RÉSZLET:
Mit tennél, ha együtt menekülnél a legjobb barátoddal és közben kiderülne, hogy ő a legnagyobb ellenséged?
„Sajgó fájdalmak közepette tápászkodott fel a földről. Rosszul eshetett, de nem annyira, mint társa, aki tőle pár méternyire hevert.
– Phosphor! – kiáltott fel rémülten, amikor megpillantotta, majd kapkodva sietett oda hozzá, négykézláb, botladozva. Elég magasról zuhantak alá. Szinte biztos volt abban, hogy már nem él. Szárnyai megszaggatva, félig leszakadva hevertek mellette. Odaérve megérintette, hogy kitapintsa nyaki ütőerét, mire az, kinyitotta szemét és rátekintett.
– Desider! –suttogta.
– Hogy vagy? Meg tudsz mozdulni? – kérdezte tőle suttogva.
– Aligha! – felelte, majd elfordította fejét és szája szegletéből előbuggyant sötétkék vére. Szemeit közben lassan le-, lehunyva, kezdte elveszíteni az eszméletét. Társa, tekintetével aggódva követte az alágördülő bő folyamot. Gyógyító volt. Tudta, hogy ez nem sok jót jelent. Sejtette, hogy barátjának komoly belső sérülése lehet. Olyan, melyen ő aligha segíthet, ott a puszta közepén, minden felszerelés nélkül. Olyan sérülés, melybe akár bele is halhat. Valójában azonban inkább örülnie kellett volna ennek. Hiszen éppen azért álcázta magát és szegődött mellé, hogy a bizalmába férkőzzön és amint az lehetséges, végezzen Phosphor-ral, birodalma nagy ellenségével.
És most… lám csak… talán megtörténik amire a népe annyira vágyott. Talán már csak pár pillanat és a rettegett ellenségnek vége, mégpedig anélkül, hogy az ő kezéhez vére tapadna. Mélyet sóhajtott, ahogy eszébe jutott ez a gondolat. Örülnie kellett volna, de valahogy nem tudott. Talán túl sok időt töltött el mellette és maga is elhitte, hogy barátok lettek. De mégis, hogy lehetne ez barátság, hiszen a részéről eladdig csupán színjáték volt az egész. Hiszen Phosphor nem tudja, hogy ki ő. Nem tud róla semmit. Kitalált magának egy küllemet és egy stílust, hogy senki se ismerhessen rá. Átokporral feketére festette szőke haját és világos bőrét.
Így született meg Desiderátus karaktere. Álcáját még a víz se moshatta le. Fekete tincsei kócosan lógtak arcába, takarva égszínkék szemeit. Szegecses bőrruházata és csontokból készült díszei is azt a látszatot erősítették, hogy a helyi söpredék közül való. Lezser viselkedése, garázda tettei… szóhasználata, mind-mind ezt a képet erősítették. Senki se sejtette, hogy ki ő valójában. Álcája oly jól sikerült… vagy csak annyira nem feltételezte volna róla senki, hogy ilyesmire képes, hogy még legjobb barátai se gyanakodtak rá. Ugyan ki gondolta volna azt, hogy a király, életét kockáztatva az ellenség közé vegyülne?”
