Barion Pixel

*Végzetes átváltozás III. – vége – összefoglaló

Szerző: admin Kategória:

Ingyenesen közzétettem idén a Végzetes átváltozás I. II. részét és már a III. résznek is majdnem a végére értünk, de sajnos magánéleti nehézségek miatt napokig nem tudtam feltenni folytatást. Rajongói kérésre összeírtam, mi fog még történni. Az alábbi leírást azok olvassák csak, akik kíváncsiak a végére. Igyekszem, hogy hamarosan kifejtve is felkerüljön.

Jó szórakozást!

Szóval ott tartottunk, hogy Phosphor megjátszotta ezt a zsarolás dolgot… az ő élete vagy a Határvidék.

Főhőseinket valahol a mocsár környékén hagytuk. Mondanám, hogy pihengetnek, de nem. Mi éppen a tényállás? Phosphor kitalálta, hogy zsarolják meg a Mélységi Árnyakat, akik őt keresik. Azt gondolja, hogy számít nekik az élete. A mocsáriak viszont a határvidéket szeretnék, bár már rég lemondtak arról, hogy valaha az övék lehet. Szóval Phosphor felajánlotta az életét ostoba módon a mocsáriaknak. Az élete vagy a határvidék. Ezt üzenték meg a Mélységieknek. Vajon mi lesz ebből? Phosphor a végletekig elszánt. Eltervezte, hogy eljátszák a zsarolást, de meghagyta, hogy amint a színjáték elkezdődik, mindenki tartsa magát a tervhez, amitől senki nem térhet el, senki nem kételkedhet… és ha kell, hát példát is statuálhatnak. Legvégső esetben még a szárnyát is levághatják és elküldhetik bizonyítékul, hogy még hatásosabb legyen. Vajon a mélységiek engednek a zsarolásnak? Egyáltalán eljutnak a királyhoz a hírrel a küldöncök? Mi lesz Phosphor sorsa?

 

Az Árny szemszögéből már olvashattátok, hogy ennek mi lett a végkimenetele, miként értesült róla a király (Ylarion által, a szedonurg vezér lázadása segítségével) és miként mentették ki végül Phosphort. Addigra már alig élt. Sajnos ugyanis mivel a megrendezett kínzás közben levágták a szárnyát, hogy azt küldjék el bizonyítékul, így visszaváltozott és többé nem gyógyult már olyan gyorsan. Az esélyei innentől megegyeztek egy átlagember esélyeivel. Így került a palotába élet és halál közt lebegve.

 

Miután tehát visszaváltozott, többé nem gyógyult oly gyorsan, mint régen, de ez nem érdekelte. Amikor eloldozták köteleit és a földre omlott, egy pillanatra arra gondolt, most vége mindennek. Nem a saját élete vagy halála, hanem a terv kimenetele aggasztotta. Pár pillanatra azt hitte megszánták és eltérnek a tervtől. Azt gondolta, hogy azért hagyták abba a kínzását és azért oldozták el köteleit, hogy ne haljon bele. Pedig egyértelműen kiadta nekik az elején a parancsot: “A színjátéknak véresen komolynak kell lennie.”

Mindenre elszántan a végsőkig el akart menni. Kijelentette, ha nem adják át érte a Mélységi árnyak a Határvidéket, akkor az életének nincs értelme és akkor ő inkább meghal. Arra azonban nem számított, hogy ez hamarabb is bekövetkezhet mint gondolná. Mindig gyorsan, könnyen regenerálódott a teste. Azt hitte, hogy csak a fájdalmat kell majd elviselnie. Arra azonban nem számított, hogy ha levágják a szárnyát, ahogy azt előre megbeszélték, akkor visszaváltozik. Már több mint egy esztendeje volt, hogy azon a végzetes, esős alkonyon átalakult a külleme. Már-már feledte, hogy egykor olyan volt, mint bármelyik ember. Sőt! Ő volt a legszebb férfi azon a világon, ahonnét érkezett. Szabályos, szép arca, erős, formás izmainak látványa, lányok egész füzérét vonzotta köré. Ő azonban gyakran félrehúzódva elmélkedett a világ dolgairól. Nem nagyon látták mosolyogni, pedig annak idején mindene megvolt, amire csak vágyhatott. De most… már több, mint egy esztendeje, hogy szinte sehol nem volt nyugta, bármerre járt. Talán a mocsári demiurgok… talán ők befogadnák. Gondolta. De ezt is elrontotta ostoba, lázadó viselkedésével. Már csak egy esélye maradt. Egyetlen mondatba kapaszkodott, melyet a mocsáriak vezére mellékesen jegyzett meg. Mielőtt kidobta őket valami olyasmit mondott: jobb, ha feladja, mert sose tartozhat közéjük, hacsak be nem fagynak a vulkánok, felfelé nem folyik a láva vagy a Határvidék az övék nem lesz. Persze ez csak azt jelentette:
SOHA

Phosphor azonban talán nem ismerte ezt a szót vagy talán csak nem akarta ismerni. Mindenesetre elhatározta, hogy a szaván fogja a demiurg vezért, miután megszerzi neki a Határvidéket. És már ötlete is volt. Elég ostoba és vakmerő gondolat, de úgy vélte, hogy talán sikerülhet. És ha nem? Mi van akkor? Végül is csak a saját életét kockáztatja.


Valahol már meséltem, hogy a király volt a legjobb gyógyító a birodalomban. Gyakorlatilag a többieket is sok mindenre ő tanította meg. Így aztán, amint kimentették Phosphort, azonnal ment a segítségére és sajátkezűleg segédkezett, irányítva a többi gyógyítót. Phosphor sebeit már ott helyben, még a határvidék peremén ellátták. Itt jelenik meg ebben a történetben Lidaster is, akiről már olvashattatok. Ő egy tüzes lidérc. A kívánságteljesítő fajta. Mindig az aktuális gazdájának a kívánságait kell teljesítenie. Ekkor éppen a birodalom szolgálatában áll és a király első gyógyítóinak egyike. Azért kifejezetten hasznos, mert képes nemcsak bármit, de bárkit egyik helyről a másik helyre vinni… (gyakorlatilag olyan, mintha teleportálna, de valójában csak igen gyorsan közlekedik tüzes fénycsóvaként az égen.)

 

Miután a palotába kerül Phosphor… nincs túl jól és Ylarion látja, hogy ennek így nagyon nem lesz jó vége. Néha magához tér, de túl sok vért vesztett és nagy fájdalmai is vannak. Ylarion csak egy megoldást lát: Phosphornak mielőbb vissza kell változnia. Márcsak azért is, mert mégha meg is gyógyulna sok-sok nap vagy hét alatt… mi lesz addigra a foglyokkal? Mert ugye ne feledjük, hogy Voltrán, a mocsári demiurgok vezérének fia mesélte, hogy vele együtt mások is a Mélységiek fogságába kerültek. Neki sikerült megszöknie. De a többiek… Szóval Voltran elmondása alapján mielőbb meg kéne keresniük őket és segíteni. Ha túl sokat várnak, a foglyok mind meghalhatnak. Ráadásul, ha Phosphor nem változik vissza, nem fog tudni segíteni a foglyokon, akiknek még ha élnek is… fel kell épülniük a szökéshez.

 

Amikor Phosphor magához tér újra, Ylarion figyelmezteti őt ezekre a dolgokra, de nem konkrétan. Csak utalgat, mivel nem tudhatja, hogy kik hallhatják őket. Megbeszélték amikor a zsarolás elkezdődött, hogy ha a palotába kerülnek, nem fedik fel senki előtt, hogy az egész a tervük része. Ráadásul amint a palotába érnek, az Árny meg is fenyegeti őket. Felszólítja őket, hogy csak addig maradhatnak, amíg Phosphor fel nem gyógyul. Akkor azonban Dzíosszal együtt távozniuk kell, különben végez velük. És megfenyegeti őket, hogy a történtekről és minderről nem beszélhetnek senkivel, még egymás közt se, mert akkor is végez velük.

 

Szóval Phosphor, Ylarion szavait hallva, pontosan érti, hogy miről van szó, hogy mit kell, mit kéne tennie. Addig még csak egyszer változott át, a legelején, amikor lezuhant váratlanul egy estén egy sziklaszirtről. Egyértelműnek tűnik, hogy ha újra át akar változni, le kell ugrania a toronyból, ahol éppen vannak.

Az első adandó alkalommal tehát, amikor magukra hagyják őket, Ylarion segítségével feltápászkodik és az ablakhoz botorkál. Székre, majd asztalra lépve jut fel a párkányra, majd letekint a mélybe. Hezitál. Ylarion azonban lelöki.

A terv jónak tűnt, de nem járt sikerrel. Phosphor nem változik át. A belső várudvar kövezetére érve még magához tér pár pillanatra, de aztán leáll a szíve és a légzése is.

Meséljem tovább?

 

Lidaster, aki gyógyító és egyben tüzes lidérc is volt, mint azt említettem, szinte azonnal meg is jelenik mellette és elkezdi az újraélesztését. Lidaster sokáig, nagyon sokáig nem adja fel, és közben a király is odaér. De végül meg kell állapítaniuk, hogy már nem tehetnek érte semmit. Abbahagyják tehát.

 

Aztán… már beletörődve keltek volna fel mellőle, amikor váratlanul egy erőteljes lökéshullám mindenkit hátratántorított. Mintha dobogni kezdett volna a mindenség, a testből kiindulva. A levegőben látni is lehetett a vízszintesen tovaterjedő erőhullámokat. A szívverés ütemére lüktetett. Aztán hirtelen átváltozott Phosphor bőrének színe feketére, majd lezajlott a teljes átváltozás is és hamarosan magához is tért.

Ylarion ekkor értette meg, hogy a zuhanáskor miért nem változott át. Akkor ugyanis számított rá. Nem volt tehát halálfélelme. Ekkor értette meg, hogy az átváltozást Phosphor természetes életösztöne indítja be, tehát akkor történik meg, amikor teste “már nem lát más esélyt” az életben maradásra.

Ezt követően Phosphor bár elég gyorsan regenerálódik a teste, még egy ideig úgy tesz, mintha gyengélkedne, hogy időt nyerjenek. Közben Ylarionnak már volt ideje körbesétálni a várban és Voltrán elmondása alapján megtalálta azt a titkos bejáratot, ahol a foglyokhoz be lehet jutni. A kijáratot, amin át Voltrán annak idején szökött.

 

Már csak Phosphor-nak kellett cselekednie. Kiültette a közelbe, mondván, hogy ott pihenget és drapériákkal lehatárolták azt a részt, mintha csak egyedül szeretett volna maradni. Aztán amikor magára hagyták, félrepakolta a köveket és bekúszott a kicsiny járaton, le a föld alá. (A foglyokat senki se őrzi.)

Sötét és szűk járatokon át haladt, de Voltrán leírása alapján pontosan ismerte az utat. Kilenc mocsári demiurgot talált odalent, közülük néhány már halott volt.

Kezdetben titkon étkeket és italt hordtak nekik, hogy megerősödjenek. Phosphor pedig szépen sorban újjáélesztette a holtakat. Ez nem ment egyszerre. Háromszor esett össze, aztán minden alkalommal vagy fél napig eszméletlenül feküdt. Tehát, ahogy arra már számítottak. A vár lakói persze nem sejtették, hogy mitől vannak váratlan rosszullétei és ez aggodalomra adott okot. De aztán mindig jobban lett. Végül pedig elérkezett az idő. Készen álltak mind. A szökés tervét is átbeszélték.

Phosphor azonban…. hisz ismerjük már jól… nem az a fajta, aki csak úgy csendben és lopva szeret lelépni.

És itt jön egy jó kis jelenet.

Ne feledjük, hogy Phosphor és Ylarion ekkor még mindketten azt hiszik, hogy az Árny a király!

A királlyal ugyan találkoztak, de mivel nagy volt az aggodalom és ijedelem Phosphor sérülései miatt, így a bemutatkozás elmaradt. Ráadásul a király nem olyan hivalkodó, mint az Árny és nem viselkedik úgy, mintha mindenkinél előrébb való volna, általában nem öltözik királyként előkelően és nem jár nagy, fegyveres kísérettel és mivel ráadásul a legjobb gyógyítók egyike is és részt vett a gyógyításban, Phosphor hiába látta őt minden alkalommal, valahányszor magához tért, meg se fordult a fejében, hogy ő lehet a király.

Látta ugyan, hogy ketten, ő és Lidaster jelentősen különböznek a többiektől, de mivel saját két kezével kötözte sebeit a többiekkel együtt, így álmában se gondolta volna, hogy ő maga a király.

Phosphort az egyik toronyban lévő lakosztályban szállásolták el. Amikor úgy gondolták, hogy eljött az idő, elküldte Ylariont, hogy hívja oda a királyt, mert beszéde van vele. Persze ezalatt az Árnyat értette és Ylarion is ugyanarra gondolt. Megbeszélték, hogy Ylarion amint szól neki, utána ő már nem tér vissza a toronyba, hanem csatlakozik a többiekhez.

Amikor megérkezik az Árny, amikor belép… Phosphor ott áll szemtől-szembe vele és mindent a szemébe mond nevetve…. még azt is, hogy a zsarolás csak színjáték volt, amihez a mocsári demiurgok vezérének semmi köze, mert az egész zsarolást ő maga találta ki és vitte végbe néhány kitaszított mocsárival és a Határvidéket az újraélő holtaknak játszották ki. Élvezte volna az Árny elképedt arcának látványát, ha azt nem fedi fekete füstből álló, gomolygó varázs. De még így is jól látható volt az Árny meghökkenése, ahogy döbbenten hátrébb lépett. Végül pedig azt mondja neki Phosphor, hogy miatta már nem kell aggódnia, mert már teljesen felépült, és ahogy “kérte” tőle, ő most el is megy, így nem kell aggódnia amiatt, hogy Dzíosz bármit megtudhat.

Hogy mikor tudja meg, hogy ki valójában a király?

Amikor majd egy következő kötetben az élőholtak lerohanják a birodalmat… és Phosphor nem akarja, hogy bárki meghaljon, meggyőzi őket arról, hogy sokkal hatásosabb és ijesztőbb, ha nem ölnek meg senkit, csak foglyokat ejtenek… és azt mondja nekik, hogy ha igazán rettenetesek és rémisztőek akarnak lenni, ha valódi hírnevet, hírhedtséget akarnak szerezni maguknak, akkor inkább azt érik el, hogy rettegjék őket élve. Akkor Phosphor velük tart a támadáskor és a kastélyba is bejutnak, leszállva a barbakánon, ami egy mellvéddel, bástyákkal körülvett nagyobb sík terület az egyik alacsonyabb torony tetején.

Akkor ismét szembekerül az Árnnyal és nevetve a szemébe mondja, hogy lám milyen könnyen lerohanta a birodalmát és adva az alkalom, hogy könnyen végezzen vele. Ekkor azonban előáll az igazi király, jelezvén, hogy ő a király. Jelen vannak azonban a leghűségesebb barátai is, pl. Lidaster… stb… és ők sorra egymás után szintén előlépnek, mindegyik azt állítván magáról, hogy nem, mert ő a király. Phosphor erre meglepődik, összezavarodik, majd bosszúsan otthagyja őket azzal a mondattal, hogy látja, túl szánalmasak, nem méltóak még arra, hogy végezzen velük. Bejelenti, hogy időt ad nekik, hogy felkészüljenek és összeszedjék a bátorságukat, mert így túl egyszerű lenne.

Visszatérve ehhez a történethez.

Szóval Phosphor a toronyszobában az Árny szemébe mondja a dolgokat. Közben odakint a foglyok előugrálnak és megszereznek néhány szárnyalót, majd egyikük beugrik hozzájuk az ablakpárkányra, várva Phosphort, hogy az kimondja mondandója utolsó szavait. Mivel Phosphor ekkor még nincs túl jól, csak már nem tudtak tovább várni, szóval bár azt mondja az Árnynak, hogy teljesen rendbe jött és ezért indul, mégis megcsuklik a lába, de a demiurgok a segítségére sietnek, mielőtt az Árny bármit is tehetne ellene.

Phosphor azt is kimondja az Árny előtt, hogy ő inkább a mocsáriak közt kíván élni, minthogy egy ilyen hazug és képmutató király zsarolásának engedve visszatérjen Dzíosszal.

A háttérben zajló véletlenek összjátéka folytán a valódi király közben megérkezik és a meglepő szavakat hallva, a háttérben, a folyosón megtorpan, így az utolsó mondatokat már jól hallja. Tenni azonban már nem tud semmit, mert minden pár pillanat alatt játszódik le és már el is tűnnek. Mire az őrség felocsúdik, és a nyomukba erednek, már szereznek egy kis előnyt.

A foglyok közt egyébként van egy demiurg leány, aki nem halott és aki szinte azonnal beleszeret Phosphorba, szóval az egésznek közben van egy kicsit romantikus vonala is.

A palotától nem messze van egy magas és hosszan elhúzódó hegy, a Határhegy, melynek csúcsa megközelíti a sárgásvörös fellegeket. Arrafelé egy trükkel lerázzák az őket üldöző mélységieket, majd végül sikeresen elhagyják a birodalmat és megkerülve mindent visszatérnek a mocsáriakhoz, ahol Phosphor a vezér elé áll és szembesíti az adott szavával.

Kiderül, hogy a vezér mindent tud már és nagyon büszke rá. Nagy ünnepséggel fogadják és hepiend.

Ja és még az is kiderül, hogy a vezér már akkor tudta, hogy az ő unokája, amikor kihajította. Ugyanis a hárpia asszony végső elkeseredésében, hogy hasson a demiurg vezérre, hogy megakadályozza azt, hogy Phosphort kitaszítsák a biztos halálba, a gyilkos rengetegbe száműzve… már akkor felfedi a vezér előtt, hogy Phosphor az ő fia, tehát a vezér unokája. És könyörög, hogy ne tegye ezt vele, ne taszítsa ki. A vezér erre csak elneveti magát és azt feleli akkor, hogy ha ez igaz, akkor pláne nem másítja meg a parancsát. Azt mondja, hogy ha Phosphor tényleg az ő vére, akkor ki fog találni valamit, hogy büszke lehessen rá. Aztán lehajíttatta a domboldalon őket. Még nem meséltem, hogy ez volt ama jelenet hátterében.

Szóval a végére így talál otthonra Phosphor.

 

Ezáltal hepienddel végződik ez a történet. De persze a kalandok folytatódnak. Mondanom se kell, hogy a következő kötetben váratlan dolog történik és Phosphor ismét hoz egy “rossz” döntést. Az izgalmak így folytatódnak, majd eljutunk addig a sztorihoz, amit már olvastatok és aminek a címe, Dermedt vágyak… amikor megy hazafelé az előző anyjához. Mert ugye mindegy ki az ember vér szerinti anyja. Sokkal erősebben számít az, hogy ki nevelte fel.

 

 
Kategória: Novellák

*Végzetes átváltozás III. – vége – összefoglaló | | Regényeim.hu
Válassz pénznemet!
HUF
KOSÁR
There are no products in the cart!
Continue Shopping
0

Meglepetés eKönyv!

Sikeres feliratkozás

There was an error while trying to send your request. Please try again.

Azzal, hogy feliratkozol, hozzájárulsz ahhoz, hogy emaileket küldjünk.