RÉSZLET:
Mit tennél, ha azok, kikhez tartozol, megtámadnák azokat, akik közt élsz? Az angyalok vagy a démonok oldalára állnál?
„Történetem idején állóháború folyt Fények és Árnyak között. Senki se értette miért, ám a Fények többé nem támadtak nyíltan. Ha valaki vidékükre lépett azzal végeztek, ám az Árnyak területeire sosem merészkedtek. Birodalmuk felett egy hatalmas tűzgömböt helyeztek el. Ott lebegett az égen, izzott vakító fénnyel és ameddig a hegyek engedték, hogy bevilágítsa a vidéket, addig tartott a Fehér Fények Birodalma.
Éppen pihentem a Határhegy tetején az árnyak és fények világa közt, ahová a mélységlakók kötöztek ki, hogy időt nyerjenek, míg kitalálják, mit tegyenek velem, velem, a megzabolázhatatlan ellenségükkel. Ki tudja már, hányadszor veselkedtem neki, hogy elszakítsam láncaim. Ám hiábavalónak tűnt minden próbálkozás. És akkor villant fel hirtelen a fény. Mint egy őrült erejű fényrobbanás. A fények váratlan támadásba lendültek.
Ahogy a világosság haladt előre, úgy omlott össze, törlődött el a sötétséghez szokott élet. Aztán elérte lábaim és ahogy felkúszott rajtam, úgy fehérítette ki testemet. A szakadt rongyok földre omlottak rólam és amint átsöpört rajtam, mintha feltöltött volna hófehér izzásával a fény. Borzongató érzés hömpölygött végig rajtam. Egy pillanatra be kellett hunynom szemeim. Éreztem, elönt az energia. És amikor kinyitottam, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel. Önkéntelenül felálltam, majd megfeledkezve bilincseimről, melyek erre csörömpölve a sziklákra hullottak, tekintetem elé vontam kezeim. Hófehér fény ragyogott belőlük. Döbbenten bámultam rá, majd önmagamra. Egész testem opálos fehér fényben ragyogott. Gépiesen vontam előre szárnyaim. Meg kellett érintenem, hogy felfogjam, mindez valóság és nem puszta álom. Lenyűgözött bársonyos puhaságuk. Valóság volt mindaz, amit megéltem. Ismét úgy néztem ki, mint egykoron…
Riadt sikoltások és ordibálás térített magamhoz. Megfordultam és a sziklaszélhez hajolva letekintettem a mélységbe. Arra, amerre addig a sötétség birodalma húzódott. Már mindent beragyogott a fény. Odalenn a mélység lakói elvakítva riadtan próbáltak menekülni, de nem látták az irányt. A kusza összevisszaságban fejvesztve rohangáltak vagy reménytelenül verdesve szárnyaikkal a kiutat keresték. A fekete alakok közé hófehéren izzó lények keveredtek és amerre mentek aléltan omlott porba az összezavart mélységi nép.
– Üdvözlégy! – szólt egy hang mögöttem és hűvös szellőt éreztem. Megfordultam és éppen láttam, amint egy csodálatos alak mellém leereszkedik. – Végre megszabadítjuk ezt a földet a söpredéktől – folytatta. – És Te is visszatérhetsz közénk. Bár ez csak egy elkerülhetetlen mellékhatás. Ezért hát jól becsüld meg, Lucifer!
Mosolygott, de nem voltam képes viszonozni ezt. Szó sem jött számra a mélységes döbbenettől. Elégedettséget kellett volna éreznem, de a völgyből felhallatszó sikolyok és kiáltások a szívem mélyéig hatoltak.
Hirtelen gondolat villant át elmémen. Az ok, az izzó golyóbis, melyet feljebb emeltek. Tudtam, csak egyet tehetek. Egyet, amire rajtam kívül más aligha lehet képes. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtem felfelé. Tudtam, most, hogy már cseppet se különbözök tőlük, nem állítanak meg. És így is történt. Könnyedén felemelkedtem a hófehér felhők közé és sietve repültem egészen addig, amíg pontosan a fénygömb fölé nem értem. Néhány szárnycsapás egyhelyben, közben mély lélegzet, majd máris zuhanórepülésbe kezdtem. Darabjaira akartam rombolni az átkozott fénylő golyót. Nem tudtam lehetséges-e ez. Nem tudtam túlélhetem-e. De fülemben még mindig ott visszhangzott a mélységi árnyak üvöltése és tudtam, minden pillanat százak életét fejezi be. Előretartott kézzel, gyorsan zuhantam lefelé. Az utolsó pillatatokban vettem észre, hogy célt fogok téveszteni, mert a gömb váratlanul elmozdult. Erre nem számítottam.”
Ha téged is beszippantott ez a világ – tedd kosárba, és repülj tovább a történettel!
