Spoilerek

  1. jelenet: Phosphor szemszögéből:

      Megkötöztek, majd kivonszoltak a rétre, hogy jobban szemügyre vegyenek. Érdekes volt a viselkedésük. Mintha tudták volna, ki vagyok. Mintha egy ismert és nagyon elvetemült ellenségüknek tartottak volna, akit végre sikerült elfogniuk. Minden mozdulatuk, arcuk és hangsúlyuk erről árulkodott. Már láttam, ennek cseppet se lesz jó vége, de semmit se tehettem. Aztán, lovaik után kötve elvonszoltak a közeli falujukba. Mire odaértünk, már alig éltem. Ott kikötöttek egy oszlophoz, majd mindenki körém sereglett, beleértve a nép apraját-nagyját, hogy megbámuljanak. Megvető szavaikból és az indulatból, ami bennük forrt, tudtam, végezni fognak velem. Egyszer csak azonban mindenki elcsendesült. A tömeg szétnyílt, utat engedve egy lovasnak. Az, odalépdelt hozzám és megállt. Felnéztem. Egy fiúcska ült a nyeregben. Alig lehetett tizennégy esztendős. Előkelő ruházatán és tartásán látszott, hogy gazdag család sarja. Lepattant a nyeregből, majd letérdelt mellém és megszólított. Hangsúlyából érzékeltem, kérdez valamit.

– Nem értem… – szóltam.

Erre meglepetésemre az általam beszélt nyelven folytatta:

– Ezek szerint nem vadállat vagy, hanem értelmes lény, mint mi?

– Aligha lehetek… annyira értelmes, … mint azok, … akik… amint meglátnak valakit… félholtra verik. – suttogtam, fájdalmaim ellenére is enyhe mosollyal a szám szegletében.

      Nem féltem. Miért nem éreztem még mindig a félelmet, még ebben a helyzetben sem? Pedig a halál már oly közel ért hozzám.

      Mi ez a könnyedség? Mintha nem számítana az éltem. Nem érdekelt mi történik velem. Csak az igazságtalanságra tudtam gondolni, arra, hogy nem tettem semmit, amivel ezt a bánásmódot vagy akár a halált kiérdemeltem volna. Addig azt hittem, ha jó vagyok, csak jó dolgok történhetnek velem, de most perdült köröttem egyet az egész világ.

      Mintha egy hosszú, boldog, de értelmetlen és unalmas álomból ébredtem volna új létre. Mintha csak most eszméltem volna a valóságra. Mégis, oly álomszerűnek tűnt ez az egész. Miért változtam át? Ki vagyok? Lehetséges lenne, hogy mindez valóban megtörténik velem? Nem csak álmodom az egészet?

      De az erős fájdalom, melyet minden porcikámban éreztem, egyértelműen jelezte, a választ. Nem. Ez nem egy álom. Ebből nem ébredhetek fel.

      Addig még sose beszéltem vissza senkinek. Nem volt ilyesmire szükségem. A legnagyobb egyetértésben nevelkedtem és éltem népünk többi tagjával. Most azonban, lázadtam volna minden ellen. Ezzel önmagamat is megleptem.

– Bizonyára megtámadtad őket, ezért védekeztek. – felelte a fiú.

– Nem… nem támadtam meg… senkit. – suttogtam.

      A fiú erre az övéihez fordult és váltott velük pár szót, mire azok feleltek neki. Közben összevont szemöldökeik alól gyilkos pillantásokat lövelltek felém. Tudtam azonban, ha időt nyerek, az életmentő lehet, mert sebeim közben akár teljesen be is gyógyulhatnak és mivel erre valószínűleg nem számítanak, így amikor felpattanok széttárva szárnyaim, meglephetem őket annyira, hogy megszökhessek. Igaz, előbb még béklyóimtól is meg kéne szabadulnom.

– Ki vagy hát? És miféle lény? – fordult ekkor ismét felém a fiú.

      A kérdés váratlanul ért. Nem tudtam mit feleljek.

Azt nem mondhattam, hogy én vagyok Phosphor. Ezt a nevet messze földön ismerik, akárcsak népem valamennyi tagjának nevét, tudják ki ő és azt, hogy nem így néz ki. Aligha hinne nekem bárki. Aligha hihető a történetem. És hogy mi vagyok? Magam se tudtam. Ugyan mit felelhetnék hát?

– Valaki vagyok… aki nem akart ártani… senkinek. – feleltem. – Csak… erre vitt utam.

      E szavakra elgondolkodva nézett rám.

– Ha igazat mondasz és nem ártó szándékkal érkeztél a vidékre, akkor elnézésedet kérem. – szólalt meg végül – De hallottunk egy történetet egy szörnyűséges lényről, aki el fog jönni és elhozza a pusztulást. És ahogy leírják küllemét… ez a szörnyű lény, a történetek szerint éppen így néz ki. Azt mondják, ezért vetették rád magukat. Biztosak abban, hogy te vagy az. Ezért akarnak megölni téged.

– Miféle lény? – kérdeztem kíváncsian.

– Van egy új hit, amiről beszélnek. Azt mondják, valójában egy az Isten, az atyánk és ellenfele maga a Gonosz, aki egy rettenetes lény… fekete bőr, kecskééhez hasonló szarvak, denevéréhez hasonló szárnyak, függőleges pupillák, hegyes karmok… És ez a lény rettenetes, mindenkit meg akar ölni, mindent el akar pusztítani. El akarja pusztítani az egész világot. Az ember alapvetően jó. Ettől a gonosztól ered minden ártó cselekedet, ő az, aki mindenkit rávesz a rosszra. Sátánnak nevezik, de az eredeti neve Lucifer volt.

– Ehh. – nevettem fel, már csak azért is, mert kezdtem jobban lenni. – Nem tűnik fel, … milyen logikátlan… ez az egész? … Tenni valamit, … aztán ráfogni… valaki másra???…… Megölsz valakit… de nem… nem a te hibád… mert van valaki… egy gonosz… és az tehet mindenről… Nem csak a gyávák hárítják másra tetteik után a felelősséget?

– Ez igaz. Mégis egyre többen hisznek benne. És ami még fontosabb, egyre többen félik. Mivel tudod bizonyítani, hogy nem te vagy az? Gondolkozz, különben nem tudok segíteni rajtad!

E szavai megleptek.

– Segíteni? Nekem?… Miért akarnál segíteni? És… miként tudnál?

– A nevem Árlen herceg. Én vagyok e nép királyának legidősebb fia. Szavam parancs a számukra. De még magam se vagyok biztos abban, hogy bölcs dolog lenne elengedni téged. Nem tudhatjuk mi az igazság. Aligha bízhatunk benned és engedhetünk szabadon. Lehetséges, hogy amint lehullanának kötelékeid, végeznél velünk. Viszont nem tűröm az igazságtalanságot. Márpedig most és itt egyértelműen az történt, hiszen nem ártottál nekünk. Még. Ezt ők is elismerték.

      Ekkor úgy véltem, eljött az őszinteség ideje, tehát így feleltem:

– Nem tudom bizonyítani… hogy ki vagyok. – kezdtem. – Sőt… magam se tudom… Korábban olyan voltam… mint bárki más… Aztán… nemrég átváltoztam… nem tudom miért… nem tudom mi történt… most hazafelé tartok… vissza a népemhez… esküszöm, … senkinek se akarok ártani… de csak a szavamat adhatom.

      Elgondolkozva hallgatott, majd így szólt:

– És melyik ez a nép? És mi a neved?

– Nem mondhatom meg… – feleltem – Előbb beszélnem kell az enyémekkel. Nem akarok ártani nekik.

– Rendben. – szólt ekkor. – Kapsz egy esélyt. Megparancsolom, hogy engedjenek el. De ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy hazudtál, vagy tévedtem veled kapcsolatban…

      E szavakat követően az övéihez fordult és kiadta a parancsot. Azok morgolódva vágták el béklyóimat, majd magunkra hagytak.

– Köszönöm. – szóltam, miközben feltápászkodtam. Aztán eszembe jutott valami. Levettem nyakamból az anyámtól kapott láncot, melyen egy medál függött és átnyújtottam neki.

– Fogadd el ezt a medált és viseld, hogy felismerjelek, ha sorsom esztendők múlva ismét keresztezné a tiédet. Számíthatsz majd barátságomra és segítségemre.

      E szavakkal elköszöntem és bicegve az erdő fái felé vettem az irányt. Nemsokára ismét a csalitosban jártam és hamarosan találtam egy barlangot, ahol meghúzhattam magam.




—————————————————————-

2. Jelenet, szintén a Végzetes átváltozás című regényből, melyben Phosphor elköszön barátjától Ylariontól és aztán indul a hegyen lakó népéhez, hogy tőlük válaszokat kapjon kérdésére, hogy ki is ő valójában:

 Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Amikor magamhoz tértem, ronggyal volt letakarva a fejem. Elemeltem az arcomról, de rossz ötlet volt. A délidőre járó Nap vakító sugarai élesen vágódtak szemembe. Fájdalom futott végig testemen, mintha tőröket döftek volna az agyamba a pupilláimon át. Sietve fordultam hasra, szárnyaimmal takarva el a rám vetődő fényt, arcomra szorítva a rongyot.

– Sajnos nincs a közelben árnyékos hely és ez a kis szikla is csak estefelé ad majd némi védelmet, amikor a Nap már nyugaton jár. – hallottam a doktor hangját.

– Kellemetlen. – suttogtam.

– És most, merre tovább?

– Én már elvileg itthon vagyok. – feleltem. – Csak még fentebb kéne jutni a hegyen.

– De itt az istenek élnek! – hangzott meglepett hangja.

– Most már elmondhatom, bizonyítottál. Azt hiszem, bízhatok benned. Én közéjük tartozom.

– Isten vagy?

– Ezt nem mondanám. Csak befogadtak gyerekkoromban. De náluk nevelkedtem. Ezért gondolom, hogy csak ők segíthetnek. Remélem, a külsőm miatt nem fognak ellenem fordulni.





3. jelenet: Ugyanaz, csak kicsit később, amikor épp elköszönnek:

– Várj még egy percet! – szólt miközben megérintette karom, mert már indultam a sziklaperem felé. – Még nem is tudom a neved.

– Én se a tiédet. – vontam meg a vállam.

– De ha egyszer keresel majd… hogy tudasd mi történt veled… mert ugye, majd egyszer eljössz, vagy megüzened nekem?

– A név nem számít, csak a tettek. Különben meg, ha a doktort keresem, mindenki tudni fogja, hogy rólad beszélek. A te nevedre sincs ehhez szükség, nemhogy az enyémre.

– Ez igaz. És talán nem is bízol bennem.

– A történtek óta nem szokásom, hogy másokban bízzak. De tudod mit? Most már úgyis tudod hova tartozom. Elmondom hát neked. A nevem Phosphor.

      A név hallatán ijedten hőkölt hátra. Ez meglepett.

– Mi a baj? – kérdeztem tőle meglepődve, mert úgy nézett rám, mint aki szellemet, vagy még rosszabbat, egy szörnyeteget lát.

– Tudod te… tudod te, hogy mit jelent a neved?

– Igen. Az, aki elhozza a fényt. Anyám adta nekem e nevet. Azt mondta azért, mert már kiskoromban kitűnt, mennyire érdekel minden, a tudás megszerzése, a tudás fénye. Biztos volt abban, hogy amikor felnövök, még több tudást, fényt hozok népünknek.

– És azt tudod, hogy nevezik a Sátánt? – kérdezte, még mindig riadt ábrázattal.

– Hogyne tudnám? Hiszen volt alkalmam hallani jó párszor, miközben kínoztak.

– És azt tudod, mit jelent az a név?

      Egy hosszú percnyi döbbenten dermedt csend volt a feleletem erre, miközben felrémlett bennem a válasz.

– Ugye nem? – kérdeztem és ezúttal én hátráltam egy lépést.

– Pedig de. – felelte. – Tudok latinul, mert orvos vagyok és külhonban tanultam. A két név egy és ugyanaz.




4. jelenet: Az alábbi történet eleje elveszett:

Phosphor tudta, ha Drizár megadja a jelet, az az utolsó döfést jelenti majd az árnyak szívébe, mégpedig szó szerint, hiszen azok többsége már felkelni se bír. Egykori ádáz ellensége, akiről már azt hitte, hogy a barátja lett, nem tétovázott.

Mit tehetett volna Phosphor? Igaz, arról már tudott, hogy a tenyeréből különleges, gyógyító erő árad, amióta átváltozott. És tudott arról is, hogy ez az erő még a holtakat is fel tudja támasztani. Ezért hordott kesztyűt, melyből csak éles karmai bukkantak elő, ha arra volt szüksége. Azt azonban még nem sejtette, mi mindenre lehet még képes. Mozdulata ösztönös volt. Talán mélyen, legbelül emlékezett még azokra az időkre, amikor pilinkeként élte az életét, látszólag halhatatlanként, különleges képességek birtokában. Sietve emelte fel jobbját, miután lekapta róla kesztyűjét és az égbolt felé emelte, miközben elméjében megfogalmazódott egy gondolat. Tenyeréből az erő a ködként felettük húzódó fellegekbe áramlott, mágneses energiával töltve fel azt. A következő pillanatban hatalmas erő rántotta ki a lesújtani készülő kezekből a fegyvereket. Minden, amiben csak fém volt, a dárdák, a vasszegecses bunkósbotok, az övekbe szúrt kések, tőrök, sőt, még azok is, akik páncélt viseltek, beleértve Drizárt, az ég felé száguldottak és beleragadtak a sárgás ködbe, mely felettük terült el a légben. Az ellen tehetetlen döbbenetben szitkozódott mindenütt.

A legtöbben nem értették mi történik, mert nem láttak rá a vár bástyájának kövén fekvő Phosphorra. Először még a mellettük állók is csak csodálkozva kapták tekintetüket az ég felé. Ők újraélő holtak voltak, így nem viseltek páncélt. Nem volt szükségük rá. Először a testőrök is meglepődtek, amint az erő kirántotta kezükből fegyvereiket, de fémet az uralkodóhoz hasonlóan ők se viseltek ruháikon, ahogy egyetlen büszke demiurg se, így aztán ők is talpon maradtak. A király volt az első, aki észrevette mi történik, mert végig Phosphort figyelte, nem úgy, mint a többiek. Így aztán elsőként tudott reagálni, felkapva egy fal mellé támasztott botot, előrelendült és helyet csinált főhősünk körül, szerteszórva az újraélő holtak őt körülvevő tagjait. A következő pillanatban már ott voltak a testőrei is, akik azáltal, hogy őt védték, védték Phosphort is, teret adva neki. Barátunk ezt látva, azonnal tudta, hogy ha most nem szerzi vissza tekintélyét, akkor soha. Sérülései ellenére is minden erejét összeszedve állt talpra és jobbját még mindig az égre emelte. Az volt a terve, hogy előlép és megmutatja mindenkinek a képességét, hogy ezáltal növelje hírnevét. Tett is előre egy lépést, de már érezte, nem sokáig fogja bírni és akkor minden ugyanott fog folytatódni, ahol félbeszakította. Már tudta, kevés lesz ő ahhoz, hogy az értelmetlen vérontást megelőzze. Megingott, de tudta, ha összeesik, akkor a Drizárra hallgató áruló sereg még nagyobb dühvel végez majd az árnyakkal. Igaz, ő se szívlelte őket, de ő csak az apját, az Árnyat akarta bosszantani, na és persze a királyt. Senki halálát nem akarta. Sebei más esetben könnyedén begyógyultak és az elvesztett vére is hihetetlen gyorsasággal szokott újratermelődni, de ezúttal igen nagy energiát vont el tőle e látványos ötlet megvalósítása. Tudta jól, hogy nem fogja sokáig bírni, de arról fogalma se volt, hogy mit tehetne. Már látszott, hogy időnként gyengül a mágneses tér. Tudta, hogy hamarosan vége lesz a varázsnak.

Még épp idejében érkezett vissza ahhoz, hogy szemtanúja legyen a jelenetnek. Látta, amint Phosphor lepattant a várfalról a király elé és hallotta miket mondott neki, őt azonban nem vehette észre senki. Nemcsak azért, mert a torony árnyékába érkezett, miután visszateleportálta magát, hanem azért se, mert a kezében különleges botot tartott, hegyén egy kristállyal. Ez láthatatlanná tette a sötét helyeken, ha azt akarta. Végignézte hát az egész jelenetet. Nem avatkozott közbe. Nem érezte szükségét. Még akkor sem, amikor Phosphort földrevitték az ellene forduló pribékjei. Várt. Várt és figyelt. Lenyűgözve nézte Phosphor ötletes megoldását. Talán kissé még büszke is volt a fiára, de amikor azt látta, hogy meginog, csalódottan ingatta a fejét. Aztán csak felemelte balját és abban a pillanatban, amikor a fia összeesett, elsöpörte az égről a fegyvereket és mindenkit, akin páncélzat volt. Ereje egészen a távoli kietlen pusztaságig repítette őket, túl a széles lávafolyamon. Tudta, onnét egyhamar nem térnek vissza.

A jól megválasztott pillanatnak köszönhetően úgy tűnt, mintha Phosphor távolította volna el a fémeket az utolsó mozdulatával. Az Árny ugyanis, akit korábban Thanathoszként ismertek, nem akarta felfedni e világ lakói előtt különleges képességeit.

Aztán előlépett, felfedve magát és Phosphorhoz lépdelve letérdepelt hozzá, mintha csak vizsgálná. Senkinek se tűnt fel, hogy hosszú ujjú köpönyege alól előkerülő balján ezúttal nem visel kesztyűt. A tenyeréből gyorsan áramló erőt még kevésbé láthatták.

– Semmi baja! Mindjárt magához is tér. – jelentette be és miközben felnyíltak Phosphor smaragdzöld szemei, az Árny sietve rejtette el kezét, majd felállt és visszahúzódott a háttérbe. Phosphor sietve tápászkodott fel, majd a vár pártázatához lépett és elkiáltotta magát a beállt néma csendben.

– Ennyi volt! Teljes visszavonulás! Az árulók pedig jobb, ha nem kerülnek többé a szemem elé, mert nem fogok kegyelmezni! Láttátok mire vagyok képes. És ez még csupán az ízelítő volt. Indulás!

Nem volt biztos abban, hogy követik szavát. Megkönnyebbült tehát, amikor mindenki megindult, bár akadtak tétovázók. Tudta, hogy ők az árulók. Nem voltak éppen kevesen. Hamarosan mégis útrakelt mindenki. Úgy látszott, a blöffje ismét elég jól sikerült. Ekkor még visszatekintett a királyra.

– Köszönöm, hogy megmentett, de ne higgye, hogy a háborúnak ezzel vége!

– Beszélnünk kéne! – próbálkozott a király, de Phosphor szemei elszántan villantak.

– Eleget beszéltünk már.

Azzal felpattant a párkányzatra és elrugaszkodott, majd széttárva hatalmas bőrszárnyait, követte seregét. Így lett vége akkor a harcoknak és így győztek ismét az árnyak, ha ezt lehet győzelemnek nevezni.




5. jelenet: Szintén a Végzetes átváltozás című regényből, miután Phosphor elér a hegyhez és beszél az övéivel.

      Nem fejezhette be a mondatot, mert váratlan dörömbölés szakította félbe, majd egy indulatos női hang hallatszott kintről:

– Azonnal engedj be minket, Dzíosz! Tudom, hogy ott vagy. Azonnal beszélnünk kell! Mégis mit kell hallanom?

– Egek! Ezek az asszonyok… nem hiszem el, hogy… Várj! Phosphor várj, hová mész? – kiáltott rám Dzíosz, mert közben gyors léptekkel megindultam és már az ajtóhoz is értem.

      Tudom, hogy bölcsebb lett volna megbújnom és csendben hallgatnom, de nem akartam többé már menekülni.

Hirtelen úgy döntöttem, szembenézek a sorsommal, szembenézek velük és ezáltal akár a halállal is. Úgy véltem, kész vagyok elfogadni, hogy ezzel véget ér a történetem. Nem adtam időt Dzíosz-nak arra, hogy megállítson. Mire felpattant a székből, én már határozott mozdulattal elfordítottam a reteszt és hátrébb lépve kinyitottam az ajtó szárnyait. Aztán széttártam karjaimat és így szóltam:

– Tessék! Itt vagyok hát! Végezzetek velem kedvetek szerint!

      Amint az ajtó szélesre tárult, az asszony nagy lendülettel lépett volna be, de meglephette szavam és nyilván a látványom is, így megtorpant. Egy dermedt, hosszú pillanatig csak álltam ott széttárt karokkal, megadóan, szemben velem Éra, a vezér nővére, nyomában a többiekkel. Oly sokan voltak… és tudtam, többen közülük, velem ellentétben igen nagy harcosok is… tudtam, esélyem se lehet ellenük. De aztán az asszony, legnagyobb meglepetésemre egy könnyed mozdulattal félretolt, illetve jelezte, álljak félre, miközben így szólt:

– Ugyan már Szeti! Hagyd ezt a badarságot! Közülünk senki se akar végezni veled. – miközben ezt mondta, engem szinte figyelmen kívül hagyva, méltóságteljes léptekkel haladt el mellettem, miközben fagyos, kék szemeit Dzíoszra vetve, számonkérően így folytatta: – Mégis mit jelentsen ez? Nem hiszek a füleimnek. Te még mindig azt hiszed, hogy nekünk közünk volt egykor ahhoz, ami történt? Mégis, hogy gondolhatod rólunk, hogy ártottunk egy kisdednek? Mondd, hogy vádolhatsz minket ilyesmivel?

– Pedig csak köztünk lehet a tettes… vagy tettesek. – felelte erre Dzíosz, miközben a jelenlévők elé lépett. Összevont szemöldökei alól tekintete szinte villámokat szórt, mialatt végignézett rajtuk.

– Ebben tévedsz! Nem lehet köztünk! – állította határozottan a nő.

– Miért ne lehetne?

– Talán már nem emlékszel? Feltétel nélküli bizalom! Ezt ígértük egymásnak mind, miután leszámoltunk az előző nemzedékkel. Örök és feltétel nélküli bizalom, történjék bármi! És megígértük, hogy mindig számíthatunk egymásra és soha, semmilyen körülmények közt nem fordulunk egymás ellen. Ezt egyikőnk se szegné meg.

– Ennyire bízol bennük? Mindenkiben?

– A bizalom kölcsönös. Ha én nem bízok, nem várhatom el, hogy bennem bízzanak.

– Igaza van. – lépett elő népünk egy másik tagja. – Mi egy család vagyunk.

– Már megbocsássatok, de túl nagy a tét. Meg kell értenetek, hogy a jelen helyzetben nem kockáztathatok.

– Ha már a bizalomnál tartunk – szólt közbe ismét Éra – akkor ilyen alapon mi is megkérdőjelezhetnénk téged. Mi van, ha végzel Szetivel, miközben elhiteted mindannyiónkkal, hogy te csak a javát akarod?

– Ezt komolyan mondod? Képes vagy ilyet feltételezni rólam? – lepődött meg Dzíosz.

– Ahogy te is rólunk. – szikráztak Éra szemei.

– Nade, akkor mégis minek mentettem volna meg annakidején?

– Egy pillanat! – szólt közbe ekkor egy fiatal lány odalépve melléjük.

– Mítisz! Te most ne szólj közbe! – intette le Éra.

– De igen! Szólni fogok. Lehet, hogy én még nem éltem annyit, mint a jelenlevők, de az esküt már én is letettem.

– És? Az eskü nem lehet biztosíték. Ha valaki megszegi, csak kitagadjuk, ennyi. – jegyezte meg Éra.

– Ugye tudod, kedves nővérem, hogy ezzel elismerted, hogy semmire se tartod az esküt? – jegyezte meg Dzíosz.

– Mégis mit képzelsz? – háborodott fel ismét az asszony – Hogy képzeled, hogy engem megvádolsz?

– Nyugalom! – próbált ismét közbeszólni a lány – Csak úgy értettem, hogy az esküt letettem, így van jogom szólni.

      Ekkor előlépett egy szőke ifjú. Haja oly aranysárgán ragyogott, mint a Nap. Ismertem őt. Úgy tudtam, ő anyám fivére, bár érdekes módon, jóval fiatalabbnak tűnt nála.

– Minden tiszteletem az önöké, – kezdte – de attól tartok a tét nagyobb, mint gondolják. Nem csak Szeti életéről van szó, hanem valami ennél sokkal fontosabbról.

– Miről beszélsz? Mi lehet fontosabb ennél? – háborgott ismét Éra.

      Elmosolyodtam szavait hallva. Erre ugyanis nem számítottam. Még a végén összevesznek azon, hogy kinek vagyok fontosabb. De… ha egyikük se akar ártani nekem, akkor ki lehetett az, aki egykor mégis megtette? Vagy talán valaki hazudik? De nem… hiszen korábban még soha senki nem állított valótlant közülük. Legalábbis az eskü letétele után eskü alatt már biztosan nem. Vagy talán csak én nem vettem észre? Én lennék túl naiv?

      Ekkor vettem észre, hogy kintről sietős léptek közelednek. Aztán a tömeg szétnyílt és megjelent anyám. Ermíz kísérte. Gondolom, amíg odaértek, felkészítette a történtekre, így a látványomra is, mégis… mégis, amikor megpillantott, megtorpant. Csak álltunk ott egy hosszú percig és nézett rám.

– Elismerem, elég rémesen nézek ki. – nevettem el magam, hogy oldjam a helyzetet.

– Nem, dehogyis! – felelte – Csak… csak emlékszem még arra, amikor először átváltoztál… és most… most éppolyan vagy, csak felnőttél. – azzal közelebb lépett és kitárta karjait, hogy átöleljen, ám én gyors mozdulattal tértem ki előle. Úgy véltem, nem bírnám elviselni, ha hozzám érne. Talán valami máris megváltozott? Az elmúlt hetek fényében azonban aligha lettem volna képes arra, hogy elhiggyem, őt nem borzasztja el, amit lát.

– Nem volt jó ötlet idehozni őt. – jegyeztem meg és a helyiség másik végébe mentem, ahol egykedvűen leültem. Láttam rajta, hogy bántja viselkedésem, de nem törődtem vele. Nem tudtam elhinni, hogy őszintén örül nekem. Aztán észrevettem a többiek tekintetét. Tudtam, magatartásom nem éppen azt támasztja alá, hogy érdemes hinni és bízni bennem, de nem szóltak erre semmit.

– Attól tartok valaki az egységünket akarja megtörni. – hallottam közben nagybátyám hangját, miközben ismét Dzíosz felé fordult – A hatalmunk, az életünk a tét.

– Mégis honnét veszel ilyesmit? – szólt közbe egy meglepett hang.

– Minden nap az emberek közt járok, keletről-nyugatra. Sok mindent hallok, látok az útjaim során. Az utóbbi időben kezdem azt tapasztalni, hogy az emberek egyre kevésbé hisznek bennünk. Egyre többen gondolják azt, hogy nem is vagyunk istenek.

– Én sejtettem, hogy ez előbb-utóbb kiderül. – jegyezte meg valaki.

– De azért sokat tettünk értük. Igazán lehetnének hálásabbak is. – szólt közbe egy másik.

– Igen. És mi sose állítottuk, hogy istenek vagyunk.

– De azt, se, hogy nem. – mosolyodott el egy másik.

      Meglepetten hallgattam e szavakat.

– Várjatok! – szólt közbe ekkor Dzíosz – Sok mindent elmondtam már Phosphor-nak, de ezekről még nem tud. Ne feledjétek, hogy őt még nem avattuk be!

– Akkor éppen itt az ideje. – jegyezte meg nagybátyám.

– Tudom, de lépésenként. Minden beavatottnak szoktunk időt adni.

– Idő? Abból van most a legkevesebb. Mindenről tudna kell, amit mi is tudunk, hiszen az ő életéről is szó van.

– Ez igaz. – bólintott rá Dzíosz.

      Arra gondoltam közben, hogy ugyan mi derülhet még ki…

– Majd én elmondom neki. – szólt közbe édesanyám.

– Jól van. – folytatta nagybátyám – Most azonban térjünk vissza arra, amit mondani akartam. Tehát, a látszattal ellentétben nemcsak úgy rátok törtünk, hanem megvitattunk előtte mindent odakünn. Ermíz fültanúja volt a tegnapi beszélgetéseteknek és elmondta mindazt, amit hallott. Amikor megtudtuk, hogy Szeti valójában a húgom fia, akiről azt hittük, hogy halott, mindannyian megkönnyebbültünk, hogy életben van. Megértjük azonban a döntésed Dzíosz. Emlékszünk még a régi jóslatra, ami Szetiről szólt és emlékszünk arra is, hogy mennyire megdöbbentett minket az átváltozása. A helyzet, a körülmények, a döbbent reakcióink valóban azt mutatták, hogy köztünk kell keresni a tettest. Csak mi tudjuk azt, hogy nem mi tettük. De mindenki csak a saját ártatlanságában lehet biztos és senki se tudja bizonyítani azt. Mítisz azonban érdekes dolgokat mondott nekem. Azt hiszem érdemes meghallgatnotok őt. Szerintem az életünk múlhat ezen.

      Szavaira minden tekintet a lány felé fordult ő pedig így folytatta:

– Azok alapján, amiket hallottam, felvetődött bennem egy gondolat. Szeti felnőtt, átváltozott és azzal szembesült, hogy az emberek ellenségnek gondolják. Azt hiszik, hogy ő a sátán, egy elvetemült szörnyűséges lény. Ezt hiszik, mert a leírás éppen ráillik. De honnét ez a leírás? Mindannyian sokfelé jártunk már, sok mindent megéltünk, de még soha nem hallottunk ilyen lényről annak előtte.

– Igen. – szólt közbe erre Dzíosz – Még az öcsém birodalmában, Yperpéran-ban se találkoztam pont ilyennel, csak hasonlókkal.

– Így van. – bólintott a nagybátyám – A leírás azonban igen pontos.

– Bizony. – folytatta Mítisz – Tehát csak olyasvalaki indíthatta el a szóbeszédet, aki látta gyermekként átváltozni. Valaki, aki meglátva őt, a halálát akarta. Valószínűleg ugyanaz, aki a sziklákra kitette. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy az illető tudta, Szeti mégse halt meg. Azt azonban nem tudhatta, hogy hol van, mi lett vele. Az illető nem lehet túl kegyetlen vagy nem volt túl nagy hatalma, mert ekkor megtehette volna, hogy minden hasonló korú gyermekkel végez, de ezt mégse tette. Logikusnak tűnik, hogy ő volt az, aki kitalálta ezt a jóslatot annakidején, aztán pedig elterjesztette. Azt akarhatta, hogy ha a gyermek valóban túlélte és mégis felnő és újra átváltozik, bármerre is jár, felismerjék, gyűlöljék és végezzenek vele.

– De mégis mi oka lett volna bárkinek arra, hogy megölje? És ráadásul ennyi energiát áldozni erre?

– Arra gondoltam, – felelte erre a lány – mi van akkor, ha valójában Szeti nem a cél, hanem az eszköz. Mi van, ha a mi hatalmunkat akarták megdönteni ezzel?

– Mégis, hogy?

– Talán arra számítottak, hogy a történtek után egymás ellen fordulunk és mindenki a másikat vádolja majd és a belső viszály megbontja az egységet, a feltétel nélküli bizalmat, amire oly büszkék voltunk. És ha ez mégse történne meg? Arra az esetre ott van az emberek közt elhintett jóslat. Próbára tesz minket a helyzet. Sorsára hagyhatjuk Szetit, hogy mentsük magunkat, elhatárolódva az eseményektől. De esetleg valóban végezhetünk is vele. Ebben az esetben, ha megöljük az emberek által oly rettegett ellenséget, azzal mintegy bizonyíthatnánk, hogy valóban istenek vagyunk. De fel is vállalhatjuk, hogy egy közülünk és akkor az emberek fordulnak ellenünk, mondván, hogy a gonosz oldalára álltunk.

– De… ha ez igaz… – szólalt meg ekkor Dzíosz elgondolkozva – akkor mégis ki tehette? Csak ketten tudtuk, hogy életben maradt. Én és az anyja.

– Lehet, hogy még nem léteztem akkor – szólalt meg ismét Mítisz – és túl fiatal vagyok még, hogy számítson a szavam, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ennek az egész történetnek csak egy célja van. Az, hogy minél több vád és gyanakvás jelenjen meg köztünk. Itt és most azonban csak egy kérdés van. Képesek vagyunk-e bízni egymásban és feltételezni, hogy mind igazat szólunk és egyikőnk se akar és sose akart ártani neki.

      Látszott rajtuk, hogy elgondolkoznak e szavakon.

Úgy tűnt, mindenki egyetért vele.

– Na, persze, – szóltam közbe ekkor váratlanul és gúnyosan elmosolyodtam – bizalom és szeretet… szép szavak… feltételezzük nyugodtan, hogy mindenki szeret engem és majd, amikor elalszom és védtelen leszek, mint egykor, akkor kiderül, hogy mennyit ért valójában ez a bizalom, nem igaz?

– Szeti! Már mondtam, hogy hagyd ezt a badarságot! – felelte Éra – Senki se akar végezni veled. Hányszor mondjam még? De persze ezt nem kell elhinned! Attól, hogy mi megpróbálunk bízni egymásban, neked nem kell. Zárhatod belülről az ajtókat, amikor lepihensz.

– És egyébként is, – jegyezte meg valaki – gondolod, ha végezni akarnánk veled, nem tudnánk most megtenni?

– Sokat változtam, ami bizonyára feltűnt. – mosolyodtam el erre – Talán az a jóslat igaz lesz.

– Elég legyen ebből, Phosphor! – szólt rám Dzíosz erélyesen – Semmi szükség arra, hogy tovább feszítsd a húrt! Mindenki nyugodjon meg szépen! Senki se fog ártani senkinek.

– Ez így igaz! – suttogta Mítisz – Mi szeretjük egymást. Tudod, hogy téged is szeretünk. A családunkhoz tartozol. Ránk mindig számíthatsz.

– Szép szavak. De akkor most mi lesz? Mit tesztek? Csak nem fogtok miattam szembefordulni az emberekkel?

– Jól van! Elég volt mára. – felelte Dzíosz – Pihenj és egyél! Mi átbeszéljük. – azzal intett, mire mindenki távozott.

Spoilerek |
Válassz pénznemet!
EUR euró