Akció!

ÚJ! – A szárnyam a tiéd – Blue Heart Sorozat! 💙 Fantasy regény

 

7.6  5.7 

Suttogó szavakra tértem magamhoz ismét. Arról folyt a vita elássanak-e vagy a máglya lenne-e a tisztesebb temetés. Kinyitottam szemeim és akkor szembesültem az ijesztő helyzettel. Mavrikurgok ásták síromat. – Még élek… de ne zavarjon… – jegyeztem meg leheletnyi hangon, ám a mavrikurgok kifinomult hallásukkal így is érzékelték szavaim. Sietve rebbentek fel ezek a kis, fekete, szárnyas ördögök és már szálltak is minden égtáj felé, hogy mielőbb segítséget hozzanak.

Leírás

Minden Mélységi árny szívében ott élt a Fényektől való bizonytalan félelem, mert mindannyian emlékeztek még az egykori dicső, ám vérbe és halálba fúló háborúra, melyben egységesen léptek fel a közelgő veszedelem, a Fények ellen. Azaz majdnem mindannyian.

Élt világukban egy király. A legnagyobbak egyike. Ő nem hitt az ismeretlen feletti győzelemben, ezért már a háború előtt az azt követő vereségre készült. Arra, hogy akkor miként élhetnek majd a mélység szülöttjei. Arra, miként egyezhetnek majd ki a legyőzőkkel. Békésen, behódolva. Sokan lenézték ezért a királyt. A mélység népe sosem gyávaságáról volt híres. A legvadabb lények éltek e földön. Olyanok, akik előbb támadtak és még aztán se estek pánikba, ha ajkukat elhagyta utolsó leheletük is. Olyanok, akiknek semmi se volt szent. Olyanok, kik nem hittek semmiben és senkiben, csak karjuk erejében, furkósbotjuk súlyában és ha volt, hát szárnyuk ügyességében. Meglátszott bizony, hogy a király más vidékről érkezett. Egy másik világból. Oly kevéssé illett közéjük. Az elvei, az elképzelései, a gondolkodásmódja, a hite… minden, még külseje is szeges ellentétben állt a demiurgok változatos népei közt megszokottal. Hogy miként lett mégis király e földön? Nos, az egy másik, mese.

Azóta sok minden történt.

Történetem idején állóháború folyt Fények és Árnyak között. Senki se értette miért, ám a Fények többé nem támadtak nyíltan. Ha valaki vidékükre lépett azzal végeztek, ám az Árnyak területeire sosem merészkedtek. Birodalmuk felett egy hatalmas tűzgömböt helyeztek el. Ott lebegett az égen, izzott vakító fénnyel és ameddig a hegyek engedték, hogy bevilágítsa a vidéket, addig tartott a Fehér Fények Birodalma. Ám ez a tűzgömb egyre csak hevült és emelkedett észrevétlenül. Az árnyak egyre messzebb és messzebb, feljebb és feljebb kúsztak. Megállíthatatlan komorsággal, észrevétlenül terjeszkedett a fény. Az őslakókat közben belviszályok foglalták le. Harcok, melyeket, mint később kiderült az érkezők szítottak alattomban, hogy eltereljék figyelmüket. Mire a demiurgok észbe kaptak, már nem volt mit tenni. Kitört a pánik. A tűzgömb hirtelen felemelkedett és fénye váratlanul messze bevilágított a Határhegy túloldalára. A hirtelen világosság elvakította az őslakók sötétséghez szokott szemeit. Rémült pánikban kóvályogtak, megzavarodva a váratlan fájdalomtól, mely a szívükig hatolt.