Ne változz vissza! – 6. fejezet

Szerző: admin Kategória:

Három marcona alak strázsált mellettünk. Onnét, ahol álltunk, jól láthattuk a vezért és tanácsosait, amint megvitatták ügyünket, miközben időnként zord arccal felénk pillantgattak. Szavaikat azonban ilyen távolságról már nem hallhattuk. Ylarion a kezét tördelve, aggódó ábrázattal nézte őket, Voltrán azonban már elfogadta sorsunkat, illetve azt a jövőt, melyet a történtek után már biztosra vett. Beletörődött a helyzetbe, abba, hogy ezzel nekünk végünk, ő pedig a kardjába fog dőlni, hogy a vadak ne élve téphessék szét. Bizonyára nem sejtette még, de honnét is sejthette volna, hogy élőholtként már ő is halhatatlan. Tudtam, hogy érte, az ő sorsáért is felelős voltam, de nem érdekelt.
Aztán jeleztek nekünk, őrzőink pedig hozzájuk kísértek. A tömeg kettévált előttünk és egyenesen a vezérük elé vittek.
Az, rövid hallgatás után, mely alatt ismét végigmért, beszélni kezdett.
– Érdekes egy alak vagy te. – kezdte, miközben függőlegesen hasadt pupilláit rám vetette – Először megmented a fiam életét és cserébe menedéket kérsz. Aztán amikor rájössz, hogy ezzel csak ártottál, felfeded, hogy holtakat tudsz feltámasztani. Még azt is elárulod, hogy ellenségeink, a Mélységi Árnyak királyának unokaöccse vagy. Ez, vagy igen nagy ostobaságra vall, vagy hihetetlenül bátor és merész vagy. Ezt még nem tudom eldönteni. Azt viszont látom, hogy nem adod fel egykönnyen, nem igaz? Aztán pedig jössz és egy ilyen hihetetlenül ostobán vakmerő ajánlattal tetézed az egészet. Döbbenet. De tudod mit? Amiért ilyen jól megnevettettél, nekem is van egy ajánlatom a számodra. Harcolni akarsz? Hát lássuk, mit tudsz! A ketrecben próbára teheted magad.

Aztán a mocsári demiurgok vezére, Phosphor szemébe nézve így folytatta tovább: – Népünk ifjai, fiúk és lányok, miközben felnőnek, sok próbát állnak ki. Így érjük el azt, hogy csak a legéletrevalóbbak élhessék meg, hogy harcosokká váljanak. Lehetőséget adok hát nektek arra, hogy ezek közül az egyiken bizonyítsatok. Ha sikerül, mindketten részt vehettek a kiképzésen. Ha nem, akkor azonnal szétszaggatunk titeket két drabárral. Mit szóltok hozzá? Rendben lesz ez így vagy inkább maradhat az eredeti egyezség?
Phosphor már nyitotta a száját, hogy feleljen, de megelőztem:
– Elnézést! – jegyeztem meg bátortalanul. – Én nem ellenkeztem. Nekem teljességgel megfelel a sátor nyugalma.
Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy Voltrán fordítsa szavaim, majd tolmácsolja a vezér válaszát, de valójában már gesztusaiból megértettem. Igazam volt. Phosphor magával rántott. Tudtam, esélyem sincs, hisz soha életemben nem harcoltam még. Se én, se ő. Neki még nem volt rá szüksége, hiszen korábban gondtalan boldogságban élt, engemet pedig a betegségem miatt kíméltek mindentől. Mostanra azonban minden megváltozott. Én többé már nem halhattam meg. Mégis rettegtem amiatt, hogy mi lesz így velem. Gondolatban már éreztem is a rettenetes fájdalmat. A fájdalmat, mely számomra sose ér véget, hisz nem halhatok meg. Alig hallottam a tolmács további szavait:
– Természetesen számotokra nem lesz oly nehéz ez a próbatétel, hiszen nem egyedül kell a ketrecbe lépnetek. – tette még hozzá, de én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy így jobban jártam volna. Phosphor még annyira se volt harcos, mint én.
– A próba tehát az lesz, – magyarázta tovább a vezér – amit nálunk az ifjaknak ki kell állniuk. Tudnod kell, könnyen meghalhatsz. Még meggondolhatod magad.
– Inkább halok meg így, mint úgy, hogy megfojt valami inda. – nevetett Phosphor könnyedén a tolmács felé.

Hamarosan ott álltam a csontokból összetákolt hatalmas ketrecben. Körötte megannyi demiurg gyűlt össze, de egykedvű arcuk egyértelműen a tudtomra adta, nem hinnék, hogy esélyem lenne.
– Az első próbatétel – kezdte Voltran – az lesz, hogy be lesztek zárva egy ketrecbe és az egyik harcosunkkal kell szembenéznetek. Fegyvert egyiktek se kap.
A rövid tájékoztatás után belépett hozzánk a ketrecbe egy megtermett, barbár demiurg. A helyiekre jellemző, szakadozott szőttes ruházatot viselt vörös, de fekete lángmintákkal díszített testén, mely ijesztően kiadta hatalmas izmait.
– Kezdődjék a próba! – kiáltotta a tolmács és egy bunkósbottal megütötte a gongot.
Nem mozdultam. Ylarion közben félve húzódott hátrébb. Tudtam, vele nem sokra megyek. Tisztában voltam azzal, hogy egyedül kell megvívnom ezt a harcot. Tulajdonképpen azonban egyáltalán nem tudtam, hogy mit tegyek. A demiurg lassan elindult felém. Tekintetét közben baljósan vetette rám, majd megállt előttem és rám kiáltott. Persze nem értettem szavát, hisz még csak nem régóta voltam köztük, de a tolmács azonnal fordította:
– Azt kéri, üsd meg!
Meglepetten fordultam felé, majd vissza a demiurgra, aki ekkor ismét rám ordított. Hátráltam egy lépést. Még soha senkit nem ütöttem meg. Tétováztam. Az sem tetszett, hogy nekem kéne először ütni. Mi okom lenne erre? Amíg meg nem üt, én ugyan meg nem emelem a kezem. – gondoltam. A következő pillanatban azonban már meg is bántam. Akkora erő vágódott nekem, hogy földet érve azt se tudtam hol ért az ütés, mert az egész testem sajgott és mintha néhány csillagot is láttam volna az égen, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.

A fájdalom ellenére azonnal feltápászkodtam és ismét ott álltam vele szemben.
– Üss meg! – ordította ismét, de nem az a fajta voltam, akinek parancsolni lehet. Szilárdan álltam tehát, magam mellett lógatva karjaimat, miközben a barbár ismét felém közeledett. Mindenki sejtette, hamarosan elcsattan az újabb pofon.
– Mire vársz? – kiabálta a tolmács – Üsd már meg!
– Nem ütöm meg, mert nekem itt senki ne parancsolgasson! – kiáltottam oda Voltrán-nak. Láttam rajta a meglepettséget.
– De akkor miért akartad ezt a próbát, ha nem azért, hogy győzz? – kérdezte döbbenten. – Vagy tán gyáva vagy?
Nem törődtem szavaival, bár tudtam nekem akar jót, hisz nem sokkal korábban én mentettem meg az életét. Ezért ugyan látszólag dühös volt, hiszen kitagadták emiatt, mégis… csak jobb volt ez, mint a rideg halál.
Vártam. Vártam, míg a robusztus barbár odaér hozzám, és megvártam, amíg felemelte a karját, hogy ismét felém lendítse. Most már nem tarthatott volna vissza az a gondolat, hogy ki üt előbb… mégis. Nem voltam képes rá. Amint felemelte ismét a jobbját, hirtelen széttártam hatalmas szárnyaimat és előre lendítve őket hátrébb reppentem. Szerencsére elég nagy volt a ketrec ahhoz, hogy a közel hatméternyi szárnyfesztávolságommal is kényelmesen elférjek benne. Ezt követően előre lendültem, néhány gyors lépést téve felé. Tudtam, mindenki arra számít, hogy teljes lendülettel megyek neki, de amint elé értem, lefelé kavartam szárnyaimmal a levegőt, hogy felemelkedve elérjem a ketrec tetejét és ott gyáván megkapaszkodjak. Időt akartam nyerni. Ez a mutatvány majdnem sikerült, mivel megleptem vele, ám ehhez már a ketrec nem volt elég magas, így utánam kapva sikerült lerántania a földre. A lendülettől valamivel odébb értem talajt és sajgott minden porcikám, de csak, amikor felrántott és nekivágott a ketrec egyik vázának, az fájt igazán. Fel is jajdultam, de ez még nem volt elég. Ráadásként kaptam egyet a gyomromba, ami elől nem volt helyem kitérni. Ettől persze azonnal a föld fekete porába rogytam és kijött belőlem az a kevés étek is, amit nemrég ettem.
– Üss vissza! – kiabálta Voltran. – Így könnyen végezni fog veled! Ha köztünk akarsz élni, harcolnod kell!
Igen, ezt én is tudtam, mégis… tudtam, hogy erősebb nálam és akkor se fogok kevésbé sérülni, ha támadok. De ekkor… ekkor megragadva grabancom felrántott és a ketrec falához szorított és úgy ordította az arcomba: – Üss meg! Üss meg te nyomorult!
– Te nekem csak ne parancsolgass! – ordítottam vissza, mereven nézve szemeibe.
Ezen meglepődött, mert nem értette. A tolmács felé fordult kérdőn, miközben keze satuba fogva tartott. Ezt a pillanatot használtam ki arra, hogy szabaduljak. Mivel tudtam, hozzá képest egyáltalán nem vagyok erős, testsúlyom erejét akartam kihasználni. Összerogyasztottam lábaimat és földre omlottam. Mivel erre egyáltalán nem számított, kicsúsztam szorításából, majd oldalra kifordultam. Azt hittem elérhetem a ketrec túloldalát és ismét szembefordulhatok vele, de utánam kapott és egyik szárnyamat megragadva visszarántott, le a földre. Már láttam, esélyem se lesz ellene. Mégis… valahogy képtelen lettem volna bárkit megütni. Talán túl gyenge voltam ahhoz a világhoz. A ketrec rácsain át a csillagtalan égboltra tekintve arra gondoltam, hogy bárkitől is örököltem a külsőmet, az, ha most látna, rettenetesen szégyenkezne miattam.
Nem sejtettem még, hogy azokban a pillanatokban…

 

 
Ne változz vissza! – 6. fejezet | |