Dermedt vágyak I.

 

600 Ft

Kisregény – Mini könyv – 50 oldalas
Egy nagy könyv tartalmazza!
Címe: Lebilincselő történetek

Lentebb beleolvashatsz!

Már felkerült a II. része is, de az I. rész önmagában is kerek egész!

Ez a történet a Lebilincselő történetek című könyvemben megtalálható.
A könyv papírformátumban is rendelhető ezen a weboldalon.

Leírás

“Éjszaka kelt útra, hiszen már jól ismerte azt a fájdalmat, amit a Nap sugarai okoztak neki, amikor pupilláinak vágódtak. Az éj leple biztonságot is jelentett a számára. Ő jól látott, akár teljes sötétben is, míg őt nem láthatták. Az ég fekete kárpitján repült, fenn, magasan. A hűvös éjszakai szél borzolta haját, lengette öltözetét. Úgy számolta, egyetlen éjszaka elég, hogy megérkezzen a hegyhez, hol édesanyja lakott. Az asszony, aki őt sajátjaként nevelte, és akit ő éppen ezért édesanyjának nevezett. Mindenki úgy tudta, ő csupán egy szetosz, azaz örökbefogadott gyermek. Ezért is kezdték Szetinek becézni, majd rá is ragadt ez a név. Igazi nevét nem ismerte a nép. Csak ketten tudták, ki ő valójában. A sötét múlt titkát ketten őrizték csupán. Népe vezére és az édesanyja. Mostanra már ő is ismerte ezt a titkot, születésének, kisgyermekkorának véres történetét. Ráadásul mostanra már sok mindent átélt, túlélt. Már nem volt többé az az angyali, naiv teremtés.

Miután átváltozott, ebben a világban többé nem tűrte meg senki, menekülnie kellett. Miközben sok borzadályt élt át majd megjárt egy másik világot is, a rettenetes fájdalmak és a lelket próbáló kihívások megváltoztatták. De még mindig életben volt. Bár mindaz, ami történt, kegyetlenül megedzette szívét, lelkét, elveit továbbra se adta fel. Ezeken töprengett, ahogy hazafelé repült egykori otthona felé. Tisztában volt azzal, hogy veszélyes ez az út a számára, mert külleme miatt a főgonoszt látják benne az emberek, de látni akarta édesanyját, tudni, hogy jól van. Legszívesebben magával vitte volna eme másik világba, ahol menedéket talált, de tudta, az ő számára az a vidék nem jelentene boldogságot, hiszen nem láthatná többé a napfényt, nem érezhetné a virágok illatát, nem gyönyörködhetne a madarak röptében. Neki is hiányzott már mindez.

Ily gondolatok jártak fejében, miközben a hegy aljában álló kunyhó felé szárnyalt. A kunyhó felé, melyet egykoron a saját két kezével épített fel, testvéreivel együtt.

Csodálatos tavaszi idő volt már akkor, vége felé járt már a második tavaszi hónap is. Nem számított arra, hogy a tél még egyszer, utoljára elnyújtózik a tájon. Pedig ez történt azon a végzetes éjjelen. Már túl járt az út felén, amikor észrevette a nagy, fehér pelyheket. Mintha angyalszárnyak tollait vinné a szél. Aztán a hópihék egyre sűrűbben hulltak, mintha ismét kitört volna az égben a háború, melyben testvér, testvére vérét ontotta, tépve, szaggatva egymás hófehér szárnyait. Pár pillanatra felderengett benne ez az emlék, de azt hitte csak képzelete játszik vele, hisz akkoriban még nem emlékezett a múltra, előző életére.

Fagyos szél kezdett fújni odafenn a légben, így hamarosan lejjebb kellett ereszkednie. Aztán egyre jobban és jobban kavargott a nagy szemekben zuhogó hó. Pár perc múlva rá kellett döbbennie, így nem folytathatja a repülést, mert túl veszélyes az erős szélben, mely ide-oda veti, kénye kedve szerint. A földre kényszerülve, gyalog folytatta hát az utat. A tomboló szél egyre erősebben szaggatta köpönyegét, melyet már alig bírt magán tartani. Hatalmas bőrszárnyait amennyire csak tudta összecsukta, de még így is bele-belekapott a szél, akadályozva lépteit. Mivel ruházatát nem a téli fagyokra tervezték, bőre pedig új otthonának tűzforró vidékéhez szokott, egyre jobban átjárta a hideg. Tudta, mielőbb menedéket kell találnia. Alig tett meg azonban fél mérföldet, sarut viselő lábai már térdig gázoltak a hóban és minduntalan meg-megbotlott, míg végül el is bukott egy faágban, melyet a fehérség teljesen belepett. Sietve kapta előre kezeit eleresztve ruházatának gallérját, melyet addig összefogott. A szél azonnal ki is használta ezt és egyetlen pillanat alatt letépte róla a köpönyegét és nyomában a vékony gyolcsból készült inget, ő pedig mezítelen felsőtesttel zuhant a fagyos tél hófehér ölelésébe.

Égette a hó, oly fájdalmasan, ahogy még a tűz se égethette volna. Sietve tápászkodott fel, és igyekezett gyorsan leseperni magáról a rátapadó hópelyheket. Ám forró testének érintésétől azonnal megolvadt a hó, és patakokban folyt alá, közben pedig a hideg szél nyomán ismét fagyni kezdett. Csontig hatolt a tél dermesztő lehelete. Tekintete menedék után kutatott, de a sűrűn zuhogó hatalmas hópelyhektől semmit se láthatott. Mégis tudta, mást nem tehet, mennie kell. Menni és reménykedni.

Elindult hát tovább, vacogva, de újra csak meg-megbotlott. A hótakaró alatt heverő megannyi ág és farönk akadályozta útját, miközben mezítelen lábain egyre feljebb kúszott a halál fagyos érintése. Még küzdött ellene, küzdött, hisz ő sosem adta fel. Küzdött, minden erejét összeszedve, de aztán lábai összecsuklottak és többé már nem bírt talpra állni. Nem maradt már elég ereje. Csak térdepelt a hóban, ő, aki soha, senki előtt nem térdepelt volna le. Lám, most a jeges tél percek alatt földre kényszerítette. Ahogy elfogyott utolsó csepp ereje is, hirtelen előrebukott. Kezeivel sietve próbált megtámaszkodni, miközben hegyes karmai önkéntelenül vágódtak elő. Csupasz karjai pillanatok alatt könyékig futottak a mély hóba, miközben fekete, hullámos hajfürtjei előre omlottak, homloka pedig a tökéletes, hófehér felszínhez ért.

Ez volt az utolsó pillanat. Átfagyott teste már nem bírta tovább, egyszerűen csak elborult a földön. Nem adta fel, még mindig nem. Elméje sietve gondolkozott egy mentő ötleten, de már nem tudott mozdulni többé. Ahogy teste hanyatt fordulva a hóba mélyedt, smaragdszín szemeivel csak nézte-nézte az arcába hulló fehér pelyheket, melyek forró bőréhez érve, mint könnycseppek gördültek alá fekete arcán. Egy idő után már nem érzett semmit. Már nem fázott többé. Függőlegesen hasadt pupillái lassan, ahogy távozni kezdett szívéből a lélek, tágra nyíltak.

Akkor látta meg a lányt, aki fölé hajolt. Kellemes, lágy vonások, aggódó szemek. Látta még, hogy a lány haja az arcára omlik, megfagyott bőre azonban már nem érzett semmit. Szólni se volt ereje többé. Lassan szemei is lecsukódtak, de tudta, remélte, történetének még nincs vége. Bár az emberek találtak rá, de talán megmentik.”

Érdekel a teljes kisregény?
Rendeld meg most!

/ Kategória: romantika az irodalomban, romantika irodalom, romantikus írók, romantikus könyvek, romantikus pdf, romantikus regények pdf, romantikus szerelem, szerelmes regény, szerelmes történetek