*A szöktetés


Nagyon szerette őt. Pedig oly sok év telt már el. Feledni azonban nem lett volna képes. Még az se zavarta, hogy a férfi szívéért mások is sorban állnak. Tudta, senkit se enged magához közel a fogadalma miatt. Elfogadta a döntését. Felnézett rá, tisztelte őt és megtanulta hol a helye. Csendes rajongója, hűséges tisztelője lett, aki teljesítette a férfi minden parancsát, minden kérését, ahogy több száz millióan tették, hiszen ő volt a király.

Azóta, hogy először találkoztak, oly sok esztendő eltelt már. Újjá is született, de szíve semmit nem feledett. Eljött az idő, amikor ismét rátalált és időről-időre meglátogatta, de még mindig nem fedte fel előtte az érzéseit. Hogy is tehette volna? Jól tudta, hogy esélye se lehet közelebb jutnia hozzá. Már réges-rég, még az előző életében beletörődött ebbe.

Valamiféle varázslat volt talán, nem tudni, de valahányszor kimondta a férfi nevét, ha elég sokszor elismételte, feltámadt benne, körötte egy erő, mely átfogta, elragadta és vitte őt téren és időn át ki tudja hová, egyenesen a királyhoz és hamarosan ott, mellette térdepelve eszmélt magára.

Ezúttal is így történt. Letérdepelt, nehogy elessen és elkezdte suttogni a nevet és csak mondta és mondta, lehunyt szemekkel és várt. Aztán érezte, ahogy vibrálni kezd benne és körötte a világ, az erő pedig lassan körülfolyta, de ő csak összpontosított és nem törődött semmi mással csak a névvel és rágondolt, kedves, megnyerő arcára, nehogy kizökkenjen a varázslatból. Aztán a különös energia hirtelen hátrarántotta és már vitte is hegyeken-bokrokon, téren és időn által, ki tudja merre vagy hová. Kellemetlen volt, de nem tehetett mást, amióta a teleportáló medaliont visszavették tőle, ahogy mindenkitől. Túl veszélyessé vált az Ármányok miatt, akik általa bárhol és bármikor felbukkanhattak, már akár a palotában is.

Aztán néhány perc múlva megérkezett és tisztulni kezdett körötte a kép. Sötét márványcsarnokban térdepelt. Sötétebb, borongósabb volt most az a világ, mint addig valaha. Talán csak azért, mert kevesebb fáklya égett a falakon? Vagy valami baljós készülődött? Még nem sejtette.

Felnézett és ott állt a király, nem messze, mindössze méternyire tőle, háttal, de mivel minden tekintet felé fordult érkezését és az általa keltett fényt látva, így az uralkodó is rátekintett. Ahogy felnézett rá, megnyerő vonásaira, szépen ívelt szemöldökére, szívét ismét elöntötte az a kellemes, megnyugtató érzés, melyet csak az érezhet, aki már rátalált egy erős, magabiztos és mindenkit védelmezni képes férfire. Nem is sejtette, hogy éppen fordítva áll a helyzet és ebben a világban rá gondolnak úgy, mint a király őrangyalára. Hiszen váratlanul jelent meg, gyakran nehéz pillanatokban és már oly gyakran segített. Igaz, nem mindig sikerült úgy teljesítenie, ahogy szeretett volna. Sajnos még nem uralta se a teleportálást, se a gyógyítást, sőt az alakváltást se teljes mértékben, ráadásul egy sor képessége még vissza se tért. Távolról se volt már olyan, mint rég, aminek nagyon nem örült. Nem szerette, hogy vannak korlátai, így el se fogadta azokat. Ebből aztán csak további gondok adódtak. Mégis. Nagyon sokra tartották és az ott élők úgy képzelték, hogy egykori lényének szelleme, örző lényként jelenik meg újra és újra, hogy továbbra is óvja a királyt, ha kell. Sokan tisztelték. Még többen rettegték nevét. Ő azonban mindennek nem igazán volt még tudatában.

Zavartan pattant talpra, bár még szédelgett picit az erő miatt, melyet uralni képes még mindig nem volt. Aztán, miközben a király kedves pillantása rászegeződött, sietve hátrált meg, szabadkozva:
– Elnézést, nem akarok zavarni. Ne is törődjön velem, csak ide hátra elvonulok és nem szólok egy szót se. Csak szeretném egy kicsit nézni önt, ha lehet.

A király nem bírta ki, hogy erre el ne mosolyodjon, de nem szólt semmit, csak visszafordult a körégyűlt pokolian rossz kinézetű alakok felé és suttogva váltott még velük pár szót, aztán elnézésüket kérte és odajött hozzá. Addigra már, ahogy ígérte, hátrébb álldogált, egy átjáróban, mely egy másik helyiség felé vezetett. A falnak dőlt, ahogy szokott, karba tett kezekkel.

Meglepte, hogy a király váratlanul megindult felé és szíve egyre hangosabban kezdett zakatolni. Vajon mit akarhat tőle? Hisz ő egy senki. Miatta ott hagyja az uralkodó a népét, tanácsosait? Pedig szemlátomást fontos ügyről lehetett szó.

Amikor odaért hozzá, mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, közbe is vágott, nem gondolva arra, hogy ez mekkora tiszteletlenség.
– Tényleg nem akarok zavarni. – jegyezte meg, de a király csak intett, hogy kövesse, miközben ennyit suttogott:
– Beszélnünk kell.
Nem tudta elképzelni, hogy mi lehet a gond. Hirtelen azt hitte, hogy megint megszidja őt, hisz már százszor elmondta neki, hogy nincs kedvére az, ha váratlanul megjelenik. Ezért vette vissza a teleportáló medaliont. Mindenkitől. Tőle is. De amikor megállt és megfordult, a király szemei szomorúan csillogtak és suttogón folytatta:
– Háborús helyzet van. A demiurgok egyik rettenetes fajtája feljött a mi szintünkre, megtalálva és újra megnyitva egy átjárót és eljutottak a birodalom határáig. Ez most nem a legjobb idő, hogy itt legyél köztünk. Veszélyes és nem tudok rád figyelni se. Remélem, megérted.

Persze, hogy megértette, de nem tudott hirtelen mit felelni. Ő addig is ott volt, ha kellett ha nem és bármit megtett volna a királyért. Az uralkodónak tudnia kellett volna, hogy számíthat rá. Hisz már nem egyszer bizonyított. Igaz, időnként több gondot okozott, mint hasznot. Pedig ártani sose akart. Arra gondolt, hogy talán a király most ezért küldené el. Meg se fordult a fejében, hogy valójában mennyire szereti őt.


– De… talán tudnék segíteni… valamiben. – suttogta válaszát.
– Most nem. Ez most túl veszélyes és minden perc számít.
– De a képességeimmel hasznára lehetnék. Bár nem ismerem a helyzetet, de nem is kell elmagyaráznia. Tudja, hogy feltételek nélkül bízom önben. Amit mond, azt megteszem.
– Nem úgy tűnik. – jegyezte meg rosszallóan a király.
– De tudja, hogy kész vagyok akár meg is halni Önért és a népért. – tekintett a fura, pokoli alakokra a háttérben, akik réges-régen ádáz ellenségei voltak, de aztán nagy nehezen sokerült elérnie, hogy bízzanak benne és befogadják. Végre volt otthona. Köztük. Végtelenül hálás volt ezért.
– Igen. Tudom, hogy meghalnál értünk. – felelte a király összevont szemöldökkel – És éppen ezért nem akarom, hogy itt legyél. Csak remélni merem, hogy ezúttal teljesíted a kérésem és elmész.

Már felelt volna, de ebben a pillanatban nyílt az egyik ajtó és két zord, fegyveres kíséretében három aprócska gyermek futott be, mind a királyhoz rohanva boldogan és kezére, lábára csimpaszkodtak. A legidősebb alig lehetett hatesztendős, míg a legkisebb amolyan kétévesforma. Meglepte ez a váratlan fordulat. Miközben a gyermekek zsibongtak és a király, aki szemlátomást az apjuk volt, csendre intette őket és kedves szavakkal nyugtatta az apróságokat, ő csak nézte a csodaszép családi jelenetet, nagy szemekkel, döbbenten és sietve hátrált meg. Neki is ment az egyik díszoszlopnak és le is verte véletlenül a szárnyaival a rajta álló ódon, hellén korból való vázát. Az, csörömpölve hullott a márványra, darabjaira törve, mire minden elnémult. A gyermekek riadtan néztek rá. Ekkor jutott eszébe, hogy mily rettenetes a külleme. A fekete bőre, hegyes szarvai, hatalmas bőrszárnyai, karmai, zölden fénylő szemei… A király jelenlétében, ebben a világban, mindig hajlamos volt megfeledkezni erről, mert az uralkodó minden rendű és rangú lényt, küllemétől függetlenül egyformán, barátsággal kezelt. De ahogy abban a pillanatban azok a csöppségek rápillantottak… Jól tudta. Azonnal tudta, hogy többé neki nincs már ott helye, de menni még nem bírt. Annyira megdöbbentette ez a váratlan fordulat. Érteni akarta, miként mindent az életben.
– Dehát… – suttogta – Ez miként lehetséges? Az ön gyerekei?
– Igen. – felelte a férfi egyszerűen, majd miután rendre és csendre intette a kicsiket és kiadta fegyveres kíséretüknek a parancsot, hogy hová vigyék őket, ahol biztonságban lehetnek, ismét felé fordult, mert tudta, magyarázattal tartozik.
– De hogy lehetséges ez? – hangzott a kérdés, amikor ismét kettesben maradtak – Hiszen Ön… Önnek volt egy fogadalma, hogy sose sz… – nem mondta ki. Elakadt a szava.
– Sok ezer éve már annak – felelte a férfi. – Nem várhatja el senki tőlem, hogy…
– De az örök élet?
– Az örök fiatalság nem halhatatlanság. De most ne erről beszéljünk. Mint mondtam, bármely pillanatban megindulhat a támadás. Most minden figyelmemre szükség van.
– És a gyermekek édesanyja?
– Na, jó! Elmondom. Elrabolták. Éppen a kiszabadításán dolgozunk. Ezért is fontos lenne, hogy ne légy láb alatt. Tudod jól, hogy nem uralod a képességeid és gyakran több a baj belőled, mint a haszon. Tudod, hogy kedvellek, de most nem akarom, hogy itt legyél talp alatt. Menj haza!

Hirtelen oly távolinak tűntek a gyengén lobogó fáklyafények és még baljósabbnak tűnt a sötétség. Nem tudott mit felelni. Csak kedveli? Láb alatt van? Csak a baj van belőle? Mindezt még le is nyelte volna, de, hogy menjen haza? Egek! Talán már nem ez az otthona? A király szájából ezt rettenetes volt hallania. Ha már ő se áll mellette… Ha már neki se számít… ha már szerinte nem ez az otthona… Egyre csak visszhangzott szívében, lelkében, elméjében, benne és körötte ez a két szó… Menj haza! Megtántorodott egy pillanatra. Észre se vette, hogy a király odakapott, mert azt hitte, menten össze esik. Nem érhette azonban el a karját, mert hátrált közben egy lépést. A férfi tudta, hogy most alaposan megsértette, de remélte, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy távozzon. Voltak már elegen így is, akikért aggódnia kellett.
– Jól vagy? – kérdezte a király.
– Semmi bajom. Megértettem. Menjen! Én is megyek. – felelte rideg, színtelen hangon, azzal már fordult is, hogy távozzon.
A király nem ért rá tovább foglalkozni vele. Visszatért az övéihez. Ő mindeközben sietve ment hátra, hogy gyalogosan távozzon, megfeledkezve arról, hogy teleportálnia kéne. Csak egy pillanatra tekintett hátra, mielőtt megfogta a kilincset. A király már visszaért a mélységiekhez és osztotta a parancsait. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy sosem tartozott igazán közéjük, csak áltatta magát. Újabb és újabb kilincs, újabb és újabb ajtó. Észre se vette, amikor kilépett a vár belső udvarára. Hűvös, fagyos szél csapta meg arcát. Még soha nem érzett ilyet ezen a vidéken. Körültekintett. Koromsötétség vette körül. Egek! Mi lett ezzel a vidékkel? Mi lett a világgal, amire emlékezett?

Váratlanul valami rettenetes hang hallatszott ki a sötétségből, háromszoros visszhangot vetve, majd pedig a következő pillanatban valami óriási, szőrös fenevad vetette reá magát, amitől hátratántorodva feküdt el a köveken. Sajgott is tőle minden porcikája, de volt ennél nagyobb baja is. Tudta, ez a rém pillanatok alatt szét tudná szaggatni.

Az óriási állat azonban nemhogy széttépni nem akarta, de háromfelől nyaldosta őt örömében. Lassan átváltott látása éjszakai üzemmódba és ki tudta venni a három, óriási busafejet. Felismerte. Cerb volt az, a kutya, mely már oly sokszor megmentette az életét. Megkönnyebbült szívvel viszonozta őszinte szeretetét, átölelve őt. Lám csak, mégis van, akinek számít, van, aki sose feled, aki mindig őszinte, aki feltétel nélkül szeret. Aztán feltápászkodott, mert az állat eszébe juttatott egy gondolatot. Feltétel nélküli bizalom és szeretet. Igen. Amit ő mindig megkapott a király részéről. Már akkor is, amikor még senki nem hitt benne. Sőt! Már akkor is, amikor még oly sokan akarták a halálát. A király akkor is hitt benne. Az első pillanatoktól kezdve. Ő mégis kételkedne? Hisz éppen az a lényeg, hogy történjék bármi, számíthatnak egymásra. Mégis mi joga lenne arra, hogy ítélkezzen felette a döntése miatt? És mégis mi lehetne elég ok arra, hogy eltávolodjon a királytól és többé ne segítse? Mélyet sóhajtva állt fel. Már tudta, mit kell tennie, de azt még nem, hogy miként. Aztán eszébe jutott a gyermekek szőke haja és erről egy leány, Cynidor (Szünidor). Mi van, ha ő az édesanyjuk? Végülis több, mint valószínű, hogy ha a király egyszer úgy döntött, hogy megszegi fogadalmát, akkor azt vele együtt tette meg. De miért nem szóltak neki eddig? Miért nem mondták meg? Hisz már oly régóta járt hozzájuk. Ennyire nem bíznak benne? Vagy csak ennyire nem számít a léte? Mélyet sóhajtott, majd arra gondolt, hogy mindegy is. Történjék bármi, ő az adott szavát nem feledi. Nem feledheti. És különben is… ha valóban Cynidor van veszélyben… Nagyon szerette a lányt. Az első pillanattól kezdve kedvelte. Annak ellenére, hogy az, folyton csak a fiatalemberről tudott beszélni és róla áradozott, pedig akkor még nem is volt király. Újra sóhajtott egy mélyet. Mindig is sejteni lehetett, hogy ők ketten egyszer összejönnek. Azzal letérdepelt a földre, behunyta a szemét és suttogni kezdte, ezúttal a lány nevét. Lassan érezte, hogy gyülekezik körötte az erő, hogy magával rántsa, ám ekkor rákiáltott valaki.

Először azt hitte, hogy a király vette észre, de nem. Csak két fekete figura volt. Mélységi árnyak, a király népéből.
– Mit akartok? – kérdezte.
– Veled tartanánk.
– De azt se tudjátok, hová megyek. – lepődött meg.
– Miért? Nem Cynidort akarod kiszabadítani?
– Tényleg ő a fogoly?
– Bizony. Siessünk!
– De a király akarata ellenére megyek. Ha sikerül a tervem, ha nem, nem fogja díjazni, hogy részt vesztek benne.
– Nincs most erre idő. Pillanatok is számítanak. Ha nem sietünk, kivégzik.
– De mi szükségem nekem rátok?
– Mindig jól jöhet néhány plusz erős kar. Ezenkívül mi ismerjük a terepet. Te nem.
Ez meggyőző érvnek tűnt. Megfogták hát mindannyian egymást, de leginkább őt és elkezdett összpontosítani, miközben ismételgette a nevet. Lassan, ahogy lenyugtatta elméjét, ismét visszaváltozott, bőre is kifehéredett és ismét teljesen emberi lett. Végzetesen emberi.

Pár pillanat és egy nedves, sötét, nyirkos helyen találták magukat.
– Hol vagyunk? – suttogta.
– Ez a hatodik kör földjének mélye. Itt él ez az irtózatos nép valahol, de senki se tudja pontosan, hogy hol, ezért nem is juthat el teleportációval senki ide. Ha te nem vagy, esélyünk se lenne megszöktetni. A királynak be kéne hódolni. Mi már voltunk itt foglyok. Cserével szabadultunk. De azóta többet akarnak.
Suttogta egyikük, miközben sietve lépkedtek, már amennyire a sötétben tudtak. Szerencsére a demiurgok igen jó látással rendelkeztek, ő pedig érzékelte a hőt, tehát az alakzatokat.
– Nem úgy értettem. Cynidor mellett kellett volna megjelennünk.
– Bizonyára így is történt, csak véletlenül a cellája falának túloldalán. Ezért most tennünk kell egy kis kerülőt.
– De biztosan őrzik. Mi lesz, ha belefutunk egy ilyen rémbe?
– És te még egyedül akartál jönni? Nesze! Itt a furkósbotom. Ezzel megkenegetheted.
– De nem igazán tudok harcolni.
– Megint? Vagy még mindig? Na mindegy. A lényeg, hogy hasba üsd, majd amikor ettől meggörnyed, akkor állon. A többit intézzük. – tette még hozzá, de meg se állt közben. Így értek oda nemsokára egy nagy nyíláshoz, melynek túloldalán fények égtek egy óriási barlangszerű helyiségben. Odabent a foglyokon kívül rengeteg rém is bóklászott, láncaikat vonva maguk után. A földön heverők közt, a szélen, hamarosan felismerték a lányt. Nem kötözték meg, ahogy a többieket se. Nem volt szükséges. Megkínozták már őket annyira, hogy mozdulni se bírtak, nemhogy szökni. Vér és piszok áztatta arcát, korbácsnyomok szaggatták ruháját. Így feküdt a kemény köveken. A nagy agyarú, primitívnek tűnő lények közben fel-alá járkáltak és a korbáccsal oda-odacsaptak, hol jobbra, hol balra. Eközben csendben lapultak. Nem tudták még, hogy mit tegyenek.
– Odafutunk, megérinti és visszateleportál gyorsan. – suttogta az egyik.
– Nem. – ellenezte a másik – Nem látod? Több fogoly is van. Senkit se hagyhatunk hátra. Rajtuk állnának bosszút.
– De rengetegen vannak. És elszórtan. Lehetetlen mindenkit megmenteni. Csak azt érjük el, hogy mi is itt veszünk.

Ekképp tanácskoztak, de váratlanul elakadt a szavuk, mert főhősünk felállt mellettük és átváltozott. Újra éppoly rettenetesen nézett ki, mint egykoron. Persze csak önmagához és nem a jelenlévőkhöz képest. Aztán levette jobbjáról a kesztyűjét és mielőtt még feltartóztathatták volna, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, belépett a helyiségbe. Sietve pattantak fel a nyomában és követték őt, bár félő volt, hogy a halálba.
– Mi ez a félmunka? – kiáltotta belépve és összevonta a szemöldökeit. Hegyes szarvain csillogtak a fáklyák fényei. – Azonnal szedjetek össze minden foglyot és hordjátok oda a sarokba, egy halomra! – adta ki az utasítását.
– Te meg ki vagy és mit intézkedsz itt? – háborodott fel egyikük és odalépett elé, de ő állta sárga pillantását.
– Az új gazdátok vagyok. Elfoglaltuk ezt a szánalmas odut. Úgyhogy tedd amit mondtam, különben…
– Különben? – mérte végig az agyaras rém.
– Csodálom, hogy nem ismersz, de bemutatkozhatok. – felelte, majd arra gondolt, bár az erő feléledne tenyerében… és így is történt. Kékes, foszforeszkáló fény kezdett gomolyogni jobbjában, miközben felemelte azt és kieresztette karmait. – Tényleg meg akartok halni páran, vagy teszitek amit mondtam? – azzal tett felé egy lépést, miközben fenyegetően tárta szét sötét bőrszárnyait és így folytatta – Egy a célunk. A birodalom megszerzése. Eldönthetitek, hogy kínkeservvel megdögletek, vagy velünk együtt vonultok be a mélységiek palotájába. Döntsetek, de gyorsan, mert nincs erre időm!

Erre elbizonytalanodtak. Aztán úgy gondolhatták, végülis semmi nincs abban, ha összehordják egy helyre a foglyokat, így hát nekiláttak. Nem ismerték még őt. Nem tudhatták, hogy az a fura, különös energia, ami a tenyeréből áramlott, csupán gyógyítani képes és sohasem gyilkolni. Ez volt a szerencséje. Úgy tűnt, ismét jól blöfföl. Csak a mellette állók ismerték titkát és tudták, hogy amióta újjászületett, már távolról se a régi. Tudták milyen sokat kockáztatnak, de nélküle nem juthattak volna el odáig. Hamarosan elkészültek, miközben ő fel-alá járkált és időnként bele-belerúgott csizmás lábával egy-egy fogolyba, hogy az, fájdalmában arrébb mozdulva a többiekhez érjen. A rabtartók nem sejtették, hogy mi ezzel a célja. Elnézve arcát, összevont szemöldökeit, villogó smaragdzöld szemeit, azt gondolták, hogy hozzájuk hasonlóan igencsak kegyetlen teremtés lehet.
Aztán végre elkészültek.
– Most pedig kifelé! Őrizzétek a bejáratokat, nehogy valaki bejöjjön, amíg megkínzok pár foglyot!
Meglepve néztek egymásra.
– Kétszer kell mondanom? – fordult feléjük dühöt színlelve.
Erre, mivel úgy látták, nincs ebben semmi rossz, illetve jó… így aztán elhagyták a helyiséget.

Sokat gondolkozott közben, hogy hová teleportálhatná őket, ennyiféle lényt… csak olyan helyre lehetett, amit mindenki ismert, és ami elég nagy ahhoz, hogy mindenki elférjen. Látta már jól, hogy nem képes pontosan célozni és nem lett volna jó, ha valaki oda érkezik, ahol valami fal vagy hasonló áll. Aztán eszébe jutott a fa. Nemrég hallotta, hogy az első almafát, a tudás fáját mindenki ismeri a birodalomban. Ünnepet is szoktak tartani körötte. Ő is emlékezett e fára. Egyszer meg is mutatták neki azóta. Megfelelő célpontnak tűnt tehát. Csakhogy akadt még egy komoly gond. A foglyok nem mindegyike volt magánál. Tudta, adnia kell az energiájából. Akkor viszont talán nem lesz elég ereje arra, hogy kivigye őket…. túl sokan voltak. Mit tegyen? Eszébe jutott, hogy talán nincs már sok idő, mert közeleg a reggel és már-már érezte is, hogy éled az erő, mely látszólag akarata ellenére is képes volt magával rántani. Sietve rázta meg a fejét. Nem hagyhatta. Életek múltak rajta. Nem volt idő tétovázni. Letérdepelt tehát Cynidor mellé úgy, hogy a bejáratok felől ne lássák, és megérintette. Azonnal felizzott tenyeréből a fény, majd végigfutott mindenkin és sorra tértek magukhoz.
– Gondoljatok az almafára! – suttogta, majd ismételgetni kezdte, de úgy tűnt, nem követi mindenki az útmutatását.
– Nem lesz jó. – hallotta az egyik társa hangját – Nem menthetünk meg mindenkit. – szavára ő is észrevette, hogy a bejáratoknál figyelők gyanakodni kezdtek. Tudta, nincs mire várnia. Vagy az ő elméje egyedül lesz képes a teleportációra vagy sem. Másik kezéről is lerántotta a kesztyűjét és immáron két kézzel érintette meg Cynidort. Behunyta szemeit és összpontosított. Mindenkit fel akart gyógyítani, mindenkinek vissza akarta adni az erejét, hogy képesek legyenek harcolni önmagukért. Társai látták mire készül és nem értek hozzájuk. Elhatározták, hogy maradnak azokkal, akiket nem tud majd kijuttatni.
– Csak Cynidort vidd! – súgta egyikük, de ő nem az a fajta volt, aki szokott hallgatni a tanácsokra. Elképzelte, hogy a kezéből áramló erő mindenkihez elér és már rántotta is őket magával téren és időn által.

Egy étterem előtt találták magukat a következő pillanatban, de nem értette, hogy kerülhettek oda. És hirtelen fogalma se volt arról se, hogy miféle világban vannak. Tudta, hogy nem uralja a képességeit, de a célt még sose tévesztette el. Igaz, eddig mindig a királyhoz igyekezett és mintha az egyszerűbb lett volna. Tétován, bukdácsolva próbált talpra állni és felmérni a helyzetet. Csalódottan látta, hogy alig pár foglyot sikerült magával ragadnia. Nem sejtette, hogy a többiek magukhoz térve, szabad akaratukból döntöttek így. Nem akarták a halálát. Márpedig tudták, hogy ezzel alaposan túlterhelné magát. Maradtak inkább, megszakítva az erő áramlását. Még alig tekintett körül a hajnali szürkületben, amikor meglátott néhány férfit. Azok is észrevehették őt. Fogalma se volt hová kerültek, de az azonnal látszott, hogy az idegenek megpillantva nagyon feldühödtek, hevesen káromkodni kezdtek. Most döbbent rá, hogy elfeledett visszaváltozni és külleme okozza a gondot. Tudta, hogy ennek fele se tréfa.
– Mennünk kell! Azonnal fogja meg mindenki a mellette lévőket! – azzal, bár már alig tartotta magát, de letérdepelt és megfogta ismét Cynidort, behunyta a szemét és ismételgetni kezdte ezúttal a király nevét. Az erő pillanatok alatt körülfogta és rántotta is őket magával hátrafelé, téren és talán időn is által. Még látta, hogy előkerültek a fegyverek is és hallotta az eldördülő lövéseket. Csak remélhette, hogy az erő gyorsabb a feléjük száguldó golyóknál. Tévedett.

Amikor végre ismét a palotába ért, elborult a rideg márványon és nem bírt többé felkelni, miközben hallotta, ahogy körötte megelevenedik mindenki, ahogy fogadták a vele érkezőket. Neki azonban már nem maradt ereje semmire. Egész testét rázta a hideg. Rosszullét környékezte. Az erő, mely teleportáláskor körülvette, nem oszlott el róla. Vitte volna magával tovább, mint aminek parancsolni többé már nem lehet, de küzdeni próbált ellene. Nem akart még menni, de másra se gondolt, csak azokra, akiket hátrahagyott. Az erő emiatt rázta egész testét, mint a forró láz, amit csak a hűvös márványlapok enyhítettek valamelyest.

A király ekkor érkezett oda.
– Nyugalom! Minden rendben lesz! – azzal megpróbálta lefogni – Nézz rám!
– Nem! Ne érjen… hozzám! Vissza fogok… az erő visszaránt…

A királynak azonban eszébe se volt otthagyni őt. Sietve bontotta szét ruháját, hogy a töméntelen vér forrását megkeresse. Ő is gyógyító volt. A legjobbak egyike. Nemsokára meg is találta a golyó ütötte sebet. Szerencsére azonban nem akadt fenn sehol. Biztos volt abban, hogy öngyógyító képessége által főhősünk hamarosan rendbe jön, de azért leszorította a sebet, nehogy addig is elvérezzen. Cynidor közben sietve lépett a falhoz és átállította a fáklyák fényeit. Pillanatok alatt több ezernyi harcos gyűlt köréjük a csarnokba. Nemcsak demiurgok, de fehér fények is voltak köztük, akiknek elég erejük volt ahhoz, hogy megtámogassák a készülő teleportálást és ezzel a gyógyulását is elősegítsék. Mindenki megfogta a mellette állót. Aztán még egy pillanat, főhősünk nem bírt tovább ellenállni és már rántotta is mindannyiójukat az erő vissza, téren és tán időn át. Amikor a barlangba érkeztek, sebe már be is forrt, de már alig kapott levegőt, szíve oly gyorsan kalimpált. Sietve felkelt, de ájulás környékezte. Miközben körülöttük összecsaptak a pallosok az ellen fegyvereivel, ő visszarogyott a nyirkos földre. A király aggódva térdepelt mellé.
– Minden rendben lesz! – kiáltotta – Tarts ki! Pillanatok alatt legyőzzük őket és visszatérünk.
Ráemelte tekintetét. Őszintének tűnt. Úgy látszott, valóban aggódik, tényleg számít neki a léte, de nem akarta túl komolyan venni. Nem akart megint csalódni. Közben eszébe jutott ismét, hogy közeleg a reggel és érezte, az erő hamarosan újra magával rántja. Tudta, már nem fog tudni ellenállni. Elmosolyodott hát és a királyra emelve smaragdzöld tekintetét, csak ennyit suttogott:
– Akkor én megyek is!… Nehogy még több bajt okozzak. Megyek is… haza!
Nyomta meg különös gúnnyal a szót. Azzal, még mielőtt a király bármit tehetett volna, felvillant a fénye és eloszlott a térben a férfi kezei közt, mintha sose lett volna ott. Úgy mintha nem lett volna több, mint egy álom, egy varázslat, a képzelet játéka.

Gúnyos volt, cinikus és ismét utálatos, ahogy már oly sokszor, de nem bírta ki, hogy rá ne világítson arra, ami annyira szaggatta a szívét. A király csak térdepelt a hűlt helye mellett és arra gondolt, hogy nem lenne csoda, ha azokután, amiket mondott neki, többé nem látná már. Közben a harcosai lerohanták az ellent és mielőtt még azok felocsúdhattak volna, mindenkit megkötöttek és elfoglalták az egész barlangrendszerüket, közben még több foglyot találva meg és szabadítva ki. Így győzték le végül ezeket az agyaras teremtményeket, akik azt hitték, zsarolással legyőzhetik a Mélységi Birodalmat.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Megkedvelted főhőseinket? Olvasnál még róluk vagy más történetek érdekelnek?

Kattints IDE!

*A szöktetés |
Válassz pénznemet!
EUR euró