A legdrágább kincs…

 

970 Ft

Kisregény – Mini könyv – 100 oldalas
Egy nagy könyv tartalmazza!
Címe: Utolsó fénysugár

Lentebb beleolvashatsz a történet elejébe!

Ez a kisregény az Utolsó fénysugár című regényem eleje, mely önmagában is kerek egész.

FONTOS!
Korlátozott példányszám!
Ha nem szeretnél lemaradni róla, akkor rendeld meg MOST!
Szállítás április utolsó hetében!

Leírás

“Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Nem tudta mennyi idő telt el, amikor magához tért. Nyirkos sziklákon hevert egy barlangban. Feltápászkodott kissé, hogy körülnézzen. Aranyszín hajáról víz és vér csepegett a nedves kövekre. Vas és kén illata keveredett. Rosszullét környékezte. Mellette pár négyzetméternyi részen a tenger kék vize csillogott és mint zafír ragyogta be sápadt arcát a fény. Lassan feltápászkodott és akkor látta meg túloldalán a folyót, mely lassan, alig észrevehetően hömpölygött. Partján, a sziklákon, ahová őt is kivetette a víz, egy régi ladik hevert. Ekkor jutott eszébe a barlang, melyről nemrég álmodott. Amikor a ladikot meglátta, tudta vízre kell szállnia, mert útja arra vezet tovább. Nem tudta miért, nem tudta mit találhatna. Igazából nem reménykedett már semmiben, de hajtotta a kíváncsiság. Már csak ez tartotta életben. Megvizsgálta a csónakot. Bizony elég korhadt volt már és egy fejetlen csontváz is félig kilógott belőle, de úgy találta a célnak épp megfelel. Eljutni a barlangi folyón amíg lehet, aztán meghalni. Nem volt nála se fáklya, se semmilyen tűzgyújtó eszköz, de tudta, erre nem is lesz szüksége. Még mindig meg akart halni, de nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz. Nem indult azonnal. Előkészítette a csónakot és megkereste az elgurult koponyát, majd elhelyezte rendesen a csontvázat a ladikban. Mintha számított volna, hogy utolsó útján van-e társasága. Aztán várt még. Megvárta az estét, a teljes sötétséget, hiszen így álmodta meg. Miközben végignézte miként halványul el a kis kéklő víztükör, miként vonul vissza az utolsó fénysugár is, amint lebukik a horizont mögé a Nap, már tudta, ez lesz utolsó útja, melyről nem tér vissza többé és valószínűleg ez volt az utolsó fény,

amit életében látott. De nem bánta. Megnyugtatta a gondolat, hogy így holtteste sosem kerülhet elő. Nem kell szégyenkeznie senki előtt. Aztán helyet foglalt a ladikban a csontvázzal szemben, kezébe véve az evezőt és amint az utolsó fénysugár is elhagyta tágra nyílt pupilláit, sóhajtott egyet és ellökte a csónakot a szikláktól, hogy rábízza magát, életét és halálát a sodrásra. Bár nem látott semmit a teljes sötétségben, érezte, hogy a folyó vize egyre nagyobb és nagyobb sebességgel hömpölyög alatta. Miután először a sziklafalnak csapódott a kicsiny lélekvesztő, előreesett a lendülettől, és ezt követően már fel sem kelt, fekve maradt és várta a sorsát. Tudta, csak idő kérdése, hogy a ladik darabjaira essen. Már várta a pillanatot. Egyszer csak azonban meglepő dolog történt. A kicsiny csónak bucskázott egyet és érezte, kirepül belőle. Már nem akart annyira meghalni. Megrémisztette a gondolat, hogy eljött számára a vég… pedig ez valójában egy új, különleges élet kezdete volt. Meglepetésére puha talajra érkezett. Négykézláb, tapogatózva próbálta kitalálni merre van a fent és merre a lent. Keze közben bársonyos növényeket érintett, melyek térdmagasságig nyújtóztak a sötétben és különös illattal bódították érzékeit. Gyorsan feltápászkodott, majd lassan, tapogatózva haladt a sötétségben. Előbb emelkedett kissé a föld, majd hihetetlen dolog történt. Amint lábai alól kifogyott a talaj egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé és ő megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Lila virágtenger húzódott végig egy fekete vizű folyó mentén. A gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett. A fényt a különös, sárgásfekete égboltozat adta, de annyira nem tudta beragyogni a völgyet, hogy nappali világosság legyen. Olyan volt, mint egy éjszakai táj, ahol az égboltozat folyékony láva. Lassan leereszkedett a meredélyen a völgybe, le, egészen a virágok közé. Felismerte az émelyítő illatot. Ezt érezte az imént is. Tudta, ez ugyanaz a különös növény. Lesietett a folyam partjára, de nem tudta mit tegyen, azt sem tudta hol jár.

Arra gondolt, hogy talán már meg is halt, valamikor, útközben, csak nem vette észre és ez már itt a halál. Ruhája közben megszáradt rajta a meleg levegőben, mely a völgyben szerteáradt. Elindult a folyó partján és csak ment, mendegélt, míg végül egy erdőhöz ért. Más volt azonban ez az erdő, mint amiket korábban látott. Mintha a halál, kiszáradt erdeje lett volna, levéltelen ágaival, bozótszerű kuszaságot képezve a magasban. Sötét mélyéből különös hangok szűrődtek ki. Hangok, melyekhez hasonlót, még sohasem hallott. Ismét eszébe jutott, hogy meg akar halni és elszánt léptekkel indult meg a rengeteg mélye felé. Odabent a teljes sötétségben végképp nem láthatott semmit. Kezeit maga előtt tartva botorkált, de pár lépés után már tudta, ha a vészjósló hangok gazdái nem végeznek vele, akkor az éhség vagy a szomjúság fog, mert többé már nem tudta merre a hátra és merre az előre. Megállt, és várt. Az arcát csíkozó és ruháját is átitató vérének illatát messzire vitte a forró szellő.”

Érdekel a teljes kisregény?
Rendeld meg most!

/ Kategória: romantika az irodalomban, romantika irodalom, romantikus írók, romantikus könyvek, romantikus pdf, romantikus regények pdf, romantikus szerelem, szerelmes regény, szerelmes történetek