RÉSZLET:
Mit tennél, ha egy barbár hordában élnél és megmentenél egy fiatalembert, majd pedig egy angyal is mellétek zuhanna?
„Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Amikor egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé, megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Körötte a hamuval borított, sziklás tájból csoportokba rendeződve, méternyi magasra emelkedtek ki az Aszfodélosz bánatos fürtjei, levéltelen száraik végein. Elmerengve nézte, ahogy az enyhe szellőben borúsan bólogattak az emlékezés hófehér liliomai. Óriási virágzataik jellegzetes illatát jól ismerte már. Ez volt az a növény, melyet minden állat megvetett és került, pedig mily méltóságteljesen ringtak megfáradt tekintete előtt. Akkoriban még nem ismerte az ógörög mítoszok világát, így hiába ismerte fel a virágokat, nem tudta, nem sejtette, hogy ez a hamuval borított, sziklás vidék nem más, mint az Aszfodélosz, a túlvilág mezeje, és ez a baljós, fekete víztömeg, partján valami lilás virágtengerrel nem más, mint maga a gyilkos Styx, a legsötétebb alvilági folyam. A látvány azonban lenyűgözte, ahogy a gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett és ahogy a különös, sárgás-fekete égboltozat adta fény beragyogta a völgyet borús, földöntúli derengésbe vonva mindent, az alkony képzetét keltve. Nem tudta, hogy az alvilág földjére vetette a sorsa, azt pedig még kevésbé sejtette, hogy ezzel az ógörög mitológia egy újabb fejezetét nyitja meg és legvadabb álmában se gondolta volna, hogy egy napon még, ezen a földön, ahol a madár se jár, ő maga lesz majd örök időkre a király.”
—- későbbi jelenet —-
„A ragyogó alak most ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel és még nem sejtette, milyen rettenetes sors vár rá. Nem tudta, hogy ennek a történetnek ő most csak mellékszereplője, így ezt nem is biztos, hogy túlélheti. Fénylő testén olyan fekete szőttest viselt, mint a demiurgok, így aztán nem csoda, ha a férfi azt hitte róla, hogy közéjük tartozik. Nem tudta miről beszélhetnek, de nem sokkal később a lány ismét felé fordult, majd megérintette szőke haját, aztán pedig az övét is. Mielőtt még bármit is mondott volna, a férfi már tudta, mi lesz a kérdése. Arról azonban, hogy miként felelhetne neki, még fogalma se volt. Figyelmesen hallgatott és közben figyelte a lányt, de nem a szavait, nem a mozdulatait, hanem az arcát. Szíve közben elfacsarodott, mert ismét arra gondolt, milyen borzasztó lehetett itt élnie, felnőnie egy ilyen rettenetes helyen.
Amikor a lány elhallgatott, a férfi önkéntelenül rázta meg a fejét válaszként, elismerve, hogy vannak hasonlóak, de szólni nem bírt. Látta rajta, hogy erre elszomorodik. Szerette volna megvigasztalni, részletesen elmagyarázni neki mindent, de úgy gondolta, hogy amíg nem értik egymás nyelvét, addig ez lehetetlen.
Aztán a szárnyas alak, akit lenézően csak pilinkének hívtak, mert arrafelé még sose láttak angyalt, ekkor kérdezett valamit, mire a leány felé fordult és végtelen szomorúsággal mondott neki valamit. Szavaira néma csend volt a felelet.
Kis idő múlva a pilinke szólalt meg elsőként:
– Szerintem tévedsz – jelentette be.
– Hogy érted ezt? – néztem rá kérdőn.
– Ez a fejmozdulat nála nem tagadást jelent.
– Ezt honnét veszed?
– Onnét, hogy korábban, amikor a tőr felől érdeklődtél, akkor bólintott, ahogy ti teszitek, miközben igent mondtok, miközben ő nemet mondott.
– Tessék? – ráztam meg a fejem értetlenül.
– Ha a bólintás jelenti nála a nemet, akkor ez igent jelenthet.
– De honnét veszed, hogy fordítva teszi? – lepődtem meg.
– Imént mondtam, hogy közben nemet mondott.
– Te érted a szavát?
– Igen.
– Minden szavát? – emeltem meg a hangom döbbenten.
– A szavait igen, csak a tetteit nem. – felelte erre.
– És ezt csak így mondod? Miért nem mondtad eddig?
– Nem kérdezted. – felelte erre teljesen ártatlanul a pilinke.
– Akkor mire vársz? – kérdeztem kissé indulatosan – Beszélj vele! Tudd meg, hogy ki ő és honnét jött!
– Jól van, na! Egy kérlek is bőven elég lett volna. – jegyezte meg, miközben közelebb jött, majd megállt az ágy szélénél. Az idegen kíváncsian nézte. Bizonyára még nem ismerte fel, hisz külseje azóta, hogy közénk zuhant, nagyon megváltozott.
– Üdv! – kezdte a szárnyas lény és innentől kezdve Cynidor nem érthette egyetlen szavát se, mert az idegen által beszélt nyelvre váltott. – Hogy vagy? Miért nem kelsz fel? Miért akarsz meghalni? És miféle lény vagy? Honnét jöttél? – sorolta a pilinke a kérdéseit.
– És te miféle lény vagy, hogy ilyen ostoba kérdéseid vannak? – vágta oda neki ingerülten a fiatalember.
Nem túl kedves szavaira néma csend volt a felelet.
A férfi azonnal meg is bánta, hogy ilyen sértő módon szólt vissza a lénynek, hisz az még nem ártott neki. Nem ezt érdemelné. Azt hitte, ezzel alaposan sikerült magára haragítania. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy elnézést kérjen érte, ám ekkor a lény, a dermedt csendet követően, a fiatalember legnagyobb meglepetésére érzelemmentesen így felelt:
– Megmondom őszintén, fogalmam sincs arról, ki vagyok, mi vagyok. Nem emlékszem semmire. De ez most szerintem nem számít. Segíteni akarok neked. Mondd kérlek, hogy mit szeretnél! Kell egy tőr, hogy végezhess magaddal vagy hívjak valakit, aki megteszi helyetted?
Kérdésére a férfi szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, majd visszanyerve hangját, összevonva szemöldökeit, így felelt:
– Nem szerzem meg nektek azt az örömöt, hogy meghaljak!
– Örömöt? Miért okozna ez bárkinek is örömöt?
– Ezeknek az elvetemült barbároknak öröm a gyilkosság, úgy láttam. Vagy te minek neveznéd, ha valaki csakúgy leszúrja azt, aki bár súlyosan sérült, de még életben van?
– Az segítség. – felelt rá gondolkodás nélkül a pilinke.
– Segítség? – rökönyödött meg a fiatalember. – Mégis, hogy lehetne az ilyesmi segítség?
– Nekem azt mondta Wellnoran, a vezérük, hogy csak azért szúrt le, hogy segítsen, hogy ne szenvedjek annyit és ez logikusnak tűnik. – felelte a világ legnaivabb hangján a szárnyas lény.
– Hogyan? Te vagy… de hát, ez… hogy lehet? – kiáltott fel a fiatalember, miközben hirtelen fel akart ülni, de erre hatalmas és cikázó fájdalom futott át rajta és visszazuhant, miközben a mellkasához kapott és mélyeket lélegzett.
– Nincs jól! Ez, hogy lehet? Amikor ráestél és megérintetted, meggyógyítottad, nem? – lepődött meg Cynidor – Legalábbis a sebei látszólag szinte teljesen begyógyultak. – tette még hozzá és közben már vette is le a férfi testéről a kötéseket.
– Felszakadt. – suttogta, amikor meglátta a vért.
Mondania se kellett. A pilinke félretolta a lány kezét. Balját az idegen mellkasára, jobbját pedig homlokára tette, mire az elvesztette az eszméletét. A lény tenyerei alatt ekkor erős fény éledt és ismét megindult a gyógyító energia. Nem telt bele sok idő és a ragyogás egyszer csak váratlanul elhalványodott, majd megszűnt.
– Kész is van! – jelentette be a pilinke, elemelve kezét.
És valóban. A lány legnagyobb örömére, ezúttal minden seb teljesen begyógyult. Hálásan tekintett a szárnyas lényre, ám ekkor elakadt a szava, mert észrevette, hogy annak fénye jelentősen csökkent, így jól láthatta vonásait. Fehér bőrét, fénylő szemeit. Látott már smaragdot korábban, nem is egyet, hiszen odafent a felszínen elszórva hevertek, mint az értéktelen kavicsok. De még sose látott olyat, hogy valakinek a tekintete ilyen szépen ragyogjon. És a haja… olyan volt, mint a folyékony arany, ahogy a vállaira omlott. Néhol világosabb, máshol sötétebb, ahogy a fáklyák fényei játszottak rajta. Egy hosszú, igen hosszú pillanatig csak nézte a szárnyas lényt. Még sohase látott annak-előtte ilyen arányos és szabályosan szép arcot.
