Ne változz vissza!

Ne változz vissza! – 1. fejezet

Az alábbi történetet ingyenesen teszem közzé, de csak akkor olvasd, ha a Végzetes átváltozás című regényemet már olvastad! Ez fontos, mivel ez a történet annak a közvetlen folytatása!

Phosphor halhatatlanok közt élt és nevelkedett, de nem tudta, hogy élhet-e ő is örökké. Úgy tudta, hogy talált gyerek csupán. Aztán elérkezett a felnőtté válás napja és útnak indult a nagyvilágba. Sokat vándorolt, hegyeken-völgyeken által… mígnem egy napon… döbbenetes dolog történt vele!
Így kezdődött az első rész.
A második részben eljutott egy különleges, de ugyanakkor rettenetes világba, ahol az ajánlólevele ellenére se volt túl kedves fogadtatásban része a palotában. Így került a mocsári demiurgok közé, ahol ki tudja mik történtek vele, amíg meg nem mentették a történet végére.
A harmadik részben ott folytatjuk, hogy kicsit visszalépünk az időben és elmesélem, mi mindent kellett átélnie a mocsáriak közt, míg ki nem szabadították, majd pedig arról mesélek, hogy mennyire nem volt kellemes neki ezt követően a palotában és mi történt vele ezután.

Ami eddig történt:

Közben emez a horda még mindig a másik hordát üldözte a síkságon, nagy ordibálás közepette.
Nem sok idő telt még el, amikor Ylarion felkiáltott:
– Jönnek vissza! Mutasd, rendbe jött annyira, hogy bekötözzem?
– Várj még! – feleltem, bár tudtam, igaza van. Képességemet jobb nem felfednem előttük. Ahhoz, hogy mellénk álljanak, hogy hálát érezzenek irántunk és ne akarjanak megölni, elég nekünk, ha a fickó életben marad. Még néhány pillanat és az idegen felnyitotta szemét és magához tért. Vad, fekete ábrázata és fénylő szemei elég rémisztően hatottak, de reméltem, hogy mivel mi mentettük meg az életét, lesz annyi intelligenciája, mint a korábban megmentett vadnak és nem ugrik nekünk. Reméltem, hogy nem lesz okunk különösebb félelemre.
– Engedd, hogy bekötözzem! – szólt rám Ylarion, mire elemeltem kezem a sebről és már neki is látott. Az idegen ekkor szóra nyitotta száját. Agyarszerű fogai előbukkantak, amint megszólalt:
– Nem kellett volna megmentenetek. – suttogta, legnagyobb meglepetésemre azon a nyelven, melyet mi is beszéltünk.
– Miért? Tán kívántad a halált? – kérdeztem értetlenül, de mielőtt még feleletet kaphattam volna kérdésünkre, odalépett mellénk egy tekintélyes megjelenésű alak. Jól látszott rajta, hogy ő a vezérük. Aztán egy, számomra idegen nyelven mondott valamit a földön heverő sérültnek, miközben összevont szemöldökei alól megvető pillantással nézett rá. Minket, Ylarion-t és engem figyelmen kívül hagyott és már indult is tovább.
– Ezt jól megcsináltátok! – sziszegte dühösen az idegen, miközben feltápászkodott. – Miattatok, most kitagadott az apám!
– Nem értem. Miért?
– Segítséggel éltem túl. Ez rosszabb, mintha meghaltam volna.
E szavakra meglepetten néztünk össze Ylarion-nal. Tervem tehát semmit se ért. Az idegen népe hálából nem fogad be minket, a megmentett fickó pedig úgy tűnt, egyenesen gyűlöl azért, amit tettünk. Mi legyen most? Miként cselekedjünk? Csak azt az egyet tudtam, tennem kell valamit, máskülönben ismételten egyedül maradunk a vadonban, ami egyenlő számomra a halállal. A vidék végezni fog velem.
– Várj! – ragadtam meg az idegen karját, mire az, villámló szemmel fordult felém.
– Mit akarsz? – mennydörögte visszafojtott dühvel.
– Mondd, mi lesz veled így, hogy kitaszított lettél? – kérdeztem.
– Egyedül maradtam, a táborba vissza nem térhetek.
– Tudom, erős vagy és nyilván bátor is. De mit gondolsz, mennyi idő kell a vadaknak, hogy végezzenek veled?
– Ezt meg fogom előzni. Előbb végzek magammal. – szólt ridegen, miközben kezét a derekára erősített tőrére helyezte.
– Nem lenne egyszerűbb, ha visszatérhetnél a hordához?
– Megbolondultál? Ugyan, hogy térhetnék vissza?
– A vezéretek beszéli a nyelvünket?
– Nem.
– És a népetek közül bárki?
– Aligha hiszem. Én is csak azért beszélem ezt a nyelvet, mert épp most szöktem az árnyak fogságából.
– Kik ők, hogy ismerik a nyelvünket?
– Hát téged mégis honnét szalajtottak, hogy még ezt se tudod? Az árnyak birodalma a legnagyobb valaha látott birodalom e világon. Királyuk réges-rég fentről érkezett és idővel a népe megtanulta a nyelvét.
– A neve Aidóneusz?
– Mégis ismered hát? Tán csak nem közéjük tartoztok ti is?
– Attól óvjon az Ég! – kiáltottam fel. – De mi is fentről érkeztünk. És te hogyhogy a fogságukban voltál? Népetek talán az ellenségük?
– Ősidők óta. – hangzott rövid, de mindent elmondó válasza.
– Akkor bizony közös az ellenségünk. – jelentettem be – Ráadásul van egy ötletem. Arra gondoltam, mi lenne akkor, ha mi a vezéretek számára nélkülözhetetlenek lennénk, akkor rád is szüksége lenne, hogy megértse szavunkat. Így hát, amikor a táborotokba vinne minket, neked is jönnöd kéne és ennek következtében te is biztonságban lennél. Idővel pedig talán kivívhatnád apád elnézését és még az is lehet, hogy visszafogadnának. Ehhez pedig csak annyit kell tenned, hogy tolmácsolod felé a szavam.
– Ugyan, mégis, hogy lehetnétek éppen ti nélkülözhetetlenek? – kérdezte, miközben lenézően mért végig minket.
– Ketten együtt képesek vagyunk arra, hogy a legkomolyabbnak, legrettenetesebbnek tűnő sérüléseket is begyógyítsuk. És mi ezt a tudásunkat, képességünket szívesen felajánljuk a népednek.
– Jó gondolat lenne, csakhogy ezt nem fogják elfogadni, hiszen az ilyesmi méltatlan lenne a számunkra.
– Talán a vezérnek más véleménye van. Kérlek, kérdezd meg!
– Aligha gondolja másként.
– Azért szerintem megér egy próbát. És ha nem sikerül, lesz más ötletem is, de jobb lenne sietnünk, mielőtt mind elvonulnak.
Látszott rajta, hogy e szavaim elgondolkoztatják.
– Rendben. – felelte, majd sietős léptekkel a horda után futott, mi pedig rohanva követtük az erdő fái közé.
– Remélem nem akarod elmondani nekik azt is. – szólt oda nekem mellém érve Ylarion. Tudtam, mire gondol.
– Nem vagyok teljesen ostoba. – feleltem. – De ha ennyi nem lesz elég… te is pontosan tudod, nem válogathatunk a lehetőségek közt. Ha szükséges, mindent fel kell ajánlanunk, amink csak van.
– Ez igaz. – bólintott. – De… azt ugye észrevetted, hogy őt is a halálból hoztad vissza. A szeme neki is ezüstös lett. Mit mondasz, ha rákérdeznek, hogy mi történt?
– Nem tudom. Majd ráfogom, hogy valami varázslat. Ne aggódj, mindig csak annyit mondok, amennyit feltétlenül muszáj.
Hamarosan ott állt a vezér előtt és feltette neki a kérdést. Az, felénk se fordult, csak mogorván és röviden felelt és már indult is tovább. A fia hozzánk lépve tolmácsolta nekünk szavait.
– Látjátok, én megmondtam. Nem érdekli. Azt mondja, hogy aki megsérül, az nem elég jó harcos, így már nincs szükségük rá. Mi nem gyógyítjuk a sérültjeinket. Aki magát rendbe hozza és felépül, az maradhat, de aki segítséget fogad el, azt kitagadják. Ez így működik nálunk. Így öröklődnek tovább a leginkább kedvező tulajdonságok.
– Hát ezt nem hiszem el! – hitetlenkedett Ylarion.
Láttam már jól, hogy nincs más választásom. Emelnem kell a tétet.
– Még a halálból is vissza tudunk hozni szinte bárkit. Ez biztosan érdekelni fogja. Ha védelmet kapunk, felajánlom ezt is.
– Ez igaz? – lepődött meg.
– Igen. Tolmácsold gyorsan neki!
Erre sietve kiáltotta az apja után a fordítást. Biztos voltam abban, hogy ezt a lehetőséget nem hagyják ki, így nem bánkódtam azon, hogy ezzel a legnagyobb ütőkártyámat játszottam ki.
A vezér azonban csak legyintve utasította el.
– Aki meghalt, az megérdemelte a halált, mert gyenge volt. Nincs hát helye köztünk. – így hangzott rideg felelete és már ment is tovább. Egyértelmű volt, hogy teljességgel semmibe vesznek minket. Fia, sorsát elfogadva némán állt mellettem. Én azonban még mindig nem adtam fel. Elmém lázasan gondolkozott a megoldáson. Tudtam, már csak tudatom ereje tartja bennem a lelket. Ájulás környékezett. Meg is inoghattam, mert emlékszem Ylarion megragadta a karom és ijedten suttogva kérdezte, hogy jól vagyok-e. Tudtam, mielőbb biztonságos helyre kell jutnom, mert az összeesés határára kerültem ismét. Valószínűleg csak a nehéz, bizonytalan körülmények tartottak még talpon.
Megkíséreltem megfontolni a helyzetet, de annyira fáradt voltam már, az ájulás határán lévén, hogy nem voltam képes logikusan gondolkodni. Egyetlen dolog járt csak a fejemben, hogy mielőbb pihenhessek.
– Van még valami. – léptem tehát ezúttal egyenesen a vezér elé és elszántan néztem szemeibe, vad arcára, annak ellenére, hogy tudtam, nem fogja érteni szavaim, de reméltem, hogy határozott fellépésemnek és az ajánlatomnak, melyet fia majd lefordít neki, lesz eredménye. Ha más nem, akkor az, hogy ott helyben végez velem és véget érnek megpróbáltatásaim. Már ez se érdekelt volna. Így folytattam tehát: – Én Phosphor vagyok, a király, Aidóneusz unokaöccse.
– Kié? – hallottam a fia meglepett felkiáltását.
A döbbenet az apja arcán is azonnal látszott. Bizonyára a név ütötte meg a fülét. Még hallottam, hogy tolmácsunk fordítja szavaim, de a kérdésre én már nem tudtam felelni, mert képtelen voltam tovább tartani magam. Mielőtt még előadhattam volna a legújabb ajánlatom, váratlanul ott helyben összeestem.
Amikor meghallottam, hogy Phosphor kimondja a nevét és ráadásként még azt is, hogy ki ő, teljesen elhűltem. Biztos voltam abban, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Ráadásul a következő pillanatban összeesett és így magamra hagyott ebben a végzetes helyzetben. Tudtam, most minden csak rajtam múlik.
– Gondolhattam volna, hogy az ellenséggel vagytok! – rivallt rám az idegen. Az árnyak nyelvét beszélitek én meg ostoba módon majdnem hittem nektek. Közben csak közénk akartatok kerülni.
Hirtelen erre nem tudtam mit feleljek, de valamit ki kellett találnom, mégpedig gyorsan, mielőtt magunkra maradunk vagy megölnek minket. Illetve csak Phosphor-t, mert amióta visszatértem a halálból, velem végezni már nem lehetett. Egyik lehetőség se tűnt azonban jobbnak a másiknál, hiszen jól tudtam, hogy ha életben maradunk ugyan, de magunkra hagynak, a vadak ellen nem lennék képes megvédeni őt, amíg akár egy teljes napig is eszméletlenül fekszik. Bár nem volt kedvemre, de folytatnom kellett a Phosphor által elkezdett gondolatmenetet. Időt kellett nyernem.
– Biztos, hogy jól jönne nektek két fogoly, akikért cserébe bármit kérhettek a királytól, nem? – jegyeztem meg.
– Ez valami csapda. – nézett rám összevont szemöldökkel.
– Nem, nem az. Egyszerűen nincs választásunk. Ezen a vidéken máskülönben, egyedül, hamarosan halottak vagyunk, de amíg a foglyaitok lennénk, védve lennénk a vadaktól. Megkötözve pedig teljesen veszélytelenek vagyunk. A szemünket is beköthetitek. Aztán a király teljesítené a kéréseiteket és ti kiadnátok neki. Így folyamatosan biztonságban lennénk a vidék vadjaitól. Ti pedig jól járnátok, mert a királytól bármit megszerezhetnétek.
Itt megálltam, hogy bevárjam a tolmács fordítását. Elnézve azonban a vezér arcát, melyet az elhangzó szavak közben elborított valami baljós, fekete felleg, láttam, hogy nem sok jóra számíthatunk. Az jutott az eszembe, sajnos már későn, hogy talán annyira gyűlölik a királyt, hogy egyszerűen csak felkoncolnak minket és átdobják a hullánk a határon. Persze én ettől még nem haltam volna meg, de nem lett volna kedvem egy ilyen szörnyűséges fájdalomhoz. Hozzátettem tehát: – De persze, élve kell átadnotok. Akkor viszont bármit megtesznek értünk.

Vezérük nem sokáig töprengett. Hamar megadta a választ:
– Nem érdekel, hogy ki ő. Maga a király is lehetne, akkor se próbálnánk meg alkudozni az életéért. Ez szánalmas lenne és egyáltalán nem méltó az ilyesmi hozzánk. Ha valamit akarunk, azt nyíltan, erővel szerezzük meg, nem pedig zsarolással. Méltatlan lenne hozzánk az ilyesmi. – fordította fia a szavait. Ez teljesen meglepett. „Mit tegyek most? Mit tehetnék? Mi mással lehetne még megpróbálkozni?” Fogalmam se volt.
A horda vezére ismét tovább indult. Tudtam jól, hogy pár pillanat még és teljesen magunkra maradunk a rengeteg szélén, a komor fák és az egyre közelebbről odahallatszó neszek közt. Phosphor ott hevert előttem a csalitosban. Már megtapasztaltam mily sok idő kell neki ahhoz, hogy magához térjen. Tudtam, hogy ha sürgősen nem találok ki valamit, akkor neki vége. Mégis ki másra számíthatnánk?
Sorra értelmeztem hát, alaposan, de gyorsan átgondoltam újra az addig elhangzott feleleteiket. Rá kellett jönnöm, teljesen eltér a gondolkodásmódjuk attól, amit ismertem, megszoktam. Ridegnek, kegyetlennek tűntek, de mivel jómagam mindig a józan logika szemszögéből vizsgáltam az életet, így mégis hamar egyet tudtam érteni velük. Rájöttem, nem lehet az érzelmeikre hatni, mint az embereknél. Logikával kell valahogy meggyőznöm őket, figyelembe véve az ő céljaikat. És akkor…
– Eszembe jutott még valami. – kiáltottam fel. – Bizonyára van olyan halottatok, akitől kérdeznétek valamit. Biztos van olyan, aki tudott valamit, amíg élt, de már nem mondhatta el. Ha visszahoznánk az életbe, meg lehetne tudni tőle, amit tudott. Utána persze el lehet zavarni, mint kitaszítottat.
A vezér fiának szeme felcsillant e gondolatra. Odarohant apjához és sietve mondta el neki az ötletet. Annak arcán és mozdulatain is látszott, ez a lehetőség felkeltette érdeklődését. Végre valami… valami, ami talán segít túlélnünk ezt a vidéket.

A vezér ekkor intett, mi pedig odaléptünk hozzá. A fia tolmácsolta szavait.
– Valóban azt állítod, hogy fel tudod támasztani a holtakat?
– Igen. De mindketten kellünk hozzá és csak azokat tudjuk feltámasztani, akik nem érdemelték meg a halált.
– Van valaki, akihez lenne pár kérdésünk, de nemrég bevégezte. Az ajánlatom a következő. Vállaljátok-e azt, hogy megkísérlitek a feltámasztását, olyan feltételekkel, hogy ha sikerül, akkor velünk maradhattok, ha nem, akkor azonnal és élve darabokra szaggatunk titeket. Ha mégis sikerülne, amit kétlek, hiszen egy gyáva alakról van szó, aki bizonyára megérdemelte a halált, de ha mégis sikerül, akkor is csak addig maradhattok velünk, amíg valahányszor ilyesmire kérünk, vonakodás nélkül megteszitek.
– A későbbiekben is végeznek velünk, ha nem járunk sikerrel?
– Nem. Csak most.
Szavait hallva egy kicsit vártam, mielőtt feleltem. Tudtam azonban, hogy nem nagyon van választásom.
– Rendben. – feleltem tehát.
– Igazad volt. – jegyezte meg a tolmács. – Apám azt mondta, ad nektek egy esélyt és addig én is mehetek, mert szükségük van arra, hogy fordítsak. Köszönöm.
– Szívesen. – feleltem és hozzátettem. – Még nem mutatkoztam be. A nevem Ylarion.
– Én Voltrán vagyok. – felelte a kezét nyújtva.
Így kezdődött kalandunk a mocsári demiurgoknál, a vidék legvadabb, legádázabb hordájánál, akik soha senkit nem fogadnak be maguk közé és akiknek táborait idegen szemek még nem látták. Minket is csak a legszélső sátorig vittek. Az én szememet még be is kötötték. Aztán pedig komoly őrséget kaptunk mindhárman. Biztosak lehettünk tehát abban, hogy nem vendégek, hanem foglyok vagyunk.
Megérkezve kaptunk egy kis időt, hogy a hosszú, fárasztó út után kipihenhessük magunkat. Meg kellett várnunk azt is, hogy Phosphor magához térjen.