Több, mint szerelem

Szerző: admin Kategória:

Phosphor elszántan állt az ablak előtt. Aztán amint Levártesz végzett és bólintott, megragadta a kilincset. A következő pillanatban szélesre tárult az ablak, és ezzel megnyílt az átjáró. Mintha egy tejfehér tükör állta volna útját, elhatárolva őket egy másik világtól. Egy világtól, melyet egyikőjük se ismert még, de ahonnét jól tudták, eladdig senki se tért még vissza élve. Ylarion aggódó tekintete kísérte Phosphor minden mozdulatát.
– Minden rendben lesz! Nem kell aggódni! – bíztatta Levártesz.
– De azt beszélik, még soha senki nem tért vissza élve. Sőt! Másként se. – tördelte kezeit Ylarion, főhősünk régi jó barátja.
– Fantasztikus! – suttogta Phosphor, miközben tekintetét le se vette az opálfehér átjáróról.
– Nyugalom! – intette le Levártesz – Ennél jobban már aligha készíthettük volna fel.
– Felkészíteni? Hisz fogalmunk sincs mi vár rá odaát.
– Amennyire csak lehet felfegyvereztük, mégpedig igen praktikusan.
– De a többiek, akik eddig próbáltak átlépni, azok is fel voltak fegyverkezve, mégse tértek vissza.
– Ne aggódj! Jobban és ügyesebben még egyikük se volt megpakolva tőrrel és egyéb titkos pengével. Védelmi és támadó felszerelése egyaránt bőven van. Ráadásul olyan formában, hogy az avatatlan szemlélő mindezt észre se veszi, ő pedig könnyedén tud mozogni tőle. Tessék, itt van még a kardod. Ezt se felejtsd itt! – nyújtott még át Phosphornak egy méteres acélt.
Főhősünk sose szokott sokat tétovázni, de azért nem az a fajta volt, aki meggondolatlanul ugrik a halálba. Jobbjával óvatosan megérintette a különleges anyagú, opálosan tejfehér réteget, mely a másik világtól elválasztotta. Azt beszélték, hogy ezzel a varázzsal a mezsgyére vezet az út. A helyre ahonnét se élve se holtan nem juthat többé senki vissza. A fehér, függőleges fal úgy hullámzott feketekesztyűs ujjai nyomán, mintha csak egy nagy, lábasnyi tej felületét érintette volna meg. Nem telt bele két pillanat se és a túloldalról sötét ujjak bukkantak elő és ha nem elég gyors, bizony magukkal ragadták volna. Cseppet se tűnt bíztatónak a helyzet. Még át se lépett és már megragadták, vitték volna, ki tudja hová és ki tudja mit, milyen rémségeket tettek volna vele odaát. Hűvös borzongás futott végig a jelenlevőkön.
– Nem! Ez mégse jó ötlet! – ragadta meg karját, barátja, Ylarion. – Nem mehetsz. Nem hagyom, hogy menj!
– De meg kell találnunk a királyt!
– Nem biztos, hogy ott van. Bárhol máshol is lehet. Biztos van még hely, ahol nem kerestük.
– Mondtam már, hogy nyugodj meg! – szólt közbe Levártesz. – Alaposan felfegyvereztük, nem lesz… várj! Mit csinálsz? Miért dobálsz le mindent?
– Azt mondtátok, mindenki felkészülten lépett át. Mindenki. És nem tértek vissza, nem igaz?
– Igen, de… várj! Azért ne dobj el mindent! Legalább egy tőrt vigyél!
– Nem. Semmi nem kell. – állította Phosphor miközben még a csizmájából is kilépett. Épp csak a nadrágja maradt rajta és a kesztyűje. Ez utóbbira azért volt nagy szüksége, mert a tenyeréből áramló erőt másként nem tudta megállítani.
Aztán újra megérintette a hófehér, opálos felületet és lépett egyet előre, egyenest bele az ismeretlenbe. Közben érezte, miként borítja be fekete, forró testét a hűvös, rideg, fehér homály. Ahogy átlépett, érezte, nincs egyedül. Mintha különös lények lengték volna körül, de látni nem látott semmit és senkit. Ahogy lépett, mintha megszűnt volna a gravitáció, pedig csak lecsökkent, mégpedig nagyon. Lábaival percekig hiába kereste a szilárd földet. Csak nagy nehezen találta meg. Aztán oly puhán landolt, mintha egyáltalán nem lenne súlya. Végül pedig négykézlábra érve megállt és várt. Nem mozdult azonnal, mert még mindig nem látott semmit. Nem sejtette, hogy őt viszont mindeközben nagyon is jól látják. Több szem is reá szegeződőtt azokban a pillanatokban.
Néma csend vette körül, miközben felállt. Nem sejtette, hogy csak azért, mert a jelenlévők döbbent kíváncsisággal figyelik őt. Először nem tudta mit tegyen, merre induljon. Ez a tejfehér köd mindent annyira beborított, hogy már azt se tudta merre az előre és merre a hátra. Arra gondolt, hogy talán a többiek, akik valaha ide átléptek, mind életben vannak még, csak a visszautat nem lelik. De mit tegyen most? Hogyan és merre tovább? Szemöldökeit összevonva tekintett körül, de hőérzékelő látása se segítette. Azt gondolta, bizonyára egyedül van. Nem sejtette, hogy arrafelé a lények mind milyen hűvösek, ridegek. Valójában tehát ott voltak körötte és figyeltek. Mivel azonban Phosphor nem felfegyverkezve, nem támadóan érkezett, így nem rohanták le azonnal. Eleinte csak figyelték őt, fel-alá úszkálva körötte a légben, teljesen körülvéve, meg-megérintve. Phosphor nem viselte ezt jól. Sosem szerette az érintést. Tudta azonban, hogy most igen fontos az óvatosság és fontosak a lassú, nyugodt mozdulatok, hisz nem tudhatja miféle világ ez, mely körülveszi.
Várt tehát.
Nem telt bele sok idő. Meglepetésére néhány pillanat múlva már elkezdett tisztulni körötte a kép és ahogy a fehérség eloszlott, meglepetten látta, hogy ezek bizony tovasuhanó, ölnyi nagyságú, különös, ködszerű lények voltak. Szerencsére hamar távoztak, mert Phosphor körül nem találtak semmi ehetőt. Se egy rossz, negatív gondolatot, se félelmet, se bosszúszomjat, se bánatot. Phosphor mindig is teljesen rideg és józan tudott maradni. Sose pazarolta volna ilyesmikre az idejét. Miután azonban a különös, hófehér teremtmények távoztak és kitisztult tekintete előtt a kép, akkor vette csak észre, hogy az igazán félelmetes lények még ott állnak körötte, nem messze tőle, vékony, fekete árnyakként fölé magasodva és szoborrá dermedten figyelik őt.
Három, óriási, fekete alak állt nem messze tőle és őt figyelték. Phosphor különleges külleme meglepte őket. Még sose láttak hozzá hasonló fekete fickót. Persze érkezett már oda nem egy ében bőrű demiurg, szárnyas pteridion, karmokkal rendelkező hárpia, hegyes fülű kobold, sőt még ember is, ám ilyen keveréklényt még nem láttak. Ráadásul még soha, senkinek nem világítottak ilyen fényes smaragdszínben a szemei. És ami még meglepőbb volt a számukra az az, hogy a fehér lepellények nem sodorták magukkal. Amikor pedig tovalebbentek, tudták, hogy az érkező tekintete előtt ezzel leomlott róluk, világukról a lepel. Hirtelen nem tudták mit tegyenek. Vezérük azonban nem gondolta úgy, hogy ez egy igen fontos kérdés lenne. Úgy vélte, hogy a jövevénnyel később is könnyűszerrel elbánhatnak. Egyébként is addig, egy sokkal lényegesebb dologgal foglalkozott, nevezetesen azzal, hogy az egyik feltörekvő ellenfelével végleg leszámoljon. Már nem volt sok hátra. Gondolta, befejezi gyorsan, amit elkezdett. Az első meglepettség után tehát, nem sokat teketóriázott. Egy laza, könnyed mozdulattal söpörte félre Phosphort az útból, hogy előre lépjen és folytassa, illetve bevégezze könyörtelen harcát, ami persze nem tűnt egyenlő küzdelemnek, hisz neki segítői is voltak. Le akart számolni az ellenfelével. Csatlósai hűséges árnyként követve őt, némán haladtak el meglepődött főhősünk mellett, aki a talaj kékes porába hátratántorodva nézett fel rájuk. Az óriási, hozzá képest négyszer nagyobb lények némán haladtak el mellette hosszú, vékony lábaikon. Egyenest korábbi ellenfelükhöz lépdeltek, aki a talaj porából minden erejét összeszedve igyekezett feltápászkodni.
Persze Phosphor nem az a fajta volt, aki szó nélkül hagyja az ilyesmit. Igaz, fogalma se volt az előzményekről, így arról se, hogy kinek van igaza, mégis azonnal talpra ugrott és máris ott állt közöttük, a három ellenséges, hatalmas lény felé fordulva, rájuk felnézve és fenyegetően tárta szét bőrszárnyait, miközben még hegyes karmait is kieresztette a kesztyűjén át. Villogó szemmel nézett fel és rájuk kiáltott, bár sejtette, hogy nem fogják érteni szavát, de gondolta, a testbeszéde, fenyegető kiállása egyértelművé teszi, hogy mit akarhat. És így is lett. Az alakok meg is torpantak. Vezérük a társai felé fordult és mondott nekik valamit, ám Phosphor nem értette nyelvüket. A következő pillanatban azonban egyértelművé vált, hogy mennyire lenézik, mert anélkül, hogy félresöpörték volna, vagy egyáltalán bármit is tettek volna ellene, csak haladtak tovább. Phosphor ekkor, látva, hogy ezzel így nem sokra megy, lekapta jobbjáról kesztyűjét és az erő már vágódott is elő a tenyeréből, messzire söpörve a három baljós küllemű lényt. Azok, porcikáikat tapogatva tápászkodtak fel a távolban. Még füstölt is a ruházatuk. Nem tűnt úgy, hogy egyhamar vissza akarnának térni. Bosszankodva távoztak a messzeségbe. Phosphor elégedetten fordult volna meg, hogy megnézze milyen állapotban van a megmentett lény, ám ekkor arra lett figyelmes, hogy a korábbi fehér teremtmények közelednek, mégpedig igen sebesen. Sietve emelte feléjük jobbját, hogy őket is ellökje, lehetőleg minél messzebbre, de rájuk nem hatott ez az erő. Pillanatok alatt odaértek, körülvették és lerántották a talaj porába.
– Ne állj ellent nekik! – kiáltott rá ekkor egy hang. – Úgy kell tenned, mintha téged semmi se érdekelne, mintha nem lennének érzéseid! Ürítsd ki az elméd!
Phosphor sietve követte az utasítást, de előtte még gyorsan visszahúzta jobbjára a kesztyűjét, mert érezte, hogy a különleges lények ott nyüzsögnek leginkább. Azonnal tudta, hogy a kezéből sugárzó erő vonzotta oda őket ismét. Nem tévedett. Pár pillanat és a különös, fehér teremtmények már tova is úsztak a levegőben, hátrahagyva őt, mert már nem csillapította többé az éhségüket.
– Jól vagy? – kérdezte a különös, vékony, de igen magas lény, akinek megmentette az életét.
– Igen. De mi volt ez? És hogyhogy ön érti a szavam?
– Mindenféle nyelven beszélünk. Sokféle népek jönnek errefelé. Valójában szinte mindenki útja erre vezet.
– Mert? Miféle hely ez?
– Mi csak mezsgyének nevezzük, mert innét nincs tovább. Itt mindenki elveszti a tudatát… előbb-utóbb…. te is el fogod. És akkor megnyílik az út a tudomásodhoz, mely a bensődet kitölti és ezek a lények lassan felfalják az energiád. Többféleképp juthatnak hozzá. Legfőképp a negatív érzéseken át. De úgy látom, te képes vagy megnyitni az erőd és irányítottan használni. Ez itt olyan, mintha tálcán kínálnád magad. De ezt te is tapasztalhattad az imént.
– De.… miért mondja el nekem? Ha hamarosan elvesztem a tudatom, akkor nem mindegy már nekem?
– Nekem, nem mindegy! Megmentetted az életem. – felelte a különös, vézna, fekete lény, miközben feltápászkodott, majd felemelte Phosphort, miként egy játékbabát, átfogva őt csontos ujjaival. Aztán hozzátette még – És én tudom mi az a hála.
Azzal már indult is mérföldes léptekkel, újra és újra elrugaszkodva a talajról, majd jóval távolabb érve földet. Fekete köpönyege lobogott a térben, miközben keresztül szelte azt.
Hamarosan egy különleges építményhez értek. Az óriási lény futtában a köpönyegének ujjába csúsztatta Phosphort. Így jutott be vele városa kapuján át egészen az otthonáig. Ott aztán ahol senki se zavarhatta, miután magára zárta a bejárati reteszt, elővonta főhősünket és egy pultszerű alkalmatosságra helyezte. Igaza volt. Az út során az idővel futott versenyt. Phosphor már aléltan hevert. Tudatát még nem vesztette el, de már nehezen kapkodta a levegőt. A fickó sietve vett elő valami fura, szivacsszerű tárgyat és főhősünk arcára nyomta.
– Lélegezz! – utasította.
Nem kellett kétszer mondania. Phosphor már érezte is, hogy hűvös, friss, tömény oxigén áramlik tüdejébe.
– Jobb már, ugye? – kérdezte a különös lény – Ne! Ezt ne vedd el az arcodtól! Itt igen ritka a levegő. Enélkül nem bírnád sokáig.
– De én nem véletlenül vagyok itt! – jegyezte meg mégis Phosphor, pár pillanatra elemelve a lélegeztetőt, majd újra mélyet szippantott belőle – Keresek valakit! – tette még hozzá.
– Bárkit is keresel, az itt már nem számít. Visszajutni innét oda, ahonnét jöttél, már lehetetlen.
– Fantasztikus! – nevetett fel erre Phosphor gúnyosan – Ez esetben igen sok értelme van a hálájának. Elhamarkodottan ígérgetett.
Egy hosszú pillanatnyi csend volt a felelet. Érződött, hogy szavai célba találtak. A lény rádöbbent, hogy főhősünknek igaza van. Aztán gondolt egyet és hangjában most először ő is mosollyal felelt:
– Miért lenne így? Mondtam én olyat, hogy képtelen vagyok véghezvinni a lehetetlent?
Phosphor is elmosolyodott. Tetszett neki ez a hozzáállás.
– Nna! – szólalt meg ekkor ismét a fickó – Akkor már csak egy gondunk lehet. Ha már nincs itt akit keresel.
– Hogyhogy már?
– Ez csak a mezsgye. Innét mindenki továbbhalad. Feledés. Új élet. Ez vár mindenkire. Hogy néz ki az, akit keresel?
Phosphor erre leírta neki a király küllemét.
– Csak nem? – lepődött meg erre a lény.
– Ismeri őt?
– Őt itt szinte mindenki ismeri. Nem hajlandó továbbhaladni és valami hihetetlen varázslat folytán még nem vesztette el a tudatát. Senki se érti, miként lehetséges ez. Pedig meghalni jött ide. Nem érdekelte semmi. Aztán valami változott, de nem tudni, hogy mi. És ami még ennél is érdekesebb, hogy egyfolytában azt hajtogatja, hogy előbb-utóbb érte fognak jönni és vissza fog térni. Mindenki nevet rajta, de kíváncsian vártuk a fejleményeket. Ezekszerint rólad beszélt. De vajon honnét tudhatta, hogy jössz?
– Én mindig jövök. – nevetett Phosphor – Folyton a nyomában vagyok, mint egy pincsi. Ja, elfeledtem, errefelé nem tudhatják, mi az, de valójában a világon sehol sincs hozzám hasonló, hűségesen loholó lény. – vigyorgott – Nade, hol van most? Mielőbb látnom kell őt.
– Egy barlangban él egy zuhatag mögött. Odaviszlek, de nem mehetek túl közel, mert varázslatok sorával védi. De várj! Adok még neked az útra lélegeztető követ. – azzal telepakolt vele egy tarisznyát, majd azt főhősünk nyakába akasztotta és már indult is. Phosphort ismét a köpönyege ujjába rejtve, hétmérföldes ugrásokkal haladt az említett tó felé. Hamarosan oda is értek, majd letette őt a talajra.
– Menj és beszéljetek! Nemsokára visszajövök ide érted. – azzal már távozott is. Phosphor sietve futott le a tóhoz, azaz csak futott volna. Az első csapdákat ugyan mosolyogva vette észre és ki is kerülte, hisz elég jól ismerte már a királyt, de azóta már támadtak új ötletei is. Még pár pillanat és az összetett és titkos csapdarendszernek hála, majdnem bele is lépett egybe.
– Állj! Ne mozdulj! – kiáltott rá egy hang. A király volt az.
Felnézett. Valóban ő állt előtte. Szőke haja, mint mindig, most is, kétoldalt a homlokába lógott. Arca azonban kissé kék volt a föld porától, de ez éppen illett égszín szemeihez. A kosz befedte még a ruháját is. Látszott rajta, hogy nemrég is nagy munkában volt.
– Erre gyere! – mutatta az utat.
Phosphor tehát hamarosan ott állt a barlang bejáratánál, miután elhaladtak a vízfüggöny alatt, mellett. Odabent meglepődve torpant meg. Friss, üde levegő élénkítette érzékeit.
– Oxigén? Honnét van neked ennyi oxigéned? – nézett csodálkozva.
– Bontom a vizet.
– Tessék?
– Hisz tudod. Oxigén és hidrogén az víz, ami árammal is bontható.
– Persze, hogy tudom. De honnét van neked áramod itt?
– A vízesésből. Annak energiáját használom. – intett egy, a túloldalon álló szerkezet felé.
– Hihetetlen!
– Miért lenne az? – mosolygott a király – Hisz ismersz! Sokmindent össze tudok rakni.
– De hogy? Nem értem. Amikor én erre a világra megérkeztem, nem bírtam sokáig. Hamar elájultam a ritka oxigénben. Te meg azt akarod mondani, hogy még arra is volt időd, hogy egy ilyen összetett szerkezetet felépíts? Mindig lenyűgözöl, de már megbocsáss, ez aligha hihető. Mégis, hogy csináltad?
– Üdv! – szólt váratlanul egy hang és egy különös lény lépett a helyiségbe. Megjelenése megadta Phosphor kérdésére a választ.
Whind-Lhár volt az, réges-régi jó barátjuk, egy igazán különleges lény, a Marv n’Daril törzs utolsó, még életben lévő példánya. Arcát, testét teljesen beborította a moha, mely zöldes fényben világította meg a barlang mélyét.
Fején százfelé állt lombos hajkoronája. Még a karjain és a lábain is levelek zöldeltek. Energiáját a fényből, a vízből és a szén-dioxidból nyerte. Lombkoronája milliárdnyi pórusán át a folyamat végén nagy mennyiségben szabadult fel az oxigén, betöltve mindent maga körül.
– Hogy vagy? – kérdezte a különös lény odalépve, kezét nyújtva felé.
– Néked is üdv! Örömmel látom, hogy te is itt vagy. – jegyezte meg Phosphor.
– Számomra nem akkora öröm. – felelte komoran – Ugyanis nem tudunk visszajutni.
– Semmi gond! Most már itt vagyok, megoldok mindent. Protekciónk is van. – nevetett Phosphor – A lény, aki idáig hozott, visszajön értünk és elvisz mindhármónkat az átjáróig, mert megmentettem az életét. Induljunk is azonnal, mielőtt meggondolja magát!
– Várj! Még nem mehetünk.
– Miért nem? – lepődött meg Phosphor.
– Négyen vagyunk. – jegyezte meg a király. – Kövess! – azzal elindult a barlang hátsó részébe, majd egy keskeny folyosón át egy másik üregbe léptek. Teljes sötétség lett volna, ha Wind-Lhár teste nem bocsájt ki fényt. Phosphor meglepetten torpant meg, amint beléptek.
– Cynidor (Szünidor)! – kiáltott fel. Nagyon régen látta már a leányt.
– Nem tudjuk mi van vele. – jegyezte meg a fiatalember – Minden tőlem telhetőt megtettem érte, de nem tér magához.
Phosphor sietve lépett oda hozzá, majd letérdepelt mellé.
– Ugye segítesz rajta?
– Persze, de… lehet, hogy lesz egy kis gond…
– Nem működik az erőd?
– De, igen…. viszont… láttad te is a fehér ködszerű anyagot, amikor megérkeztél, igaz?
– Nem. Hol? Milyen anyag?
– Lények, melyek fehér ködbe vonnak mindent és a tudomással táplálkoznak a negatív érzelmeken át.
– De mit érdekelnek téged, hisz neked nemhogy negatív érzelmeid, de érzelmeid sincsenek. – nevetett fel a király.
– Kösz, hogy emlékeztettél. – mosolyodott el rátekintve Phosphor.
– Bóknak szántam. – hangzott a felelet – De most komolyan! Egyikőnkre se jellemző semmiféle negatív érzelem. Bizonyára ezért is nem láttam őket.
– Csakhogy a kezemből sugárzó erő nagyon is ízlik nekik. Amint leveszem a kesztyűmet, valószínűleg özönleni fognak ide.
– Akkor nem segítesz?
– Dehogynem! Csak szólni akartam, hogy ha jönnek, nem szabad harcolni velük. Az ellenállásból, a félelemből táplálkoznak.
– Akkor mi legyen?
– Csak hagyjátok őket, tegyenek bármit. Azzal segíthettek, hogy ha én nem tudnám, visszahúzzátok a kezeimre mielőbb a kesztyűimet.
– Rendben. – bólintott a király.
Phosphor erre sietve tette szabaddá mindkét kezét, majd jobbját a leány blúza alá csúsztatta, balját a homlokára helyezte.
Az erő pedig már áramlott is. Nem telt bele sok idő és felnyíltak a gyönyörű, zafírkék szemek. Hamarosan jobban is lett és lassan felült. Phosphor sietve húzódott félre, mert a király már ott is volt és elsöprő hévvel ölelte át a leányt. Nem akarta megzavarni ezt az idilli képet, de a következő pillanatban minden tekintet felé fordult, mert a barlang fekete földjére omlott. Tenyereiből megállíthatatlanul áramlott az ereje. Whind-Lhár kapkodva húzta fel jobbjára az egyik kesztyűjét, míg a király a másikkal volt elfoglalva, miközben a helyiséget egyre jobban elöntötte az érkező hófehér köd.
Szerencsére sikerült még időben megakadályozniuk, hogy az energiáit mind elveszítse. A lények ugyan beúsztak a légben és körülvették őket pár dermesztő percre, de mivel nem találtak semmit, hamarosan csalódottan távoztak oda, ahonnét jöttek.
– Kell egy kis idő. – suttogta Phosphor és fáradtan hunyta le pilláit.
– De nyitva volt a szemed végig, nem?
– Igen… úgy csináltam, ahogy a mester mondta.
– Akkor újra kellett volna töltődnöd közben.
– Tudom… magam se értem…
– Jól van! Most csak pihenj! Hamar feltöltődsz, ahogy mindig szoktál és már mehetünk is.
– Úgy lesz… – suttogta Phosphor, de már érezte, hogy ezúttal ez nem lesz olyan egyszerű.
Amikor ismét kinyitotta szemeit, elmerengve nézte a leány kedves arcát. Tetszett neki a mosolya. Kár, hogy ezúttal is a királyt ajándékozta meg vele. Tudta, hogy szerelmes a férfibe. Minden mozdulata, arcának minden rezdülése erről árulkodott. Oly sok év eltelt már és még mindig úgy rebbentek a pillái a király jelenlétében, mintha játszi könnyedségű pillangók lennének.
Phosphor lassan, mélyet sóhajtott. Bármit megtett volna azért, ha rá is így nézett volna a leány, de tudta, a királlyal aligha vehetné fel a versenyt. Csak nézte őket és arra gondolt, milyen szépek így együtt, ahogy szőke fürtjeik egymáséival vegyültek, miközben homlokuk összeért. A férfi erős kezeibe vette a leány kezeit és úgy suttogott neki kedves, boldog szavakat.
Phosphor ismét lassan, mélyet sóhajtott, majd megpróbált feltápászkodni. Whind-Lhár segítette ebben.
– Indulnunk kéne… – suttogta – …mielőtt még késő lesz.
– Jobban vagy? – kérdezte tőle aggódva a fiatalember.
Phosphor legszívesebben hazudott volna neki, de tudta, a király úgyis könnyedén észreveszi azt, ha valaki nem őszinte. Megvallotta hát neki az igazat:
– Nem, de szerintem… nem is leszek jobban. Ideát valamiért nem megy. Jobb, ha indulunk… Felesleges várni.
– Majd én viszem. – jegyezte meg a majdnem három méter magas mohaarcú lény és fel is kapta főhősünket, hogy induljon vele.
– Várj! – szólt rá Phosphor – A tarisznyámat is hozzátok… Vannak benne szivacsos… lélegeztető kövek… Odakint szükség lesz rájuk.
– Rendben. – bólintott a király – Akkor induljunk!
– Ha nem gond, én most… elájulok kicsit… – mosolyodott el erőtlenül Phosphor – …majd ébresszetek, ha már hazaértünk. – tette még hozzá és lehunyta szemeit.
A király még aggódva nézte egy pillanatig és arra gondolt, hogy ha ezt tudta volna, nemhogy nem kéri meg rá, de nem is engedi neki, hogy gyógyító erejét használja.
Amikor kiértek a barlangból, a különös, rendkívül magas és vézna fekete köpönyeges lény már ott gubbasztott. Várt rájuk.
– Vele meg mi történt? – kiáltott fel meglepetten, amikor meglátta, hogy a fura, mohaarcú teremtmény ágszerű karjaiban hozza az aléltnak tűnő Phosphort. Kérdésére azonban főhősünk kinyitotta smaragd tekintetét és nevetve felelt:
– Semmi gond, csak… cipeltetem magam. Lusta vagyok járni.
– Míg a humora megvan, nem lehet nagy baj. – jegyezte meg a király.
Az óriási árny azonban nem tűnt túl vidámnak.
– Beszédem van vele. – jelentette be – Add át nekem! – azzal ellentmondást nem tűrő mozdulattal Whind-Lhár felé nyújtotta a kezét.
– Nem! – felelte az, miközben a fiatalember és a leány is védelmezőleg elébük lépett.
– Nekünk nincs titkunk egymás előtt! – jegyezte meg a király.
– Nyugalom! – suttogta Phosphor, miközben kibontotta magát az ágak öleléséből és ismét a saját lábára állva előre lépett. Még bizonytalannak tűntek a mozdulatai, de mintha már jobban lett volna. – Beszélek vele! Engedjetek! – tette még hozzá, majd előrébb lépett.
A következő pillanatban erőtlenül omlott a fekete, óriási lény hatalmas tenyerébe. Az, felemelte őt és maga is felkelt a talaj porából, majd néhány lépést tett vele, hogy a többiek ne hallják szavát.
– Van egy igen nagy gond! – kezdte.
– Mi? Hogy nem szoktad teljesíteni az ígéreteid? – mosolygott gúnyosan Phosphor.
– Nem, hanem hogy ezúttal nem tudom. Legalábbis nem maradéktalanul. Őket elvihetem az egyik átjáróhoz és át is fognak tudni menni, de te nem.
– Fantasztikus! De én miért nem?
– Tedd ezt a szád elé, ebből lélegezz! – nyújtott át Phosphornak egy szivacsos követ – Azért nem tarthatsz velük, mert úgy nézem, balga módon elhasználtad az életerődet. Hamarosan érkeznek érted a tisztogatók és visznek tovább.
– Hová?
– Az új életbe. Ez a test… a tested, már nem bírja sokáig.
– Ideát, nem. Igen… tudom. De odaát gyakran történik ilyesmi velem és gyorsan rendbe szoktam jönni. Mielőbb át kell jutnom.
– Értem. Csakhogy nem mehetsz az átjáró közelébe, mert ott lesnek a tisztogatók. Amint elájulsz, elveszted a tudatod, megnyílik az út a tudomásodhoz és véged. A lepellények felfalják az erőd, a tisztogatók pedig viszik a megsemmisülésbe, ami maradt belőled.
– Fantasztikus! És akkor most… most mit tegyek? Maradjak távol az átjárótól és életben maradhatok?
– Nem. Semmit se tehetsz… Ezek mindenütt ott kószálnak. Előbb-utóbb meg fognak találni, mert az életerőd nagyon vészesen lecsökkent. Csak azért szóltam, hogy tudd mi vár rád, mert gondolom, nem akarnád, hogy a barátaid végignézzék. Most tehát visszaviszlek és gyorsan elköszönhetsz tőlük. Aztán megmutatom nekik az átjárót, hogy biztonságban hazatérhessenek és visszajövök hozzád. Ígérni viszont semmit nem ígérhetek. Csak annyit tehetek érted, hogy végig melletted leszek. Ez minden.
– Fantasztikus! – jegyezte meg ismét Phosphor, miközben a lény már fordult is, hogy induljon vele vissza. – De… várj! Várj egy pillanatot! Ez így nem jó… Nélkülem nem mennének vissza. Nem tudhatják meg az igazat.
– Akkor majd azt mondjuk nekik, hogy rád még szükségünk van ideát, ezért később mész. Miután pedig kilépnek, levédem az átjárót, hogy ők többé akarattal ide át ne jöhessenek. Jó lesz így?
– Nem. Sajnos a barátom minden hazugságot észrevesz… Inkább csak kapd fel őket és menjetek!
– Biztos vagy te ebben? El se akarsz köszönni tőlük? – kérdezte hitetlenkedve a lény.
– Minek? Egyébként is jól ellesznek nélkülem.
– Miért mondasz ilyeneket?
– Mert a harmadik mindig felesleges. Előbb-utóbb a mohafejű is észre fogja venni magát… Ők ketten, mióta találkoztak… elválaszthatatlanok. De láthatod is. Most is fogják egymás kezét… Engem sose fognak így szeretni, mint egymást.
– Miért nem?
– Most ugye csak viccelsz? Nézz rám! Úgy nézek ki, mint egy undorító, fekete bőregér, aminek láttán sikítanak az emberek. Ja, persze, te nem tudod, hogy mi az. De a lényeg, hogy egy keverék korcs vagyok. Amikor még az előző életemben pilinke voltam, hófehér szárnyakkal, legalább még hozzám bújt éjszakánként, de már akkor is csak azt hallgattam folyton folyvást, hogy őt dicsőítette.
– És megmondtad neki, hogy szereted?
– Miért mondtam volna? Fel se vehetem a versenyt a szerelmével. Csak rá kell nézni, hogy az ember tudja, vele szemben senkinek esélye se lehet. Ragyogó kék szemek, szőke haj. És ha ez még nem lenne elég, belőle király lett a mi világunkban. Mindenki felnéz rá, szeretik, becsülik és tisztelik. Jobb is ha én kihátrálok ebből.
– Tudod, hogy csak úgy izzik szavaidban a féltékenység, a gyűlölet?
– Gyűlölet? Bármit megtennék értük. Már évszázadok óta úgy loholok a nyomukban, mint egy pincsi. Lesem minden óhajukat. Nélkülük nem lenne értelme az életemnek.
– De azért közben rettenetesen féltékeny vagy.
– Ugyan! Ha így lenne, a lepellények már rég itt lennének és szétszedtek volna, nem?– mosolyodott el ismét Phosphor.
– Igaz.
– Nna! Tehát ezek tények. Nincs értelme több szót vesztegetni erre. Tegyél le, őket meg kapd fel és induljatok!
Szavára a lény visszaindult, majd odaérve, sietve dobta le Phosphort és már nyalábolta volna fel a többieket, de meglepetésére a fiatalember is és a leány is ügyesen kicsúsztak az ujjai közül.
– Mire véljem ezt? – lepődött meg – Nem ártani akarok. Ígéretemhez híven, vinnélek titeket az átjáróhoz. Gyertek, mert nem mondom mégegyszer!
– Phosphor nélkül sehova se megyünk! – jelentette be a király és már ott térdepelt barátja mellett, aki minden erejét összeszedve felállt.
– Ki mondta, hogy nélküle? – kérdezte az óriás meglepettséget színlelve. – Csak leejtettem… véletlenül.
– Korábban kell felkelned, hogy engem átverj! – felelte erre barátunk, majd Phosphor felé fordult – Mi ez az egész, Szeti? De őszintén! – kék szemei szigorúan villámlottak.
– Nekem végem. Mondd el nekik! – kérte a feketeruhás óriást, majd összecsuklott a talaj kék porában.
– Alig maradt ereje. – válaszolt helyette a sötét köpönyeges, vézna lény. – Így nem mehet az átjáró közelébe, mert az ottani lények… és a tisztogatók azonnal kegyetlenül kivégeznék. Érte már nem lehet tenni semmit. Persze itt is az a sors vár rá, de ha előbb elájul az energiaveszteségtől, akkor nem fog érezni semmit… aztán nemsokára újjászületik. Ez az élet rendje. Igaz, van ennek más, könnyebb módja is, de ti jöttetek át teljes valótokban e világba. Tehát ne szaporítsuk a szót. Ti még visszajuthattok, de csak most és csak azért, mert megígértem neki. Az enyémek azonban… ha megtudnák mit teszek… törvényeink ellenében… akkor azonnal kivégeznének. Tehát utoljára mondom, gyertek, mielőtt meggondolom magam!
– El se hiszem, hogy ilyen könnyen feladnád. Hisz eddig is mindig megoldottunk mindent. – ingatta fejét a király Phosphorra tekintve, aki ismét nehezen vette a levegőt. Már a szivacsos, lélegeztető kő se segített rajta.
– Mi lenne, ha kört alkotva megfognánk egymás kezét. – szólt közbe a leány – Persze kesztyű nélkül. Az energia körbe áramolhatna és…
– Nem működne. – jegyezte meg a király – Sajnos, ha le van gyengülve, a túlélési ösztöne miatt nagy mennyiségben veszi fel az energiát és két pillanat alatt holtan esnénk össze mind.
– Akkor mit tegyünk?
– Te elég magas vagy. – folytatta erre a király a különös, óriási lényre emelve tekintetét – Dobni milyen pontosan tudsz?
– Elég jól. Mert?
– Akkor áthajítod őt az átjárón és kész a megoldás. Ha elég gyors, nem kaphatja el semmilyen lény. Whind-Lhár te majd előre mész és óvatosan elkapod. Menjünk!
– Sajnos ez se működhet. – felelte a vézna óriás – Nem véletlenül vannak rejtve az átjárók és tiltva a visszaút. Nagyon lassan és óvatosan kell majd belépnetek, nehogy bármilyen lényt magatokkal vigyetek. Ha bárkit áthajítanék, az beláthatatlan következményekkel járna. Rengeteg lény szakadhatna ki a világunkból és kerülhetne át. Meg kell értenetek, hogy fel kell adnotok és jobb lenne, ha nem húznátok tovább az időt, mert végül ti se fogtok visszajutni. Most már tényleg ideje indulnotok. Gyertek! – azzal ismét feléjük nyújtotta kezét.
Őt hallgatva nem vették észre, hogy közben Phosphor elkezd kihátrálni a helyzetből. Már jól tudta, nincs választása és azt is tudta, hogy barátai nem fogják egykönnyen feladni és így egyenes út vezet mindannyiójuk vesztéhez. Ezt pedig nem hagyhatta. Először csak nézte a lányt. Egy örökkévalóságig képes lett volna gyönyörködni benne, bájos arcában, aranysárga, középhosszú hajában, törékeny, mégis harcias alakjában, de tudta, csak pillanatai vannak a döntésre. Aztán tekintete a királyra tévedt, aki szintén háttal állt neki, hogy őt védelmezze. Bármit megtett volna érte. Akár meghalni is képes lett volna és tudta, ez az a pillanat, amikor ezt meg is kell tennie. Tudta, máskülönben nem hagynák őt hátra és az az ő életükbe is kerülne, feleslegessé téve azt, hogy utánuk jött. Sietve levette hát kesztyűit és hagyta a talaj porába hullani őket. Aztán kinyitotta tenyereit az ég felé. Egyikük se vehette észre, amikor leadta a jelzést és nem sejthették, hogy a lepellények sietve indultak meg. A hanyatló erőt érzékelve izgatottan éledtek fel a tisztogatók is. Tudták, hamarosan zsákmány kerül eléjük. Sietve reppentek hát ők is fel a légbe és mint halványsárga, gyilkos pengék, már surrogva közeledtek.
A következő pillanatban Phosphor leomlott a talaj kék porába. Ezúttal eszméletlenül. A fiatalember ezt észrevéve sietve ugrott hozzá és már ott is térdepelt mellette. Mivel magas szinten képzett gyógyító volt, azonnal tudta mit kell tennie. Először a pulzusát és a légzését ellenőrizte, majd pedig azonnal megkezdte az újraélesztését, miközben Whind-Lhár egy lélegeztető kővel biztosította az egyenletes oxigénellátottságot. A lány, aki világéletében harcos volt, ezúttal is ott állt mellettük, előttük, hogy a védelmüket biztosítsa, bár, fogalma se volt arról, hogy mit tehetne. Tudta már jól, hogy itt a fegyverek mit se érnek. Szívében riadt rémülettel nézte a minden irányból vészesen feléjük hömpölygő ködszerű felleget. A lepellények sietve közeledtek. Igaz, nem őket vették célba, hanem a felettük szikrázó eget, ami felvette Phosphor energiáját.
– Én már itt se vagyok. – jegyezte meg ezt látva az óriás – Már nem lehetnek messze a tisztogatók se. Amint azok is ideérnek, nem néznek semmit, mindent szétszaggatnak, ami elébük kerül. Én mondtam szépen, nem egyszer, hogy gyertek, de ha már ilyen ostobák voltatok… Na jó, utolsó lehetőség! Jöttök vagy se, mert én megyek.
– Menj nyugodtan! Felmentünk az ígéreted alól. – kiáltotta neki oda a leány – Mi nem hagyunk hátra egy barátot.
– Jól van. Ti tudjátok. Ha ostobán meg akartok halni mind…
– Talán még megmenthetjük…
– Ugyan! Egy csepp energiája se maradt… na, mindegy. Én már itt se vagyok! – jelentette be a lény és elrugaszkodott mérföldes lépteivel.
– Energia? – kapta fel fejét a király. – Miért is nem jutott hamarabb az eszembe? Segíts! Gyorsan vigyük a barlangba!
Nem kellett kétszer mondania. Whind-Lhar már fel is kapta Phosphort és rohant is vele. Miután beértek és lefektette a barlang köveit vastagon borító mohára, majd feje alá puha, összecsavart plédet tettek, a király már hozta is az áramtermelő berendezés két végét. Nem telt bele sok idő és Phosphor már magához is tért. Először csak lassan, tétován nyitotta fel szemeit, de aztán gyorsan realizálódott elméjében, hogy a barlangban van:
– Hogy kerültünk ide? Mi történt? – sorolta kérdéseit, miközben sietve tápászkodott fel – És hogyhogy élek? Nem mentetek el nélkülem? Ne mondjátok, hogy elszalasztottátok… – folytatni azonban nem tudta, mert mielőtt még egy szót kimondott volna a leány ajkai váratlanul a szájára tapadtak. Meglepte, de nem tiltakozott. Legalábbis nem azonnal.
A király zavartan kapta félre tekintetét. Persze tudta jól, hogy egyszer eljöhet a pillanat, amikor Cynidor már nem vár reá többet, de több száz év eltelt már és mindig ott volt valahol vele, körötte, annak ellenére, hogy már az elején elutasította, mondván, nem tud másként tekinteni reá, mint húgára. Hisz még csak gyermek volt, amikor megismerte. De a leány azóta is lángoló szerelmesként, kitartóan rajongott érte. És a király megszokta, sőt megszerette ezt az érzést. Igaz, több száz asszony vetélkedett a kegyeiért, de mindenki tudta, mégha nincsenek is együtt, mint egy pár, mégis összetartoznak már az idők végezetéig, hisz Cynidor szíve soha másért nem fog dobogni ily hevesen. A király is ezt gondolta. Eddig. Ezért okozott hát ezerszeres döbbenetet számára, amikor meglátta a leány váratlan érzelmi kitörését. Nemrég még az ő nyakába ugrott, az ő kezét fogta, rá mosolygott. Erre most… mintha egy mindvégig ott szunnyadó, határtalan vágyódás tört volna elő belőle.
Miután Phosphor magához tért, a leány pár pillanatig még próbálta fékezni magát, örömét, de aztán mindent elsöprő hévvel tapadt főhősünk fekete ajkaira, aki a lendület hevétől hamarosan ismét kétvállra fektetve találta magát. A jelenet a királyt igen nagy zavarba hozta. Hirtelen azt se tudta merre nézzen. Szívét közben keserűség öntötte el. És bár kedvelte és szerette Phosphort is, váratlanul azt érezte, mindkettejüket el fogja veszíteni. Hisz miért törődnének vele? Úgy érezte, ő már egy senki. A birodalma is összeomlott rég. Királynak nevezték még sokan, de a mélyben, Yperpérán egykori birodalmának vidékén már régóta más uralkodott. És különben is. Nem viszonozta a leány érzéseit. Mégis mire számított, meddig fogja még szeretni őt? Úgy érezte hirtelen mérföldekre nő a távolság, mely tőlük elválasztja. Nem vette észre, de a lepellények közben már újra közeledtek. Érezték legújabb prédájuk szökő energiáját a térben. Nem telt sok időbe és már be is tódultak a barlangba. A féltékenység fellobbanó lángja vonzotta oda őket és pillanatok alatt megérkeztek, hogy felfaljanak minden energiát, ami a kitárt, sajgó lélekből áramlott a világba. Nyomukban pedig már közeledtek a fénylő tisztogatók is, surrogva, pörögve, hogy szétszabdaljanak mindent a féltékenységtől izzó szív körül.
Amikor a király észbe kapott, már úgy tűnt, túl késő. Körbevette őket a hófehér lepellények áradata és úgy zsongtak köröttük, körbe-körbe áramolva, mintha a lehető legfinomabb étekre leltek volna. A tisztogatók se sokat várattak magukra. A villámló, fények záporozva kezdték szabdalni a teret, rubintvörös, sötétkék és mohazöld vér serkent érkezésük nyomán.
A királynak először fel se tűntek a saját sérülései. Amint látta, hogy a pengeszerű lények lecsapnak, azonnal feledte minden féltékenységét, mert felfogta, hogy az egésznek ő az okozója. Eszébe jutott, hogy hiszen mindennél jobban szereti őket, őket, akik már a kezdetek kezdetétől szinte mindig ott voltak vele, mellette és számolatlanul sokszor mentették már meg az életét. Azonnal reájuk borult hát, hogy testével védje őket. Mozdulatára Whind-Lhár is hasonlóképp cselekedett. Mindketten készek voltak arra, hogy feláldozzák magukat, létüket barátaikért.
Nem tudni, hogy a szeretettel vegyülő szerelem tüze által felszabaduló energia is segítette-e vagy csupán az áramfejlesztő berendezés adta Phosphornak az erőt, de a következő pillanatban képzeletének varázsa által beindult képessége a teleportáció és már száguldottak is téren és időn által.
Nemsokára a régi kastélyban, illetve az alatta, a föld mélyén lévő kis üregben találták magukat. Abban a kicsiny, pár négyzetméteres helyiségben, ahol egykoron először mentették meg, kölcsönösen egymás életét. Ahol a barátságuk is kezdődött, immáron sok-sok száz esztendővel annakelőtte. Így jutottak haza mind. És így tanulták meg, hogy van, ami a szerelemnél is sokkal többet ér. Ez pedig az őszinte, feltétel nélküli, igaz barátság.

Tetszett ez a rövidke történet?
Megkedvelted szereplőit?

Elárulom, hogy teljes regényeket is írtam róluk!

Ezek például:
Az utolsó fénysugár
Végzetes átváltozás
A király NEM sötét paraszt

További könyvek, melyekben olvashatsz róluk:
Lélekmelegítő történetek
Lebilincselő történetek

 
Kategória: Novellák

Több, mint szerelem | |