Mindig egy lépéssel előrébb

Az egyik határon
Egy fülledt, meleg, tavaszi délután, kissé már kimerülten, elcsigázva bandukoltam a határállomás felé. Sportcipőmet, távoli vidékek pora lepte, hátizsákomból már elfogyott minden élelem és fáradtságomban szinte az úton húztam magam mellett sátramat és hálózsákomat, de a mosoly még nem tűnt le arcomról. Az elmúlt napok történései még elevenen éltek bennem, de jól tudtam, még koránt sincs vége megpróbáltatásaimnak. Ez pedig, azt jelentette, hogy bizonyára még újabb események gazdagítják majd igaz meséim tárházát. Az érdeklődő ámulattal csillogó tekintetekre gondoltam, melyek látványáért megéri minden szenvedés.

 
Azon a délutánon, már hihettem volna, hogy nem történik semmi érdekes. Csupán a határ volt hátra, majd pár száz kilométer hazai földön, hogy végre Pesten megpihenhessek. Két lehetőség állt előttem. Választhattam, hogy megvárom a vonatot, vagy gyalogszerrel indulok neki. Tudtam azonban, van arrafelé egy szabály, jelesen az, hogy gyalogszerrel senkit nem engednek által. Mégis nekiindultam. Hogy mire számítottam? A jól bevált stoppolásra. Gondoltam, bekéredzkedek. Valaki, csak megszán és átvisz azon a pár száz méteren. Így aztán nekivágtam, hogy gyalogosan megközelítsem a határállomást.
Jó időbe tellett bizony mire odaértem. Lehet, nem volt túl messze és csak a fáradtság okozta, de nem szívesen tettem volna meg visszafelé még egyszer az utat. Márpedig mikor megpillantottam a helyzetet, úgy tűnt, ez elkerülhetetlen lesz. Arcomról egy pillanatra le is fagyott a mosoly, amint megláttam a hosszan kanyargózó kocsisort. Aztán rájöttem, nincs veszve az ügy, hisz én gyalog vagyok. Megcéloztam hát a legelöl álló járművet. Gondoltam, bekéredzkedek.

 
A sofőr, egy idősebb férfi, lenéző tekintettel mért végig, kocsija menedékéből. Hiába volt a kedves szó, a mosoly, hiába értettük egymás nyelvét, csak rázta a fejét. Mit tehettem volna? Kérdésemre, hogy mért nem, azt felelte, nem mer kockáztatni. Hát gyilkosnak néz engem? Mosolyogtam. Olyannak, akitől félni kell? Nem, felelte, csak sose tudhatja az ember, hátha csempész vagyok. Errefelé sok a kontrabangyiszt és ő nem akar magának felesleges problémát ebből. A rábeszélést pár perc után feladva, megindultam a soron következő sofőrhöz, aki néhány marcona fickó társaságában téblábolt kocsija mellett. Arcomon jókedvű, gondtalannak tűnő mosollyal léptem oda hozzájuk is és előadtam újra kérésemet. A hőség miatt először csak bámultak rám, kissé bambán, úgyhogy másként fogalmaztam. De végül, tőlük is hasonló feleletet kaptam. „Nem.” Rázták fejüket. Meglepetésemre indokuk is megegyezett az előzőjével. Nem ismernek. Nem tudhatják, nincs-e nálam valami tiltott dolog. Nem kockáztathatják, hogy esetleg csempész vagyok. Ismét megkíséreltem rájuk is hatni szavakkal, de eredménytelenül. Kissé már csüggedten éppen meg akartam indulni, a soron következőhöz. „Feleslegesen próbálkozik.” Szólt utánam egyikük. „Senki se fogja átvinni magát. Senki nem mer kockáztatni.” Ekkor jöttem rá, hogy ők is mind sofőrök. Mind, magányos férfi, személygépkocsival. Vajon…
Gondolatmenetem azonban félbeszakította egy hang. Az a férfi volt, kihez először odamentem. „Én átviszem magát.” Mondta. „Nem teljesen, de az első ellenőrzőponton, igen. Aztán majdcsak továbbviszi valaki. Jó így?” Naná, hogy jó volt. Sietve másztam vissza hozzá. „Adja ide az útlevelét!” Vetette oda nékem a sofőr a szót, amint jókedvűen beszálltam. Bizalomjáték. Gondoltam. És nem ellenkeztem. Elővettem és a kezébe nyomtam papírjaim, pedig ő is bárki lehetett volna. Összevont szemöldökkel lapozott bele, hogy átvizsgálja, majd a legnagyobb természetességgel tette zsebre. Nyeltem egyet. Valahogy egyre kevésbé tetszett nekem ez a férfi. Azzal nyugtattam magam, történjék bármi, legalább mesélnivalóm lesz. Ha túlélem. De mért ne élném? Ez annyira nem vészes helyzet, – gondoltam – hiszen ezúttal nappal van és még világos is. Voltam ennél már kedvezőtlenebb körülmények közt is, ráadásul éjszaka, nem is egyszer. Azzal, így megnyugodva, laza jókedvvel palástolva félelmeim, beszélgetni kezdtem.

 

Ahogy a mese is mondja, ha fél lábad már benn van, ordas, magad is benn leszel hamarosan, csak forgasd ügyesen a szót. Ekképp cselekedtem hát én is. Pár perc után már egészen kedélyesen folyt a társalgás, majd egyszer csak elérkezett az idő és ránk került a sor. Előregördültünk, de aztán ismét meg kellett állni, hogy újabb hosszú percekig vesztegeljünk. Így folytatódott ez tovább. Araszról, araszra haladtunk. Újabb és újabb várakozás, majd mindig kicsit előrébb. Iszonyat hőség fojtogatott, a fáradtság is kezdett egyre inkább eluralkodni rajtam, de próbáltam érdeklődő képet vágni mindahhoz, amiről beszélt, sőt a társalgást is fenntartani, közbe-közbe szólni, ha kellett egyetértve, máskor meg érdeklődve. Tudtam, sok múlik most beszédképességemen. Ha fenn tudom tartani figyelmét, sőt elterelni, nem fog kitenni útközben. Seherezádé kiváló példaképem volt e szempontból. Jól tudtam, hogy a lényeg nem az, hogy mit mondunk, hanem hogy képesek vagyunk-e fenntartani a hallgatóság érdeklődését. És persze a csattanó, avagy a tanulság se hiányozhat a történetek végén, különben még azt hihetik, hogy üres fecsegők vagyunk és a következő mesére már nem lesznek kíváncsiak. Úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót, hanem a lényegre térek. Egyszer csak, azt vettem észre, hogy az egyik ilyen kényszerpihenő alkalmával gyülekezni kezdenek a sofőrök a vezető felőli oldalon, majd rám mutatva odaszól az egyikük. „No, látom Miska, bátor ember vagy.” „Ugyan, egyszerű magyar diák.” „Láttátok azt a nőt, akit a Jóska felvett?” Szólt erre oda egy másik férfi. „Aki kisgyerekkel van? Azt igen. Mért?” „Figyeljétek meg majd a lábszárát! A bő nadrág alatt tele van ragasztva cigivel.” „Nem mondod?!” „De bizony.” „Szóljon má akkor valamelyiktek a Jóskának!”
„Nálad mennyi cigi van?” Fordult felém sofőröm, miközben újra előrébb gördültünk. „Nálam nincs. Egyetlen szál se. Nem dohányzom.” „És biztos, hogy nem is csempészel?” „Átkutathat.” „És egyéb tiltott dolog?” „Semmi. Még sajt se.” Néztem éhes vágyakozással a kiírásra. Sajtot stb. az Unió területére bevinni tilos. „És más?” „Nyugodjon meg. Nálam szennyesen kívül mást nem találnak.” Mosolyogtam. A fickó pár másodpercig összevont szemöldökkel kutatón nézett rám. Aztán mivel újra meg kellett állnunk, ismét gyülekezni kezdett nálunk a többi sofőr. „No, kitette a nőt?” „Ki.” „Még egy ilyen ribancot. A gyereket meg álcának magával rángatja.” „Szegény Jóska nem csoda, hogy megszánta.” „Szép. Elég naiv ez a gyerek.” „És te? A te utasod tán száz, hogy tiszta?” „Nyugalom. Inkább kezdjetek betárazni!” „Ejj a régi szép idők. Utálom, hogy órákat kell itt ücsörögni. Fél napjaim mennek rá.” „A fiad merre?” „Előrébb van.” Felelte sofőröm. „Klassz a kocsija, én láttam.” Szólt közbe egy másik, majd odakacsintva hozzátette. „Az a fajta mi, amelyiknek kétféle tankja is lehet? Jól nyomjátok, bátyám. Nékem is ilyen verda kéne.” „Indul a sor, gyerünk!” Szólt hirtelen egyikük, majd mind visszarohant a helyére. „No, most betárazunk mi is.” Mosolygott a férfi, amikor az útlevélvizsgálat után újra megálltunk, majd papírpénzeket vett elő és szépen sorban egymás mellé tűzte a napellenző tokjába. Ha eddig még nem jöttem rá, ekkor már biztosra vehettem milyen kocsiba szálltam be. A leadás előtt útleveleinkbe tett papírpénz alapján is sejthettem már. Ezért félt tehát annyira attól, kit vesz fel. Így persze nem csoda. Ekkor értettem meg. Közben lassan araszoltunk előre a tavaszi hőségben. Jobbra nem messze elöl egy egyenruhás nő ácsorgott. Unottan szívta el egyik cigijét a másik után. Aztán egyszer csak elindult végig a kocsik között. Először odament az elsőhöz. És én láttam, ahogy kinyitva az ajtót, lent, a kezébe csúsztatnak valamit, amit ő óvatosan zsebretesz. Aztán arcán továbbra is végtelen életundorral továbbindult. A következő kocsinál ugyanez a jelenet ismétlődött meg. Nyitották az ajtót és átadták neki a pénzt. Aztán megindult felénk. Sofőröm erre lopva odanyújtott nekem egy összeget. „Ezt add oda neki!” Mondta. Átvettem tőle. A tikkasztó hőségben le volt eresztve az ablak. Hirtelen gondolat villant át az agyamon. Ostoba ötlet, de nem bírtam ki, hogy meg ne játsszam. Addig is adtam, nemcsak az ártatlant, sőt a naiv szőkét is. Gondoltam, rákontrázok erre. Látni akartam, milyen képet vágna a nő. Amikor tehát odalépett hozzánk, én a világ legtermészetesebb módján, mintha csak a boltban fizetnék, átnyújtottam neki az összeget. Lapos pillantása ijedten vágódott jobbra-balra, hogy vajon ki látja, miközben a forint után kapott, majd zsebre téve sietett tovább. Minden pénzt megért az a tekintet. Az meg pláne, ami sofőröm felől vágódott felém. De igyekeztem nem elnevetni magam, hanem szerepem mellett kitartva bambán bámulni ki a fejemből és beszélni tovább mindenféléről, nehogy kitegyen a kocsijából. Tekintetét látva, ennek veszélye ugyanis igencsak fennállt. No, a többi pénzátadást ezek után természetesen nem bízta már rám. Pedig nem kellett volna félnie. Vagyok annyira kreatív, hogy ugyanazt még egyszer ne játsszam el.

 
Aztán a Tisza-hídon túl, ismét odasereglettek hozzánk a többiek. „Melyik kaput válasszam?” Kérdezte tőlük emberem. „Bármelyik jó, csak ne a hármast. Ott most egy ismeretlen arc van.” „És a többi? Lezsírozva?” „Teljesen. Nyugi.” „Hallottad mi történt Pistával?” „Mi?” „Át akarják világítani a kocsiját.” „Röntgennel?” „Jah.” „De hisz alig féléve röntgenezték. Nem lenne szabad.” „Nem is hagyja magát. De hát mit tehet?” „Legalább a kerekekbe tette?” Szólt oda egy másik. „Nem. Azt mondta, jobb ötlete van. De hát így… a röntgen ki fogja mutatni.” „Hé nézzétek! Az ott nem a Feri?” „Hogy? Jéé. Máris visszafele? De nemcsak most indult ő is haza?” „Biztos megfordították.” Szólt közbe egy morózus alak. „Hogyhogy? Ennyivel megúszta?” „Biztos jó sokat fizetett érte. Nem lennék a helyében.” „Bezzeg a régi szép idők, amikor még elég volt olajt csempészni…” „Na, jah.” „Tudod, hogy csináltuk?” Vigyorgott oda egyikük. „Nem én.” Ráztam meg a fejem. „Olyan verdákkal, amiknek több mint hetven literes a tankja.” „Azok milyen kocsik? Terepjárók?” Adtam továbbra is a szőkét. „Dehogy! Régi Mercik voltak.” „Csak azoké ilyen nagy?” „Nem, de azoké a legnagyobb gyárilag. És tudod mért volt ez baromi klassz ötlet?” „Mért?” „Mert bár tudtak róla, törvénybe nem ütközött. Semmit se tehettek ellene.” „Akkor mért hagyták abba?” „Mert változtak a törvények. 2005 táján. Mer fifikásak ám ők is.” Vigyorgott. „Belépéskor felírták a kilométer állását és a benzinmennyiséget. De azért még így is lehet ügyeskedni persze.” „Hogy?” Akartam még kérdezni, de a fickó közben már sokatmondó mosollyal hátralépett és én tudtam, többet már UZI gépfegyverrel se tudnék kihúzni belőle. Már majdnem elkeseredtem, amikor egy másik tovább fűzte a szálat. „Manapság már mindenki a cigiből él. A … cigi nem egy márka, de olcsó idekinn. Becsempészve is megéri ezt venni. Sokan áttértek rá. És hát a biznisz, az biznisz. Megélni meg csak kell valamiből. Úgyhogy aki csak teheti…” „De mi legalább nem embercsempészek vagyunk.” „Olyanok is vannak errefelé?” Lepődtem meg. „Naná. Itt megéri. Sokan élnek belőle.” Hangzott a meglepő felelet. „De mindig kitalálnak valamit a csempészek ellen.” „Jah. Egyszer csak elkezdték, hogy minden autó motorjába és csomagtartójába benéznek, minden másodikat pedig, aknára állítottak. Persze ez csak elviekben volt így. A gyakorlatban mindenki megvesztegethető.” „Arról se feledkezz meg,” szólt közbe egy másik. „hogy az összes kamiont elkezdték megröntgenezni. Akkor álltam át személykocsira.” „Túl nagy a munkanélküliség.” „Bizony az.” „Egyszerűen nem lehet másból megélni.” „Arra nem gondolnak, hogy az egyszeri ember mennyit vesződik ezzel.” „Na, igen. Nem egyszerű ám egy csempész élete.” Szólt közbe elgondolkozva az egyik idősebb, meggyötört ábrázatú férfi. „Egy forduló… pár ezer forintos haszon… és mindig ott a lebukás veszélye… és akkor ingit-gatyáját elfizettetik vele. Elvehetik akár a kocsiját is, amit aztán nehéz kiváltani. Vagy nem is telik rá miből.” „És hogy mit kell kiállnia? Nap, mint nap, órákon át ezt az idegőrlő várakozást. Egy nap egy fordulónál többre aligha futja.” „Hát, jah. A kisemberekkel folyton kiszúrnak. A nagyok meg? Akik egész hálózatokat működtetnek? Egyre csak gazdagodnak. Rosszul van ez az élet kitalálva, nagyon.” „Igaz, bátyám.” Szólt közbe egy fiatalabb legény. „De tehetnek bármit, a csempészetet felszámolni nem lehet. Aki ebből él, az, túlélése érdekében úgyis mindig egy lépéssel előrébb jár a fináncoknál.”

Vége

Mindig egy lépéssel előrébb |
Válassz pénznemet!
EUR euró