le. Mit képzel ez magáról? Ősi jogunktól fosztana meg minket.
– Bosszantó! – zúgolódtak tovább.
– Felháborító!!!
– Az. Hogy a Tűzisten csapná agyon!
– Esetleg leeshetne véletlen a várfalról. – vetette fel egyikük.
– Vagy megtörténhet, hogy egyszer nem jut át a Rengetegen. Elég sok vad kószál arrafelé. Jó pénzért eltüntetné valamelyik.
– Esetleg egy eltévedt nyílvessző… Könnyen telibe találhat bárkit.
– Vagy szívébe szaladhat valami kósza mérgezett tőr…
– Vagy simán eltűnhetne, miként a Király. Nem igaz, Desider? – vetette oda mosolyogva Elfídár is a maga ötletét.
– Naná. Persze attól függ mennyi petákod van, öcsém. – felelte vigyorogva a kérdezett.
Szurokszínben örvénylett odafenn az ég súlyos kárpitja. Nem messze, a Határhegy oldalában baljós méltósággal magasodott egy ódon kastély. A kicsiny tisztásról, melynek talaja a hegy irányában emelkedett, épp rá lehetett látni. Mársztuff herceg, a vidék ura elgondolkozva állt kapujában. Nyilván, még nem is sejtette, hogy hibás döntése biztosabban végezhet vele, mint egy rutinos hóhér.

 

Réges-rég, ki tudja honnét érkezett e vidékre. Zűrös, viszályokkal teli, háborgó időkben. Mire a nép feleszmélt, már uralta a Völgyet, majd önkényesen herceggé nevezte ki magát. Az adott körülmények közt tökéletes vezérnek tűnt. Erős akaratú, szilárd kezű uralkodó volt, aki pártatlanul szemlélte az eseményeket. A nép bizalommal helyezte az ő kezébe sorsát, jövőjét.
– De mégis… a Hercegnek igaza lehet! – vágott közbe az egyik csuklyás, ki addig elgondolkozva hallgatott.
– Árlen! Csak nem véded? Azok után, amit ellened tett?
– Én csak gondolkozom. – hangzott a megfontolt felelet. – Az élőholtak ellen így nem vehetjük fel a harcot. Csuklyát hordva közénk keveredhetnek.
– Nem! Én inkább meghalok, de a csuklyához jogunk van! – tiltakozott valaki.
– Én is. Ősi jogunk.
– A többség is így gondolja. A Fogadóban, ahonnét jövök, már feszült a hangulat. – jegyezte meg a hírhozó.
– Igen. A Herceg ezzel túl messzire ment.
– De, akkor is igaza van! – szólalt meg ismét Árlen. – Csak idő kérdése, hogy az élőholtak ideérjenek, átvágva seregeink sorain. És ha csuklyásan közénk keverednek, nem lehetünk többé biztosak egymásban. Lehet, hogy már meg is tették.
– Lehetetlen. – szólt Lidaster.
– Pedig páran már meg is tették. Nem igaz, Árlen? – vetette oda gúnyosan valaki.
Forró szél borzolta a tűz rubin lángjait, kísértetiesen játszva az árnyakkal. A szavak megdermedtek a légben. Árlen körül perdült egyet a világ. Ezüst szemeivel döbbenten tekintett a jelenlevőkre, csuklyája árnyékából. Hirtelen érezte, miként tágul mérföldekké a tér. Oly távolinak tűnt abban a pillanatban számára a tűz éltető lángja. Oly távolinak a körötte ülő barátok. Oly távolinak az élet… oly távolinak a remény. A remény, hogy közéjük tartozhat. Keze, tehetetlenül szorult ökölbe. Szólni nem bírt. Halkan pattogott a tűz. Égette, emésztette a belé vetett ágakat, miként Árlen lelkét égette a felismerés. Mindig is tudta, nem tartozik már az élők közé, de hinni akarta.
Elszántan pattant fel. Nem szólt egyetlen szót sem. Dühét elfojtva harapott ajkába.

 

Csuklyája takarta az arcáról sugárzó keserű indulatot. Sietve fordult meg, hogy távozzon. Hogy távozzon, mielőtt olyat tesz vagy mondd, melyre később egyáltalán nem lenne büszke.
– Menj csak! Rohanj a fajtádhoz! – hallotta még a háta mögött felhangzó szót, mire sajgó fájdalom járta át szívét. Szaggató, hasogató kín. Mintha a mellkasán éktelenkedő, évszázadokkal korábban szerzett szúrt seb szakadt volna fel. Tudta azonban, hogy azt nem érezné, nem érezhetné már. Ez más volt. Sokkal mélyebb, sokkal fájdalmasabb.
– Hé! Várj! – ragadta meg karját Lidaster. – Nézd el nekik! Feszült a hangulat. – azzal nyugtatóan tette kezét Árlen vállára. – Tudom, hogy nehéz most, de mindegyikünknek az. Ilyen időkben törékeny a bizalom. De te, ide tartozol!
– Ja! – szólt közbe Desider. – Nyugi, haver!
– Minek ez a sok beszéd? – pattant fel hirtelen az egyik árny, majd számszeríjának húrját megfeszítve, már célba is vette a Herceget a távolban. Még egy pillanat, és már repült is a halálos nyílvessző.

 

Megállíthatatlan, feltartóztathatatlan erővel vágódott a várkastély bástyái felé. Vashegye a következő pillanatban könnyedén szakította át a köpönyeg puha szövetét. Sem a bőrből készült mellény, sem a fodros, vászonszerű ing nem állíthatta meg. A halálos vas utat törve magának a bordák között, könnyedén futott át a szíven. Végzetté dermedt a pillanat.
Árlen, a nyílvessző erejétől hátratántorodva vágódott el a porban. Érezte a fájdalmat, de… nem először élt át ilyesmit.
– Nyomorult zombi! – mennydörögte bosszankodva az íjász, azzal újabb nyílvesszőt vont elő tegezéből, hogy megkísérelje ismét lelőni a herceget.

 
– Ne merd! – állt eléje most meg Desider. Közben hirtelen eszembe jutott a jóslat, amit nemrég kapott… “Desider vérének hullania kell…”
– Téged is keresztüllőlek, ha akadékoskodsz. – villámlott az íjász tekintete.
– Desider! – súgta Lidaster. – Nem ér ez az egész annyit!
Közben ismét megfeszült az íj húrja, a nyíl hegye pedig célba vette Desider szívét.
– Állj el az utamból, különben nem nézem, ki vagy! – üvöltötte rá az íjász.
– Gőzöd nincs róla, haver! – vetette oda elvigyorodva Desider.
– Biztos ő is zombi. – szólt közbe egy hang. – Azért ilyen bátor.
– Lődd keresztül és meglátjuk! – kiáltott be valaki.
– Le kéne higgadnunk, öregem. – jegyezte meg Desider, miközben tett előre egy lépést. A nyíl hegye így éppen mellkasának feszült… – Halasszunk el egymás legyilkolását! – folytatta. – Az élőholtak elvégzik helyettünk is.
– Mocskos áruló! – kiáltotta be valaki, de senki se mozdult.
– Beszótá, wazze?! Mocsárszagú tapló paraszt!! – vágott vissza Desider.
– Kis zombi köcsög!
– Zombi az anyád, meg te magad is!
– Meg kéne nyírni, hogy lássuk a szemed! – jegyezte meg rideg fölénnyel az íjász, és meglökte a nyílpuskával.
– Nem teccik a séróm, wazze?? – vigyorgott rá Desider. – Fölkenlek a sziklákra menten!
– Hé, öcsém! Meguntad az életed? – kiáltott be erre az ekkor érkező komor Árny, kinek csuklyája alól sötétség gomolygott elő. Egész megjelenésével a halálra emlékeztetett. Alakja magára vonta mindenki figyelmét. Közelebb lépve, barátságosan tette még hozzá. – Nem zavar, hogy egy íjpuska nyila szegződik a szívednek?
– Klassz ómen, hogy megjelentél, – vigyorgott Desider – de kissé korán jötté, még élek.
– Remélem, ezúttal végre a sírodon állhatok. – jegyezte meg az Árny.
– Mocskos királybérenc! Csak eccer merné kiállni ellenem! – villogtatta fogait Desider.
– Tudom, tudom. Fölkennéd a falra az agyam.
– Nem hinném, hogy olyanod vóna. – vigyorgott ismét Desider.
A következő pillanatban Mársztuff herceg megfordult, hogy visszatérjen kastélyába. Az íjász szeme erre hirtelen megvillant. Tett egy gyors lépést oldalra és már lőtt is. Desider hirtelen mozdult elé, de Elfídár gyorsabb volt nála. Egy erőteljes ütés és a nyíl végzetes hegye máris a földbe fúródott.
– Ha még egyszer kezet emelsz a királyra…
– Mársztuff nem királyunk! – vigyorgott közbe sietve Desider, hogy mentse a helyzetet.
– Nincs vita! – Elfídár sötét szemei villámokat szórtak. – Király vagy herceg, de lehet felőlem egy közönséges mocsári tapló is, mindegy. Aki még egyszer mélységi árny életére tör, annak beleit a várfokról lógatom le.
Hosszú dermedt csend követte szavait.
– Lépjünk! – indítványozta Desider, majd elindult, vissza, a Fogadó felé. Elfídár, Lidaster és Árlen követték.
– Legközelebb gondolkodj öregem, mielőtt beszélsz! – suttogta Desider komoran Elfídár mellé lépve. – Majdnem lebuktattál.
– És? Ki kéne állnod végre eléjük és felfedned, hogy még élsz.
– Minek? Lehet, hogy Mársztuff nem pont olyan, mint én, de kiválóan uralkodik. Néhány parancsával nem értenek egyet. Na és? Velem se értettek mindig egyet. Meg fogja tudni oldani a helyzetet. Ha pedig segítség kell, itt vagyunk a háttérben, hogy elrendezzük a dolgokat. És különben is… nem tudjuk még, hogy pontosan ki akart megölni engem. Ha most előlépnék, aligha lehetne még egyszer akkora szerencsém. Talán nem is élném túl.
– Ne aggodalmaskodj! Az életünk árán is megvédünk. Legyen ennyi elég és térj vissza!
– Felesleges bárkinek meghalnia miattam. Erről nem vitázok. És különben se a hatalom a fontos. Király vagyok vagy csak egy sötét paraszt… nem mindegy? A lényeg, hogy tudjuk segíteni a népet.

Mársztuff herceg parancsa |