RÉSZLET:
Mit tennél, ha Pest utcáit járva, találkoznál az őrangyaloddal és megtudnád, hogy az előző életedben nem akárki voltál?
„Követte, mintha az őrangyala lett volna. Úgy gondolta, még tartozik neki a jó szóért. Szeretett volna tenni érte valamit. Fentről belátta a fél várost: a Duna két oldalán szórt fények pislogtak a márványfekete víztükörben, a hidak ívei halványan izzottak, és a belváros girbegurba utcái, mint idegszálak, kúsztak szét minden irányba. A távolban a Gellért-hegy sötét tömbje magasodott. Aztán meglátta, amint az asszony bekanyarodik egy sikátorba – egy szűk, nyirkos utcába.
Különleges, hőt és a túlvilágot, egyéb síkokat és lényeket is érzékelő látásával azonban valami mást is észrevett onnét, fentről. Valami nagy, narancssárga, homályos fényt, mely hosszan elnyújtózott a sötétben. Az asszony még nem vehette észre. Egyrészt azért, mert ő nem láthatta az aurát és a hőtérképet, másrészt még vagy száz méternyi távolságban botorkált tőle. A lény még nem fordult felé. Nem vette észre. Fénye lassan lüktetett szívének ritmusára. Pihent.
Phosphor sietve zárta össze szárnyait és mint a villám, zuhanórepülésben közeledett. Ultrahangos érzékelőjére is figyelnie kellett a város utcáit behálózó drótok, vezetékek miatt, ám mint aki már igen jártas az efféle közlekedésben, könnyedén huppant a földre pár méternyire a nő előtt.
– Csak én vagyok az – suttogta.
– Azt hittem, továbbálltál.
– Nem, dehogy – mosolygott a férfi, miközben elindult felé – csak fentről figyeltem. Tudja, ahogy az őrangyalok szokták – tette hozzá, csibészes mosolyra húzva fekete ajkait. Megnyugtató hangjával éppen ellentétes hatást keltett hófehéren elővillanó, hegyes fogsora.
– És mit tehetek érted? – kérdezte az asszony, nyugalmat színlelve, de közben eszébe jutott, hogy a lény bizonyára az ő elméjébe is belelát, így jól tudja, hogy épp arra gondol, hogy talán azért jött utána a sikátorszerű, sötét utcába, hogy ott végezzen vele. Phosphor tényleg hallotta ezt, de figyelmen kívül hagyta az asszony félelmeit. Most nem volt idő arra, hogy megnyugtassa, bizonygatva neki, hogy tőle nincs oka rettegni. Sokkal komolyabb és ráadásul ismeretlen veszélyt érzett az utca túlvégében. Így felelt hát sietve, suttogón, miközben közelebb lépett:
– Azonnal hátráljon ki innen! Lassan, de sietve!
– Tessék? – suttogta a nő.
– Csak tegye, amit mondtam! – határozott parancsát vészjósló morgás erősítette meg. Phosphor sietve fordult meg, mert a hang nem tűnt oly távolinak, mint fentről gondolta. Elkéstek tehát. A lény puha lépteivel észrevétlenül már a közelükbe osont. Még nem látta, de tudta jól, ha most futni kezdenek, szabad prédává válnak. Felrepülni pedig… egy ilyen szűk helyről, fejük felett ennyi vezetékkel, szintén lehetetlennek tűnt. Tudta, egyetlen lehetősége maradt. Meg kell mutatnia, hogy ki az úr. Mélyet sóhajtott és elszánta magát. Arra gondolt, hogy végülis már ölt démont. A második bizonyára egyszerűbb lesz. Azzal már lépett volna, előre, a sötét utca, még nem látható réme felé, de puha érintést érzett a vállán és mintha az asszony is hallhatta volna az ő gondolatait és arra felelne, így suttogott neki:
– Ne feledd! A te döntésed. Nem kell mindenkit megölni.
– Induljon már! – szűrte fogai közt Phosphor a suttogó szót, anélkül, hogy megfordult volna. Tudta, ha most hibázik, az mindkettejükre nézve végzetes lehet. Lélegzetét visszafojtva nézte a sötétséget, és az hirtelen visszanézett rá.”
